| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

 

Az ajándékozó Isten

 

 

 

Lekció: Fil. 2,1-11

Textus: 1.Jn. 4,9-11

 

Filippi levél 2. fejezet 1-11.

 

1Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület,

2akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek.

3Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál;

4és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.

5Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt:

6mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel,

7hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult;

8megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.

9Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb,

10hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké;

11és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.

 

 

János 1. levele 4. fejezet 9-11.

 

9Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala.

10Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.

11Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.

 

 

 

Az ajándékozás ideje

 

            Advent van. Közeleg a karácsony. Gyerekek listákat készítenek, leveleket írnak, és izgulnak, vajon mi lesz a fa alatt. Mi próbálunk fülelni, hogy ki mire vágyik, számolgatjuk a pénzünket, és dugdossuk a már megvásárolt dolgokat a többiek elől. Iskolában, ifiken, talán néhol munkahelyen is, kihúzzuk egymás nevét és angyalkásat játszunk, meglepetéseket készítünk egymásnak. Majd pár hét múlva összegyűlik a család, a gyerekek, unokák hazajönnek a kollégiumból, az ország más részeiből, mindenki együtt van. Majd kigyúlnak pár hét múlva a fények, sejtelmes gyertyafénybe burkolózik majd a szoba, csillog a karácsonyfa. Szeretjük a karácsonyt. Szeretünk adni és szeretünk kapni. Előre látjuk magunk előtt a számunkra kedves arcokat, ahogy bontogatják a színes csomagolópapírba bújtatott kedvességeinket, várjuk a felcsillanó szemeket, a molyokat.

            Advent van, a várakozás, és az öröm ideje. De van ennek az időszaknak egy másik arca is. Sokaknak az advent nehéz, mert egyedül vannak, talán most először; és a karácsony nem várakozás, hanem félelem ideje, mivel előtörnek az emlékek, a veszteségek. Nincs már kinek ajándékot készíteni, és nincs kitől ajándékot kapni. Az egyedüllét ilyenkor nem drága ajándék, hanem ijesztő szörny, hiszen azt idézi fájón az ember szívébe, ami már nincs, amit elveszített, ami soha többé nem jön vissza már. A gyertya pedig ilyenkor nem biztos, hogy az öröm fénye egy koszorún, vagy épp a karácsonyfán, hanem a gyászé, a fájdalomé, és leginkább az emlékezésé.

            Akármilyen is az adventünk és a karácsonyunk, örömökben, gyerekkacagásban gazdag, vagy épp magányos és szomorú, Isten maga szeretne ajándékká lenni számunkra. Hiszen ebben az időszakban Rá figyelünk, és az Ő születésére emlékezünk. Ajándékokat adunk arra emlékezve, hogy Ő a legnagyobb ajándék az emberiség számára.

            Na persze – jöhet erre a szkeptikus válasz. Hogy lehet ma Jézusról beszélni, amikor a karácsony már rég nem egy üvegcse 4711-ről szól és pár kedves szóról, mint a történetben, hanem a drága dolgokról, az elképesztő játékokról, amelyek reklámblokkjai legalább duplájára nőttek a hétvégi délelőtti időszakban a kereskedelmi csatornákon. Arról szól, hogy ilyenkor vannak jó akciók, és olcsó hitelek. Figyelni kell, hogy nehogy sokkal kisebb ajándékot adjunk, mint a másik, mert akkor esetleg kinevetnek, megsértődnek a családban, hogy csak ilyen kis semmiséget kaptak. Járjuk a várost, vásárolunk, nézzük a hipermarketek reklámújságjait, hogy lehetőleg ne az utolsó percben kelljen kapkodni, és órákig sorban állni.

            Ráadásul, ha körülnézünk a világban, a munkahelyünkön, belehallgatunk beszélgetésekbe, rájövünk, hogy oly sok a megfáradt, elfásult, és kiábrándult ember, és nagyon keveseknek van igazi mély öröme.

            Persze, várjuk az ünnepeket, a találkozást a családtagokkal. Azonban ez mintha csak a felszín lenne, hiszen mélyen, egzisztenciálisan bizonytalanok vagyunk a holnap felől, meglopottnak érezzük magunkat a jelenben, és mintha az egész világ kifordult volna a sarkából. Elfáradtunk, belefáradtunk már oly sok mindenbe az életben, különösen, mintha nem lenne változás, legfeljebb csak romlás sok téren. Valaki a múltkor miközben efféle érzéseiről beszélt, mondta nekem, hogy hamisnak és üresnek érzi az ünneplést, az ajándékozást, mivel egyáltalán, mit lehet ünnepelni a karácsonyon, hiszen Jézus születése egykor öröm volt a világ számára, na de napjainkban…

 

 

Ajándékozó Istenünk van

 

Pedig Isten ma is ajándékozó Isten a világ számára. De hát mitől is jó egy ajándék? Attól, hogy szeretetből, törődésből, odafigyelésből fakad. Attól, hogy munka van benne, hiszen kifejezetten annak szól, akit meglepek, személyes. Attól szép, hogy kifejezi a kettőnk közötti kapcsolatot, hogy benne van, aki adja, és benne van az is, aki kapja, hiszen nem azt adom, ha jó ajándékozó vagyok, amire én vágyom, hanem azt, amire a másiknak szüksége van. Az ajándéknak nincs ára. Egyfajta jelkép, a szeretet. Az összes karácsonyi álmunk, adventi készülődésünk szép lehet, értékes, de üres, ha nem vesszük észre, hogy csak jelképek. A mi egymás felé kifejeződő szeretetünk csak jelkép. Jelképe annak a hatalmas szeretnek, amellyel Isten szeret bennünket.

 

Hogy miért mondom ezt el? Azért, mert talán pont ezért érezzük kiüresedőnek az adventünket, és hamissá válónak, felszínesnek a karácsonyunkat. Tudjuk, hogy ajándékainkkal az ajándékozó Istenre emlékezünk, tudjuk, hogy a legtöbbet, a mindent adta értünk. Tudjuk, hogy Jézus születése azt jelenti, hogy az angyalok nagy örömöt hirdettek, amely az egész nép, vagyis az egész világ, öröme lesz, és hogy ott, akkor karácsony éjszaka az ég és a föld összeért, megszületett a megváltó az Immánuel, hogy soha ne felejtsük, velünk az Isten! Emlékezünk is a templomban, a hittanórákon, ifiken és bibliaórákon, elismételjük a történteket, de valahogy mégsem járja át a hétköznapjainkat, nincs ott az igazi mélysége és tartalma. Miért?

            Talán, mert előre tudjuk, hogy mit akarunk kapni Istentől. Tudjuk, hogy mit is kellene csináljon a világgal, az országgal, a mi életünkkel Isten. Amikor pedig nem az történik, csalódottak vagyunk, mint a kisgyermek, amikor nem azt kapja, mint amit felírt a listára. Lehet a fa alatt sok-sok szép dolog, de ha nem pont az, akkor nem ér semmit az egész. Különösen, hogy épp Ő mondja, hogy „kérjetek, és adatik néktek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek”. Hátha lehet kérni, ha Ő az Atyánk, ha Ő törődik velem, és az emberiséggel, akkor miért nem történik semmi? Miért nem lép fel annyi nehézség, betegség és szenvedés ellen? Mi sokszor csak a „miért”-ekig jutunk el. Miért engedte Molnár néni életében ezt a sok fájdalmat és veszteséget a színdarabban? Miért engedi az én életemben a veszteséget, a halált? Miért nem lépett közbe, amikor bántottak, amikor elbocsátottak az állásomból, amikor kihasználtak? Miért nem adja meg a gyógyulást, a társat, a gyermeket, az anyagi boldogulást? Hol van, hát hiába kérek, keresek és zörgetek mégis?

 

 

A szeretet ára a szenvedés

 

            Jogos, emberi kérdések ezek. Sokszor találkozom velük, sőt néha én is felteszem őket magamra nézve. Nem tudom a választ a „miértekre”. De azt tudom, hogy Jézus azonban magához hívja a megfáradtakat és megterhelteket. Nem ígéri, hogy soha nem lesz nehézségünk az életben, de ígéri nekünk az Ő békességét. Nem ígéri, hogy mindig minden jól fog menni, de azt igen, hogy velünk lesz a világ végezetéig! Pontosan tudja, mit jelentenek a terheink!

            Hányszor panaszolta a világ fennállása óta minden kor embere, hogy a népek vezetőinek fogalma sincs a kisemberekről, azok harcairól a megélhetésért, a mindennapi kenyérért, napjainkban a munkanélküliséggel, ami tönkretesz nem csupán anyagilag, hanem a lélek legmélyéig, hiszen kimondják az emberről, hogy felesleges, a munkája nem kell, vagyis ő maga nem kell. Isten éppen azt mondja az embernek, hogy kellesz nekem, szeretlek. Nem vagy felesleges, hanem nagyon is fontos. Annyira, hogy felveszem érted ezt a törékeny testet, és olyan leszek, mint te. Ez a legnagyobb szeretet. Isten ajándéka az, hogy szeretve vagyunk. Sokszor elmondott szavak ezek, de igazi mélység van benne.

            Az az egykori, 2000 évvel ezelőtti világ sem volt sokkal jobb, mint a mai. És Jézus ezt az életet vállalta értünk. Nem olyat, ami méltó lett volna hozzá, az Isten Fiához, hanem olyat, amely bárkié lehetne. Még meg sem születik, édesanyját máris hazugnak tartják, és meg akarják kövezni. Egy istállóban kell megszülessen, mert senki nem könyörült egy váradós édesanyán, kivéve ezt a fogadóst. A rokonai, a testvérei sokszor nem értik meg, ahogy ma sem értenek meg sok fiatalt a családjában. Volt hajléktalan, hisz maga mondta, hogy a rókáknak barlangja van, de az ember fiának nincs hová fejét lehajtania. Volt kedves emberekkel, gyógyította őket, és a 10 leprásból 9 nem ment vissza. Siratta a barátját annak halálakor, mert neki is fájt a halál.

            „Az az érzület legyen bennetek, - mondja Pál - amely volt a Jézus Krisztusban.” Milyen indulat volt a Jézus Krisz­tusban? Az alászállás indulata, a betlehemi bölcsőtől - ahol barmok ettek, piszkí­tottak - még mélyebbre, szenvedések közé, em­berek közé, egészen a keresztig, amikor a tenye­rébe, lábába szegeket vertek. A legmélyebbre alászállni! Ez a krisztusi indulat. Az alászállás in­dulata. Ez az isteni szeretet ajándéka a számunkra. Mert ajándékozó Istenünk van.

            És életünk sok „miértjére” és nehézségére talán nincs válaszunk. De az bizonyos, hogy olyan Istenünk van, aki pontosan tudja, hogy mit jelent a szenvedés. Hiszen Isten szeretetére az ember kereszttel válaszolt. Erről szól egy német novella. Az egyik haláltáborban borzalmas körülmények között felakasztanak két férfit és egy fiatal fiút. A két férfi hamar meghal, de az erős fiatal fiú haláltusája sokáig eltart. A rabok egymásra néznek, és kérdik: Hol az Isten? Hol van ilyenkor az Isten? Valaki pedig halkan megszólalt: ott a bitófán.

            Vannak teológiai válaszok a szenvedésre, hogy mi az értelme. Erőt lehet belőle meríteni. De ami azonban bizonyos, hogy nem vagyunk benne magunkra hagyva. A szeretet sokszor szenvedéssel jár. Aki igazán szeretett már valakit, az pontosan tudja, miről beszélek. Hiszen micsoda szenvedés a másik betegsége, a másik fájdalma, elvesztése. A szeretet szenvedéssel jár. Azt is mondhatnánk, kereszttel. A keresztnek azonban két ága van. A függőleges az ég felé vezet, a vízszintes pedig embertársaink felé.

            Így válhat számunkra a bennünket szenvedve-szerető Isten ajándéka kettős irányúvá. Egyrészt felfelé mutat, hiszen egyrészt nem spórolhatom meg a választ. Nem csupán olyan Istenem van, aki engem szeret, hanem akit én is szerethetek. Nagy dolog ám ez! A régi korok isteneit nem kellett szeretni, azokat félni kellett, mert rettenetesek voltak, az ember pedig kiszolgáltatott kényüknek-kedvüknek. A mai kor emberei sem kell szeressék a csillagokat, amelyektől várják a jövőt, vagy a Fényt, vagy Energiát, amely mindent átjár és betölt az ezoterikusok szerint. Nagyszerű dolog, hogy mi szerethetjük Istent, mint egy mennyei édesapát, akihez oda lehet menni, mint gyermeknek, amikor elkeseredünk, amikor kiábrándulunk az életből, vagy embertársainkból.

            Másrészt pedig embertársaink felé mutat. Csak úgy lesz igazi a szeretetem embertársaim, szeretteim, barátaim felé önzés, gőg és hiúság nélkül, ha Isten szeretetén, és az Ő rendjén alapszik. Nem zárkózhatunk be adventi, karácsonyi örömünkkel. Túl kell tudjunk lépni önmagunkon. Túl kell tudjunk lépni a családunkon, sőt jó lenne, ha még a gyülekezet és a templom falain is túl tudnánk lépni azok felé, akinek nincs igazi karácsonyuk. Lehet, hogy többeknek a környezetünkben csak magányos gyászgyertyájuk van, lehet, hogy sok díszcsomagolójú, de mégis ajándéktalan ünnepük van. Lépjünk feléjük egy kis süteménnyel, készülődésünk rohanásában pár kedves mondattal, esetleg egy képeslappal, vagy kis ajándékkal, ami arról árulkodik, ajándékozó Istenünk van, hogy adventi készülődésünk, és karácsonyi ünneplésünk ne befelé forduló, önmagunkra néző legyen, hanem felfelé és egymásra tekintő, ahogy az értünk mindent odaadó, alászálló, szenvedve-szerető Isten keresztje tanít bennünket. Ámen.

 

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |