| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Az Úrhoz forduljunk!

6. zsoltár 7-11. vers

⁷Belefáradtam a sóhajtozásba. Egész éjjel könnyekkel áztatom ágyamat, könnyeimmel öntözöm fekvőhelyemet.

⁸Szemem elhomályosodott a bánattól, fénye megtört sok ellenségem miatt.

⁹Távozzatok tőlem mind, ti gonosztevők, mert meghallotta az ÚR hangos sírásomat!

¹⁰Meghallgatta könyörgésemet az ÚR, imádságomat elfogadta az ÚR.

¹¹Megszégyenül, és reszketni fog nagyon minden ellenségem, meghátrál, és megszégyenül egy pillanat alatt!

Szeretett testvéreim!

Veszélyes világban élünk. Reggel felkelünk az ágyból, és ha sarkosan akarunk fogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy onnantól kezdve kész horror a napunk. Aggódunk, hogy el ne késsünk a munkahelyről, aggódunk, hogy nehogy baleset érjen bennünket, aggódunk, hogy be ne törjenek hozzánk, aggódunk az egészségünk miatt, aggódunk a jövőnk miatt, aggódunk az ország sorsa miatt, aggódunk a számlák miatt, aggódunk a gyermekeink miatt, és még lehetne hosszasan sorolni. Bizony, nagyon sok veszély leselkedik az emberre nap mint nap. „Jobb félni, mint megijedni”, tartja a mondás, de mindentől nem lehet félni, mindent nem lehet észben tartani, mindenre nem lehet számolni.

A veszélyek alapvetően kétfélék lehetnek. Vannak fizikai, és vannak lelki veszélyek. Kérdezhetnénk, hogy nem teljesen mindegy? A veszély az veszély. Ez igaz is, azonban észre kell vennünk, hogy másképp viselkedünk, amikor fizikai veszélyben vagyunk, és megint másképp, amikor lelki veszély fenyeget minket.

A fizikai veszélyt sokkal jobban érzékeljük, sokkal hamarabb reagálunk, és még az is megfigyelhető, hogy sokkal hamarabb szólítjuk meg az Istent. Gondoljunk csak egy betegségre. Hányan kérik az Istentől a gyógyulást, vagy hányan panaszkodnak az Istenhez, amikor betegek: „Jaj Istenem, miért engeded, hogy ennyit szenvedjek?”. De nem csak a betegségben van ez így, hisz gondoljunk csak Luther Mártonra, aki azért lett az Isten szolgája, mert egy viharban, veszélyben forgott az élete, és azt a fogadalmat tette, hogy ha megmenti őt az Isten, akkor egész életében Őt fogja szolgálni.

De mi a helyzet a lelki veszéllyel? Azt is ugyanilyen jól érezzük? Abban is ilyen hamar odafordulunk az Istenhez? Sajnos nem. Pedig a lelki veszélyek sokkal veszélyesebbek, mint a fizikai veszélyek. Pontosan azért, mert azt később vesszük észre, később tudatosul bennünk, nem érezzük annyira veszélyesnek. Ha pedig felismertük, akkor sem egyből az Úr jut eszünkbe, hanem olyan sok minden más.

Pontosan azért ilyen veszélyes a világunk, mert ma már a fizikai fenyegetés háttérbe szorult, és elsősorban a lelki veszélyek fenyegetnek minket. A magány, a depresszió, az elhidegülés, a lelki terror, a kihasználás és a szeretet nélküli világ korát éljük úgy, hogy gyakran észre sem vesszük. Megvannak a dolgaink, teljesíteni kell a feladatainkat a munkahelyen, a családban, és ez annyi energiánkban kerül, hogy gyakran már nem marad erőnk és időnk olvasni, zenét hallgatni, színházba menni, Bibliát olvasni, imádkozni, azaz a lelkünket ápolni, és ez veszélyes. Veszélyes, mert egyre fáradtabbak, egyre türelmetlenebbek leszünk, egyre jobban megkeseredünk, és csak a hibákat vesszük észre, csak a rosszat látjuk, és csak panaszkodni tudunk, hogy ez sem jó, az sem jó. Sokan ezt észre sem veszik, és pont ez a veszélyes, mert ha nem is tudjuk, hogy mi a baj, akkor nem is tudjuk rendbe hozni.

Persze vannak, akik felismerik, de nem találják a helyes megoldást. Próbálkoznak, de nem találják a nyugalmat, nem találják kérdéseikre a válaszokat, nem találják azt, amire olyan nagy szüksége van a lelküknek.

A felolvasott zsoltárban is ilyen helyzetben van a Zsoltáros. Elcsüggedt, a tagjai reszketnek a fáradtságtól, és nem csak a teste fáradt, hanem a lelke is csupa reszketés. Belefáradt a panaszkodásba, és könnyekkel áztatta az ágyát, és már a szeme is elhomályosodott a bánattól és a sok bajtól, és még az élete is veszélyben van.

De Ő tudta, hogy hol van a megoldás. Ő tudta, hogy hol talál nyugalmat. Tudta, hogy mire van szüksége a lelkének. Az Úrhoz fordul. Azonban a megoldás nem jön rögtön. Nem oldódik meg minden egy csapásra, még akkor sem, ha imádkozik az Istenhez, de nem adja fel. Benne is megfogalmazódik a nagy kérdés, hogy hol van az Isten, miért hagy magamra, meddig késik, de nem fordul el az Istentől, hanem kitartóan hisz az Istenben. Nem csak panaszkodik, nem csak a saját gondjait nézi, hanem felemeli a tekintetét és keresi az Istent, és ahogy látjuk ezt nagyon helyesen teszi, mert a zsoltár végén már azt olvashatjuk, hogy „meghallgatta könyörgésemet az Úr, imádságomat elfogadta az Úr”!

Mi se vesszünk el a saját gondjainkban! Mi se adjuk fel a hitünket, amikor jön a sok gond, amikor elfáradunk, amikor sírunk, vagy amikor már azt hisszük, hogy elhagyott minket az Isten. Ne felejtsük el felemelni a tekintetünket, és keresni az Istent, mert Ő nem hagy el minket, mert Ő nem hagy minket magunkra, hanem mindig elkészíti a szabadulást, mindig elkészíti a megoldást.

Az Úr a zsoltáros számára is elkészítette a szabadulást. És mit tesz a zsoltáros, amikor az Úr megszabadítja? Hálát ad! Magasztalja az Urat, mert meghallgatta az imádságát.

Mi se felejtsünk el hálát adni. Panaszkodhatunk. Nem azzal van a baj, ha panaszkodunk, hiszen néha olyan jó megosztani másokkal a gondunkat. A baj akkor kezdődik, hogy ha elfelejtünk hálát adni. Ha csak panaszkodással van tele a szívünk, akkor az nagy baj. Legyen hálával tele a szívünk! Emeljük fel tekintetünket az Úrra, és vegyük észre azt a sok mindent, amiért hálát lehet Neki adni! Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |