| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Zsoltárok 7. fejezet 10-11.

Vess véget a bűnösök gazságának, és bátorítsd az igazat, szívek és vesék vizsgálója, igazságos Isten!

Az én pajzsom az Isten, aki megszabadítja a tiszta szívűeket.

„Már megint nincs meg az egy kiló, pedig azt mondta az árus, a piacon” – hallottam a szomszédom üvöltését a panellakások áldott együttélésének köszönhetően. Majd folytatódott a háborgás, hogy miért verik át folyton az embert, mindenki csak a saját hasznára törekszik, miért csapják be folyton, amikor ő sem csap be másokat. Nem csodálom, hogy a szomszédom kiakadt. Sokak életérzése ez napjainkban. Sok hivatalban keménynek kell lenni, különben nem figyelnek az emberre, lerázzák, hiszen annyi az ügyfél! Vásárlásnál ügyelni kell a szavatossági időre, és a televízió újra és újra foglalkozik azzal, hogy hol csapnak be bennünket. Emlékszem, egyszer édesanyám vett nekem egy bögrét, és csak otthon vette észre, hogy le volt törve a füle, és valaki pillanatragasztóval visszaragasztotta. Visszavitte, de az árus csak a vállát vonogatta, hogyha édesanyám visszaragasztotta, ő ugyan nem cserélheti be. Ő pedig hiába bizonygatta, hogy így vette, és csalás történt, senkit sem érdekelt. Ezek a dolgok feszültséggel járnak. Pláne, ha még egy közösségben azt is elhíresztelik, hogy az ember, ilyen, vagy olyan, és attól kezdve úgy néznek rá. Hiszen az ember szavahihetőségét, méltóságát vonják kétségbe, és ez nagyon tud fájni.

Dávidnak is fáj mindaz, ami történik vele. Ez a zsoltár akkor keletkezett, amikor Kús elől menekült. Nem tudjuk ki volt ez az ember, és miért üldözte, de azt igen, Dávid szavaiból, hogy ártatlanul üldözték, vonták kétségbe az ő szavahihetőségét.

Napjainkban mi ritkán kell meneküljünk bárki elől is, de a fenti példák jól mutatják, hogy kicsiben becsapnak, átvernek bennünket, és ilyenkor tehetetlennek érezzük magunkat, hiszen még reklamálni sincs kinek! Egyre több, a hétköznapi életből származó feszültség vesz körül bennünket, és mi egyre több mindent veszünk a szívünkre, morgolódunk, forgunk rajta, esszük magunkat, és végül robbanunk. Robbanunk a családtagjainkra, gyerekeinkre, szomszédainkra, és gyanakszunk már akkor is, amikor meg kellene bízzunk a másikban. Csakhogy egy idő után már nem megy, mert a tapasztalat mást mondat velünk. Mit csináljon hát a keresztyén ember? Haragudhat egyáltalán, vagy méltatlan ez hozzánk? Fojtsa el? Hova forduljon? Hogyan élje meg?

Nem lebecsülendő a sok-sok nehézség, amivel nap-nap után szembenézünk. A kérdés azonban az, hogy hogyan? Nem volt egykor csoda Dávid háborgása. Élete során folyamatosan üldözte valaki, hol Saul, hol a fia, Absolon, hol más ellenségek. Most még rágalmazzák is ártatlanul. Fáj neki. Hogyne fájna, látszik ez a szavain! Tele van indulattal, keménységgel és keserűséggel. De nem fojtja el! Nem eszi magát, nem depressziós lesz, sőt még lelkiismeret-furdalása sincs az érzései miatt, mint istenfélő embernek, hanem kimondja a fájdalmát. Mégpedig Istennek.

Gyönyörű az az őszinteség, ahogy „kiborul” Isten előtt. Szó szerint kiborít mindent Istennek. Nem kertel, nem szépíti az érzéseit, ahogy talán mi tennénk. Kimondja a fájdalmát, az igazságtalanságot, ami érte. Szép ez, mert mérhetetlen bizalomról árulkodik Isten iránt, és egy nagyon közvetlen kapcsolatról.

Mi bízunk vajon ennyire Istenben? Vagyunk vele ennyire közvetlen kapcsolatban, hogy így ki merünk borulni neki? Nem csupán a szavak szintjén, hanem szív szerint. Mi is a bizalom? Mit jelent az, hogyha én bízok valakiben? Azt, hogy döntöttem mellette. Igent mondtam a másikra.

Nézzük csak meg, hogy azoknak mondjuk el általában a nehézségeinket, akik a legközelebb állnak hozzánk. Ha egy távoli ismerőssel találkozunk, aki megkérdi, „hogy vagyunk?”, legtöbbünk azt válaszoljuk: „jól”, és nem kezdjük el panaszolni, hogy a gyerekünk vagy a társunk megbántott, valaki nem túl szépet mondott rólunk, mi volt az orvosnál, vagy épp ki bántott meg. Csak a hozzánk legközelebb állókkal osztjuk meg a fájdalmainkat, mert másra nem tartozik. Csak annak beszélünk róla, akiben bízunk, akinek az életére IGENT-t mondunk, akiről tudjuk, hogy nem beszél ki minket a hátunk mögött, nem újra elvesz tőlünk, hanem megért, és támogat. No ezért tud Dávid Istenhez így kiáltani, mert neki ennyire bizalmas a vele való kapcsolata.

Én ismerem az Istent, de a kezébe merem-e tenni azt, ami probléma az életemben? Kezébe merem-e tenni a szeretteimet, a munkámat, az anyagi boldogulásomat, a hétköznapjaimat, a fájdalmaimat és csalódásaimat?

Akkor, amikor elkezdünk bizalmatlankodni valakivel, gyakorlatilag az a kérdés merül fel bennünk, hogy nem fogunk-e megsérülni, nem fog-e kihasználni, érteni fog-e engem a másik? Valahogy így tekintünk mi is Istenre néha. Azt mondjuk, bízunk benne, legyen meg az ő akarata, az ő kezében van az életünk. De vajon nem kapkodjuk-e mégis ki a kezéből azt, amit már egyszer bele tettünk? „Uram, te tudod-e egyáltalán, hogy ez miért fontos nekem ennyire?” „Biztos, hogy figyelsz a dolgaimra?” Nem látlak, nem tudlak megfogni, tetten érni. De hinni tudok benned. A hitemmel meg tudlak ragadni.

Csak akkor tudhatom kimondani teljes mélységében, hogy legyen meg a te akaratod, ha valóban az Istenben bízok. Ha belé van helyezve az egész életem, ha belegyökerezünk, ahogy a növények kapaszkodnak a rögökbe. Mi sokszor azt akarjuk, hogy a mi akaratunk teljesüljön. Olyanok vagyunk, mint a dackorszakban lévő gyermek: toporzékolunk, és mi akarunk mindent megcsinálni, elintézni, megküzdeni, visszavágni.

Úgy lehet egy élhető életet élni, hogy kiadom a kezemből a gyeplőt. Úgy, hogy megtanulom kimondani, hogy hiszem, hogy Te, Istenem, munkálkodsz. Ez nem azt jelenti, hogy passzív leszek. Nem azt jelenti, hogy nem teszek semmit. Dávid odateszi a dolgait, és odateszi önmagát Isten kezébe, és komolyan veszi, hogy Ő a bíró, és Ő a kezében tartja a dolgokat. Isten olyan számára, mint egy pajzs. Hatalmas tárgyak voltak ezek, beborították az egész embert. Be lehetett mögé kucorodni, és semmi, se nyíl, de szúrófegyver nem érhette az alatta levőt. Biztonságban volt, nem sérülhetett meg. Ugyanerről van szó. Elhiszem, hogy Isten az én pajzsom, akinek a jelenlétében nem érhet újabb sérülés, ha nyugton maradok?

Ennél nagyobb aktivitás nincs! Ez a fajta hozzáállás odaszánást és a fájdalmaim elengedését jelenti. Nézzük meg, hogy Isten talán bennünket újra és újra elvisz addig a pontig, amíg a mi akaratunk, tenni akarásunk kudarcot vall; hogy nem tudunk már többet tenni bizonyos ügyekben. Ilyenkor belép az életünkbe, és cselekszik. Reményik Sándor szavaival élve: „ez a magától, ez a kegyelem.”

Dávid el tudja engedi az őt érő sérüléseket, el tudja engedni, sőt át tudja adni a hamis rágalmakat, az őt érő igaztalanságot, és a zsoltár vége az, hogy Istennek énekel. Eltűnik a feszültség, a fájdalom. Abban a pillanatban a gond még nem kisebb, de tudja, hogy olyan kezekben van, amely megoldást fog adni, és nem kell tovább rágódjon és eméssze magát, hanem lehet öröme és békessége. Ámen.

          | Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |