| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Találkozási pont

Apostolok cselekedetei 2. fejezet 37-47. vers

„³⁷Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: »Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?«

³⁸Péter így válaszolt: »Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.

³⁹Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.«

⁴⁰Még más szavakkal is lelkükre beszélt, és így kérlelte őket: »Szabaduljatok meg végre ettől az elfajult nemzedéktől!«

⁴¹Akik pedig hittek a beszédének, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk.

⁴²Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.

⁴³Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt.

⁴⁴Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt.

⁴⁵Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá.

⁴⁶Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben;

⁴⁷dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.”

Kegyelmes Istenünk!

Csaknem kétezer év telt el az előbb elhangzott igeszakasz történései óta. A világ, amelyben élünk, rengeteget változott ez alatt az idő alatt. De ebben a mai, rohanó világban mégis maradt egy hely, a Te házad, ahol megállhatunk, feltöltődhetünk, és testvéri közösségben lehetünk úgy, mint annak idején az első keresztyének.

Köszönjük Urunk, hogy építed ezt a közösséget. Köszönjük, hogy hétről-hétre megtelnek a padsorok, hogy Te adsz a szívünkbe vágyakozást, hogy eljöjjünk meghallgatni Igédet. Köszönjük Istenünk, hogy egyre többen lehetünk, hogy most is gyarapítod a gyülekezetedet.

Bocsásd meg, ha a kezdeti tűz az évek során megszokássá fakul. Teremts bennünk tiszta szívet, Urunk, és az erős lelket újítsd meg bennünk. Segíts bennünket, hogy mi is készek legyünk mindent megtenni az evangélium terjedéséért úgy, ahogyan azt annak idején az első gyülekezet tette.

Áldd meg a mai istentiszteletünket. Légy az Ige hirdetőjével és hallgatóival, és légy azokkal is, akik ma nem tudtak eljönni.

Áldd meg e gyülekezetet, hogy szent Igédtől erősödjön, épüljön, hogy ezáltal tisztán lássa és cselekedje a Te akaratodat.

Jézus Krisztus nevére kérünk: Ámen

Mózes 2. könyve 25. fejezet 1-9 vers

„¹Ekkor így szólt az ÚR Mózeshez:

²Mondd meg Izráel fiainak, hogy gyűjtsenek részemre felajánlást minden embertől, akit arra indít a szíve. Gyűjtsétek össze a nekem szánt felajánlásokat!

³Ilyen felajánlást gyűjtsetek össze tőlük: Aranyat, ezüstöt és rezet, ⁴kék és piros bíbort, karmazsin fonalat, lenvásznat és kecskeszőrt, ⁵vörösre festett kosbőrt, delfinbőrt és akácfát, ⁶lámpaolajat, balzsamot a felkenéshez való olajhoz és a jó illatú füstöléshez;

⁷ónixköveket és foglalatba való drágaköveket az éfódhoz és hósenhez.

⁸Készítsenek nekem szentélyt, hogy köztük lakjam!

⁹Egészen úgy készítsétek el, ahogyan megmutatom neked a hajlék mintáját és az egész fölszerelés mintáját!”

Ebből a szakaszból (amelynek tartalma részben már a múlt vasárnapról ismerős), a 8. verset szeretném újra hangsúlyossá tenni:

Ezt mondja az Úr: „Készítsenek nekem szentélyt, hogy köztük lakjam!”

Szeretett Testvérek!

A hétköznapi életben mindannyian nagyon jól megszoktuk már, hogy különböző táblák, KRESZ-táblák, információs táblák segítenek a közlekedésben, a postán vagy a különböző nagyobb középületekben. Olyannyira megszoktuk ezeket, hogy a számítógép világában is találkozunk ilyen ikonokkal. Olyan jelképek ezek, amelyeket értünk, ha esetleg külföldön járunk; ott is azonnal tudjuk mit jelent, pedig lehet, hogy az adott ország nyelvét nem beszéljük.

Én most egy táblát mutatok, amit lehet, hogy valaki látott már vagy ehhez hasonlóval találkozott már.

Vajon mit jelenthet ez, hol és miért szoktak ilyen vagy ehhez hasonló táblát elhelyezni? Vagyis ott van középen egy pont, és a nyilak arra mutatnak.

De ehhez hasonló jelentésű, bár formájában kicsit másabb, és lehet, hogy vannak, akik olyannal találkoztak, ott is középütt van egy pont vagy egy karika, és utána egy másik kör van. De lehet, hogy egyszerűen csak felírva látták: TALÁLKOZÁSI PONT. Mondjuk egy repülőtéren, egy nagyon nagy bevásárló vagy kiállító központban egyre többször lehet ilyennel találkozni. Tehát, ahol nagyon sok ember jelenik meg. Nagyon sokféle helyiség, nagyon sokféle funkció van, hogy el lehessen igazodni, nem csupán a különböző feladatok, funkciók, helyiségek és az odavezető utak vannak kitáblázva, hanem van egy olyan is, amely egyszerűen találkozási pont. Ott nem kell befizetni semmit, ott semmi valami rendkívüli dolog nincs, egyszerűen az ott lévő emberek számára egy segítség. Segítség azért, hogy ha mondjuk egy repülőtéren, vagy egy nagy vásárcsarnokban, kiállító központban valakik megbeszélik a találkozást, akkor ne csak azt lehessen mondani, hogy az 5-ös kapunál, ha bemész, akkor majd ott a 3. pavilon sarkánál találkozzunk (amit aztán vagy meg fog találni vagy nem); hanem egyszerűen van egy olyan hely, ami arra szolgál, hogy emberek találkozhassanak a megbeszélt helyen.

Fölolvasott bibliai szakaszunkban, amelynek nagyobbik része ismerős (bár nem ezt a szakaszt olvastuk a múlt vasárnap, de Mózes 2. könyvének néhány fejezettel arrébb lévő szakasza részletesen írja a szentsátor készítéséhez, ahogyan összegyűjtötték a hozzávalókat, a közös szolgálatok feladatát, lehetőségét. Ebben a mostani szakaszunkban ez a mondat az, ami különösképpen hangsúlyos: „készítsenek nekem szentélyt”.

Szentélyt készíteni? Egy hajlékot készíteni? Egy templomot készíteni az Úrnak? Miért? Miért? Miért nekem? A mondat így folytatódik persze: – tehát készítsenek nekem szentélyt – „hogy köztük lakjam” – mondja az Úr. Megvan egyértelműen, hogy mi a feladata, a funkciója, a rendeltetése a szentélynek, ott a szentsátornak, hiszen a pusztai vándorlás, a félsivatagos Sinai félszigeten való vándorlás idején hangzik ez a kijelentés és felhívás. Megvan tehát az Úr jelenlétének sajátságosan hangsúlyos helye, hogy ott lakjon. No de hát a Szentírást kicsit ismerő ember vagy egyáltalán gondolkozó hívő ember azonnal fölteheti a kérdést: azért építeni templomot, kápolnát, gyülekezeti központot, vagy ott a szétszedhető és majd a vándorlás következő pontján újra felállítható szent sátrat, hogy az Úr ott lakjon? Hát Salamon, amikor megépíti a Jeruzsálemi templomot, ott a fölszentelő imádságában többek között azt mondja: Uram! Építettük ezt a hajlékot, noha tudjuk, „…az egeknek egei sem fogadhatnak be téged!”. Akkor miért?

Három vonatkozást szeretnék én most aláhúzni. Először is ez a szentsátor, a templom, egy gyülekezeti központ – önmagán túlmutató jel. Önmagán túlmutató jel. Emlékeztet bennünket akkor is, ha akarjuk, akkor is, ha nem akarjuk. Akkor is, ha keresztyének vagyunk, akkor is, ha érdeklődők vagyunk, akkor is, hogyha magunkat harcosan másmilyennek nevezzük. Emlékeztet bennünket arra, hogy az emberi élet több. Emlékeztet bennünket arra, hogy van valaki, akitől el lehet fordulni, le lehet tagadni, de attól még van. Önmagán túlmutat. Valaki nagyobbra. Önmagán túlmutató jel ott a pusztai vándorlás idején is Izrael népe számára, nevezetesen a földi szűkös emberi lét korlátain túlmutató jel: hogy valóban az élet több és nagyobb, mint amennyit a mi gyarló testünkben itt tapasztalunk, meg tudunk élni. Önmagán túlmutató jel, biztatás, hogy az örökkévaló közel van.

Hogy köztük lakjam – erre emlékeztesse őket mindig, hogy itt vagyok. Noha nem vagyok bezárható még a legnagyobb katedrálisba sem. Jelen vagyok. Ez biztatás a mulandó embernek. A halál árnyékában járó élő embernek biztatás, hogy az Isten itt van, nagyon közel van. Ha számunkra nincs, akkor bennünk van a hiba. Önmagán túlmutató jelként kell, hogy megépítsék közös erővel, összefogással, hozva a hozzávaló különböző építési anyagokat is, együtt munkálkodva, tehát azért megépíteni, mert ez a jel, amely önmagán túlmutat, bármilyen értékes is az az épület, vagy ott a szent sátor, nem az anyagi értéke az igazi, hanem az, hogy bennünket döntés elé állít. Az embert döntés elé állítja.

Ma is minden templom, minden embert döntés elé állít, mert vagy bemegyek, vagy elmegyek mellette. Mindegyiknek meglesz a következménye. Döntés elé állította ott a pusztai vándorlás idején is Izrael fiait. Önmagán túlmutató, tehát Istenre mutató jelként. De ugyanakkor úgyis túlmutatott önmagán, hogy közösségre hív. És ez rendkívül fontos. Közösségre hív, vagyis az Úrral és az ő népével együtt vagy nélküle, nélkülük. Vele, népével, nagyszerű lehetőségét mutatja számunkra is. És úgy is túlmutat önmagán minden ilyen (mondjuk ma így) gyülekezeti központ, vagy ott akkor a szent sátor, mert fel akar emelni bennünket a földhözragadt, a sárba beleragadt – ahogy mondaná a költő – emberlétünkből, fel akar emelni, hogy töltsük be az igazi küldetésünket. Mert napi robot az van. De az élet több annál, minthogy eszünk, alszunk és szaporodunk. Ezt az állatok is tudják. Az ember többre hivatott. Önmagán túlmutat tehát.

A második, ami számomra fontos volt abból, hogy „készítsenek nekem szentélyt – mondja az Úr – „hogy köztük lakjam, hogy találkozási pont az Istennel. Egy kiváltképpen való hely. Nemcsak túlmutat önmagán, hanem találkozási pont – hogy köztük lakjam. Az igazán megdöbbentő az, hogy a szent Isten a benne alig bízó, sokszor lázadozó, bűnös, tisztátalan nép között akar lakni. Pedig mondhatná, hogy na, belőletek elegem van, nem kompromittálom magamat. De az igazi szeretet az a szeretet, amelyik így lehajol. Lehajol ott azon a félsivatagos, poros, sokszor sziklás, kopasz területen vándorló néphez. Lehajol ahhoz a néphez, amelyik zúgolódik: menjünk vissza Egyiptomba! – a biztos nyomorúság jobb, mint most itt küzdeni, harcolni. Legfőbbképpen hinni.

Bízni az Úrban és vezetésében. Az Isten találkozni akar népével. Most arra ma nincs idő, és a bibliai szakaszunk nem erről szól, de Mózes könyvei nagyon szépen leírják, hogy maga a szent sátor, és majd, ahogyan később a Jeruzsálemi templom is, hogyan épült föl. Most csak maradjon annyi fontos számunkra és annyi hangsúlyos, hogy ahogy beléptek a sátorba, a szent területre, akkor egy útvonalra léptek be, és ezen az oltár, az áldozati oltár állt. És majd azután következett maga a sátor és annak a belső része a szentély, ahol a szent láda, úgymond az Isten jelenlétének szimbóluma volt. Vagyis, a szent Isten elé hogyan érkezhetett az ember? Csak bűnbánattal, a bűnéért bemutatott áldozat, vagyis az oltár útján, az áldozat oltárán keresztül. Ez az Újszövetség nyelvén azt jelenti, hogy Jézus Krisztus keresztáldozata által állhatunk a szent Isten elé. Benne és általa lehet bűneink bocsánata, életünk megtisztulása. Az Istennel lehet találkozni. Mindaz, ami elválasztott bennünket, a saját hitetlenségünk, bűneink, az a Krisztus által bocsánatot nyerhet, hogyha hozzá térünk.

Találkozni Istennel. És ebben a földi életben ez az önmagán túlmutató jel újra és újra erre emlékeztet bennünket, szükségünk van erre a találkozásra, különben ebben a nagy rohanásban és ebben a magányos tömegben úgy el fogunk veszni, mint egy világváros repülőterének óriási forgatagában; vagy egy hatalmas kiállítási terület rengeteg pavilonja, sok ezer látogatója között. Vagy ahogy a hétköznapi életben belefulladunk az éppen napi feladatokba, ki se látszunk belőle; de ha nem is akarunk kilátszani belőle, akkor veszedelmes sodortatásnak tesszük ki magunkat.

Ez a találkozási pont azt is jelenti, hogy az Ószövetségben többször ezt a bizonyos szent sátrat a kijelentés sátrának is nevezik. Ahol az Isten akarata megismerhető. Ahol az Isten kijelenti önmagát. Mert az örökkévaló Istent nem érzelmeinkkel lehet megismerni. Nem emberi gondolatainkkal valamit kitalálni, hanem ahogy ő kijelenti magát. Kijelenti magát, akaratát, vezetését ismerhetjük meg. És ez nagyon fontos. Nem egyszerűen arról van szó, hogy találkozni; hanem valamiért. Az Isten közöttük akart lenni. És ez a szent sátor újra és újra erre emlékeztette, és ennek a szertartásos lehetőségét is biztosította.

És ami nagyon érdekes, és a mi – azóta eltelt évszázadjaink következtében – a mi életünkben kevésbé jelenik meg, ez a vándorlás. És mai szóval élve ez a mobiltemplom, nevezetesen, hogy velük akarok lenni, köztük akarok lakni, ez azt jelenti, hogy amikor letáboroztak, akkor szépen fölállították a sátrat, mint a turista, aki viszi magával a sátrát és aztán fölállítja. Majd egy idő után tovább megy, szétszedi, viszi magával, fölállítja. Nos, ahogy ott a Sinai félszigeten, hosszú éveken, évtizedeken át vándorolt ez a kis nép, amikor letelepedett, amikor megálltak, akkor fölállították ezt a sátrat. És hogy miért említettem, hogy a mi világunk egy kicsit változott azóta? Mi, azóta építünk szép masszív templomokat, hatalmas katedrálisokat, és nem egyszer előfordul – különösen a nagy városokban –, hogy a templom körül, ahol eredetileg ott laktak emberek, már alig lakik valaki. Az emberek mennek ki a világvárosok sűrűjéből, a betonrengetegből, egyre kijjebb és kijjebb, keresik a zöldet, és talán ott a templomok körül már csak a hivatalok maradtak ott, szórakoztató egységek és egyéb dolgok, de lakni már alig laknak ott emberek. Ez a szent sátor akkor mindig azt jelentette, hogy mindig ott vagyok, ahol éppen ti vagytok, ahol ti éltek. Ennyire sorsközösséget is jelentett. Az Isten ennyire akar találkozni teremtményeivel.

Tehát az Isten nem egy statikus valaki, akit úgy képzel el sok ember, hogy itt van ez a templom már 500 éve, hát ilyen az Isten; hanem a folyamatosan cselekvő, bennünket nem egyszerűen kísérő, hanem vezetni akaró – hiszen a füst és tűzoszlopra emlékezzünk, ahogyan vezette őket, és amikor az megállt, akkor állt meg a nép, és akkor föl kellett építeni a szentélyt. És addig ott maradni, amíg az Isten azt mondta, hogy itt maradj. És amikor indulni kell, akkor pedig indultak.

És a találkozási pontnak van egy másik nagyon fontos  vonatkozása, az előbb említett vertikális mellett: ez a horizontális vonatkozás. Az a vonatkozása, hogy egymással találkozni, és ez a fajta szimbólum kifejezi: egy ponthoz igyekszik mindenki. Mit is jelenthet ez? Ahogy ott, akkor a vándorlás idején ez a szent sátor a tábor közepén volt, Mózes könyvei máshol leírják szépen nevesítve, hogy hogyan kellett letelepednie, saját sátrát felállítania a különböző nemzetségeknek a családoknak a szent sátor körül.

Nos, a sátor középütt volt, fizikai, földrajzi értelemben is. De egyéb vonatkozásban is. Tehát nem csupán kultikus, kultuszi értelemben, hanem minden vonatkozásban ott volt, köztük akarok lenni, a hétköznapjaikban, a vándorlásaikban akarok velük lenni. Nos, ez a fajta közösség az emberi közösséget is összehozta, mert a sátor körül voltak, a sátornál találkoztak. Találkozási pont tehát egymással. A kapcsolatot, a közösséget építő, segítő hely, egymással, a családok számára, a családtagok számára, ahogy itt is gyakran, a mi gyülekezetünkben is megvan ez, hogy a város különböző pontján élők, szülők, gyermekek, unokák itt találkoznak. Itt, mert ide tartoznak. Találkozási pont egymással még családok számára is. A generációk számára is, hogy ott a szent sátornál találkoznak. Nem volt külön a gyerekeknek szentsátor, az ifjúságnak szentsátor, a szülőknek és majd a nyugdíjasoknak. Ugyanoda ment mindenki. Mert együtt vagyunk Isten népe.

Találkozási pont ez azt is jelenti, hogy erősít, formál, hiszen a közös magasztalás, az együtt végzett szolgálat, ez erősít és formál bennünket. Ez az egymással való találkozás tehát a közös szolgálat, a közös cselekvés, a hit közös megvallása, az Isten magasztalása (amiről az előző két vasárnapi bibliai szakasz és igehirdetés szólt), ez hitvallási lehetőség is. Az, hogy együtt vagyunk, az, hogy bennünket emberek látnak ide bejönni, ebbe az épületbe, és innen kimenni, ha egy szót nem szóltunk is, már hitvallás. Hiszen, hogyha mondjuk ott a repülőtéren vagy bármilyen más rendezvényen a találkozási pontnál gyülekeznek emberek, bár senkit nem ismerünk közülük, mégis rájövünk, hogy ezeket valami összeköti.

Az igehirdetésre készülve az Interneten is beírtam: találkozási pont. És hát a legkülönbözőbb szövegrészletek jelentek meg. Ott volt: a motorosok valamit szerveznek – hol fogunk találkozni? Ott volt kiránduló csapat, kulturális program, és így tovább, és mindegyiknél kellett találkozási pont, hogy hol fogunk találkozni. És hogyha valahol azt látjuk, hogy emberek gyülekeznek, akár csak a nagyállomáson, akkor nagyon hamar rájövünk, hogy ezeknek valami közük van egymáshoz. Mert egy helyen, egy pontban gyülekeznek össze, és utána együtt mozdulnak.

Ha a keresztyén embereket összegyülekezni látja a világ, akkor ez hitvallás a mi részünkről. Bizonyságtétel feléjük. Ha két-három-négy ember találkozik, ezt észre se szokták venni a forgatagban az emberek. Ha húsz-harminc ember a főtéren, vagy a nagyállomáson vagy repülőtér forgatagában találkozik, hát a közvetlen környezete esetleg egy pillanatra odanéz. Merthogy ki kellett őket kerülni. Ha kétszáz ember találkozik (emlékezzünk egy nyári táborozásra, amikor elindulunk, és az állomásnál gyülekezünk), akkor már az emberek úgy egy kicsit nézegetik, mert sokan vannak együtt. Esetleg meg is kérdezik, ha mondjuk egy ismerős is fölbukkan, hogy: Neked van valami közöd ezekhez? Ezekkel együtt utazol? Hova mentek?

Hitvallás már önmagában az, hogy együtt vagyunk. De mindenféleképpen segítség is. Segítség eligazodni ebben a világban, mert nagyon sok ember nem tud eligazodni ebben a világban. Annyira bonyolult és összetett lett a világunk, annyira sok a kihívás, annyira sok a kísértés és a veszély, hogy a közösségre szükségünk van, mert különben elveszünk. És az Isten ezt nagyon jól tudta: „Készítsetek nekem szentélyt, hogy ott lakjam közöttetek.”

De jelenti ez azt is, ez a szentély, ez a szent hely, erre a célra szentelt hely, a találkozás helye (vagy a találkozás sátra, ahogy olykor nevezi az Írás is ezt a bizonyos szent sátort), ez jelenti azt is, hogy így tudjuk egymást is erősíteni és gyermekeinket is.

Gyakran hallom emberektől, amikor úgy különböző alkalom kapcsán beszélgetünk.

– Jaj, Tiszteletes úr, olyan egyedül vagyok! Mondom: nincs családja?

– Hát van, de mindegyik rohan, dolgozik, én olyan egyedül vagyok, annyira magányos vagyok.

– Hát, tessék eljönni kedden délelőtt a nyugdíjas szeretetkörünkbe. Vagy tessék eljönni… és mondok egy másik kiscsoportot, tessék eljönni vasárnap délelőtt fél 9-kor, fél 11-kor… – Jaj nem érek én rá! Akkor – mondom – ne tessék panaszkodni, hogy egyedül van. Aki nem fogadja el a segítséget, az ne panaszkodjon. Mert a vásár két emberen áll.

A segítséget az Isten fölkínálja, és az ő népe által is kínálja. Ha a lelki támaszra, ha közösségre, ha kapcsolatokra van szükség, akkor mozdulni kell. Aki nem vándorolt együtt ezzel a néppel, az ott maradt egyedül a pusztában. Aki nem volt hajlandó néhány lépést tenni a szent sátor felé, az egyedül maradt; és nem jó egyedül lenni. Veszedelmes egyedül maradni.

Tartoznunk kell tehát egymáshoz is, hogy lelki hátteret, segítséget is jelentsünk egymás számára. Nem azért, mert tökéletesek vagyunk, de az Isten a közösségen keresztül sok áldást akar adni. Mondhatnánk úgy is: tartozzunk az összetartókhoz. Tartozzunk az Isten népéhez. Tartozzunk a gyülekezethez, vagyis a közösséghez, akikkel együtt megélhetem hitemet. De ez azt is jelenti, hogy földrajzi értelemben is kell egy pont, egy találkozási pont, és amennyire lehet, az legyen alkalmas a találkozásra. Legyen alkalmas is.

És most visszakerült ez a mondat ide a szószékre:

„Amilyen látásunk van a gyülekezetről, olyan épületet építünk.”

Ha a gyülekezetet közösségnek látjuk, akkor szeretnénk úgy bővíteni, hogy legyen közösségi tér is, ne csak egy helyen, egy nagy teremben, templomban együtt üljünk, hanem kis és nagyterem, legyen előtér, legyen találkozási pont. Amikor szeretnénk gyermekeinket is, amennyire lehet, megóvni, hogy nehogy elsodorja a világ nem éppen épületes része, és hasznos hívása, akkor ehhez helyet is kell teremteni. Az Úr nem azt mondja: tudjátok én, mindenhol ott vagyok. Hanem azt mondja, hogy építsetek szent sátrat, hogy ott lakjam közöttetek, hogy jel legyek, hogy emlékeztessek, hogy fölkínáljam, hogy találkozzunk. Istennel mindenhol lehet találkozni, de mégis ismeri a mi életünket, és ezért mondja: építsetek. Hozzátok az aranyat, az ezüstöt, a sátorhoz való textíliákat, hozzátok a tudásotokat, a képességeteket. Közöttetek akarok lakni.

Egy igen ismert és híres magyar építésztől, Makovecztől szeretnék idézni egy húsz évvel ezelőtti interjújából. Egy hosszú interjú rövid részlete így hangzik: „A másik, amit nagyon fontosnak érzek a templomépítéssel kapcsolatosan, az valójában titokzatosabb dolog, mint maga az építészet. Ez pedig az, hogy hol épül a templom, kiknek épül, részt vesznek-e az emberek ebben a dologban. Milyen események zajlanak le, amíg épül az épület. Beleépül-e annak a közösségnek az energiája, figyelme, akarata, reménye, hite az épületbe, vagy nem épül bele. Egy épület nem akkor kezd hatni, amikor kész van, és az emberek belemennek, hanem akkor, amikor az épület megépítésének a gondolata fölvetődik. És hogy egy templom miből épül, kik építik, és hogyan építik meg, ez a dráma legalább annyira fontos, vagy talán sokkal fontosabb, mint az épület stiláris jellemzői.”

Tehát 20 évvel ezelőtti az interjú, még egy mondat belőle: „Még soha annyira nagy szükség nem volt arra, hogy a templomok közerőből épüljenek, hogy az emberek részt vegyenek az építésben, mint ma”. Igen. Valaki, aki nem csak azt tudja, amit tudnia kell egy építésznek, statikusnak a szakmából. Hanem, aki az egészben tud gondolkozni, hogy miért épül egy épület.

Tegyük föl végül tehát a kérdést: kinek van szüksége erre a szentélyre? Kinek van szüksége templomra? Kinek van szüksége egy gyülekezeti centrumra? Istennek? Hát az egek egei be nem fogadhatják! Akkor miért mondja az Úr azt, hogy építsetek nekem szentélyt? A mondat második felében ott van a válasz: hogy köztük lakjam. Hogy közöttetek lakjam. A szentélyre, a gyülekezeti központra, épületre nem az Istennek van szüksége, hanem nekünk. Nekünk van szükségünk a találkozási pontra. Nem a repülőtérnek van szüksége, nem a kiállító nagy központnak, centrumnak van rá szüksége, nekünk van szükségünk, akik ebben a nagy rohanásban és nagy tömegben élünk. Nekünk van szükségünk arra, hogy legyen találkozási pont. Széttöredezett világunkban nagyon fontosak ezek a találkozási pontok.

Éljük meg tehát így Istennel és egymással való találkozás áldásait. Merjünk és akarjunk így gondolkozni a gyülekezethez való tartozásról, mert nem az a református, aki annak mondja magát, hanem aki megéli gyülekezetben ezt a hitét. De el lehet indulni ezen az úton, és érdemes elindulni, hogy találkozás is legyen, ne csak álmodozás arról, hogy ott, azon a ponton, ott szoktak találkozni emberek.

Tartozzunk aktívan a közösséghez, Isten így ígér bőséges áldást, és általunk még környezetünkre is. Ámen.

Örvendezünk mi szívünkben,

Felséges Isten!

Mert bejutottunk immár te elődbe,

A te templomodba,

Felséges Atya Isten!

Csak ez nékünk vígasságunk,

Felséges Isten!

Hogy lakozik a te neved közöttünk,

Dícsértetel tőlünk,

Felséges Atya Isten!

Tartsd meg azért békességben,

Felséges Isten,

E kicsiny seregecskét igaz hitben,

Te tiszteletedben,

Felséges Atya Isten!

162. dicséret 4, 5, 6. vers

Hálát adunk Istenünk szeretteinkért, akik számon tartanak bennünket. Köszönjük hajlékainkat, ahol találkozhatunk egymással. Magasztalunk Téged a közös hitben kapott testvérekért, akikkel együtt dicsőíthetjük nevedet, és együtt szolgálhatunk. Hálát adunk Istenünk gyülekezetünkért, akikkel egy test, egy közösség lehetünk, a Krisztus teste, a Te néped. Hálát adunk Urunk Istenünk meglévő épületeinkért, ahol eddig is sokszor találkozhattunk, és bőséges áldást nyerhettünk. Bocsásd meg, amikor kevésbé voltunk hálásak gyülekezetünkért. Bocsásd meg, hogy nem mindig ragadtuk meg a közösségben felkínált áldásaidat és ezért mi magunk is kevésbé tudtunk áldássá lenni. Magasztalunk, hogy ma is közöttünk akarsz lenni Istenünk. Magasztalunk, hogy Te szenteled meg életünket. Magasztalunk Istenünk, hogy Lelked által egy test tagjaivá, néped közösségévé formálsz bennünket, és dicsőítünk, hogy lehetőséget adsz nekünk, hogy a Te néped közösségébe hozzuk gyermekeinket, unokáinkat, hogy nem csupán magunk számára, hanem az utánunk jövő nemzedék számára is építhetünk, bővíthetjük az itteni találkozási pontot, hogy új termeket, helyiségeket, közösségi tereket készíthetünk. Magasztalunk, hogy ebbe a beruházásba, ebbe az építésbe beépülhet imádságunk, szeretetünk, hálaáldozatunk, kezünk munkája, mert igazán akkor lesz a miénk, és eközben egymással is találkozunk. Segíts, hogy a falak, helyiségek építéséért való összefogásunk erősítsen a hitben, az egymáshoz való tartozásunkban.

Könyörgünk Urunk Istenünk, hogy a hajléktalanok felé való szolgálatunk is Rád mutató jel lehessen, Rólad bizonyságot tévő hitvalló cselekedet is.

És könyörgünk Urunk Istenünk azokért, akik szívükben bánatot, gyászt kell, hogy most hordozzanak. Akik értelmükben sok ‘miért’ kérdéssel viaskodnak, nehezen találják a feleletet. Segítsd őket, hogy keressék nálad az élet értelmét, a reménységet, a vigasztalást, hogy ne maradjanak egyedül gyászukkal, hanem akarjanak tartozni hozzád és népedhez, hogy legyen vigasztalásuk.

Könyörgünk Urunk Istenünk a most induló Egyetemes Imahét alkalmaiért, az ottani találkozásokért és áldásokért.

Mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy Te ma is közel vagy, és noha az egek ege be nem fogadhat, mégis jelen akarsz lenni közöttünk, bennünk.

Szeretnénk így dicsőíteni, akarunk tartozni a Te néped közösségéhez, annak helyi gyülekezetéhez. Áldd meg a Veled és egymással való találkozásokat. Ámen.

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonba vett népe vagytok, hogy annak nagy tetteit hirdessétek, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |