| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Hálaáldozatunkkal építsük Isten országát

Kegyelem néktek és békesség, Istentől, a Mi Atyánktól, az Úr Jézus Krisztustól. Ámen.

Római levél 12. fejezet 1-11. vers

„¹Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek;

²és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.

³A nekem adatott kegyelem által mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint.

⁴Mert ahogyan egy testnek sok tagja van, de nem minden tagnak ugyanaz a feladata,

⁵úgy sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai.

⁶Mert a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is: ha prófétálás adatott, akkor a hit szabálya szerint prófétáljunk,

⁷ha valamilyen más szolgálat adatott, akkor abban a szolgálatban munkálkodjunk: a tanító a tanításban,

⁸a buzdító a buzdításban, az adakozó szerénységben, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel.

⁹A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz,

¹⁰a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők,

¹¹a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok.”

Mennyei Édesatyánk az Úr Jézus Krisztusban!

Köszönjük Neked az elmúlt hetet, áldásaidat, amellyel megörvendeztettél, gondjainkat, amellyel tanítottál, neveltél.

Tudjuk Urunk, hogy szükség van a tanításra, vezetésre. Nélküled olyanok vagyunk, mint az eltévedt kisgyermek, nem látjuk jól a hazavezető utat.

Csak Benned nyugszik meg a mi lelkünk.

Szeretnénk megköszönni gondoskodó, atyai szeretetedet, mely el nem fogy soha.

Segíts hálásnak lenni azért, amit értünk tettél.

Köszönjük, hogy minket is megmentettél a Te Fiad élete által. Ezért hálából életünket tudjuk Tenéked szentelni és a Te akaratodat keresni.

Bocsáss meg Urunk, ha mi gyakran nem örvendezünk és nem adunk hálát ajándékaidért.

Segíts, hogy tudjuk odaszánni magunkat.

Vigyázz ránk, ne a mások szolgálatára figyeljünk, hanem a magunk számára, Te általad kijelölt úton járjunk. Te ismered a mi képességeinket, Te tudod, mit bízhatsz ránk, indíts arra, hogy képességeinkkel az Úrnak szolgáljunk. Ámen.

Urunk Jézus, fordulj hozzánk,

Szent Lelkedet ma töltsd ki ránk,

Kegyelmeddel minket segélj,

Az egy Igazságra vezérlj.

Nyisd meg szánkat hál’adásra,

Készítsd szívünk buzgóságra.

Hitünk s értelmünk neveljed,

Neved velünk ismertessed.

166. dicséret 1-2. vers

II. Mózes 35. fejezet 21-29. vers

„²¹Azután eljött mindenki, akit a szíve indított, akit a lelke hajtott, és elhozta az Úrnak szánt felajánlását a kijelentés sátrának elkészítéséhez, az ott végzendő szolgálathoz és a szent ruhákhoz.

²²Eljöttek a férfiak az asszonyokkal együtt, mindenki, akit a szíve arra indított, és hoztak boglárokat, függőket, gyűrűket, nyakláncokat és mindenféle arany ékszert. Mindenki ajánlott föl aranyból való ajándékot az Úrnak.

²³Minden férfi aszerint, hogy mije volt, hozott kék és piros bíbort, karmazsin fonalat, lenfonalat és kecskeszőrt, továbbá vörösre festett kosbőröket és delfinbőröket.

²⁴Aki ezüstből vagy rézből tudott felajánlást tenni, elhozta felajánlását az Úrnak; akinek akácfája volt, azt hozta el a különböző istentiszteleti eszközökhöz.

²⁵Mindazok az asszonyok, akik értettek hozzá, saját kezükkel fonták meg, és megfonva hozták el a kék és piros bíbort, a karmazsin fonalat és lenfonalat.

²⁶Mindazok az asszonyok pedig, akiket a szívük arra indított, és értettek hozzá, megfonták a kecskeszőrt.

²⁷A vezető emberek pedig ónixköveket és foglalatba való köveket hoztak az éfódhoz és hósenhez.

²⁸Hoztak balzsamot és lámpaolajat, fölkenéshez való olajat és jó illatú füstölőszereket.

²⁹Izráel fiai közül mindazok a férfiak és asszonyok, akiket a szívük arra indított, hogy adakozzanak a különféle eszközökre, amelyeknek elkészítését elrendelte az Úr Mózes által, elhozták önkéntes ajándékukat az Úrnak.”

Szeretett Testvérek!

Lehet, hogy ritkán tesszük föl a kérdést magunknak, pedig néha nem árt föltenni: mire és miként szoktunk önként áldozatot hozni? Hiszen mindannyian, minden ember – a nem keresztyén ember is – hoz áldozatot. Úgy gondolom, nem kell nagyon magyarázni és ragozni, hogy időnket, energiánkat, képességeinket, a ránk bízott talentumokat különböző célokra, különböző elképzelésekre oda szoktuk szánni.

Nos, mire és miért hozunk áldozatot? Talán hiányérzetből? Ahogyan Izrael fiai – néhány nappal korábban olvashattuk – az aranyborjúra? Vagy hálaáldozatként a találkozás sátorára, a szent sátorra? Megdöbbentő, itt Mózes II. könyvében, hogy Izrael fiai az egyik és a másik helyzettel is találkoztak. Annak idején a Tízparancsolat adásakor odaállnak Áron elé, és ugye azt mondják: „Készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon”. Hát ugye az Örökkévaló nem látható, ez a Mózes fölment a hegyre, de már telnek a napok, a hetek. – Ki fog előttünk járni, ki vezet bennünket? Hiányérzetünk van. Készíts tehát isteneket, amelyek előttünk járnak.

És ekkor, és sajnos már ez is szomorú dolog, de a legmegdöbbentőbb számomra legalábbis az, hogy Áron ekkor ugyanis azt mondja, hogy akkor szedjétek ki feleségetek, leányaitok füleiből az aranyfülbevalót, és hozzátok ide – készítek nektek. És mit csináltak a férfiak? Hát nem kergették el Áront. Nem, hanem kiszedték feleségük meg a lányuk füléből az aranyfülbevalókat – mert az aranybánya ugye éppen zárva volt –, és összerakták, összehordták az aranyborjúhoz való nyersanyagot. Nem is azt olvassuk, hogy a saját fülükből, bár a fiakéból igen – ezt úgy csöndben jegyezzük meg –, hanem a családtagúk füléből. Akarták, vagy nem akarták, kiszedték és odavitték, önként. Senki nem kényszerítette a családfőket erre.  Egy valami kényszerítette, az a belső hiányérzet, amit ha nem az Örökkévaló tölt be az emberben, akkor kiabál, kiabál, kiabál – hiányérzet van bennük. Az Istenben nem igazán bíznak – már megint –, az emberi vezető sincs már napok, hetek óta, hiányzik a vezetés, hiányzik, akiben bízzunk, most már tegyél valamit ide elénk, amiben bízhatunk. És meghozzák az áldozatot. Az ember azt gondolná józanésszel, hogy hát legalábbis beszólnak Áronnak, hogy „mit képzelsz te, még mi finanszírozzunk?” Vagy esetleg elkergetik Áront – „Mit gondolsz te, hát mit fog mondani otthon az asszony, ha kiszedem a füléből az ékszert? Hát mit fognak mondani a leányaim, ha elveszem a karperecet? Ha a fülbevalót elveszem és azt mondom, hogy mert egy bálványistent akarok csinálni?” – Fölvállalják, nincs tömeglázadás; a bálványoltárra viszi az ember az áldozatot, urambocsá’, néha az istenfélő ember is visz erre az oltárra is áldozatot. Ez az egyik, erről olvashatunk itt a 32. fejezetben.

A 35. fejezetben egy csodálatos dolgot olvashatunk, nevezetesen, hogy hálaáldozatként a szent sátor készítéséhez, a találkozás sátrának készítéséhez hozzák és hozzák a hálaáldozatukat. Hozzák a hálaáldozatot, erőszak nélkül, mint a megszabadított nép, az egyiptomi rabszolgaságból kiszabadult nép a maga hálaáldozatát, és elkészül a szent sátor.

Mire és miért hozunk mi önként hálaáldozatot? Mire szoktunk időt szánni? Milyen kis bálványaink vannak, ami úgy beosztja a hetünket, hogy akkor senki nem zavarhat, amikor azt a szent műsort nézzük? Mire hozzuk a mi kisded áldozatunkat, amely nem az Úr oltára? Nem hozunk még sokszor mi is? Vagy pedig valóban az Úr ügyére, az Ő országának az építésére – amelyért nagyon szépen szoktunk imádkozni, hogy jöjjön el a Te országod, de amit nekünk kellene ebből cselekedni, azt néha elfelejtjük?

Nagyon csodálatos ebben a 35. fejezetben, hogy négyszer – viszonylag rövid kis szakasz, amit felolvastam –, négyszer találkozunk ezzel a kifejezéssel, hogy „akit a szíve indított, akit a lelke hajtott, elhozta az Úrnak szánt fölajánlását”. És ezzel nincs is vége, hogy négyszer, mert azután ott van még, olvasunk olyat, hogy „elhozták önkéntes ajándékukat”. És eszünkbe juthat az előbb olvasott Római levél, a 12. fejezet, amelyet hallottunk, ahol például „jókedvből” – ilyen kifejezést is olvastunk.

„Akit a szíve arra indított…” – Milyen csodálatos és milyen szép az, amikor az ember belsejéből tör az Isten iránti hálaadás! Amikor odaszánjuk azt, amit az Isten nekünk adott. Ez egy drága kiváltság! Ez az Isten népének a kiváltsága, hogy az Isten ügyére és az Isten ügyében áldozzak. Ez nem a világé, ez a mienk, a megszabadított nép, a bocsánatot nyert nép kiváltsága, aki tudja, hogy kit kell keresni hiányérzet idején. Aki tudja, hogy nem aranyborjúra kell áldozni, hanem az Urat kell keresni, és Őt magasztalni, elkészíteni a találkozás sátrát, a szent sátort, mert ez igazán jó. Az Isten népének, a megszabadított népnek a kiváltsága az, hogy ne csupán földi, emberi elgondolásokat, vagy földi diktátoroknak, vagy kalandoroknak, politikusoknak a szándékát valósítsuk meg, hanem az Isten örökkévaló üdvösséges tervét szolgáljuk. Ez a mi kiváltságunk. Érezzük-e ennek mi az örömét és nagyszerűségét? Érezzük-e ennek a kihívását is? Hiszen van a világnak olyan része, ahol a kihívás napja is létezik már. Vajon az Isten népe érzi-e, mi érezzük-e azt a kihívást, azt az elhívást – mert mi ezt így szoktuk mondani –, amire az Úr hívott el, amivel az Úr ajándékozza meg az Ő népét. És hogyha a következő fejezetbe belekukkantunk, van még egy megdöbbentő, rövid kis mondatocska, nevezetesen a 36. fejezetben már arról is olvashatunk, szó szerint így van ez a néhány mondat: „Eljöttek mindazok a hozzáértő emberek, akik a szentély különféle eszközein dolgoztak, mindenki a maga mesterségében, amiben dolgozni szokott. És ezt mondták Mózesnek: Többet hordott össze a nép, mint amennyi szükséges azokhoz az istentiszteleti eszközökhöz, amelyek elkészítését megparancsolta az Úr.” Többet hozott. Nem tudjuk mekkorára sikerült az a kis nyomorult aranyborjú, hogy ott, akkor, mennyit szedtek össze a saját ékszereikből, de itt a szent sátor elkészült, és a mesterek jelentik Mózesnek: még maradt is ki, nyersanyag! Még maradt ki. Ez a csodálatos, amikor valakit a szíve és a lelke indít és hajt.

Aztán érdemes fölfigyelnünk a hálaáldozat formáira. Nyilvánvalóan a teljesség igénye nélkül most csak arról a kettőről szeretnék szólni, amiről ez a bibliai szakasz szól. A Szentírás még sokféle más módot is, lehetőséget is, formát is elénk ad.

Az egyik a hálaáldozat formáját nézve, a hálaáldozat módját nézve, hogy korábbi munkájuk eredményéből. Mert itt is olvastunk arról, hogy „elhozták az aranyfüggőket, boglárokat, gyűrűket, nyakláncokat, mindenféle arany ékszert”. Ezért valamikor régen dolgoztak, aztán vásároltak ékszereket. És most azt mondják, hogy ezt az Úr ügyére szánom. Eddig a magam hiúságát szolgáltam vele, de odaszánom az Úr ügyére. Tehát a korábbi munkájuk eredménye.

Másrészről meg tudnunk kell, hogy pénzforgalom, a mai értelembe vett pénzforgalom jó háromezer évvel ezelőtt jóval szerényebb volt. Nagyon sokszor cserekereskedelem folyt, tehát ez is ott van a háttérben. De amit észre kell vennünk, hogy mindenki lehetőségei szerint adott: aranyékszert, ezüstöt, rezet, akácfát, hiszen a szent sátor hatalmas nagy akácfa gerendákból készült – a váza, amire aztán textília került –, nos, mindenki azt hozta, amit kapott, amije volt, amivel tudott. Az egyik ilyet, a másik olyat. Az újszövetség nyelvén nagyon jól ismerjük, majd ott a kegyelmi ajándékoknál is erről van szó, hogy különböző ajándékokat kaptunk, és ezek a különbözőségek, ha együtt szolgálunk vele, akkor egymást gazdagítjuk.

Mindenki tehát a lehetőségei szerint adott és adta. Valaki egyszer ezt így fogalmazta meg: „A talentum nem azért adatott, hogy az óraláncon fitogtassuk, hanem hogy megforgatva hasznosítsuk”. Fölismerte a nép ekkor, az a nép, amely nem is olyan régen már adott egyszer az aranyborjúra – saját kívánsága szerint – fölismerte ez a nép, hogy meg kell forgatni az Úr ügyében. Nagyon megdöbbentő és nagyon érdemes elgondolkozni rajta, hogy nem is olyan régen volt egy gyűjtés közöttük. Saját maguk akarták! Azt nem az Úr kérte! Először az arany ékszereket saját kérésükre – hogy készíts isteneket –, szedték össze. Majd egy idő múlva, amikor a szent sátor készítését az Úr mondja, akkor nem azt mondják, hogy „hát már egyszer adtunk” – hanem „mindenki, akit a szíve hajtott, a lelke indított”.

Hálaáldozat vonatkozásában érdemes fölfigyelnünk, mert példaadó: férfiak, asszonyok, elöljárók eljöttek és elhozták. Mindenki. Mindenki, a kis vándorló nép minden rétege, tagja jött, mert aki megtapasztalta az Isten cselekedetét, szabadítását életében, annak a szívében ott van a hálaadás és a magasztalás igénye.

A hálaáldozat másik formája ugye így jelenik meg, hogy akinek képesség adatott. Aki valamilyen mesterséghez értett, azok jöttek. És itt külön az asszonyokat is említi az Ige: „Mindazok az asszonyok, akik értettek hozzá, saját kezükkel fonták meg, és megfonva hozták el a kék és piros bíbort, a karmazsin és lenfonalat. Mindazok az asszonyok pedig, akiket a szívük arra indított, és értettek hozzá, megfonták mindezt”. Igen, ez is egy módja és lehetősége, hogy ott, akkor összefogtak. Mindenkire és mindegyik szolgálatra szükség volt. Mindenki és mindenfajta szolgálat hasznos volt.

Nézzük meg akkor mai áldozathozatalunkat újra, mert ma is kétféle lehet. A hiányérzet változatlanul ott van minden nemzedékben, a posztmodern ember életében most még inkább. Ott van a hiányérzet – az Isten láthatatlan, ez a Mózes meg eltűnt, készíts nekünk valamilyen istent, hogy előttünk járjon, hogy vezessen.

A mai embernek is kell valaki vagy valami, aki vezeti, akinek vagy aminek áldozni fog idejéből, erejéből, tulajdonképpen az életét.

A hiányérzet megvan. Az egyik egyházatya fogalmazott valahogy úgy, hogy „Önmagad számára teremtettél bennünket Isten, és nyugtalan a mi szívünk, amíg Benned el nem csendesedik”.

Igen, ez a bizonyos hiányérzet, ami ott megjelent a pusztában, és megpróbálták egy nyomorult aranyborjúval betölteni. És vitték az arany ékszereiket. Legyen, mert nem tudunk másképp élni! Valami legyen! – ha más nem egy nyomorult bálvány.

De milyen csodálatos az Isten népének, hogy nem ilyen pótlékokkal kell betölteni, hanem maga az Úr akarja betölteni a mi életünket, a mi szívünk vágyakozását, a lélek ürességét, az Úr akar vezetni bennünket. Igen, ez az a kiváltság! – a szolgálatnak a kiváltsága, amivel az Isten ajándékoz meg.

Van egy másik fajta szolgaság is: az volt az egyiptomi rab-szolgaság! A szolgálat háza. És ma is van szolgálat háza, vagy van az Úr szolgálatának a rendje.

Kálvin egyszer azt írta: „Kiszabadítja magát Isten hatalma alól, aki a gazdagsága szolgálatára adja magát, mert a kapzsiság mindig az ördög rabszolgáivá tesz bennünket”.

Vagyis, ma is ugyanez a két lehetőség áll minden ember előtt: vagy az aranyborjút szolgáljuk, vagy a találkozás sátrát, az Úr ügyét szolgáljuk. Azt a sátrat, amely a feltöltekezés helye lehet, azt a sátrat, amely találkozás helye lehet, a különböző isteni szolgálatok helye lehet.

Mi indít az önkéntes szolgálatra? – tegyük föl végül a kérdést. Mi indít?  

Itt ugye négyszer találkoztunk azzal, hogy akit a szíve indít, akit a lelke hajtott, elhozta felajánlását az Úrnak.

Ha a Krisztusban bűnbocsánatot kaptunk, ha a Krisztusban új életet kaptunk, ha a Krisztus által új célt, ha a Krisztus által új értékrendet kaptunk, ha a Krisztus által  békességet kaptunk, ha a Krisztus által örömet kaptunk, ha a Krisztus által az Isten szeretetébe kerülhettünk, ha a Krisztus által reménységet kaptunk, ha a Krisztusban testvéreket kaptunk, ha a Krisztusban közösséget kaptunk, ha a Krisztusban gyülekezetet kaptunk, a Krisztus által mennyei Atya lett az Isten számunkra, ha a Krisztus által az örökélet jött el a számunkra, akkor legyen a mi szolgálatunk hálaáldozatban túlcsordulóan gazdag.

Valaki egyszer így mondta ezt: „Az Isten országáért végzett szolgálat minden megfontolást és fáradságot megér”. És igaza van. Ha ebbe belekóstolunk, akkor azt tudjuk mondani, hogy igaza van. A megszabadítottak hálaéneke – az Isten magasztalása állt előttünk Mózes II. könyvéből a múlt vasárnapon. Mint a keresztyén embernek, mint az újszövetség népének is egyik legfontosabb kiváltsága, lehetősége, és a keresztyén gyülekezet életének egyik legfontosabb területe a hálaadásos imádás, az Isten magasztalása. Most ennek a gyakorlatban való megjelenése, a szolgálatban való megfogalmazódása áll előttünk. A hála cselekedetei, a hála szolgálata illik azokhoz, akik szájjal szépen tudjuk magasztalni az Istent, akik szánkkal szépen mondjuk a zsoltárt és az Istent dicsőítő éneket. Igen, a megszabadítottak hálaéneke, a megszabadítottak Isten-magasztalása, az a hétköznapi élet cselekedeteivé, nyilvánvalóvá kell, hogy legyen. És ha itt most a szentsátorról volt szó, és így olvashattuk a közelmúltban a Mózes II. könyvét, és mi éppen épületeink bővítése előtt, abban vagyunk, akkor merjük azt is megfogalmazni és kimondani önmagunk számára, hogy épületeink bővítésére is szolgál – gyermekeinknek, közösségünknek, városunknak és nemzetünknek. Gyermekeinknek, meg az unokáinknak, hogyha helyet készítünk, és nem csak azon siránkozunk, hogy mert milyen helyek vannak a városban, ahova ne menjél – akkor hova menjen? Hova menjél, hol kaphatsz többet, áldást, jobb, nemesebb közösséget?

Jöjjön mindenki, akit a szíve indított, és akit a lelke hajtott, építsük az Isten országát. Ámen.

Jer, dícsérjük az Istennek Fiát,

A szép szűznek áldott szent magzatját,

E világnak édes Megváltóját,

Bűnösöknek kegyes szószólóját.

Édes Jézus, néked hálát adunk

Jóvoltodért és felmagasztalunk,

Ajándékot elődbe mutatunk,

Dícséretet te nevedre mondunk.

286. dicséret 1. és 16. vers

Magasztalunk Istenünk, hogy kegyelmesen megbocsátod a bálványozó múltunk bűneit, és Krisztust követve új életet kezdhettünk.

Hálát adunk, hogy megajándékoztál mindazzal, ami a kegyességre, jó cselekvésére a szolgálathoz szükséges és hasznos.

Bocsásd meg, hogy ugyan elindultunk a Krisztus útján, olykor mégis az önzés, az alkalmi bálványok tisztelete lett úrrá rajtunk.

Láttasd velünk, hogy megfáradt, csalódott, kiábrándult nemzetünknek akkor tudunk igazán szolgálni, ha az erkölcsi válság, céltalanság idején hitünk hálaáldozatából bővítjük épületeinket, helyet készítve még sokak számára. Hogy akkor tudunk igazán szolgálni népünknek, hogyha kibővített épületeinkben jobban megéljük hitünket, lelki, testvéri közösséget. És láttasd velünk, hogy akkor tudunk igazán szolgálni népünknek, ha önkéntes hálaáldozatunk és szolgálatunk hitvalló jellé is lehet ebben a városban.

Könyörgünk Urunk, Istenünk mindazokért, akik az élet hétköznapi próbáiban csalódtak, megfáradtak, reményt vesztettekké lettek.

Könyörgünk betegeinkért, könyörgünk gyászoló szívekért, mindazokért, akik a hétköznapi élet küzdelmeiben elvesztették a távlatokat. És könyörgünk a hajléktalanok között ebédosztó szolgálatunkért is, hogy ne csupán jótékony cselekedet legyen, hanem Rád mutató és Rólad bizonyságot tevő, hitvalló cselekedet, szolgálatunk.

Odaszánjuk magunkat, és a ránk bízott javakkal is szeretnénk szolgálni Neked Urunk Istenünk, és szeretnénk részesei lenni emberszerető, embert megmentő, üdvözítő, örök akaratodnak. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |