| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Ítélkezés

Máté evangéliuma 11. fejezet 16-19. versek

Olvastam a minap egy kis történetet. Volt egy ember, aki gyakran betért egy vendéglőbe, hogy egyen egy jó gazdag levest, kenyérrel. Amikor odaadták neki a leveshez járó szelet kenyeret, minden alkalommal felháborodott: „No, de kérem, én nagyon szeretem a kenyeret, hogy merik kiszúrni a szemem egyetlen szelettel?” Adtak neki négy szeletet. Erre a válasz mindig a következő volt: „No, ide se jövök többet, ennyiből még választani sem lehet, micsoda hely ez?” Adtak neki egy teli kosár kenyeret a levese mellé, mire tovább elégedetlenkedett: „Ez már jobb egy fokkal, de látszik, hogy nagyon spórolnak ezen a helyen a kenyérrel!” A vendéglős tréfára fogta a dolgot, és elhatározta, ha legközelebb jön, megtréfálja: süttetett neki egy hatalmas kenyeret, ami csak elég lesz a kekeckedő vendégének.  Gyönyörű, piros héjú, ropogós, hatalmas kenyér volt. Mire jött a válasz: „No lám csak, mondom én, hogy maguknál mindig csak egy kenyeret adnak az embernek!”

Megmosolyogtató ez a kis történet. Az egy kenyér sem elég, a sok kenyér sem elég. De sokszor bennünk is ott van efféle indulat. Elégedetlenkedünk, kifogásolunk, ítélkezünk. Így se jó, meg úgy se jó, pedig igazából nem is a kritizált dologról szól a dolog. Azok a fránya fiatalok nem adják át a helyet a buszon! Ha meg mégis átadják, akkor meg megy a panasz, hogy mindenkin keresztülgázolnak, ahogy felállnak.

Irigykedve nézzük sokszor a gyerekeket, ahogy belefeledkeznek a játékba: olyan jó lenne még egyszer gyereknek lenni, annyira tudunk vágyni erre! Amikor azonban egy gyerek hív játszani, akkor visszakozunk, mert vagy megrettenünk magától a játéktól, hogy kudarcot vallunk, mert már elfelejtettünk játszani, vagy egyszerűen nem vesszük komolyan a dolog fontosságát, és inkább egyszerű magyarázatokkal lerázzuk a gyerekeket.

Valami hasonló játszódik ebben a példázatban is. Ott vannak a gyerekek a piactéren, és játszanak. Az egyik csoport esküvőset játszik, és ahogy igazából is a gyerekek dolga, hívogatják a felnőtteket a táncba, nevessenek velük. A felnőttek azonban nem mennek oda. Erre a másik csoport temetőset játszik, és a felnőttek nem játsszák el velük a gyászt, egyszerűen elmennek mellettük. Kifogás, mentség persze effélére mindig van: a sok munka, nem tudnak azonosulni a játékkal, egy felnőtt nem áll le gyerekekkel bohóckodni… stb.

Ez még mind meg is érthető, akkor is, ha az adott gyerekseregnek ez nagyon tud fájni. De rosszabb ennél, az ember így sokszor önmagát is nagyon meg tudja lopni egy-egy jó élménytől. Attól, hogy felszabaduljon, levessen álarcokat, és szabadon bolondozzon, nevessen, hogy az élménytől egy picit mássá legyen. Olyan kevés felnőtt mer és tud lemenni gyerekek és tizenévesek szintjére! Olyan kevesen vállalják fel a bennük lakó gyermeket, pedig nagyon vágynának rá. Nézzük csak meg a vásárban a gumiugráló-vár szélén álldogáló apukák, anyukák arcát! Hát hogy lehetne ezekkel a piactéren játszó gyerekekkel is leállni lakodalmasat, vagy épp temetőset játszani? Mit gondolnának az emberek, egyáltalán kivé lennék én akkor? A gond azonban sokkal inkább az, hogy Jézus arról beszél, lelkileg is nagyon ilyenek tudunk lenni!

Tegnap hallottunk arról, hogy Keresztelő János hogyan bizonytalanodik el a börtönben, és Jézus hogyan érvel Ézsaiás próféta szavaival, és a saját tetteivel, majd a kortársaikról kezd el beszélni. Jánossal is, és vele, Jézussal is elközelített a mennyek országa. Mind a ketten ezt hirdetik: itt van, közöttünk van, lehet neki örülni, lehet neki engedni! Isten odalép az emberhez, és lehet rá válaszolni, hiszen mi másról szól a jánosi keresztség, a sok csoda, és jel, amelyet Jézus tesz, ha nem erről?  De az emberek egy része csak a felszínig jut: János és Jézus személyéig.

Jön ugyanis Keresztelő János, aki egy aszketikus személyiség, a pusztában él, sáskát és mézet eszik, bort nem iszik, teveszőr ruhát hord, az ítéletről beszél. Ráadásul, mivel próféta, és telve volt Isten Lelkével, valószínűleg néha az emberek számára kicsit furcsa volt, elvarázsolt, érinthetetlen. Hát nem biztos, hogy az ember olyan akarna lenni, mint ő, így hát van is kifogás bőven, hogy ki miért nem akar a követőjévé lenni: nem eszik, nem iszik, biztos ördög van benne. Roppant gyanús az egész ember!

Erre jön Jézus. Ő meg az ellentéte: túlságosan olyan, mint egy átlagember. Eszik és iszik mindent. A tanítványai még csak nem is böjtölnek! Elmegy egy esküvőre, gyógyít szombaton, nagyon egyszerűen beszél, és leül egyszerű emberek asztalához, sőt mi több bűnös embereket hív el tanítványának, pl. Mátét, a vámszedőt. Nem, nem! Ez az ember nem is jöhetett Istentől, hisz túlságosan hétköznapi, egy ilyen valaki nem lehet a Messiás! Még ilyet, hiszen falánk, és részeges, bűnösök barátja! Egyből jön torzítva az igazság, amivel magyarázzák a bizonyítványt.

Első látásra csak annyiról szól ez, hogy döntenek, és nem kell nekik sem Keresztelő János, sem Jézus. Maradnak abban az állapotban, amiben vannak. Továbbra is vallásosak, ismerik az Ószövetség tanításait, tisztelik Istent, ami jó, amivel lehet élni úgy, ahogy korábban is éltek, csakhogy meglopják valamitől önmagukat. Nem néznek a mélybe, csak a felszínig jutnak, mert ott találnak kifogásokat, és nem néznek le azok alá, és ez már önmagában hordozza az ítéletet.

Addig már nem jutnak el, hogy mi van János üzenete mögött, hogy kire mutat minden szava, nem látják meg Jézusban, eljött az Isten országa, hiszen Ő az Ember Fia, hiszen tette nyomán a vakok látnak, a sánták járnak, és paráznák térnek jó útra, vámszedőkből lesz Isten embere. Ezt mind nem látják, csak önmagukig jutnak, vélt igazukig, ami talán félig-meddig első látásra igaznak is tűnhet, csakhogy mélyebben ott lenne egy olyan üzenet, olyan tartalom, ami esetleg az ő életüket is meggazdagítaná.

Ez azonban nem egy kockázatnélküli vállalkozás. Ehhez bátorság kell, hiszen fel kell vállalni önmagunkat, a saját gyengeségünket, sebezhetőségünket Isten előtt. Gyakorlatilag ki kell szolgáltassam Istennek magam, és át kell adjam az irányítást. Nem csodálom, hogy ezek az emberek akkoriban féltek ezt megtenni, és azon sem csodálkozom, hogy sokan ma is megrémülnek ettől.

Gyakran találom magam szemben látszatkifogásokkal, hogy miért nem kell embereknek az Istennel való kapcsolat. Kritika az van bőven: miért engedi, hogy olyan sok szegény legyen a világban, miért nem tesz valamit, hogy gyerekek ne haljanak meg? Miért engedi a háborúkat? Miért engedte, hogy velem ez, vagy az megtörténjen? Ha ezt, vagy azt nem látom, nem hiszek benne. Mondhat az ember ilyenkor szinte bármilyen választ, nem lesz elég jó, mert neki már van egy kész koncepciója Istenről, és úgyis jönni fog egy következő, hasonló kérdés. Félreértés ne essen, jók ezek a kérdések, fontosak is, de az Istennel való kapcsolatnak csak a felszínét karcolgatja az illető, ha nem enged az illető ennek kapcsán egy mélyebb, átfogóbb és igazabb beszélgetést.

A szomorú számomra ilyenkor az, hogy az illető már a kérdésfeltevéskor lezárt, és nem is ad lehetőséget sokszor arra, hogy válaszokat kapjon. Az élete élhető élet lesz továbbra is, csak mégis megfosztja magát valamitől, vagy inkább Valakitől, Aki hatással lehetne az életére, Aki meggazdagíthatná őt. Pont úgy meglopja magát tudattalanul kifogásaival, mint egykor ezek az izráeliek Jézus korában.

De keresztyénként sem áll tőlünk távol a kritikai hajlam. Hiszen mi másról szól az, amikor valaki gyülekezetről, gyülekezetre jár, és sehol nem talál otthonra, mert mindig van valami, ami nem elég jó. Hol a kegyesség gyakorlása, mert a gyülekezet túl fundamentalista, vagy épp túl liberális. A lelkész túl hosszan prédikál, vagy épp túl röviden. Engem nem hívtak fel, amikor beteg voltam, őt meg igen. Neki megköszönték, amikor ezt, vagy azt csinált, nekem konkrétan nem. Ő hogy lehet keresztyén, amikor ilyen, vagy olyan zenét hallgat, lila a haja színe, nem tud lemondani a cigarettáról, barátja, vagy barátnője van tizenévesen.

Emlékszem, hogy a régi gyülekezetemben mennyire fájt a fiataloknak, amikor lelkesen egy gitárral kiültünk a templom lépcsőjére, és ifis énekeket énekeltünk. Aztán jött valaki, és jól letolt bennünket, hogy egyrészt nem viszünk ki efféle énekeket az utcára, másrészt, hogy képzelünk mi olyat, hogy gitárral és ilyen stílusban éneklünk Istenről. Ez az illető egy másfajta kegyességi irányzatba szocializálódott, és neki ez már nem fért bele, de nem vette észre, hogy a hitben akkor induló ifiseinket mennyire megbántotta.

Fontos kérdések lehetnek mindezek, de valóban ez a lényeg? Nem lehetséges, hogy amikor csak ezekig a kérdésekig jutunk el, ahogy egykor ezek az izráeliták, igazából csak önmagunkat akarjuk mentegetni? Nem lehet, hogy mindezek rólunk szólnak, a mi hitbeli bizonytalanságainkról, félelmeinkről a változástól? Nem lehet, hogy ezek fosztanak meg bennünket attól, hogy mi is a mélybe lássunk, hogy részévé tudjunk válni? Isten adja, hogy túl tudjunk látni önmagunkon, és el tudjunk merülni az Isten országának közöttünk, és bennünk lévő jelenvalóságában, egy mélyebb közösség által, a mi Urunkkal. Ámen.

Imádság:

Istenem, add, hogy ne ítéljek -

Mit tudom én, honnan ered,

Micsoda mélységből a vétek,

Az enyém és a másoké,

Az egyesé, a népeké.

Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:

Erényt, hibát és tévedést

Egy óriás összhangnak lássak –

A dolgok olyan bonyolultak

És végül mégis mindenek

Elhalkulnak és kisimulnak

És lábaidhoz együtt hullnak.

Mi olyan együgyűn ítélünk

S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –

Versben, s mindennapi beszédben

Csak a szükségeset beszéljem.

De akkor szómban súly legyen s erő

S mégis egyre inkább símogatás:

Ezer kardos szónál többet tevő.

S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,

De egyre inkább csak igen.

Mindenre ámen és igen.

Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.

Ámen. Igen. És a gonosztól van

Minden azonfelül.

(Reményik Sándor: Ne ítélj)

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |