| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Kérdéseink az Úrhoz

Imádság:

Hálát adunk neked, Mennyei Atyánk, hogy hívogatsz, hogy hívogatsz bennünket Jézus által magadhoz.

Magasztalunk Téged, hogy már régóta hívogattál, mert neked üdvösséges terved volt velünk.

Hálát adunk, hogy ezt a hívó szót talán már régen, talán nem annyira régen, de meghallhattuk és elindulhattunk a Krisztus-követés útján.

Hálát adunk, hogy elfogadtál bennünket, megbocsátván mindazt, amit előtted bevallottunk, és hátad mögé vetetted vétkeinket.

Urunk, megvalljuk, hogy a Te utadon járva meg-megbotlottunk.

Bevalljuk előtted, szükségünk van tisztulásra, újulásra. Halljuk hívó szavadat, jöttünk, mert szeretnénk letenni mindazt, ami terhel bennünket, hogy bűnbocsátó kegyelmedet elnyerve, a megszabadult lélek örömével állhassunk a megterített asztalhoz. Szent Lelkeddel, amit elkezdtél bennünk, végezd, folytasd a mi életünk megújulására, a Te neved dicsőségére, és sokak hasznára. Ámen.

Máté evangéliuma 12. fejezet 9-21. vers

⁹Onnan eltávozva bement a zsinagógába, ¹⁰ahol volt egy sorvadt kezű ember. Megkérdezték Jézustól: »Szabad-e szombaton gyógyítani?« – hogy vádat emeljenek ellene.

¹¹Ő pedig ezt mondta nekik: »Ki az az ember közületek, akinek ha egy juha van, és az verembe esik szombaton, nem ragadja meg, és nem húzza ki?

¹²Az ember pedig mennyivel többet ér a juhnál! Szabad tehát jót tenni szombaton!«

¹³Ekkor így szólt ahhoz az emberhez: »Nyújtsd ki a kezedet!« Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze: ugyanolyan ép lett, mint a másik.

¹⁴A farizeusok pedig kimentek, és elhatározták, hogy végeznek vele.

¹⁵Amikor Jézus ezt megtudta, eltávozott onnan. Sokan követték; ő meggyógyította mindnyájukat, ¹⁶és meghagyta nekik: ne fedjék fel, kicsoda ő, ¹⁷hogy beteljesedjék, amit Ézsaiás prófétált;

¹⁸»Íme, az én szolgám, akit kiválasztottam, akit én szeretek, akit kedvel a lelkem! Lelkemet adom neki, és igaz ítéletet hirdet a népeknek.

¹⁹Nem szít viszályt, és nem kiáltoz, senki sem hallja hangját az utcákon.

²⁰Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az igaz ítéletet.

²¹És az ő nevében reménykednek majd a népek.«”

Szeretett Testvérek!

A mai újszövetségi szakaszunkban, olyan örvendetes hírt olvashattunk mindjárt az elején. Hát nem jó hallani azt, hogy odamennek emberek az Úrhoz? Nem jó hallani azt, hogy ott a zsinagógában, amikor Jézus megjelent, akkor odamennek hozzá? – szívet melengető, ahogy ezt olvassuk. Odamennek, megkérdezik… Hát nem nagyszerű dolog? Vajon nem örülnénk annak, ha emberek jönnének, közelednének Istenhez, hogyha kérdéseik vannak, és kérdéseiket feltennék? Hát úgy gondolom, mindannyian örülnénk. Kívánjuk azt, hogy akár a már közelebb lévő, akár az érdeklődők még közelebb jöjjenek, kérdéseket tegyenek föl – mert vannak kérdéseink. Mert nem értünk mindent, és akkor jó, ha megkérdezzük.

Ugye milyen nagyszerű dolog? Jézus bement a zsinagógába, és akkor odaállnak mindjárt némelyek, és megkérdezték Jézust. De miért? Miért közeledik az ember az Úrhoz, miért közeledtek Jézushoz, miért közeledünk mi az Úrhoz? Miért közelednek, hogyan közelednek az emberek az Úrhoz? Miért közeledtek? Az evangélista – ha netalán valaki nem értette volna a kérdésből – egyértelműen közli, megkérdezték Jézustól: „Szabad-e szombaton gyógyítani?” – és azt írja az evangélista –, „hogy vádat emeljenek ellene”.

Ha valaki nem értené első olvasásra, egyértelműen ott van a szándék. Vagyis az, hogy odajönnek hozzá, hogy megkérdezik, ami már-már szívet melengető, ahogy olvassuk – bizony lehűti ezt a nemes gondolatunkat, amikor mindjárt az elején közli, hogy hátsószándékkal jönnek, akik kérdeznek.

Engedjük tehát számunkra is a kérdést, hogy miért, mi miért közeledünk az Istenhez, miért közeledünk az Úrhoz, miért kérdezzük az Istent? Mert kérdés és kérdés között nagy különbség tud lenni; közeledés és közeledés között óriási különbség tud lenni. Önmagában a közeledés szép – de milyen szándékkal? Vajon nem kísért meg bennünket, hogy közeledünk az Úrhoz imádságban vagy kérdéseinkkel, és kioktatjuk az Istent, olykor még imádság címén is? Kioktatjuk, hogy “tudod, hogy hogyan kellene csinálni Uram, ezeket a dolgokat, mert én tudom!; ha nem tudnád, akkor elmondom neked”. Vajon az Úrhoz való közeledésünkben nincs olykor ilyen vétkünk?

Emlékezzünk, mond Jézus egy példát: két ember fölment imádkozni a templomba, a farizeus és a vámszedő. A farizeus – nagyon nemes dolog – imádkozni megy, hálát is ad. Teljesen helyes. De az egész hálaadása csak az önmaga mutogatása. Hogy én hányszor böjtölök egy héten Uram, ha ezt nem tudnád, akkor én most beolvasom neked, mert én ám számon tartom; meg hogy a tizedet én, hogy adom meg. Tudta azt az Úr, nem kell azt nekünk még külön odatenni, kioktatva, az Isten elé.

Vajon mi miért közeledünk? Mert nem csak az ellenfél – urambocsá’ talán az ellenség – jöhet álnok kérdéssel, hanem olykor mi is. Lehet közeledni úgy az Úrhoz, hogy tulajdonképpen közben már-már vétkezünk. Kioktatjuk, vagy talán azért kérdezünk, kérdezzük az Istent… Szabad! Sőt, nagyon sokszor kell kérdezni, mert nem értjük. Kell kérdezni, mert nem értjük az Urat, nem értjük a körülményeket, sok minden van, amit nem értünk. Szabad és kell kérdezni – csak milyen indulattal, milyen lelkülettel, milyen szándékkal tesszük? Nos, vajon hányszor mi magunk is azért kérdezünk, azért kérdezzük az Istent, talán otthoni csöndességben, talán a hétköznapi forgatag kellős közepette, hogy a kérdéseink mögé elbújjunk. Mert amíg én kérdezek, addig én diktálok, addig rólam nem lesz szó, mert én úgy fogok kérdezni, hogy az mindig az Istenről szóljon, esetleg másokról.

Vajon mi milyen céllal, milyen indítékkal közeledünk és kérdezünk? Vajon nem vétünk, amikor olyan szándékkal megyünk az Úrhoz… kérdezünk ugyan, de a kérdésünk után újabb kérdést teszünk föl. Aztán megint egy kérdést teszünk fel, aztán megint egy kérdést. ”Uram, nyugi, még van 128-dik is”. Én mindig fogok kérdezni, bár már megértettem, legalábbis egy részét megértettem az akaratodnak, csak nem akarok dönteni. Nem akarok dönteni, ezért úgy teszek, mintha nem érteném, és megint kérdezek. Tartsuk az ügyet, a labdát az Úr Isten térfelén, mert addig, amíg kérdezek, addig úgy érzem, fel vagyok mentve a döntés alól. No de meddig tehetem ezt?

Vajon mi, hogyan közeledünk Istenhez? Olykor talán úgy, hogy „Igen Uram, de én azt olvastam a bibliának ezen részében, itt meg itt, hogy… és a biblia egy másik részéről  citálunk hozzá egy-két mondatot, ott meg azt… “Uram, én ezt nem értem. Uram, ellentmondás van az Igédben, Uram ellentmondás van az akaratodban”. Vajon néha nem játsszuk ki egymás ellen? Mint ahogy itt a szombat ügyében is, részben kijátszották, részben pedig a maguk hozzáragasztott szabályait kezdték föléemelni a szombat rendelkezésének.

Hányszor van, hogy kijátsszuk? Azokat az Igéket vesszük elő, amelyek nekünk kényelmesek, és csak azokat akarjuk alkalmazni bizonyos viselkedésünkre, szavunkra, élethelyzetünkre. Ami nekünk kicsit kényelmetlen, bennünket kritizálna, megbírálna, azokat most nem. “Uram, azokat ne, azokat elfelejtjük.” Kijátsszuk a teljes Írás egyik részét a másik ellen, miközben – “jövök Uram, nem értem, kérdezek”. Szabad jönni! Jöjjünk! Csak milyen lelkülettel?

Jöttek ezek az emberek, és megkérdezték Jézustól: „szabad-e szombaton gyógyítani?” Jó kérdés lett volna ez; a lelkület volt hamis. A szándék volt hamis: hogy megvádolják, hogy megfogják, hogy tőrbe csalják. Nem azért, mert nem értették, nem azért, mert jobban szerették volna megérteni, nem azért, hogy nekik, valami épülésük legyen belőle, hanem, hogy fölé kerekedhessenek az Úrnak.

Vajon mi, miért kérdezünk? Mert gyakran kérdéseinkkel is tudunk véteni. Talán azért, hogy megnyissunk egy elméleti vitát, és aztán, olyan jól el tudunk vitatkozni rajta. Talán ma azt mondanák, hogy ‘agyalnak’; úgy agyalnak a Biblia alapján, addig se mernek cselekedni. Megint ott vagyunk, hogy az engedelmességet akarjuk kikerülni, ezért agyalunk rajta. Elméleti vitát nyitunk: és mi lenne, ha… és akkor, hogyha… és még akkor, hogyha… és nem valósul meg szinte semmi belőle – amikor az Isten Igéjének nagyon is gyakorlatias üzenetéből, mi egy elméleti filozofálható valamit csinálunk.

Odamentek hozzá, és megkérdezték. Jól tették! Még ezt a kérdést is föl szabad tenni, amit ők föltettek, de nem azzal a szándékkal, lelkülettel, indulattal és céllal, amivel föltették – “addig se kell cselekedni, amíg vitatkozunk”. És milyen leleményesek tudunk lenni?

Figyeljük meg Jézust. Jézus az ilyen helyzetekben legtöbbször visszakérdez. Visszakérdez, visszaadja a labdát a mi térfelünkre. Átlátja a helyzetet, egyértelműen ismervén gondolatainkat. Itt is ez derül ki, visszakérdez: „Ki az az ember közületek, akinek ha egy juha van, és az verembe esik szombaton, nem ragadja meg, és nem húzza ki?” Hát persze, hogy kiemeli! Persze! Ez egy vészhelyzet! Hiszen a szombattörvény, az a pénzkereső munkára vonatkozott, és nem arra, hogy akkor szombaton már tüzet sem szabad gyújtani, és az ebédet sem szabad megmelegíteni. Mert aztán voltak ilyen értelmezések is – szőrszálhasogatások. Úgyhogy Jézus visszakérdez. Ne elméletieskedjünk, nézzük csak nagyon gyakorlatiasan a kérdést. Az életben vannak olyan helyzetek, amikor sürgősen intézkedni kell! Vannak bajok, vannak veszedelmek – és akkor, mit szoktatok csinálni? Akkor elnapoljátok? Elkönyvelitek a kárt, hogy mire elmúlik a nyugalom napja egy báránnyal kevesebb van. Ennyi a veszteségem – mert elpusztult. Mert ott, a sürgős nagy bajban nem segítettem. Mert kijátszottam egymás ellen az irgalmasságot, a szeretetet és valamifajta rendelkezést. Jézus visszakérdez. Életszerűvé, gyakorlatiassá teszi: ne kezdjünk itt elméleti vitát! – azzal semmire nem megyünk. Amikor Jézus így visszakérdez, önmagukkal szembesíti a kérdezőket. És minket is néha visszakérdez. Nemegyszer bennünket is az Isten önmagunkkal szembesít. Nem nagyon szoktuk szeretni az ilyet – amikor az Isten önmagunkkal szembesít. Kimondatja velünk a választ, vagyis egyértelművé válik, hogy álnok a kérdés – mert tudjuk a választ, valami mást akarunk a kérdéssel elérni. “Tudjátok a választ, mondjátok ki a választ!” – és a ti válaszotok fog vádolni. Ők akarták Jézust vádolni, és Jézus a visszakérdezéssel leülteti szépen a vádlottak padjára a nagyon okos, kérdések mögé bújó istenfélőket.

Olykor bennünket is leültet az Isten. Leültet, hogy egy kicsit gondolkozzunk. És ugye egyértelmű: jót tenni szombatnapon szabad.

Miben reménykedünk mi? Tegyük föl kérdésként a fölolvasott bibliai szakaszunk, az idézett Ézsaiási Ige utolsó mondatát; azzal zárult a felolvasott mai Igénk: „És az ő nevében reménykednek majd a népek”. Vagyis, ennyire legyünk gyakorlatiasak! Hagyjuk most már a vita részét, mert akkor mi is csak elmélet irányába csúszunk el. Tudjátok, hogy szabad. Meg is teszitek. Ti magatok megtöritek a törvényt – mármint annak szőrszálhasogató értelmezését. Tegyük fel az igazi kérdést: miben reménykedtek? És az evangélium így idézi Ézsaiás szavait. Ézsaiás szavait, ahol beteljesül, ami ott elhangzik. Igen, itt van a Messiás. És a Messiást ne akarjátok a magatok okoskodása, kegyeskedése, és egyéb törvényei vagy törvénytelenségei szűk fiókjába beszuszakolni! Mert nagyobb; Ura a szombatnak.

Nos, mibe reménykedünk mi? – legyen ez a másik kérdésünk. „Az ő nevében reménykednek majd a népek” – milyen megdöbbentő és micsoda feszültség van itt! Az a nép, amelyik keretében adatott a Messiás, az a nép, amely a Messiással szemben csak kötözködni tud, legalábbis egy része a népnek, most szembe kerül a népek azon részével, akik reménykednek benne, akik nem okoskodni akarnak, hanem bízni az Úrban, az Ő nevében.

Ez bennünket is megkérdez egy kicsit: vajon mi, miben bízunk? Mert gyakran megkísért bennünket is, hogy a magunk vallásosságában; már nem az Úrban elsősorban, hanem a magunk érdemeiben. Megkísért bennünket, hogy az önigazságunkban bízunk. Nem tagadjuk mi meg az Urat, csak éppen a magunk igazságában bízunk. Megkísért bennünket, hogy az őseinkben bízunk, akiknek jó példáját illendő követni – de ne az őseinkben bízzunk! Oly sokszor kell találkoznom azzal: “igen, hát jó ember volt, különösképpen az anyja, az olyan buzgó volt, soha nem hiányzott a templomból”. De most nem az anyjáról beszélünk, vagy a nagyanyjáról! Ne abban bizakodjunk! Ha nem követtük, akkor ítélet lesz rajtunk, mert jó példát adtak.

Vajon mi miben reménykedünk? A magunk szokásaiban? Szükségesek szokások, de hogyha a végén már abban bízunk, a végén valami nem lesz rendben. Netalán okoskodó kérdéseinkben? – ezek abban bíztak. “Majd mi megfogjuk Jézust! Olyat kérdezünk tőle, hogy nem tud kijönni belőle jól, akármit válaszol.”

Miben bízunk? Merjük megvizsgálni magunkat az Úr asztalához készülve. Merjük megvizsgálni, hogy vannak kérdéseink még – jó hogy vannak –, milyenek azok, és legfőképpen, milyen szándékkal szoktuk előhozni. Azzal a szándékkal, amelyik őszinte, vagy észre se vesszük, de nagyon sokszor más lélek mozgatja ezeket a kérdéseket?

Tegyük föl a kérdést magunknak, végső soron miben reménykedünk? Mert persze, hogy mi hiszünk az Úrban; persze, hogy nem tagadjuk meg Őt. De a hétköznapi életünkben hányszor van, hogy mi mégis nem az Úrban, hanem bizonyos helyzetekben, valami másban bizakodunk?

Jézushoz jöttek – milyen jó dolog. Jézust kérdezni milyen nagyszerű! Jöttünk az Úrhoz, milyen jó dolog! Kérdezzük az Urat, nagyszerű! – de úgy jöjjünk mindig, úgy kérdezzünk, hogy az nekünk legyen építő, hogy az hasznos legyen, hogy megtisztulásunkat, megszentelődésünket segítő legyen.

Most egy picit legyünk csendben, hogy magunkban, személyes imádságban mondjuk el mindazt, amit az Úr asztalához készülve személyesen el kell mondanunk az Úrnak.

Imádság:

Hallottuk Jézus, miként hívogatsz. Jöttünk, köszönjük, hogy jöhettünk. Te ismered életünket, Te ismered önvizsgálatunkat, Te ismered a most magunkban mondott imádságunkat, bűnvallásunkat.

Bocsáss meg nekünk! Bocsásd meg, amit fölismertünk, és most őszintén eléd hoztunk. Bocsásd meg, amikor kérdéseink hamissá váltak, bocsásd meg, amikor reménykedésünk is torzult.

Tiszta szívet teremts bennünk Urunk, az erős lelket újítsd meg bennünk. Ajándékozz meg bennünket bűnbocsátó kegyelmed fölszabadító örömével, hogy a megterített asztal közösségében, mint bocsánatot nyert bűnösök, mint a Te gyermekeid örvendezhessünk a Veled és egymással való közösségben. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |