| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Neki lehet feszülni a munkának

Filippi levél 3. rész 12-14. vers

¹²Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.

¹³Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem,

¹⁴de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.

Szeretjük a régi fényképeket a gyülekezetben. Kiraktuk őket sokáig a gyülekezeti házban, vagy itt a templomban. Kint vannak a honlapon is. Szívesen nézegetjük őket, mesélünk régi eseményekről. Ismerjük a múltat, mögöttünk van. Néha megállásra kényszerít, számadásra, arra, hogy újraértékeljen az ember mindent. A jövő azonban más. Maga az ismeretlenség, bizonytalanság, és az ember lelki alkatától függően, a bizakodás vagy a kétség forrása, de mindenképp a reménységé. Hiába várjuk a legrosszabbat, mindig ott van bennünk, hogy talán mégsem úgy történik, talán változás áll be, és jobban folytatódik az élet. A jövő Isten kezében van. Őnála van a kulcsa. Pál pedig itt arról beszél, hogy a holnapnak neki lehet feszülni.

Van egy régi mondás: „úgy imádkozzál, mintha meghalnál, és élj úgy, mintha élnél.” Ebben a gondolatban benne van, hogy felelősséggel élni, nekifeszülve. Pont úgy, ahogy arról Pál is beszél. Ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges, hogy az ember rendezze a múltját, a tegnapját, hogy le tudja rakni a terheit. „Ami mögöttem van, elfelejtem…” Azért ír így Pál, mert tapasztalatból tudja, hogy ezt megteheti. Olyannak ismerte meg Urát, akinél le lehet pakolni azokat a tetteket, szavakat, eseményeket, amik nem Ő szerinte valók voltak, amik nyomasztóak, amik tévutak, elhibázott lépések, bűnök voltak. Mi ennek az alapja? Az, hogy Isten a múltunkkal, sőt a múltunkban magában ragadott meg bennünket. Pontosan látta, és tudta, hogy kik vagyunk. Mégis megragadott bennünket, mindennek ellenére, ahogy Pált is.

Isten tudta, hogy milyen jó iskolákat végzett, látta a szívét, hogy mennyire fontos neki ősei vallása, és a hagyomány. Hogy keresi, és féli Őt, hogy szolgálni akar. De látta azt is, ahogy mindebből az indulatból épp Jézus követőit kereste bosszútól lihegve, kitartóan üldözve a Krisztus-hívő családokat, hogy végignézte, sőt közösséget vállalt István megkövezőivel, amikor őrizte azok ruháit. Pontosan ismerte ennek az embernek az indulatait, erényeit és gyengeségeit egyaránt. Mindezekkel együtt ragadta meg őt az Isten, és tette Krisztus által gyermekévé.

Ugyanez hasonló formában rólunk is elmondható. Mögöttünk is sok minden van, de egykor mindazzal együtt ragadott meg Urunk bennünket is. Ő az, aki ismer bennünket, ismeri az elmúlt évünket, évtizedeinket. Mégis, meg akar ragadni bennünket mind a mai napig.

Ez azonban kétoldalú kell legyen. A filmekben, ha valaki nem akar élni, akkor amikor ki akarják szabadítani, és épp húzzák föl, mondjuk egy szakadékból, egyszerűen nem fog vissza. A keze kicsúszik, hiába tartják felülről, hogy megmentsék. Nincs ez másként a mi életünkben sem! Jézus megragadott bennünket, hogy elkapjon, de az már énrajtam múlik, vissza is fogok-e, hogy én megragadom-e a felém nyújtott kezét?

Pál annak idején elfogadta a felé nyújtott mentő-kezet, lerakta a múltat, és felvett valami újat. Megmentője által új célokat nyert, új értelmet, irányt kapott az egész élete. Úgy tudta tekinteni a holnapját, mint aminek neki érdemes neki feszülni, küzdeni és futni érte. És itt nem sétálgatásról, lépkedésről, pihengetésről beszél, hanem futásról! Arról, hogy az Isten országáért folytatott munka közben megizzad, ugyanakkor néha liheg, lelassul és elfárad az ember. Egyetlen dolgot nem tehet meg, azt, hogy megáll.

Ahhoz azonban, hogy a nekifeszülés, a futás igazán jól menjen, nem hátráltathatnak bennünket koloncként súlyok. Rendezni kell az elmúltakat ahhoz, hogy fel tudjuk venni a jövőt. Pál azok közé tartozott ezeknek a soroknak az írásakor, akiket egykor üldözött. Ahol elszakított egymástól családtagokat, szenvedést okozott. Önmagában ez a tudat bénítólag hathatott. Igaz, hogy jó szándék vezette, hogy Istent akarta szolgálni. Bocsánatot nyerhetett, de mindezt már nem lehetett meg nem történtté tenni.

Ahogy azt sem lehetett meg nem történtté tenni, hogy Filippiben egyszer szintén történt valami. Egy pogány közösségből keresztyén gyülekezet lett – ugyanennek az embernek a szolgálata nyomán. Olyan gyülekezet, amely szeretetének, hitének messze földön híre járt. Ehhez azonban az kellett, hogy Pál szembenézzen azzal, hogy ki is Ő Isten szemében.

Január van, új év. Ilyenkor az ember akaratlanul is mérlegel, értékeli az elmúlt évet, rendezgeti a múltját, számot vet Istennek szentelt életével, átnézi a rábízott szeretteivel való kapcsolatát. Ugyanakkor már a jövő felé néz, tervez, álmodik. Talán ilyenkor nem csupán az elmúlt néhány hónapra nézünk vissza, hanem egész életünkre. Valószínűleg mi is látjuk benne mindazt, amit a hátunk mögött hagytunk. Legyen az jó, vagy rossz. Hol építettünk, és hol romboltunk, hol futottunk teljes erőbedobással, és melyik volt az az időszak, szolgálat, szituáció, ahol éppen csak sétáltunk, mert talán többre már nem volt erőnk, lehetőségünk.

Az új feladat pedig az, hogy újra nekifeszüljünk. Rendezzük a múltat Isten előtt, és ne hagyjuk abba a futást! Újabb, és újabb lendületet kell venni!

Hogy mi volt ez Pál életében? Az a bizonyos egykori találkozás Jézussal. Az nem karosszékbe ültette, mondván minden rendben van, hanem éppen hogy útnak indította! Felismerte, hogy nem önerőből igazul meg a törvény által, hanem kegyelemből. Van Istene. Olyan Istene van, akitől bűnbocsánatot, örök életet kapott. Olyan Istene van, aki érte halt meg, aki érte támadt föl, aki vele van. Amikor ezt megérti, sőt átéli, akkor már képtelen másra. Megérti, hogy felelőssége van!

Megértjük, vagy megértettük, hogy felelősségünk van. Akkor is, ha nehéz. Akkor is, ha néha kilátástalannak látszik, amit csinálunk, mert nincs látszatja. Akkor is, ha elutasítanak, és néha nagyon meg nem értettek, magányosak vagyunk lelkileg. De nincsen más út. Aki átélte csak egyszer is a találkozást Urával, az tudja, hogy nem tehet másként. Új és újra neki kell feszüljön mindennek ellenére. Az érzi, hogy felelősséggel tartozik. Az tudja, hogy a célja többé nem csupán ebben a földi világban van, hanem távolabb, az örökkévalóságban. Az igazi célunk, és jutalmunk nem itt van, hanem Urunk országában, ahol jutalom várja hűséges szolgáit.

De az mindenképp kegyelem és kiváltság, hogy Isten részt ad a szolgálatból, hogy az Ő országát építhetjük gyülekezeteinkben. Kegyelem, hogy mindazt, ami mögöttünk van, lerakhatjuk, magunk mögött hagyhatjuk, és nekifeszülhetünk ennek az új évnek, hogy Urunk dicsőségére fussunk. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |