| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Istennek terve van velünk

Lekció: Jer. 31,1-14

Textus: Jer. 29,10-14

Jeremiás könyve 31. fejezet 1-14.

¹Abban az időben - így szól az ÚR - Izráel minden nemzetségének Istene leszek, ők pedig népemmé lesznek.

²Ezt mondja az ÚR: Kegyelmet kapott a pusztában a fegyvertől megmenekült a nép, a nyugalma felé tartó Izráel.

³A messzeségben is megjelent az ÚR: Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.

⁴Fölépítelek még, és fölépülsz, Izráel szüze. Fölékesíted még magad, és kézi dobokkal lejtesz táncot a vigadozók közt.

⁵Szőlőket ültetsz még Samária hegyein, és akik elültetik, azok fogják szüretelni is.

⁶Mert eljön az a nap, amikor az őrök így kiáltanak Efraim hegyén: Jöjjetek, menjünk a Sionra, Istenünkhöz, az ÚRhoz!

⁷Ezt mondja az ÚR: Ujjongjatok, örüljetek Jákób sorsán, vigadozzatok a népek élén, hirdessétek, és mondjatok dicséretet: az ÚR megszabadította népét, Izráel maradékát!

⁸Meghozom őket észak földjéről, összegyűjtöm a föld pereméről. Lesz közöttük vak és sánta, terhes és szülő asszony egyaránt: mint nagy gyülekezet térnek vissza.

⁹Sírva jönnek, és fohászkodnak, miközben vezetem őket; folyóvizekhez vezetem egyenes úton, nem botlanak meg rajta. Mert atyja vagyok Izráelnek: Efraim az elsőszülöttem.

Jeremiás könyve 29. fejezet 10-14.

¹⁰Ezt mondja az ÚR: Majd ha eltelik a babiloni hetven esztendő, akkor gondom lesz rátok, és valóra váltom azt a jó szót, hogy visszahozlak benneteket erre a helyre.

¹¹Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.

¹²Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket.

¹³Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám.

¹⁴Megtaláltok engem - így szól az ÚR -, jóra fordítom sorsotokat, összegyűjtlek benneteket minden nép közül és minden helyről, ahová szétszórtalak - így szól az ÚR -, és visszahozlak erre a helyre, ahonnan fogságba vitettelek benneteket.

            Így év vége tájon, amikor a karácsonyfa árusok helyét a tűzijáték-, petárda- és dudaárusok standjai váltják fel, az ember akarva, akaratlanul is visszafelé nézeget az elmúlt évre. Mi minden történt, vagy épp nem történt meg, amire vágyott és eltervezett erre az évre. Sokaknak nem könnyű időszak ez. Gondolatban megméretik az ember, és van, hogy könnyűnek találtatunk még saját magunk által is.

            Ugyanakkor már a jövő felé nézegetünk. Már boldog új évet kívánunk, és szinte már 2008-ban élünk. Én is azon kaptam magam, hogy valakit már most a „tavalyi évről” kérdezgettem, amikor még át sem léptük december utolsó napjának határát. Az új év, bár pontosan tudjuk, ugyanolyan napokból fog állni, mint a mostani, ugyanúgy felkel majd a nap, és semmi sem lesz nagyon más, valahogy mégis mérföldkő. Sokak életében a nagy fogadkozások ideje, amit aztán általában nem tartunk be, legfeljebb pár napig. Tele vagyunk tervekkel, amiket meg akarunk valósítani az új évben, és álmokkal, amiről reméljük, hogy beteljesednek és megtörténnek velünk 2008-ban.

            Nagyon belém vésődött tizenéves ifisként egy nálam idősebb barátom gondolata. Év elején jártunk, és az akkori ifi-vezetőnk hasonlókról beszélt, és megkérdezte, hogy hogyan vágunk neki az adott évnek. Mi persze soroltuk, hogy kire mi vár: érettségi, felvételi, nyelvvizsga, volt, aki a cigiről akart leszokni, más remélte, hogy végre ráköszön a szerelem. Volt azonban ez a fiú, aki nagyon egyszerűen, egyáltalán nem kegyeskedve csak annyit mondott, hogy ő nem tudja, hogy mit fog hozni az új év, különösebb tervei nincsenek, mert neki ez is csak egy nap a sok közül. Ő csak annyit szeretne, ha élete puzzle-darabkái, amelyek soron következnek, ebben az évben a helyére kerülhetnének. Mert úgy képzeli az életet, mint egy hatalmas kirakót, és Istent, mint aki a helyére teszi a megfelelő darabokat egy életen át. Ő csak kicsit attól tart, hogy mivel előtte nem világos még az egész kép, jobb esetben csak részletek, maga akar majd kirakózni, és türelmetlenül kiveszi az Úr kezéből a darabokat, és maga akarja majd beilleszteni azokat, néha jól meglepődve azon, hogy nem jön ki semmi a képből. Amióta ez a barátom ezzel a képpel élt, amikor üdvtörténetet tanítok, mindig viszek magammal egy kirakót az első órán, mert valóban erről van szó.

Istennek terve van az emberiséggel kezdetektől fogva, terve volt és van népével, terve van a gyülekezetünkkel, és azon belül valamennyiünkkel. Furcsa ebbe belegondolni a hétköznapok világában, amikor gyakran tanácstalanul tárjuk szét a kezünket, mert semmi nem úgy alakul, ahogy szerintünk kellene, vagy amikor hirtelen darabokra hullik minden. Sokan úgy képzelik a keresztyénséget, mint állandó örömmel és reménységgel teljes életet, és utána nagyot csalódnak, amikor rádöbbennek, hogy ez nem teljesen így van, hiszen nem automatikus, hogy az ember békességgel viselje a betegséget, a veszteségeket. Nem igaz, hogy örülünk, amikor minden drágul, vagy amikor becsapnak bennünket a boltban, esetleg veszekszünk a családtagjainkkal. Minden érhet mindenkit az élete során. Ez a döbbenetes felismerése a Prédikátor könyve szerzőjének is: „Minden érhet mindenkit. Ugyanaz történhetik az igazzal és a bűnössel, a jóval, a tisztával és a tisztátalannal; azzal, aki áldozik és azzal, aki nem áldozik; úgy járhat a jó, mint a vétke…”. (Préd. 9,2) Pedig nagyon nem ezt várnánk keresztyénként, az Istennel járva.

            Nem lehetett könnyű ezzel megbarátkoznia Izráel népének sem. A felolvasott Ige arról beszél, hogy Istennek terve van népével. De még milyen! Terv, ami a békességről szól, a reménységről, arról, hogy Isten meghallgatja a kéréseiket, hogy összegyűjti őket, és visszakerülnek az Ígéret földjére! Hát lehet ennél szebb jövőkép?

Igen ám, csakhogy ezt az ígéretet Izráel népe akkor kapja, amikor az első deportálás történik. A vezető, értelmiségi réteget vitték, akik már ott vannak Babilonban, az idegen országban, idegen kultúrájú nép között, elszakítva mindentől, otthontól, a gyermekkor színhelyétől. Gondoljunk csak bele, hogy akkoriban nem nagyon költöztek az emberek, sőt utazni is alig-alig utaztak, legfeljebb a közeli településekre, vagy Jeruzsálembe. Aki, ahol született, nagy valószínűséggel ott is halt meg, akkor is, ha gazdag volt és tanult. Egy ilyen világban elhurcolva lenni egy távoli földre, idegenbe, borzasztó csapás, még akkor is, ha a fogság nem feltétlen láncokat jelentett és börtönt, nem koncentrációs táborokat, hanem falvakat és viszonylagos szabadságot. Hiszen nem otthon voltak, nem a sajátjukban, a megszokottban. Ráadásul elszakítva a templomtól, vagyis Istentől. Hiába nem hallgattak a prófétára, Jeremiásra, hiába voltak meg a saját elképzeléseik Istenről, és sok mindet már csak a vallásosság szintjén éltek meg, ez attól még hatalmas próba volt a számukra.

            És ekkor Isten efféléket írat levélben Jeremiással: „Építsetek házakat, és lakjatok bennük! Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét! Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok! Házasítsátok meg fiaitokat, és adjátok férjhez leányaitokat! Szüljenek azok fiúkat és lányokat! Szaporodjatok, és ne fogyjatok! Fáradozzatok annak a városnak békességén, ahová fogságba vitettelek benneteket, és imádkozzatok érte az ÚRhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is!” (Jer. 29,5-7) Vagyis rendezkedjetek be, mert még évtizedekig, 70 évig maradnotok kell. Aki ide már középkorúként érkezett, itt fog meghalni, nem fog többé hazamenni, mert Isten megengedte ezt az időszakot. Isten mégis ebben a helyzetben adja nekik ezt a reményteljes ígéretet, mert neki hosszútávon vannak tervei az övéi számára!

Az idősebbek tudják, hogy milyen hosszú idő is ez, a fiatalabbak belegondolni sem mertek, sokan pedig nem is remélik, ma sem, hogy élnek 70 évet, hát még akkor! Az akkori emberek számára is ennyi idő szinte felfoghatatlan volt. Gondoljunk csak úgy bele, hogy milyen nehéz csak évekig imádkozni valakiért látszólag eredmény nélkül, vagy várakozni valamilyen esemény bekövetkeztére, pláne, ha bármi bizonytalanság is közbe szólhat!

            Márpedig Isten ígéreteit csak hit által lehet megragadni. Nem véletlenül írja a Zsidókhoz írt levél: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés”. (Zsid. 11,1) Vagyis mit jelent ez? Azt, hogy komolyan veszem, amit Isten mond, azt, hogy neki terve van az életemmel, akkor is, ha most még semmi biztosítékom sincs a végkimenetelre nézve.

            Aki mérnök, és valamit tervez, az pontosan tudja, hogy mi a cél, és annak megfelelő épületet, járművet, gépet gondol ki, és rajzol meg. Istennek ugyanígy van egy elgondolása, egy képe rólam, ami ha engedelmesen hallgatok a szavára ki fog bontakozni. Én még nem tudom, nem látom, a jövőm a kezében van elrejtve, de hiszem, és komolyan veszem, hogy tudja, mit csinál, mit miért enged meg, mert Ő jobban tudja.

            Olyan könnyű ez elméletileg! No, de amikor benne van az ember! Mert az élet eseményei nem mindig úgy történnek, ahogy mi azt elképzeltük. Izráel népe 70 éven át hittel kitart. Ha van a történelmükben időszak, amikor igazán közel vannak Istenhez a kezdeteken kívül, hát ezek az évtizedek, amikor fizikailag nagyon el voltak szakítva Jeruzsálemtől. Teológiailag kikristályosodik bennük sok minden. A könyvek nagy része ekkor keletkezik. Felismerik visszatekintve a nagy összefüggéseket, hogy milyen fontos is Istennel járni, és végül bekövetkezik a megígért csoda, amire mindig is vártak, és hazatérhetnek. Beteljesednek Isten szavai, ígérete, hazaengedik őket, sőt a templom kincseit is vihetik!

            Csoda ez, amit csak a csodalátó szem meglát – használva Mácz István szavait – mert a hazatérésben nincs semmi csodálatraméltó. A fogságban lévő népnek ugyanis csak egy része megy haza, hisz 70 év alatt már letelepedtek, megszokták az új életformát. És ott sem a dicsőség várja őket, hanem a lerombolt templom és városfal, a szegénység, a betelepített népek, a sok-sok újabb nehézség. De Isten ekkor is adja jelenlétét, és felépül újra a templom és a városfal, a nép újra együtt munkálkodik, és imádja Istenét, majd felolvassák a törvénykönyvet és az Úr neve magasztaltatik.

            Nincs „vége” felirat, mint a filmekben a boldog befejezésnél, mert hamarosan lesz felkelés, római megszállás, és sok újabb nehézség a nép életében. Nem igaz az, hogy az Isten terve úgy valósul meg népe életében, mint egy amerikai filmben, és ha az ember a kezébe teszi az életét, „boldogan él, amíg meg nem hal.”

            Az azonban igaz, hogy neki terve van. Terve van velünk, az egyénnel a jövőben is, 2008-ban is, terve van a családunkkal, a gyülekezetünkkel, a népünkkel, pont úgy, ahogy eddig is volt. Egy út ez, egy folyamat, ahogy a kirakós játék darabjai bekerülnek a helyére.

            Talán elmondtam már, hogy nekem az Egyesült Államokbeli utam volt ilyen. Teológus voltam akkor még csak, és csupán annyit láttam, hogy visszamehetek 10 hétre abba az országba, ahol addigi életem legboldogabb évét töltöttem. A fogadó-gyülekezet maga volt nekem a csoda a nyitottságával, tradicionális korszerűségével, kiscsoportjaival, elképesztő ifjúságával. Mindenben benne voltam, amit csináltak, így amellett, hogy tíz gyönyörű hetem volt, tíz nagyon nehéz hetem is lett, hisz volt vagy 5 tábor fiatalokkal, tele szolgálattal, tíz fogadócsalád a maga életével, napi 3-4 találkozás, vagy party számomra ismeretlenekkel, utazás újabb 6-7 különböző gyülekezetbe, akár lázas betegen is, állandóan mosolyogva, lelkesedve, mesélve a hazai körülményekről, és tanulva mindabból, ami körülvesz, ami új és információ. Hazajőve pedig megbirkózni azzal, hogy itthon minden más. Ami ott lehetséges, az itthon nincs. Ismerni egy álmot, egy számomra megfoghatónak és nagyon is működőnek látszó, korszerű gyülekezeti modellt, amit itthon az ember többé nem tapasztalhat meg, sőt ha beszél róla, csak ellenvetéseket kap, letorkolást. Annyit tudtam csupán, hogy nekem minden vágyam egy ilyen gyülekezet, csak itthon.

            Két és fél éve, amikor idekerültem, még semmit sem tudtam a Nagyerdőről szinte, csak azt, hogy Debrecen egyik legnagyobb gyülekezete, és hogy más, mint a legtöbb. Ahogy beleláttam az itt folyó munkába, folyamatosan döbbentem rá, hogy én ezt kerestem itthon! Hát ezért kellett kimenjek, hogy megtapasztaljam, meglássam a kintiek életét, mert mindaz, amit ott tanultam, itt megvalósítható. És most, amikor nézegetjük a templombővítés terveit az irodában, sokszor eszembe jut, hogy ott is építkeztek, és meghívtak a közös gondolkodásra, amiből ott sokat tanulhattam. Ez sem volt véletlen. De ez még nem azt jelenti, hogy itt mindig minden tökéletes, hogy nincs hová továbblépni. Újabb és újabb darabokkal bővül a kép. A jövő évben pl. az építkezéssel, amely mindannyiunk közös ügye, ahogy egykor a fogságból hazatérő népé is az volt. Istennek van terve a gyülekezetünkkel, de a kivitelezéshez mi is kellünk!

            Nincs ez másként a hétköznapjainkban sem. Most még nem tudjuk, hogy mi lesz velünk, de Isten már tudja. Célja van az életünkkel. Belegondoltunk már, hogy ez milyen nagy dolog? Egyrészt az, hogy Isten egyenként számon tart bennünket. Nem mint nagy embermasszát kezel a történelem folyamában, hanem egyenként valamennyiünkről tud, és számon tart, terve van velünk.

            Másrészt, mert így nem élünk értelmetlenül a világban. Nagyon sok ember nem tudja miért él. Végigcsinálja egyik napot a másik után, de igazából nem is tudja miért. Sokak élete ezért törik derékba a nyugdíjba vonuláskor. Visszanéznek, hisz az egy olyan pont, amikor értékelni kell, elmúlt egy élet, és nem történt meg az, amire vágytak. Nincs látása sokaknak az életről, annak céljáról. Nekünk van. Nagyon messze van, épp csak felsejlik a távolban, de ott a menny dicsősége. Jézus Krisztus által megnyílt számunkra a menny dicsősége. Erre emlékeztünk az elmúlt napokban, karácsonykor, hiszen ezért született meg az Isten Fia Betlehemben és halt meg 30 évvel később a Golgota keresztjén. Ezért élünk mi cél-tudatosan, hiszen a mennyei hon felé haladunk egy életen át.

            Utópisztikus, kicsit megmosolyogtató gondolat ez sokak számára, hiszen csak hittel ragadható meg, pedig nem az. Miért? Azért mert segít megélni a hétköznapokat, tovább látni az adott körülményeken, eseményeken, tudni, hogy „nem a magamé – ahogy a Heidelbergi Káté első kérdés-felelete mondja –, hanem az én Uramnak és hűséges megváltómnak a tulajdona vagyok.”

            Ha ez nagyon mélyen bennem van, akkor el tudok engedni sok, fontosnak tűnő dolgot az életemben görcsölés nélkül, tudva, hogy meg fogom kapni, ha szükségem van rá. Éppen idejében fog szembe jönni velem, csak észre kell vegyem, és meg kell ragadjam. Ez már azonban az én felelősségem. Az, hogy Istennek van egy látása, egy képe rólam, és rólunk, mint közösségről még nem azt jelenti, hogy majd minden magától teljesül.

            Isten terve a hétköznapokban, az élet adta lehetőségekben bomlik ki sokszor. Megragadom-e, élek-e vele? Vannak, akik keservesen kutatják, hogy hogyan szolgálják Istent, és állandó kudarcérzésük van, hogy nem töltik be a feladatukat. Pedig életükkel esetleg természetes módon dicsőítik Istent. Ha valaki szolgálni akar, rá fog találni, hiszen Isten országában mindenki számára van feladat – legfeljebb nem az, amiről én korábban azt gondoltam! Néha mi elsőre fel sem ismerjük, és közben a helyünkön vagyunk és végezzük szolgálva az adott dolgot, vagy épp annyira keressük, hogy ami a szemünk előtt van, ami már a miénk, épp azt nem találjuk meg, mert valami hatalmasat és eget-rengetőt várunk.

            El tudom fogadni Isten tervét magamra nézve? Nem könnyű dolog ez! Különösen, amikor ebben a tervben vannak nehézségek, amik talán egy éltre szólnak, amik előre nem voltak benne az ÉN tervemben. Tudom hagyni, hogy átvegye a kormányt? Nem véletlen az, hogy itt is megszólal az, ami a szentesti igehirdetésben is megszólalt, hogy Isten Jézussal mindent nekünk ajándékozott. Itt azt mondja Isten – még a fogság kezdetén, a 70 nyomorúságos év elején –, hogy övék a reményteljes jövő, a békesség, a meghallgattatás, az összegyűjtetés, de ehhez hozzá kell fordulni állhatatosan és teljes szívvel.

            Nem úgy, hogy kicsit a magam eszére támaszkodom, kicsit másokra is hallgatok. Le kell tudjak mondani önmagamról. Az élet egyik legnagyobb kihívása ez! A fogságban élő népnek megmondták, hogy merre menjen, nem tetszett, de mentek, mert muszáj volt. Amikor azonban hazamehettek, már nekik kellett dönteni. Ha a saját fejem után megyek, akkor maradok Babilonban, ahol felnőttem, ahol ismerem az életet, ha Isten ígéreteire nézek, akkor csomagolok, és elindulok.

            Vajon miért csak a nép egy része ment haza? Ezért. Mert ez belső harc is, ki kell adjam a kezemből az irányítást, és beletenni valakiébe, akit nem látok, nem tudok megfogni, akiben hiszek, és menni vele. Hinni akkor is, amikor a pusztákon át kell menni, amikor sebesre töri a saru a lábam, amikor éjszaka van, tele félelmetes zajokkal. Hinni akkor is, amikor tudom, hogy a nyomor és a rom fogad. Újra és újra igen-t mondani Istennek.

            Nagyon nehéz ilyenkor nem önigazságot keresni, nem önmagunkra, a nehézségekre nézni, hanem fel. A bizalomról szól ez. Olyan ez, mint emberi kapcsolatainkban. Ha szeretek valakit, akkor bízom benne, és ez bizony néha erősen azzal jár, hogy a saját érdekeimről, vélt igazamról, önzésemről le kell mondjak. Ez az egyik legnehezebb dolog talán: vezethetővé válni, leszállni az életem trónjáról és átadni a jelképes koronám. De ha ismerem a másikat, akkor tudom, hogy ő a lehető legjobbat akarja nekem, és nem bántani akar, hanem ő is értem cselekszik – legfeljebb én azt kicsit másképp képzeltem el.

Nekünk ilyen szerető Istenünk van, aki értünk cselekszik. Aki tudja, hogy mi válik javunkra, mikor mire van valóban szükségünk. Olyan Urunk van, akinek a kezébe tehetjük az életünket, mert ő nem összetörni, hanem építeni akar bennünket, és a mennyei hon dicsősége felé vezetni. Bár van úgy, hogy mi is megjárjuk életünk fogságát, vagy hazatérőben a pusztát, és nem minden úgy sül el, ahogy azt mi lelki szemeink előtt már előre láttuk, de neki akkor is terve van velünk. Terve van népeként, gyülekezeteként, gyermekeként, és lehet, hogy a következő évben sok jó és sok rossz is fog történni velünk, de az bizonyos, hogy Ő békességet és nem romlást tervez, és reményteljes jövőt ad nekünk. Ha segítségül hívjuk, és állhatatosan imádkozunk hozzá, akkor meghallgat bennünket. Megtaláljuk őt, ha keressük, és teljes szívvel folyamodunk hozzá.  Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |