| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Ítélkezés helyett irgalmasságot

Imádság:

Édesatyánk!

A Te kegyelmedben bízva állunk eléd, mert tudjuk, hogy ha csak magunkra tekintünk, semmivel nem dicsekedhetünk. Tudjuk, hogy megítélhetnél bennünket. Tudjuk, hogy a mi sok-sok hűtlenségünk és szeretetlenségünk előtted van, mégis hisszük azt, hogy Te megbocsátod. Köszönjük neked, hogy elkészítetted számunkra a bűnbocsánat lehetőségét, köszönjük neked, hogy megváltottál minket fiadban, az Úr Jézus Krisztusban.

Bocsáss meg nekünk, amikor nem tükrözzük a mi megváltottságunkat, amikor nem látszik rajtunk minden esetben, de kérünk Téged Urunk, tégy minket egyre inkább igaz tanítványaiddá. Tégy minket megszentelt gyermekeiddé, és most készíts bennünket Szentlelkeddel, hogy mindazt, ami még nincs rendben, most tudjuk azt eléd vinni, és tudjunk tőled bocsánatot kérni. Légy itt közöttünk, szólj hozzánk egyen-egyenként. A Te Fiadért, az Úr Jézus Krisztusért hallgass meg minket. Ámen.

Máté evangéliuma 12. rész 1-8.

¹Abban az időben Jézus gabonaföldeken ment át szombaton, tanítványai pedig megéheztek, és elkezdtek kalászokat tépdesni és enni.  

²Amikor ezt meglátták a farizeusok, szóltak neki: »Íme, tanítványaid olyat tesznek, amit nem szabad tenni szombaton«. 

³Ő pedig ezt válaszolta nekik: »Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor kíséretével együtt megéhezett?

⁴Bement az Isten házába, és a szent kenyereket ették meg, amelyeket nem lett volna szabad megennie sem neki, sem az ő kíséretének, hanem csak a papoknak.

⁵Vagy nem olvastátok a törvényben, hogy szombaton a papok a templomban megszegik a szombatot, mégsem vétkeznek?

⁶De mondom nektek, hogy még a templomnál is nagyobb van itt.

⁷Ha pedig értenétek, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot, - nem ítéltétek volna el azokat, akik nem vétkeztek.

⁸Mert az Emberfia ura a szombatnak.«

Szeretett Testvérek!

Magunk elé képzelhetjük a gyönyörű gabonatáblát, amin áthalad Jézus. Érettek ezek a gabonaszemek, alkalmasak arra, hogy lehet belőlük venni, és ahogy így haladnak – nyilván szépen, lassan –, Jézus tanít, a tanítványai követik őt.

Elhangzottak csodálatos Igék az előző részben: „Vegyétek magatokra az én igámat, mert az én terhem gyönyörűséges és könnyű”; vagy: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és én megnyugvást adok nektek” – és mindez nyílván örömmel tölti el a tanítványokat.

Mivel valószínűleg már hosszabb utat tettek meg, azt olvassuk, hogy megjelenik egy másik érzés is a tanítványokban: jelez az ő testük. Azt olvassuk, hogy megéheztek. Eszembe jutott egy kis mosolyra fakasztó történet, amikor egyszer nem voltam otthon, férjem nem mindig gondolt arra, hogy a gyermekeket meg kellene etetni, és az egyik gyermekünk elé állt, hogy „Ebédeljünk már!”.

Amikor a gyermekeknek is jól működik ez a rendje, hogy tudják, ők is éhesek és enni akarnak.

Igen, nem akarják megzavarni Jézust, nem akarják megzavarni a tanítást, de mégis valamit kellene eszegetni ahhoz, hogy jól érezzék magukat testi- és lelkiképpen egyaránt. Kár lenne most megszakítani Jézus tanításait, mégis valami más is jelentkezik. És most gondoljunk arra, amikor talán mi is szeretnénk elmélyedni bibliaolvasásban. Szeretnénk elmélyedni otthoni csendességünkben, és valami más is jelentkezik. Valami zavaró tényező: talán megszólal a telefon, vagy talán valaki, valamit kérne tőlünk; vagy éppen a mi szervezetünk, a mi testünk szólal meg, hogy most szomjas vagyok, most erre vagy arra van szükségünk. Nyilván nehezen és nem szívesen szakítjuk meg a mi csendességünket, és mégis, valamit tenni kell annak érdekében, hogy testiképpen és lelkiképpen is jól érezze magát az ember. Jézus nem szól a tanítványoknak arra a cselekedetére, hogy szeretnék az éhségüket csillapítani. Eszembe jutott egy vers, amiben egybe van kapcsolva ez az éhezés. Amiben azt mondja a költő, hogy „éhe a kenyérnek, éhe a szónak, éhe a szépnek hajt titeket”. Igen, együtt van bennünk a testi, lelki vágy arra nézve, hogy az éhségünket csillapítsuk – „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot” –, a Jézus tanítását, de tudjuk, hogy mi alá vagyunk vetve a test éhezésének is, és annak is megelégítést kell nyernie. Ezt Jézus máskor cselekszi is, akár az ötezrek megvendégelésénél, akár ott, amikor elfogy a bor, és azt teszi eléjük… és még mondhatnánk több példát is. Igen, éhezzük az igazságot. Éhezzük és szomjazzuk az igazságot, szükségünk van a tanításra, és szükségünk lenne a testünknek olykor-olykor a megzabolázására is. Akár most, hogy böjti előkészítő istentiszteleten gondolunk arra, hogy a böjtben bizonyos testi megtartóztatásra is gondolhatunk. De nem ez a legfontosabb, hiszen ahogy már említettem, Jézus nem szól az ellen, hogy a tanítványok most nem tartóztatják meg magukat, hanem elkezdenek szedegetni a kalászokból. Jézus nem azt akarja, hogy amit Ő meg tudott tenni ott a pusztában, mi is negyven napig semmit ne együnk és ne igyunk. Ezt Ő meg tudta tenni, de tudja, hogy mi nem. Nekünk mind a kettőre szükségünk van, de tulajdonképpen a böjti időszaknak nem is az a lényege, amit sajnos sokan már csak gondolnak róla, hogy testiképpen megtartóztatni magunkat valamitől, hanem sokkal inkább az, hogy figyeljünk az Istenre, szorosabbá fűzzük a kapcsolatunkat Istennel.

Önmagában a kalásztépés Jézus szerint – és mások szerint is – nem lett volna bűn. Mégis, mi történik itt? A farizeusok ott állnak, és figyelik Jézust és a tanítványait. Itt most megállok egy pillanatra… Tudjuk azt, hogy figyelték Jézust. Figyelték Jézust és tanítványait, hogy hogyan viselkednek, és nagyon örülnek, ha rajtakaphatják valamin őket. Önmagában tehát a kalásztépés nem lenne bűn, mégis odasorolták, mivel szombatnapon történt. Majdnem megmosolyogni való az a néhány mozdulat, amit tesznek a tanítványok. Mégis úgy gondolták a farizeusok, hogy tiltott munkát végeznek, hiszen aratnak, csépelnek, elszórják, amit nem ettek meg; elkészítik az ételt, megrágják, megeszik, és már ez akkor azt jelentette az ő gondolkodásuk szempontjából, hogy ez bűn. A farizeusok árgus szemekkel figyelik Jézust és az Őt követő tanítványokat. Eszünkbe juthat az az Ige: hogy „látványossággá lettünk a világnak”. De eszünkbe juthat az is, hogy mi is, hogy figyeljük egymást! Talán a keresztyén a keresztyént, talán itt gyülekezeten belül is figyeljük egymást, és ha jó szándékkal figyeljük, akkor nincs baj, de hogyha olyan szándékkal figyeljük a másikat, hogy milyen kifogást találunk benne, mi az, ami megítélni való benne, akkor már baj van. Hiszen a farizeusok is ezt csinálták itt is. Egyébként ők magukhoz is kíméletlenek voltak. Az előírásokat, a törvényeket nagyon-nagyon megtartották, igyekeztek megtartani. A törvény feltétlen teljesítése nagyon fontos volt, s ez alapján kívánták is az ő érdemeik elismerését. Ennek megfelelően az ő Isten-képük is ez, hogy Isten is olyan árgus szemekkel figyelje az embert, hogy mikor, kit büntethet meg. Valaki így írta ezt le, hogy sokan ma is Istent, mint egy rendőrfőnököt látják csupán, akinek az a feladata lenne, hogy vegye észre, mikor, kit büntethet meg. A farizeusok ezt az Isten-képet akarják érvényesíteni, ezt akarják másokra is ráerőltetni, hogy Isten ilyen, hogy tetten ér valakit, és máris büntet. Emlékezzünk arra, amikor a bűnös asszonyt előcibálják, és tetten érik, és szinte örülnek annak, hogy odavihetik Jézus elé.

“Tetten értük! Mi legyen most a büntetése? Meg kell kövezni!”

És Jézus lehajol, és a porba ír. Azt szerették volna, hogy Jézus is ráolvassa az ő bűneit. Jézusnak a jegyzőkönyve, ott, a homok.. És a homokba felírt akármi tulajdonképpen egyik nap még ott van, másik nap már nincs. És az, amit Isten megbocsát, az egyik nap még terhel bennünket, másik nap, ha megbántuk, Ő a háta mögé veti, és nincs tovább.

Tetten érni a másikat. Mennyire szeretünk mi is talán sokszor kárörvendők lenni!

“Na ugye! Milyen büszke volt magára, és most hol tart!”

Vagy: “Azt gondolta magáról, hogy nincs semmi olyan az életében, és most én megláttam valamit!”

Ó, de nyitva van erre a szemünk!  Ó, de nyitva van sokszor az ítélkezésre. Vagy valamikor direkt cselt vetnek az emberek a másiknak, hogy rajtakaphassák valamin. Az ószövetségi példát is ismerjük, amikor Dániel számára olyan cselt vetnek, hogy nem imádkozhat Istenhez. Tudják nagyon jól, hogy rajta fogják kapni, és amikor rajtakapták, akkor azonnal boldogan odacibálják a király elé. Igen, nagyon szereti az ember rajtakapni a másikat: hogy „ő sem különb, mint én vagyok!”. Nagyítóval nézzük sokszor akár a lelkipásztorok életét is, vagy nagyítóval nézik a keresztyén ember életét, és nézik így mindannyiunk életét, akár itt, a szomszédok, ismerősök. Nagyítóval nézik mindazok életét, akik járnak a gyülekezetbe, de aki arra van berendezkedve, hogy csak méricskéli egyiket a másikhoz, csak egymás méricskélésére vagyunk berendezkedve, akkor egyre inkább tönkremennek a kapcsolataink, és mi sem jutunk előrébb. Aki a mások hibáján akar naggyá lenni, hát… az elég szegény ember. Aki azon akarja bemutatni, hogy ő különb, hogy ő nagyobb, hogy a többi ember hibáját emlegeti és ítélgeti, az elég nagy szegénységről vall. Az ítélkezés könnyen jön. Az ítélkezés sokszor könnyebben jön, mint az irgalmasság.

A farizeusok tudják tartani a szombatot. Ebben azt is láthatjuk, hogy ha nekünk valami könnyű, akkor persze abban nem nehéz előrehaladni, nem nehéz felmutatni valamit. Igen ám, de hogyha számomra valami nehéz, akkor legalább olyan könnyen meg tudnak fogni abban a bizonyos dologban.

„Nem olvastátok…?” – mondja nekik Jézus –, hogy Dávid is, amikor szükségben volt, amikor szüksége volt rá, akkor olyan ételhez nyúlt, amit csak a papok ehettek volna meg. Bement az Isten szent templomába, és elkérte onnan a kenyereket. Nem is csak ő, hanem a kísérete is kapott belőle. Tudjuk, hogy ott volt a szent kenyerek asztala, és ott hetenként cserélték a kenyereket. Tizenkét kenyérnek kellett ott lenni a tizenkét törzs számára, mutatva azt, hogy Isten mennyire figyeli az Ő népét, mennyire gondot visel rá, és akkor azt látjuk, hogy a papok odaadják Dávid számára ezeket a szent kenyereket. Ekkor maguk a rabbik is mondtak ilyet, hogy amikor szükség van erre, akkor fel kell függeszteni azt a törvényt, ami esetleg ellenkezne a szükséggel. Fel kell függeszteni, hogyha az ember nyomorúságáról van szó – és erre hivatkozva adják oda Dávidnak ezeket a szent kenyereket.

S van itt még egy érdekes mondat – s éppen a vasárnapi igehirdetés fényében talán fölfigyeltünk rá: „szombaton a papok a templomban megszegik a szombatot – mivel égő áldozatot kell bemutatniuk –, mégsem vétkeznek”. Égő áldozat bemutatása nem könnyű feladat. Ha csak arra gondolunk, hogy élő állatokkal kell bánni, utána megölni őket, és az oltárra vinni, akkor talán ebben is találhatnának kifogást, hiszen ez is munkavégzés. Igen ám, de ez az Isten ügyében végzett munka.

„És mégsem vétkeznek” – azt mondja az Ige. Vasárnap délelőtt az igehirdetés után, itt a kertben, néhány testvér megkérdezte, hogy akkor hogy van ez a lelkészek vasárnapjával? Hogy van az akkor, hogy a lelkészek dolgozhatnak, különösen, hogyha mondjuk, két-három istentiszteletet meg kell tartani… és azért egy igehirdetés vesz ki erőt egy-egy lelkészből.

Valóban, hogy van ez a vasárnapi munkavégzés? Én hiszem, hogy ez inkább a vasárnap megszenteléséhez tartozik, ha mi Igét hirdetünk, és hiszem azt, hogy Isten visszaadja azt az erőt, amit elkér egy-egy igehirdetésben tőlünk, de valóban elgondolkodtató, hogy a lelkészek hogyan tartják a hat plusz egyet, és hogyan tarthatjuk mi magunk is, de ez, azt hiszem, ránk tartozik inkább. Mégis hadd mondjam, hogy volt egy ilyenfajta kitétel, hogy a robotmunkát tartották igazán olyannak, amit nem volt szabad végezni. Persze voltak ugyan előírások, például, hogy mennyit szabad menni… akkor azt már régen túllépnénk, hogy ha csak annyit léphetnénk, mint azt annak idején megengedték volna.

Jézus tehát nem szól semmit arra vonatkozóan, hogy most a tanítványok nem jól élnének azzal a lehetőséggel, hogy itt van előttük a gabonatábla; hanem hoz egy ószövetségi példát. Hozza azt a példát, hogy bizony van, amikor nem a rendelkezés a legfontosabb, van, amikor annál sokkal fontosabb dolgok is vannak. Jézus azt mondja, hogy a templomnál fontosabb, a templomnál nagyobb van itt köztetek. A templom a zsidók számára szent volt és sérthetetlen, és sokan attól várták… – emlékezzünk Jeremiás prófétára, amikor azt mondják, hogy „itt van az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma köztünk, hát hogy érhetne bennünket veszedelem”.

Jézus azt mondja, a templomnál nagyobb van itt. Vagyis itt van, akiben új értelmet nyerhet a törvény, aki ura a szombatnak is. Aki már nem csak számon fog kérni, rajta akar kapni, hogy mit is tettél rosszul, hanem valaki más, aki nem ítéletet akar tenni, hanem irgalmasságot akar cselekedni közöttünk. Sokan úgy gondolják, hogy azt a mondatot, hogy „a szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért”, ezt Jézus mondja. Pedig ez benne van az Ószövetségben is, Mózes ötödik könyvében, hogy „a szombat lett az emberért”. Ne akarjuk mi megkötözni az embert éppen a szombattal, mert önmagában a szombat megtartása, önmagában a böjt kevés lenne, üres lenne anélkül, ami bennünk, a szívünkben történik. Jézus felhívja a figyelmét az ott lévőknek, hogy ha értenétek, mit jelent az Isten Igéje, ha értenétek Hóseás próféta könyvéből azt az Igét: „irgalmasságot akarok és nem áldozatot”, akkor nem ítéltétek volna el azokat, akik nem vétkeztek. Az Úr nem üres áldozatot kíván. Az Úr nem üres böjtöt kíván. Az Úr nem testi önmegtartóztatást kíván csupán, hanem irgalmasságot kíván, szeretetet kíván. A másik ember elítélése sokszor érvénytelenné teszi, semmivé teszi, amit talán érdemként akarnának kezelni emberek. A mások elítélése gyengeség és szeretetlenség. Ha egy kutyát csak a láncaival lehet ott tartani a gazda mellett, az elég nagy szegénység. Ha valaki csak külső dolgok miatt van ott, és teszi, amit megtanult évtizedek, évszázadok óta, az elég nagy szegénységre vall. Gyengeségünket bizonyítjuk azzal, hogyha csak szeretetlenül ítélkezünk, és nem gondolunk az irgalomra. Aki nem ismeri az irgalmas Istent, aki nem akarja ismerni az irgalmas Istent, az olyan, mint az az adós szolga, aki ugyan megkapta az elengedést, akinek sokat engedett el az Úr, de aztán kimegy, és a másikkal szemben pedig ítélkező lesz. A másikon pedig be akarja hajtani az adósságát. Isten irgalmasságot akar, és nem áldozatot. Jakab apostol nagyon szépen fogalmazza meg a második részben, amikor azt mondja, hogy „az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten”. Jézus itt jól mutatja ezt a diadalmat, a diadalt az ítélkezés felett, hiszen az Ő irgalmassága mindenek felett való. Az Ő irgalmassága még az ilyen kisebb dolgokban is óriási, de abban különösképpen, ahogyan rajta látszott meg az ítélet és irgalmasság: az ítélet volt az, hogy Jézust keresztre feszítették, de az irgalmasság az, hogy ez a keresztrefeszítés miattunk, helyettünk és érettünk történt. Talán sok ember kívülről úgy látja, hogy milyen sok ítélet, milyen sok tiltás van, akár a keresztyének életében, mi hadd lássuk, hogy milyen sok irgalmasság, milyen sok megbocsátás van a mi életünkben. Az ítélkezés mindig kifogásokat keres. Az irgalmasság mindig mentséget talál. Az ítélet azt keresi, hogy hogyan tapossa a sárba a másik embert, s az irgalmasság pedig azt keresi, hogy hogyan emelhet föl bennünket. Ahogy Jakab fogalmaz: „Az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten”. Ámen.

Csendesedjünk el, imádkozzunk:

„Uram, ebben az okos korban ne engedd elbutulni néped, hogy az üres emberi szó el ne némítsa szent igédet! És ebben a jóllakott korban ne engedd meg, hogy éhen haljunk. Táplálj mennyei eledellel, hogy pusztulásba ne zuhanjunk. És ebben a jéghideg korban adj nekünk lángoló szívet, hogy a szereteted melegét árassza, aki e földön a tied. S Urunk, ebben a fáradt korban adj új tettekre erőt nekünk, és légy a mi erőnk Te magad, ha lankadunk, ha elcsüggedünk!” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |