| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Erőm és énekem az Úr”

Zsoltárok könyve 96. fejezet

„¹Énekeljetek új éneket az ÚRnak, énekelj az ÚRnak, te egész föld!

²Énekeljetek az ÚRnak, áldjátok nevét, hirdessétek szabadítását minden nap!

³Beszéljétek el dicsőségét a nemzeteknek, csodáit minden népnek!

⁴Mert nagy az ÚR, méltó, hogy dicsérjék, félelmesebb minden istennél.

⁵Hiszen a népek istenei csak bálványok, az ÚR pedig az ég alkotója.

⁶Fenség és méltóság jár előtte, erő és ékesség van szentélyében.

⁷Népek törzsei! Magasztaljátok az URat! Magasztaljátok az ÚR dicsőségét és hatalmát!

⁸Magasztaljátok az ÚR dicső nevét, ajándékot hozva jöjjetek udvaraiba!

⁹Boruljatok le az ÚR előtt szent öltözetben, reszkess tőle, te egész föld!

¹⁰Mondjátok el a népeknek, hogy uralkodik az ÚR! Bizony, szilárdan áll a világ, nem inog. Igazságosan ítéli a népeket.

¹¹Örüljön az ég, örvendezzen a föld, zúgjon a tenger a benne levőkkel!

¹²Ujjongjon a mező, és minden, ami rajta van! Ujjongnak majd az erdő fái mind

¹³az ÚR előtt, amikor eljön, mert eljön, hogy ítélkezzék a földön. Igazságosan ítéli a világot, pártatlanul a népeket.”

Drága mennyei Atyánk!

Hálás szívvel köszönjük meg Neked a Tőled nyert öröm ajándékait. Köszönjük azt, hogy igazi örömteli alkalmat akarsz készíteni számunkra, ezen a mai istentiszteleten is, amikor Téged magasztaló közösségként figyelhetünk szent szavadra. Urunk! Azonban tökéletesen ismersz minket, és látod, hogy minden igyekezetünk ellenére mennyire nem vagyunk képesek örömként megélni a velünk történteket. Folyton panaszkodunk, ahelyett, hogy hálával gondolnánk a Tőled kapott mindennapi ajándékokra. Egyre csak kesergünk, ahelyett, hogy magasztalnánk Téged a számtalan figyelmeztetésért, amellyel igazgatni próbálod lépteinket. Bocsásd meg Atyánk lelki vakságunkat, amely miatt nap mint nap óráról-órára, sőt szinte percről-percre újra kell tanulnunk azt, hogy mit is jelent a Krisztus követése. Így kérjük most körülöttünk a Szentlelked megvilágító erejét, hogy általa felnyíljon a szemünk, és tisztán láthassuk azt, ahogyan a teremtett világ egésze a Te neved nagyságát dicsőíti. Így áldd meg Lelkeddel az Ige hirdetőjét és hallgatóit, hogy mi is a zsoltáros örömével és ujjongásával magasztalhassunk Téged a Tőled kapott szeretetért. Ámen.

286. dicséret 1-13. vers

Jer, dicsérjük az Istennek Fiát,

A szép szűznek áldott szent magzatját,

E világnak édes Megváltóját,

Bűnösöknek kegyes szószólóját.

Adjad nékünk a te Szentlelkedet,

Terjesztessed a te szent igédet:

Ismerjünk meg mindnyájan tégedet,

Dicsérhessük a te szent nevedet.

Mózes 2. könyve 14. fejezet 29-31; 15. fejezet 1-3; 20-21. versek

2Mózes 14:29-31

„²⁹Izráel fiai viszont szárazon mentek át a tenger közepén, és a víz falként állt jobbról és balról.

³⁰Így szabadította meg az ÚR azon a napon Izráelt Egyiptom hatalmából. És látta Izráel az egyiptomiakat holtan a tenger partján.

³¹Amikor látta Izráel, hogy milyen nagy hatalommal bánt el az ÚR Egyiptommal, félni kezdte a nép az URat. Hitt az ÚRnak és szolgájának, Mózesnek.”

2Mózes 15:1-3; 20,21

„¹Akkor ezt az éneket énekelte Mózes Izráel fiaival együtt az ÚRnak: Énekelek az ÚRnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett.

²Erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom.

³Az ÚR vitéz harcos, az ÚR: ez a neve.”

„²⁰Ekkor Mirjám prófétanő, Áron nénje, dobot vett a kezébe, és kivonultak utána az asszonyok mind, dobolva és körtáncot járva.

²¹Mirjám így énekelt előttük: Énekeljetek az ÚRnak, mert igen felséges!”

Szeretett Testvérek!

Valaki egyszer így fogalmazott a 107. zsoltár bizonyos verseire gondolva:

„Isten csodatettei csak a nagy vizeken és a mélységes tengeren ismerhetők meg, mi pedig a sekély vizeket szeretjük.”

A 107. zsoltár néhány verse így szól:

„Vannak, akik hajókon a tengerre szálltak, munkájukat a nagy vizeken végezték.

Ezek látták az ÚR tetteit, csodáit a mélységes tengeren.

Szavára forgószél támadt, fölemelték őket a hullámok.

Égig emelkedtek, majd a mélybe zuhantak, kétségbeestek a veszedelemben.

Imbolyogtak, tántorogtak, mint a részegek, bölcsességük egészen odalett.

De az ÚRhoz kiáltottak nyomorúságukban, és kiszabadította őket szorult helyzetükből.

Lecsendesítette a forgószelet, elcsitultak a hullámok.

Örültek, amikor azok elsimultak, és a kívánt kikötőbe vezette őket.

Adjanak most hálát az ÚRnak szeretetéért, és az emberekkel tett csodáiért!”

Eddig a 107. zsoltár egy részlete, és a mondatot, e megállapítást újra elmondom:

„Isten csodatettei csak a nagy vizeken és a mélységes tengereken ismerhetők meg; mi mégis a sekély vizeket szeretjük.”

Visszakanyarodva a fölolvasott bibliai szakaszhoz Mózes 2. könyvéből, melyet a közelmúltban olvashattunk, emlékezhetünk arra, hogy amikor Mózes és Áron elmegy a fáraóhoz, hogy a népet elkérje, hogy a pusztában ünnepet szenteljenek az Úrnak, akkor a fáraó azt mondja: „Kicsoda az az ÚR, hogy hallgassak a szavára és elbocsássam Izráelt? Nem ismerem az URat, és nem bocsátom el Izráelt”. Nyilvánvaló. Aki nem ismeri az örökkévaló Istent, az nem fog engedelmeskedni neki. A világtól ne várjuk, hogy az Istennek akar engedelmeskedni, annak az Istennek, akit nem ismer, aki neki nem Istene, nem fogadja el. A világ a maga bálványainak engedelmeskedik. Ahogy a fáraó is azt mondta: „Kicsoda az az Úr, kicsoda az az Isten, akiről, és akinek a nevében te beszélsz? Nem ismerem, tehát nem engedelmeskedek.”

És mindezt azért idéztem föl, mert az előbb olvasott bibliai szakaszunk korábbi mondataiban ezt találjuk – Én vagyok az Úr, megtudja Egyiptom. Kicsoda az az Úr? Én vagyok az az Úr. Meg fogjátok tudni. Mert előbb-utóbb mindenkinek meg kell tudnia, hogy kicsoda az Isten.

És amikor ez a korábban rabszolganép, robotmunkára kényszerített kis csapat kijöhetett, és már ott tartanak a Nádas-tenger határán, akkor az egyiptomiak rádöbbenve, hogy „de az ingyen munkaerőt engedtük el! – mégis csak vissza kellene hozni! – hát ki fog helyettünk dolgozni?” –, a fáraó a harci kocsikkal, a korabeli csúcs haditechnikával utánamegy ennek a nincstelen rabszolga népnek, amelyiket éppen most engedett el.

És ugye ez az a szituáció, amikor előttük a tenger, és Izrael fiai mögött, ott a homokbuckák fölött feltűnik az akkori világ egyik világbirodalmának katonai ereje. És ebben a szituációban most ezt olvastuk: Mózes énekelt.

No de mi történt előtte? Miért énekelt? Miért magasztalja az Urat? Mert ezt olvastuk: „Ekkor Mózes éneket énekelt Izráel fiaival együtt az Úrnak”.

Miről is van szó? Azt mondja Mózes – és ezt a három gondolatot szeretném most aláhúzni: megszabadított engem az Úr, erőm az Úr, énekem az Úr.

Megszabadított engem az Úr. Emberi lehetőség szerint két lehetőség volt Izrael fiai előtt. Az egyik, hogy visszamenni Egyiptomba, és folytatni a rabszolgasorsot. A másik: itt halni meg a pusztában. „No de ezért meg miért hoztál ki bennünket? – háborgott a nép – Egyiptomban is vannak sírok, ott is meghalhattunk volna a robotban. Most eljutottunk idáig, és itt haljunk meg a pusztában?” Emberileg gyakran ez a két lehetőség látszik. Vagy visszamenni a szolgaságba és majd abba belepusztulni, vagy itt belepusztulni ebbe a helyzetbe. Ezek az emberi lehetőségek.

            És az isteni megoldás? Az isteni lehetőség és az isteni megoldás ennél sokkal több: itt át fogtok kelni! Van más lehetőség is; több és nagyszerűbb lehetőség is, mint, amit mi gyakran emberi életünk szorításaiban megoldásként, kiútként látnánk. Az isteni megoldás – ha hittel ráléptek erre az útra –, az egy harmadik lehetőség volt: átkelhettek: megismerhettek engem, mint szabadító Istent.

            És itt érdemes egy pillanatra megállnunk a Római levél elejére gondolva, ahol is azt olvashatjuk többek között, hogy az Isten istensége és hatalma a teremtett világ értelmes vizsgálata révén megismerhető, meglátható. Igen, az Isten istensége, bölcsessége, hatalma. Viszont azt mondja Mózes: szabadító az Úr. Megszabadított engem. Istent igazán akkor ismerhetjük meg, amikor szabadítónkká lesz. Az, hogy a világ teremtője, ez egy tény; ez egy adottság. Hogy ezt elfogadom vagy nem fogadom, ez most egy másik kérdés. De Istent igazán megismerni akkor ismerjük meg, hogyha magunkat odabízzuk, rábízzuk, és akkor megtapasztaljuk az ő szabadítását. Izrael számára – és így az ószövetségi kijelentésben is – Isten először igazán az ígéretet tevő (gondoljunk Ábrahámra), és a szabadító Istenként mutatkozott be. Majd azután értik meg, hogy ő a teremtő. Nyilvánvaló. Aki mindeneket teremt, olyan hatalmas, az tud szabadítani. Aki megszabadított – persze, azért szabadított meg, mert ő a mindeneket teremtő Isten. Az, hogy az Isten hatalma, bölcsessége a teremtett mindenségből valamelyest meglátható, ez egy nagyon fontos mozzanat, van, aki így indul el talán a hit útján. De, hogy az Isten szabadító Isten, ez sokkal több annál, mint csupán azt tudni, „hát van egy teremtő Isten, hadd legyen!”. A szabadítóhoz sokkal szorosabb kapcsolatunk lesz. És ez az, amely megjelenik a Tízparancsolat elején is, ahol az Úr nem úgy mutatkozik be, hogy én vagyok a teremtő, hanem „én vagyok az Úr, a te Istened, aki kihoztalak téged a szolgaság házából”. Én vagyok a te szabadító Istened. És majd a szövetség igéi, a Tízparancsolat igéi ezután jönnek.

            Fontos azt is észrevennünk – miközben azt mondja Mózes és vele együtt Izrael fiai, hogy az Úr megszabadított engem – hogy kiáltottak Istenhez, jajgattak – újra, nem először, újra –, amikor meglátták, hogy nem csak elől van akadály, hanem mögöttük egy életveszélyes hadsereg közeledik. Nos, kiáltottak az Úrhoz. Nagyon fontos, hogy kiáltsunk az Istenhez, de ez még nem szabadulás. Ekkor még nem ismerjük meg mint szabadítót. Úgy ismerhették meg mint szabadító Istent, hogy „Mózes, botoddal suhintsd meg a tengert!” – Micsoda nevetséges dolog! – Vagy hittel megteszed, és meglátod hatalmamat, vagy ha nem hiszed, nem lépsz, nem látod meg hatalmam következő lépését. És nép, induljatok el! Hitből elindulni. Fontos az, hogy jaj Istenem! De nagyon sok ember a ‘jaj Istenemnél’ többre nem jut. Vagy nem akar jutni. És úgy kevésbé ismerhetjük meg az Isten hatalmát. Hitből lépni kell.

            Nem véletlen a Zsidókhoz írott levél 11. fejezete, a hit hősei, ahol újra és újra ezzel kezdődik egy-egy mondat, hogy hitből. Hitből lépett Ábrahám, hitből lépett Mózes és hitből és sorolja, sorolja ott az Ószövetség nagy alakjait.

            Fontos, hogy Istenhez kiáltsunk, de hogyha kiáltottunk, és az Úr azt mondja, hogy akkor most bízd ide magad és lépjél, akkor lépni kell. Akkor nem újra jajgatni kell. Nem újra panaszkodni kell, hanem engedelmeskedni. És akkor ismerjük meg: megszabadított engem az Isten.

A másik – amit Mózes így fogalmaz meg – erőm az Úr. Erőm. Igen, erő az Úr és erőm az Úr.

            Miről van szó? Arról van szó, hogy a hit a nehézség mögé néz. És meglátja mögötte az Isten hűségét. Hit nélkül csak azt látjuk, ami a szemünk előtt van, és akkor lehet jajgatni. Mert valóság volt a Nádas-tenger és valóság volt a közeledő harci kocsik csapata. Ezt látja a testi szem, ezt látja az óember. De a nehézségek mögé a hit tekint. És a nehézségek mögött, fölött meglátjuk az Istent, aki hűséges. Nagyon érdekes, hogy ha egy kicsit figyelmesen tanulmányozzuk ezeket a történeteket, akkor nagyon érdekes az az apró mozzanat, hogy az a bizonyos felhő itt nem fölöttük van, nem előre vezeti még őket, hanem van ott egy ilyen kis mozzanat, hogy mögéjük ment, és Izrael fiai és az egyiptomi csapatok közé állt.

            Érdemes egy pillanatra ezt meglátni. Miről is van szó? Arról a kettős dologról – egyik oldalról, és ez már az egész Újszövetségben is így jelenik meg –, hogy az Úr közénk és bűneink közé állt. Tudniillik a Jézus Krisztus által, és így lehet a mi lelkiismeretünknek békessége – tudniillik a bűnbocsánat által. Hogy az Úr a Krisztuson keresztül néz ránk, és ezért van bocsánat. És ezért lehet lelkiismeretünknek békessége, ha hozzá térünk.

            A másik vonatkozás, hogy az Úr közénk és körülményeink közé áll, ahogy a felhő odavonult a kis nép és a hatalmas hadsereg közé. És ez pedig a szív békességét adja. Amikor tehát közénk és körülményeink közé oda áll az Úr. A körülmények még megvannak, még ugyanazok, de már ott van az Úr. És ez adja a szív békességét. A világ még nyugtalan, zajongó, kétségbeejtő, kilátástalan, de ott van az Úr. Ezt a hit szemeivel láthatjuk meg. Viszont ha hittel meglátjuk, akkor erőm az Úr. Én erőtlen vagyok, a helyzet kétségbeejtő, emberileg nagyon gyatra megoldásokat tudnék kitalálni, de ott van az Úr és akkor az Úr lesz az én erőforrásom.

            Van itt egy olyan mondat is, amit a régi fordítás így mond, hogy veszteg maradjatok, mert az Úr harcol értetek. Igen, ha megtanultunk megállni – amikor az Úr azt mondja, hogy most állj meg, mert most én következek – ha megtanultunk megállni, akkor tudunk elindulni. Ha megtanultunk megállni, az Úrra bízni egy-egy helyzetet, akkor majd ő megadja annak a jelét, amikor el kell indulni és cselekedni. Itt is meg kellett állni, és először: suhintsd meg a tengert. Nem azt olvassuk: menjetek, neki a víznek! Hanem álljatok meg, nyilvánvalóvá akarom tenni, hogy ti erőtlenek vagytok, kicsik vagytok, gyöngék vagytok, de ezt úgy tudom nyilvánvalóvá tenni, hogy egy jelképes cselekedetet tegyél meg Mózes. És úgy lesz nyilvánvalóvá a nép számára, hogy ha elhiszitek, akkor elindultok. A többit majd én intézem – mondja az Úr.

            Meg kell tanulnunk megállni, az Úrra bízni, és meg kell tanulnunk elindulni, amikor pedig el akar indítani bennünket az Isten. Viszont ugye azt is tudnunk kell, hogy az óember nem járhatja azt az utat, amire az Isten népe hivatott. Óemberként a régi, csak magunkban bízó, bálványainkban bízó életformánkkal, gondolkozásunkkal azon az úton nem tudunk menni, és nem is mehetünk, amire Isten népe hivatott. Ezen az úton Izrael fiai mehettek, és átjutottak. Egyiptom fiai odavesztek. És itt megdöbbenhetünk, és meg kell, hogy döbbenjünk. Az Isten kegyelme az egyik oldalon. De ennek a kegyelemnek a másik oldala ítélet. Aki elindul hittel ezen az úton, az a kegyelmet tapasztalja meg belőle. Aki vakmerően és Istennel szemben akar cselekedni, az a kegyelemnek az ellenkező oldalát, az ítéletet tapasztalja meg. A Szent Istennel nem lehet játszani, és ne játsszuk azt, hogy „jaj, az Isten szeret, és hát az nem lehet, hogy emberek elvesszenek!”. De lehet. Nem azért, mert nem szeret, hanem azért, mert a szeretetet nem fogadtuk el. Aki nem fogadja el a segítséget, az el fog veszni. Aki nem fogadja el az orvosi segítséget, minden másba akar bízni, az ne csodálkozzon, ha rajtaveszít. De óemberi indulattal nem lehet járni a hit útján. Aki viszont elindul a hit útján, az megtapasztalja, hogy az Isten erős Isten. Mózes ezt így mondja: Erőm az Úr.

És a harmadik mozzanat, éppen azért, mert megszabadított, éppen azért, mert az Isten erős Isten, éppen ezért énekelek az Úrnak – énekem az Úr – olvassuk a rövid hitvallás szerinti megfogalmazást. Énekem az Úr.

Korábban csak jajgattak. Jajgattak, mert valóban emberileg rettenetesen kétségbeejtő volt a helyzet. Jajgattak, kétségbeestek, csak a hiányt, a hibát látták, meg azt keresték. Most pedig énekelnek. Most énekelnek, most örvendeznek.

            Vajon mennyire örülünk mi annak, amiben az Isten az ő szabadítása szerint részeltet bennünket?

            Nem szójáték, hanem érdemes megfigyelni a magyar nyelv ilyen szempontból zseniális: részeltet bennünket. Nem az egészet! Egy részét. De azt ideadja, azt most adja az Isten. Majd a következő részét meg holnap, azután meg majd holnapután. Részeltet az Isten bennünket. Izrael fiai az Isten szabadító szeretetének egy részét élhették át. Mert majd utána lesz még ott a manna, meg lesz ott még majd a víz, a többi rész. A mindennapi kenyér, amire most van szükséged, azt a részt megkapod. Örülünk mi annak a résznek? Vagy azonnal elkezdünk háborogni, hogy csak ennyi? Hát nincs is szabadítás! És akkor oda van az örömünk. Már nem is látjuk a szabadítást és a szabadítót.

            A nép, amelyik jajgatott, most örül. Most örvendezik. Most Istent magasztal. És a magasztalás nagyon fontos, mert mindig az Úr hatalmára emlékeztet. Éppen arra a részre, amit most kaptunk. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, a prófétálás is. Az is töredékes. Az Isten lépésről-lépésre akar a hit útján vezetni bennünket, és lépésről-lépésre egy-egy részletét ismerhetjük meg. De a holnaputánit, meg a holnapit csak akkor ismerhetjük meg, hogyha ma hittünk és engedelmesek voltunk. Csak akkor lehet eljutni oda. Aki úgy akar egy nyári kirándulás alkalmával mindent látni, hogy az első lépést nem teszi meg… vagy az elsőt még megteszi, és annál a műemléknél letáboroz, és utána elkezd panaszkodni, hogy hol van az a sok látnivaló – azt mondták itt nagyon sok mindent lehet látni?

            Nos mennyire örülünk mi annak, amiben az Isten életünk folyamán részeltet? Vagy azonnal a többit hiányoljuk? Előbb jó lenne örülni. Itt ezt olvastuk, Mózes Izráel fiaival énekelte ezt az éneket, erőm és énekem az Úr.

            Én szeretnék most a zsoltárszerű nagy éneket átlépve (mert csak az elejét olvastam föl), szeretnék az utána következő pár mondatra is figyelmet irányítani: „Ekkor Mirjám prófétanő, Áron nénje, dobot vett a kezébe, és kivonultak utána az asszonyok mind, dobolva körtáncot járva.” Mirjám és az asszonyok mind. Férfiak és asszonyok. Mindannyian együtt örvendeznek. Kivonulnak együtt, dobot kézbe véve, körtáncot járva. És énekelnek: „Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges”. Az ének, az örvendezés, ami itt történik, az nem olyan ünnepélyes örvendezés, mint ahogy mi szoktunk. „Örvendj egész föld az Istennek” – és hogyha itt egy nem magyar anyanyelvű lenne, akkor azt hinné, hogy temetési éneket énekeltünk. Mert mi olyan ünnepélyesek tudunk lenni, hogy amikor örülünk, és örvendező éneket énekelünk, nem látszik rajtunk. Nem látszik. Ez nem teljesen jó.

Nem fogunk jövő ilyenkor körtáncot járni – de akinek öröme van, az örüljön! Nem kell túljátszani és megjátszani, mert az képmutatás. De, hogyha megszabadított az Úr, ha erőm és énekem az Úr, akkor valami látszódjon is ebből! Ami szívből jön, az látszódjon. Dobot ragadva, körtáncot járva, körbe mennek, és mondják és magasztalják az Istent.

Próbáljunk összegezni néhány fontos gondolatot a magunk számára, hogy elvihető legyen.

Először is: az Isten népének egyik fontos kiváltsága az Úr magasztalása. Ezt más nem fogja tenni! Kicsoda az az Úr? – legfeljebb ezt kérdezik, amit a fáraó is kérdezett. Kicsoda az az Úr? Nem ismerem, nem engedelmeskedek, és hát nem fogok örülni. Az Isten népének az egyik fontos kiváltsága – nem kötelessége, mert az már régen baj, ha kötelező örülni (volt már ilyen a történelemben) – kiváltság az Úr magasztalása.

            Miért fontos és milyen haszna van annak, ha újra és újra ott van bennünk, közösségünkben az Úr magasztalása? Először is az Isten magasztalása a helyünkre állít. Mert nem mindig a helyünkön vagyunk hívő emberként sem. A helyünkre állít. Miről van szó? Most nem a munkahelyre gondoltam. Nem is a lakásra. Még csak nem is a templomi padban a helyünkre (bár ezekre is igaz lenne). A helyünkre állít, nevezetesen az Isten elé állít. Istent csak úgy magasztalhatom, ha az Istenre nézek. Ha csak jajgatok, mert a körülményeket látom, az Istent már nem is látom, akkor ott nem fogok magasztalni. Ott nincs öröm. A magasztalás azt jelenti, hogy tudatosan oda figyelek arra, amit az Isten cselekedett. Akár éppen most az életemben, akár tegnap, akár a családom életében, akár a gyülekezetem életében, a nemzetem életében, akár az üdvösség történetében. Az Isten sokszor cselekedett nagyszerű dolgokat! A magasztalás, ez a kiváltság, ami az Isten népének a kiváltsága, azt jelenti, hogy odaállok az Isten elé, az Istenre figyelek.

            Ha az Istenre figyelek, akkor pedig óhatatlan, elkerülhetetlen, hogy ne magasztaljam őt. De ez azt is jelenti, hogy előbb az Úrra nézni és azután a körülményekre. Mi legtöbbször fordítva szoktuk. Mi a körülményekre nézünk, azok nem éppen örvendetesek, sőt nehezek, a körülményekre nézünk, még mindig a körülményekre, aztán mikor már úgy látjuk, hogy emberileg nem bírjuk, akkor elkezdünk jajgatni, kiáltani az Úrhoz, mert hát mégis csak hívő emberek vagyunk. Előbb az Úrra nézni, őt magasztalni, és ebben, hogy erőm az Úr, ebben az összefüggésben nézzek a körülményekre.

            Nagyon fontos, ez a fajta sorrend. Az Úr magasztalása így megvéd a bálványimádás veszélyétől is, mert hívő emberként is bele-bele tudunk csúszni, hogy kisebb nagyobb dolgokban, ügyekben nem Istent, hanem valami mást fogunk tisztelni, imádni.

            Az Úr magasztalása azt is jelenti, hogy reménység van, távlatokat nyit ott, ahol beszűkült a világ. Ahol a Nádas-tenger és az egyiptomi csapat – ott nagyon beszűkült a világ, és emberileg ez tényleg így néz ki. De az Isten magasztalása azt jelenti, hogy van kiút. Van szabadulás. Egészen másmilyen. Hiszen Izrael fiainak is volt elképzelése: menjünk vissza Egyiptomba. A biztos rabszolgaság még mindig jobb. Aztán úgyis meghalunk ott. Volt szabadulásra elképzelésük, csak az Úrnak más, nagyszerűbb elképzelése volt.

            A magasztalás tehát reménységünkben megújít, távlatokat nyit és így erőt ad. És így kapcsolódhat össze ez a kettő, hogy erőm az Úr, ezért énekem az Úr. Énekem az Úr, akkor erőt jelent számomra. Ez a kettő összekapcsolódik. Nem véletlen hív éneklésre Mirjám, és hívnak az asszonyok éneklésre. Az, hogy az Isten népének kiváltsága az Úr magasztalása, ez azt is jelenti, hogy ez a fajta magasztalás és hálaadás előbb-utóbb szolgálatra indít. Megmutatja a területet, hogy hol lehet cselekedni. Ez a magasztalás bizonyságtétellé válik. És ez a bizonyságtétel másoknak is reménységet kínálhat föl. És másoknak is fölkínálhat egy olyan utat, hogy megismerjék az Urat. És ne azt mondják: kicsoda az az Isten?! Nem ismerem. Nem engedelmeskedek.

Szeretett Testvérek!

Mózes és sokan vele ezt mondták: erőm és énekem az Úr. Így legyen.

398. dicséret legyen közös feleletünk:

Úr lesz a Jézus mindenütt,

Hol csak a napnak fénye süt,

Úr lesz a messze teengerig,

Hol a hold nem fogy s nem telik.

Őneki mondjunk bő imát,

Dícsérjük azzal homlokát,

Jó illat légyen szent neve,

Minden napon dícsérete.

Országok, népek és nyelvek,

Ő dicsőségét zengjétek,

Gyermekek hangja hirdesse:

Áldott a Jézus szent neve!

Ő királysága bő áldás,

Ott van a felszabadulás,

Fáradtak ott megnyugszanak,

Inségesek megáldatnak.

Minden teremtés dícsérje,

A király Krisztust tisztelje,

Angyali ének zengjen fenn,

S mind e föld mondja rá: Ámen.

Ima

Hálát adunk Istenünk, hogy az esztendő elején az élet hétköznapi gondjaiból, aggodalmaskodásunk mélységeiből, erőtlenségeinkből, a kísértések csapdáiból hatalmas tetteidre irányítottad figyelmünket. Segíts bennünket, hogy felismerjük személyes és családi életünkben, gyülekezetünk közösségében Szentlelked most is munkálkodó erejét, hatalmát, vezetését. És ne engedd, hogy elhalványuljon bennünk megtérésre, újjászületésre munkálkodó kegyelmed, bűneinket megbocsátó irgalmad, az elhívó és szolgálatba hívó szavad ereje. Magasztalunk, hogy megkerestél, megszólítottál, követésedre hívtál, hogy te lettél a mi szabadítónk. Hálát adunk, hogy a hitben testvérekkel, gyülekezettel ajándékoztál meg, hogy egymás hite által is épülhessünk. És dicsőítünk, mert Te nagyobb és hatalmasabb vagy minden ember által kigondolt, formált, istenített régi vagy modern bálványnál. Magasztalunk, hogy Általad új értelme, célja, küldetése lett földi életünknek. És könyörgünk Urunk azokért, akik betegség, gyász miatt vagy az élet más próbái miatt most mélységeket kell, hogy megjárjanak, akik mély vizekben kell, hogy járjanak. Segítsd őket, hogy tudjanak, s akarjanak felnézni Reád, és így reménységben megerősödhessenek. Könyörgünk gyülekezetünk lelki közösségének további erősödéséért és épületeink bővítéséért, a szükséges anyagiakért, amelyeket nálunk elhelyeztél, hogy a kapott lelki áldásokért, gyermekeink jövőjét is munkálva építési, bővítési terveink megvalósulhassanak. És könyörgünk Urunk, hogy a Benned bízó, Általad örvendező keresztyének élete, hogy a mi életünk, a mi gyülekezetünk öröme által sokan megláthassanak, megismerhessenek Téged; hozzád térjenek, hogy sokaknak Te légy ereje, éneke, öröme, reménysége. Ámen.

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek által.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |