| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Elfáradtam, Istenem

1.Királyok 19. fejezet 1-12. vers

„¹Amikor Aháb elmondta Jezábelnek mindazt, amit Illés tett, és hogy a prófétákat megölte karddal, ²Jezábel követet küldött Illéshez ezzel az üzenettel: Úgy bánjanak velem az istenek most és ezután is, hogy holnap ilyenkorra azt teszem veled, ami azokkal történt!

³Illés megijedt, elindult és elment, hogy mentse az életét, és elérkezett a júdai Beérsebába. Legényét ott hagyta ⁴ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre. Odaérve egy rekettyebokorhoz, leült alá, meghalni kívánt, és ezt mondta: Elég most már, URam! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!

⁵Azután lefeküdt, és elaludt a rekettyebokor alatt. De egyszer csak egy angyal érintette meg, és ezt mondta neki: Kelj föl, egyél!

⁶Amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél forró kövön sült lángos és egy korsó víz van. Evett és ivott, majd újra lefeküdt.

⁷Az ÚR angyala másodszor is visszatért, megérintette, és ezt mondta: Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted!

⁸Ő fölkelt, evett és ivott, és annak az ételnek az erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig.

⁹Itt bement egy barlangba, és ott töltötte az éjszakát. Egyszer csak így szólt hozzá az ÚR igéje: Mit csinálsz itt, Illés?

¹⁰Ő így felelt: Nagyon buzgólkodtam az ÚRért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni.

¹¹Az ÚR ezt mondta: Jöjj ki, és állj a hegyre az ÚR színe elé! És amikor elvonult az ÚR, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az ÚR előtt; de az ÚR nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az ÚR nem volt ott a földrengésben.

¹²A földrengés után tűz támadt; de az ÚR nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott.”

Máté evangéliuma 11. fejezet 28-30. vers

„²⁸Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.

²⁹Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.

³⁰Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.”

Március van végre! Kint naponta növekszenek a pici rügyek a fákon, kint a templomkertben lassan nyílik az aranyeső, a fal mellett a szemfülesebbek ibolyát és gyöngyikét fedezhetnek fel. Másképp dalolnak a madarak is. Mindezek ellenére, mégis, különösen, amikor így beborul az ég, azt érezzük, hogy kedvetlenek vagyunk, fáradtak és levertek. Így tavasz felé sokan mondogatják azt, hogy kimerültek testileg. Hosszú volt a tél, és a legtöbbünk szervezetéből kiürültek a vitaminok, vagy legalábbis azok nagy része, és ez testi fáradtságot okozhat. Elfáradunk, és hamar elálmosodunk. Ez persze nem csak testileg igaz, hanem lelkileg is. A kettő ugyanis összefügg. Ha lelkileg kimerülünk, problémáink vannak, fizikailag is erőtlennek érezzük magunkat, és ha a testünk fárad el, hamarosan lelkileg is levertek, fásultak leszünk. Olyan is van tehát, hogy lelkileg tavaszi fáradtság. Jó erre így a böjti időszakban odafigyelni!

A fáradtsághoz sok minden hozzájárulhat minden korban, hiszen „húzzuk az igát” – szoktuk mondani, gondolva a munkára, a háztartás terheire. Nem véletlenül hangzik el ez a messiási szózat, hívás Jézus szájából: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok néktek.” Szeretjük hallani ezeket a hívó szavakat, mert bíztatnak bennünket, mert sok terhet cipelünk, és jólesik tudnunk, hogy olyan Istenünk van, akit érdekel, ha úgy érezzük, nem bírjuk tovább az élet terheit. Ez a hívás azonban nem csupán a fizikai megfáradásról szól, hanem sokkal inkább a lelkiről. Jézus azokat hívja, akik úgy érzik, hogy lelkileg van elegük mindenből, hogy nem bírják vinni tovább a terheket. Hogy mibe fáradt bele az akkori nép? Abba, hogy igát húzott. Lelki iga elé volt befogva, ami igen-igen nehéz volt.

A kívülről ránk rakott teher

A törvény igája elé lett befogva az akkori ember. Isten távoli, idegen, megérinthetetlen volt. Akkoriban, ha Istenre gondoltak, az összevont szemöldökű, törvénykönyvek Istene jelent meg az emberek lelki szemei előtt, aki csak arra vár, hogy az ember hol szegi meg a parancsolatokat. A rabbik egyre duzzadó magyarázatokat írtak a mózesi törvényekhez, és olyannyira leszabályozták az élet minden területét, hogy aki mindazt meg akarta tartani, gyakorlatilag nem tudott élni, vagy állandóan kudarcokkal és bűntudattal küszködött. Nem véletlenül állandó ütközési pont a szombat megtartása Jézus idejében, amikor gyógyít, vagy tanítványai kalászt tépnek. De eszünkbe juthat, hogy az ortodox hitű családok mind a mai napig felfogadnak sabes goj-okat, olyan nem zsidó segítőket, akik szombaton meggyújtják a lámpát, leveszik este a fűtést vagy odateszik főni az ételt, mert ők ezt nem tehetik meg szombaton. Szokások, tradíciók ezek, de életidegenek, és béklyókká válhatnak.

Mi volt ezeknek a gyökere? A félelem. Félelem ettől a hatalmas királytól, aki mindent tud az emberről, aki mindent a kezében tart, akinek angyalok légiói engedelmeskednek, akinek a trónja előtt kérubok, és szeráfok tanyáznak, akinek láng a tekintete, és mindenek hatalmas Ura. Az ember nem sértheti meg, nem szegheti meg a törvényét, mert akkor annak rettenetes következményei lehetnek.

Ha a mai embertől megkérdezzük, hogy hiszi-e, hogy van Isten, azt fogja válaszolni, hogy igen, hiszen valakinek lennie kell. Az ember érzi, hogy nem csupán véletlenül van ebben a világban, és nem minden csak úgy véletlenül alakult ki úgy, ahogyan kialakult.

Az emberek jelentős része nem az Isten léte a kétely tárgya, hanem az, hogy van-e Neki valami köze ehhez a világhoz. Isten nagyon távolivá lett, olyan valakivé, akinek köze sincs a hétköznapjainkhoz. Mi irányítjuk az életünket, mi döntünk, mi küzdünk. Legtöbben nem is értik, hogy Istennek miért is kellene beleszólnia az életünkbe, hiszen gyakorlatilag nincs is szükségünk rá…

Pedig lenne, mert emberekkel beszélgetve temetések kapcsán, a bérházban, vagy szülőkkel az iskolában, nagyon gyorsan kiderül, hogy mennyire magányosak, békétlenek, hogy mennyire nehezen hordozzák az élet terheit, és segítségre lenne szükségük. Az már egy másik kérdés, hogy a segítséget miért oly kevesen keresik az egyházban!

Nagyon sokan ma is csak annyit látnak az egyházban, hogy terheket rak az emberre, szabályoz, és megfoszt. Nehezen érthető dolgokat mond egy több ezer éves könyvből, egy, a szószéken gyülekezet fölött álló ember, akitől nem lehet visszakérdezni. Eszembe jutnak Ausztriában élő rokonaim, akik újra és újra felhozzák, hogy ott a katolikus egyháznak kötelező befizetniük a fizetésük egy részét, akkor is, ha nem gyakorló keresztyének, és mennyire taszítja őket, hogy a gyerekeknek kötelező a hittan, mert ők maguktól nem biztos, hogy járatnák a gyerekeiket. Úgy érzik, elvették a döntési szabadságukat. De eszembe jutnak azok a kisdiákok is, akiknek a Tanítóképző Gyakorló Általános Iskolájában tartottam teológusként keresztyén jellegű beszélgetéseket hetente kétszer 0. órában, abban az átmeneti időszakban, amikor az iskola egyházi kézbe került vissza, de ezek a gyerekek még állami iskolában kezdtek. Nem egy felháborodva mondta, hogy neki miért kell negyed 8-ra jönnie, ha a többieknek nem, nem akar kémia óra előtt Istenről beszélgetni, neki egyébként sem kell Isten, őt ez az egész nem érdekli, ők nem keresztyének otthon.

De biztos az, hogy ezek az emberek Istent utasítják el? Nem lehet, hogy ahogy a régiek belefáradtak a terhekbe, amiket a rabbik és írástudók tettek rájuk, ezek a mai emberek is, kívülről rájuk rakott tehernek érzik azt, amit az egyház intézmény volta hordoz, és ezzel nem tudnak mit kezdeni? Nem arról van szó, hogy egykor nem volt szükség szabályokra, és az intézményes egyházra is szükség van napjainkban, de ha olyan teherré válik, amit cipelni kell, ami alatt megfárad az ember, akkor baj van. Ha olyan harccá és küzdelemmé válik a hit gyakorolása, amely elveszi, és nem többé tesz, akkor nem csoda, hogy megfárad az ember!

Illés se véletlenül jutott el ahhoz a bizonyos rekettye bokorhoz, ami alatt meghalni kívánt! Abban az időben a Baal kultusz ellen folytatott Illés harcot. Az eredetileg ott élő kánaániak vallása volt ez, majd amikor bejött Isten népe, nem csupán ők hatottak YHWH kultuszukkal, hanem rájuk is hatott az ott élő nép hite. Hiába erősödött meg Dávid alatt és lett valóban az összes ott élő ember, köztük a kánaániaké is az Isten-hit, Aháb király felesége, Jezábel és udvartartása által újra felerősödött a Baal és Asera kultusz, majd egyre fenyegetőbb méreteket kezdett ölteni. Innen érthető, ha mai ésszel nem is helyeselhető a próféta agresszióra, amikor kiírt több száz Baal papot a Kármel-hegyi események után, és az a ádáz küzdelem, amelyet Isten nevében folytat.

A belülről jövő fáradtság

Illés halálos megfáradása és békétlensége azonban nem csupán a külső tényezőkből fakadt, a harc jelentette vállára rakott tehertől, hanem belülről is. Illés menekül, és ahogy azt olvastuk, így fakadt ki: „Elég most már, URam! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!” Ez lenne az az Istenben bízó ember, aki mindig Istenre tekint, aki által csodák történtek, aki hősiesen harcolt Istenért? Nem. Illés elfáradt, fél, kétségbe van esve, úgy érzi minden hiába, nem tud Istenre figyelni, csak saját magára. Felrója Istennek, hogy “ő mindent megtett, és tessék, semmi eredmény, egyedül ő maradt meg, de még őt is üldözik. Hiába volt minden!” És Isten, bár elküldi angyalát, megeteti, és pihenteti a prófétát, hallgat.

            Nem éreztünk már mi is úgy, mint itt Illés? Azt, hogy én teszem a dolgom, azt ami Isten előtt kedves, de semmi nem sikerül, egymás után jönnek a bajok, a problémák. A munkatársaim, a barátaim, a családom nem értenek meg, sőt magamra hagynak, mindenkinek megvan a maga gondja, nekem már nem tudnak segíteni. Összecsapnak a fejem felett a hullámok, és nem látom a kiutat, hiába vagyok hívő ember. Hol van ilyenkor az Isten? Miért nem segít, vagy legalább tesz valamit.

            Illés nem érti Istent, csak a bajokat látja, amelyek körülveszik. Nem képes feltekinteni, de mégis Istenhez fordul, aki némaságával beszélteti a prófétát: „Mondjad Illés, mi fáj, mitől félsz, beszélj! Mondd ki!” Isten jószerivel lelkigondozza Illést. Nem felel neki direkt módon, de hagyja beszélni a prófétát, akinek erre van a legnagyobb szüksége. Elmondani mindent, ami a szívét nyomja. Így tesz az orvos is a fekélyes, gennyes sebekkel. Ki kell fakasztani, tisztítani a beteg részt, hogy kijöjjön, ami feszít, ami fertőz, és csak ezután kezdi bekötözni azt.

            Ezután kihívja Illést egy szikla szélére. Felületesen szemlélve olyan, mintha tudomást se vett volna a panaszáradatról. Mi mást várnánk: valami konkrétumot, kézzelfoghatót, vagy legalább biztasson! „Hát már Isten sem ért meg?” Érdekes, hogy Illés nem így reagál. Szemrehányásokkal illeti Istent, nem érti Őt, és mégis amikor az egy emberileg nézve értelmetlen kérést mond, gondolkodás nélkül cselekszik. Fogékony lesz Istenre, mert biztos abban, hogy amit az mond, és csinál, az jó számára. Kijön a panasz, a belső tusa barlangjából, és kiáll a sziklára.

Engedelmeskedik Istennek. Ez gyakorlatilag egy döntés a részéről. Abbahagyja az önmagára tekintgetést, a kesergést, és teret enged Istennek. Eddig nem is nagyon lehetett volna mit kezdeni vele, mert háborgott a lelke, csak önmagára volt képes figyelni, még Istenre sem. Illés azzal, hogy kimegy a szirtre, dönt, hogy átadja az irányítást Istennek.

Ugyanerről szól évszázadokkal később Jézus felszólítása is: „Jöjjetek mindnyájan!” Nem lekicsinyli Jézus a kívülről ránk rakott vallási és egyéb terheket, nem becsüli le a belső megfáradást, a bennünk tomboló vihart, a lelkileg vallott kudarcot, ugyanakkor arra hív, hogy álljunk fel, és menjünk hozzá. Lépjünk ki mi is a belső tusa barlangjából, adjunk esélyt neki, adjuk át neki az irányítást.

Ez nem könnyű. Az igehirdetésem első felében beszéltem azokról a terhekről, amelyeket sokan felhoznak, hogy az Istennel járással együtt jár. De valóban együtt jár? Nem lehet az a gond, hogy mi összekeverjük sokszor az Istennel való járást, azzal, amit ráraktak a századok, a hagyományok, amit talán jó szándékú, de nem eléggé körültekintő szolgától hallottunk és láttunk? Jézus egykor önmagához hívja a testileg és lelkileg megfáradt, megnyomorodott embereket. Azokat is, akiket bűneik miatt elvetettek, akik nem voltak elfogadhatók a zsidóság számára, mert mondjuk vámszedők voltak, vagy utcalányok, esetleg nyomorékok, vagy csak a vallásosságban kiégettek. De tudjuk mi, hogy ki az igazán, aki hív magához?

Úgy vélem, hogy sok lelki nyavalyánk, megfáradásunk és lelki kudarcunk a hamis istenképünkből ered. Milyennek ismerem Istent, mert amilyennek ismerem Őt, annyira fogom engedni munkálkodni az életemben! Olyannak látom, mint a Jézus korabeliek, akik számára Isten egy fenyegető király volt, aki lesi, hogy hol szegik meg a szabályokat? Olyan Istenem van, aki előtt félek, és bűntudatot érzek, ha nem szolgálom Őt eléggé, ha örömöm lelem világi dolgokban, ha néha kételkedem, és nem érzek mindig hálát, noha tudom, hogy el vagyok halmozva az ajándékaival? Vagy olyannak látom Őt, ahogy sokan, élet-idegennek, ódivatúnak, akinek a nevében nem szabad szemfestéket használni, vagy vállpántos ruhában járni – ahogy engem egyetemistaként megfeddtek Isten nevében? Esetleg tehetetlennek, akihez hiába imádkozom, mert nem történik semmi, és kőként hullanak vissza rám a szavaim, előre elzárva magam attól, hogy Isten cselekedhessen az életemben? Jó megvizsgálni, hogy kik és mik hatottak az istenképünkre, mi minden rakódott rá, és esetleg foszt meg attól, hogy egy felszabadult közösségben lehessek Vele. Isten jóval több mindennél, több mint amit mi el tudnánk képzelni, vagy amit várnánk.

Nem véletlen, hogy Illéshez is egészen közel jön ott a szirtnél, és megismerteti vele magát. Először azt, hogy ő mi az, ami nem ő. Nem olyan, mint a szélvihar, ami mindent elsöpör, a földhöz vág, ami nem törődik semmivel. Nem is olyan, mint a földrengés, ami mindent romba dönt, elbizonytalanít az állásban. Nem is olyan, mint a tűz, ami ugyan meleg ragyogó és látványos, de rohan előre, terjeszkedik, és mindent megsemmisít. Isten nem ilyen, és nem is fenyegetően közelít az összetört emberhez. Nem pusztít, az Ő közelsége ennél hatalmasabban van jelen. Isten csendesen és halkan jön, és szól. Ehhez a finom hanghoz azonban fül kell, figyelni kell Istenre.

Döntenem kell: fel kell álljak, és ki kell álljak a szikla szélére, hogy rá tudjak figyelni, és ne csak magamra és a zajos külvilágra, engem körülvevő emberekre. A világ sokszor el akarja nyomni ezt a kis finom hangot, azt akarja, ne figyeljünk Istenre, de ez csapda. Isten nincs elérhetetlenül messze tőlünk. Meglehet szólítani, mert Ő megért minket, és valahogy válaszolni fog, még ha először nem is értjük Őt igazán. Amit halkan és csendesen mond, az nekem szól, más talán meg sem értené. Elkezdi bekötözni a sebeket, felszabadít, megszabadít, békességet ad. Isten leveszi rólunk a kívülről ránk rakott terheket, leemeli rólunk az idegen, talán az ő nevében ránk rakott igát.

Az új iga

A megfelelő helyre állít bennünket. Ezt tette egykor Illéssel is. Isten nem kicsinyli le a körülményeket, de nem is dédelgeti a prófétát, mondván, „nem tehetsz róla”, hanem munkába állítja újra a bizonytalankodó prófétát. Mindenek ellenére, annak ellenére, hogy úgy érzed minden elveszett, annak ellenére, hogy úgy érzed alkalmatlan vagy: menj ide, menj oda, tedd királlyá ezt, keressd meg Elizeust, kend fel prófétává, mert én küldelek.

            Megtanítja Illést a jövőre tekinteni, kitágítja a lelki perspektívát, rámutat, hogy nem volt hiábavaló a munkája, ott van az utódja, Elizeus aki folytatni fogja, és lehet, hogy két ellenséges királyt kell felkenjen, akik pusztítani fognak, de lesz maradék, nincs elveszve az Isten ügye! Tanítja Illést távolabb látni a pillanatnál, mert bár a végeredményt Ő már nem látja, tetteinek megvan a helye Isten tervében. Isten részt ad a munkából. Lehet, hogy mi kezdjük el a vetést, és más fog öntözni, és megint más aratni, de attól még a mi munkánk nem volt hiábavaló.

Ez is munka, tulajdonképpen egy iga, bárhogy is nézzük. Az emberben jószerivel ott lenne a tiltakozás, hogy de akkor hol a különbség? Hol itt a szabadság, ha az, hogy Istenhez megyek, az Ő szolgálatát jelenti? Ő is befog! Ez így igaz, de ha Ő fog be, a helyemre kerülök! Ez a különbség!

Illúzió azt hinni, hogy az ember boldogabb lesz Jézus igája nélkül, hogy csak élhetünk bele a világba. Kinek-kinek feladata van az életében, és akkor tudok kiteljesedni, ha abba a feladatba beállok. Kinek mi adatott, lehet ez a feladat gyülekezetben végzett, lehet ez egy világi iskolában hívő tanárként, orvosként, emberséges jegyellenőrként a buszon, sok gyermekes családanyaként, vagy épp egyedülállóként, aki sokakat segít, és mások terheit segít cipelni. A lényeg, hogy tudja, hogy kitől kaptam, hogy ott felelősségem van, és a helyemen vagyok.

A Spektrum televízióban van mostanában egy sorozat, amely olyan kutyákról szól, akiket agyon kényeztettek szerető gazdijaik emberi étellel, embernek kijáró bánásmóddal, olyannyira, hogy végén a kutyák nem tudnak magukkal mit kezdeni, veszélyesek és tönkreteszik az őket szerető gazdik életét. Aztán jön egy Viktória nevű nő, akinek az az elve, hogy meg kell tanítani a kutyát arra, hogy hol van a falkában, értsd családban betöltött helye. Döbbenetes az ebek átalakulása. Kiderül, ha a helyükre kerülnek, ha kutya-szerepbe kerülnek, boldogan engedelmeskednek a gazdinak, és megszűnik magától a sok csaholás, harapdálás, torkoskodás, és még sorolhatnám. Az igazán szerető gazdi kutya-létében hozza ki a legtöbbet kedvencéből, de ez soha nem a teljes szabadságot jelenti, hanem szabályokat, és rendet.

Hasonlóan megy ez velünk is. Az igára nekünk van szükségünk. És van, amikor nagyon nehéz húzni, amikor nagy göröngyök vannak a földben, van, amikor izzad az ember, és úgy érzi, lehet, hogy semmi sem változott. Pedig igen: azt az igát, amit Jézus rak ránk, nem egyedül kell húzzuk többé, vonjuk és nem kell összetörjünk, megroskadjunk alatta. Nem vagyunk benne magunkra hagyva. Jézus velünk együtt húz odalépve hozzánk, nem rak ránk fölösleges terheket, hiszen ismer bennünket, sokkal inkább megszabadít, és nyugalmat a nehézségek közepette is.

Honnan tudhatjuk ezt? Onnan, hogy Jézus maga is terhet viselt értünk, azt is mondhatnánk, felvette az igát, amit az Atya helyezett rá – értünk. Jézus által derül ki, hogy milyen is az Isten igazán: olyan, aki nekünk, gyakran rossz döntéseket hozó, egoista, kisebbrendűséggel küzdő, kemény, személyválogató ember felé önzetlenül, felhánytorgatás, személyválogatás, kioktatás nélkül szolgál. Sőt nem csupán igát hordoz az emberért, hanem szó szerint egy keresztfát, amelynek két rúdjában találkozik egymással föld és az ég, Isten és ember (függőleges rúd), és talán ezáltal ember és ember is (vízszintes rúd).

Jézus magához hív minket, bíztat, bátorít és vezet, hogy a helyünkön, feladatunkat betöltve, az Ő dicsőségére élhessünk a világban. Nekünk melyik iga kell? Lehet dönteni és választani, hogy hová akarunk beállni. Jézus bíztat bennünket: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” (Mt. 11,28-30). Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |