| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Békében fekszem le…”

Zsoltárok könyve 4. fejezet 9.

„Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, URam, hogy biztonságban élhessek!”

„A falusi estékben béke van  – írja Mácz István. Még a nyugtalan városi esték hangulatát is valami béke jellemzi. Az este a megérkezés ideje. Valami célba jutás. Ma nincs to­vább. Otthon vagyunk, együtt a család. Az este a ha­zaérkezés. Ez a "haza" szeretteidnek a szíve és saját szíved szentélye.

Béke van az estékben. Nincs rohanás, nincs sietés. A munka izgalmát felváltja a pihenés, az együttlét nyugalma. Az est békéjét csak szíved űzheti el. Ha nyugtalan. Minden­nap indulunk, megyünk, törtetünk. Megérkezés nélkül azonban nem tudunk élni. Kell az est nyugalma. Az este nyit kaput önmagadba. Lépj be rajta. Az est öröme a bensőség öröme. Az est az öröm csöndje. A csend öröme. Hazaérkez­tél. A megérkezés öröme reménnyel tölthet el, hogy célhoz érsz. Az életed célját az élet estjén elérheted. Reméld.”

            Valóban ennyire csendes és békés az esténk, ahogy Mácz István leírja? Ki mit csinál este lefekvés előtt? Vannak, akiknek bent van a hálószobában a televízió, és az utolsó dolog, amit csinál, hogy kinyomja a távirányítóval. Mások talán beszélgetnek egy jót a társukkal. Tudom, hogy vannak, akik rendszeresen a számítógép, a munka mellől mennek aludni, és bújnak be már alvó társuk mellé. Vannak barátaim, akik este a Bartók Rádiót hallgatják, mert fontosnak érzik, hogy megnyugodjanak a napi hajtás után.

            Nem véletlen ez, hiszen a mai ember nagyon sok alvási gonddal küzd. Eleve későn fekszünk le általában, hiszen úgysem tudunk aludni. S mert későn fekszünk le, nehezebben alszunk el, így pedig kevesebbet alszunk, vagyis fáradtan ébredünk.

            Pedig embernek is, állatnak is nagy szüksége van alvásra. Gondoljunk csak bele, hogy életünk egyharmadát alvással töltjük. Ilyenkor az anyagcsere lelassul, a tüdő és a szív másképp dolgozik, a lelkünk befelé figyel.

            Igen ám, csakhogy mire figyel! Nem mindegy, hogy mivel fekszik le az ember, mert az utolsó gondolatok álomnyitó gondolatok. Milyen gondolataink vannak ilyenkor? Az ember sokszor kapja magát azon, hogy a munkáján gondolkozik, hogy mit, hogy kellene megoldjon, mit ne felejtsen el. Lejátszik beszélgetéseket, igyekszik észben tartani a tennivalókat, próbálja értékelni az aznapját. Sok minden zsonghat ilyenkor az ember fejében. Néha nagyon nehéz rendet csinálni, lecsillapodni, mert csak jár, zakatol a sok gondolat. Az sem mindegy, hogy egy film utolsó hangjai, vagy épp egy zongoradarab utolsó akkordjaira hajtom le álomra a fejem.

            A mai ember sokat küzd a pihenésért különböző praktikákkal. Nem véletlen, hogy oly nagy számban el lehet adni a relaxáló tusfürdőket, testápolókat, teákat, zenéket és persze tablettákat. A nagy tempóban élő modern ember csak nehezen tud átállni az alvásra.

            A zsoltárosnak is megvolt a maga módszere. Ő imádsággal feküdt le, az Istennel való beszélgetés foszlányaival. Szeretem a Szentírásban, hogy annyira őszinte. Olyan emberek írták, akik nagyon szerették Istent, de nem voltak kegyeskedőn képmutatók. Ő is nagyon őszintén beszél arról, hogy ellenségei vannak, és szorult helyzetben van. „Hallgass meg, ha hozzád kiáltok, igazságos Istenem! Szorult helyzetemből adj nekem kiutat, könyörülj rajtam, hallgasd meg imámat!” (Zsolt. 4,2)

            Szerintem ismerősek ezek az érzések. Nem csak szorongatnak bennünket, hanem gyakran szorongunk magunktól is. Attól, hogy nem tudunk elég jól teljesíteni, hogy újabb és újabb dolgokat kell megtanuljunk, és folyamatosan meg kell felelni az új kihívásoknak. Elképesztő mennyiségű információ áraszt el bennünket csak egyetlen napon, rengeteg konfliktus és kihívás, amelyben helyt kell állni. De hogyan?

            Olyasmi érzés ez, mint amikor a tömbházak felvonójában áll az ember bepréselve, mozogni nem lehet, a másik ember már rég belépett az ember intim terébe, hisz eleve nincs hely, mindenki elnézeget a másik mellett, vagy a földet bámulja, és amire felér a lift a tizedik emeletre, olyan szinten megnő a feszültség, hogy szinte vágni lehet. Az ember mellkasát összeszorítja valami, kiszolgáltatva érzi magát. Aztán, amikor kiszáll az ember, fellélegzik egy nagy sóhajjal. Csakhogy lelkileg sokszor nem nyílik az ajtó, hanem újabb és újabb emelet jön, és ha ideiglenesen valaki ki is száll, mások csusszannak be a helyére.

            A zsoltáros a kiutat felfelé találja meg. A felfelé való kiáltásban, az Istennel való kapcsolatban. Mert illúzió azt hinni, hogy élhetjük az életünket konfliktusok nélkül, ellentétek nélkül. Az azonban más kérdés, hogy hogyan rendezzük azokat!

            Ez az ember este úgy feküdt le, hogy átadta a problémáit Istennek, letette a kezébe, és komolyan vette, hogy ettől kezdve békében alhat el. Nem visszalopkodta, nem agyalgatott tovább, hanem gyakorlatilag kiszállt.

            Az Istennel való kapcsolat számunkra is egy rejtett dimenziót nyithat meg, ha komolyan vesszük. Élni segít. Élni, megélni a hétköznapjainkat. Elhinni, hogy Nála van az ügyem. Hogy Ő hordozza az életemet. A nehézségeimet is.

Amikor ezt a zsoltárt olvastam, eszembe jutott a talán sokak által oly jól ismert történet. Arról az emberről, aki éjszaka álmot lát:

„Az éjszaka azt álmodta, hogy Krisztussal sétált a ten­gerparton. A horizonton, mint egy hatalmas képer­nyőn, megjelent életútja. Észrevette, hogy útját ezen az égi vetítővásznon általában két lábnyom sora kíséri. Az övé és az Úré. Amikor viszont sorsának legnehezebb szakaszairól beszélt, akkor csak egy lábnyomot látott. Ez meglepte és elbizonytalanította.

Meg is kérdezte az Urat:

Amikor követni kezdtelek, azt ígérted, hogy mindig mellettem leszel, kísérőként. De most azt látom, hogy amikor leginkább szükségem lett volna rád, csak egy pár lábnyomot látok. Nem értem, mondd, hogy hagyhattál éppen akkor magamra, amikor a leggyen­gébb voltam?!

Az Úr szelíden mosolygott rá és csak ennyit mon­dott:

Szeretett barátom, annyira fontos vagy nekem, hogy sohasem hagynálak egyedül. Akkor, amikor sor­sod oly nehéz volt, hogy magad már nem tudtad hor­dozni, amikor a szenvedés súlya elviselhetetlenül nehe­zedett rád, ott valóban csak az én lábnyomaimat látod. Tudod, annyira gyenge voltál, hogy karomban kellett hogy hordozzalak...”

A zsoltáros ezt ismeri fel. Olyan Istene van, olyan Istenünk van, aki, amikor nagy bajban vagyunk, amikor gyengék vagyunk, a karjain hordoz bennünket. Ezért térhetünk minden este békében nyugovóra. És ezért tekinthetünk reménységgel a másnap, holnap felé. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |