|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
Katona a keresztnél
Lekció:
Máté 27,31-50
Textus:
Máté 27,54
31Miután kigúnyolták, levették róla a köpenyt,
felöltöztették a saját ruhájába, és elvitték, hogy keresztre feszítsék.
32Kifelé menet találkoztak egy cirénei emberrel, akinek
Simon volt a neve: ezt arra kényszerítették, hogy vigye a keresztet.
33Amikor arra a helyre értek, amelyet Golgotának, azaz
Koponya-helynek neveznek,
34epével kevert bort adtak neki inni. De amikor
megízlelte, nem volt hajlandó meginni.
35Miután megfeszítették, sorsvetéssel megosztoztak
ruháin;
36azután leültek ott, és őrizték.
37Feje fölé fügesztették az ellene szóló vádat, amely
így szólt: EZ JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA.
38Vele együtt feszítettek keresztre két rablót is, az
egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől.
39Akik elmentek mellette, a fejüket csóválva
káromolták,
40és ezt mondták: »Te, aki lerombolod a templomot, és
három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj
le a keresztről!«
41Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták az
írástudókkal és a vénekkel együtt:
42»Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha
Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne!
43Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja;
hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok.«
44A vele együtt megfeszített rablók is ugyanígy
gyalázták.
45Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az
egész földön.
46Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: »Éli,
éli, lamá sabaktáni!« azaz: »Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el
engemet?«
47Néhányan az ott állók közül, akik hallották ezt, így
szóltak: »Illést hívja.«
48Egy közülük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot,
megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki.
49A többiek pedig ezt mondták: »Hadd lássuk, eljön-e
Illés, hogy megmentse.«
50Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte
lelkét.
54Amikor pedig a százados és akik vele őrizték Jézust,
látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: »Bizony,
Isten Fia volt ez!«”
Azt, hogy az első
nagypénteken rendkívüli dolgok történtek azt legjobban az bizonyítja, hogy
Krisztus keresztje körül mindenki másként viselkedett, mint amit a józan
ész szerint emberileg elvárhatnánk tőle.
Az a tömeg, amely pár napja még hozsánnát zengett Jézusnak és
messiás királynak kijáró tisztelettel köszöntötte, az a tömeg most nemcsak
hogy eltűrte, hogy messiás királyát lázadóként, istenkáromlóként szegezzék
keresztre, hanem maga volt az, aki ezt követelte. Pár napja még felső
ruháikat az út porába terítették Krisztus előtt a hódolat jeléül és
pálmaágakat lengetve köszöntötték, mint szabadítót, s most ugyanaz a tömeg
csúfolódva gyönyörködik Krisztus kínhalálában. A virágvasárnapi bevonulást
látva ezt azért nem gondolta volna a tömegből senki sem.
A papoktól meg az írástudóktól, akik legjobban ismerték az
Írásokat, a próféciákat, vagyis Isten ígéreteit, se várta volna senki se, hogy ők legyenek
azok, akik Jézus földi működésében a római birodalom elleni lázadás és az
istenkáromlás jegyeit ismerik fel és ők legyenek az eszmei szerzői annak,
hogy Krisztus most ott van a kereszten. Ha senkinek másnak, de nekik hivatásuknál
fogva tudniuk kellett volna, hogy Krisztus földi működését Isten országának
jelei kísérték, hogy ő valóban az Isten Fia.
Végül, ami mindent a feje
tetejére állít a Krisztus keresztje körül, az az a meglepő fordulat, hogy
egy pogány százados ismeri fel
elsőnek a történelem során a szenvedő és megfeszített Krisztusban Isten Fiát.
A
pogány százados
Erről
a századosról csak annyit tudunk, amennyit ez a rövid tudósítás följegyez
róla. Tiszt volt a római hadseregben, aki Júdeában szolgált. Ő vezette azt
a kivégzőosztagot, amely a három elítélt keresztrefeszítését végrehajtotta,
majd a vesztőhelynél őrséget állt. S reggel valószínűleg még maga sem hitte
volna, hogy ő lesz az, aki még aznap este nyilvánosan vallást tesz
Jézusról, és látottak és hallottak alapján állítja: „bizony Isten Fia volt”.
Érdekes
Jézus egy szót sem szólt ehhez az emberhez, külön nem volt hozzá
mondanivalója. De Jézus puszta léte hívás és kihívás volt a számára. Ő
engedett a hívásnak, kénytelen volt válaszolni erre a kihívásra. Döntött, s
végül vallotta, hogy a megfeszített Isten Fia volt! Ilyen ereje van
Krisztus keresztjének. János evangéliuma szerint ezt mondja Jézus
búcsúbeszédében: „amikor
felemeltetem, mindeneket magamhoz vonzok." Mindeneket! Ebben benne
volt az akkori elnyomó hatalom, a mai elnyomottak, felvilágosultak,
megvilágosodottak, meg mi is. Jézus mindeneket magához von, azokat is, akik
azt sem tudták kicsoda ő igazán, akik sosem gondolkoztak azon, hogy kit is
feszítettek meg nagypénteken.
Jézus
halála számunkra is hívást és kihívást kell, hogy jelentsen. Erre
mindannyiunknak válaszolnunk kell. Így kövessük nyomon ennek a századosnak
az útját, attól kezdve, hogy Jézust keresztre szegezte odáig, hogy Jézusról
vallást tett másoknak. Három dolgot tudunk róla bizonyosan:
·
megfeszítette Jézust
·
szemlélte Jézust
·
felismerésre jutott
Megfeszítette
Jézust
A Szentírás nem írja le ennek
a szörnyű tettnek minden részletét, de azt tudjuk, hogy miután halálra
ítéltek valakit, azt addig korbácsolták egy különleges ostorral, amíg véres
cafatokká vált a bűnös háta. Ezután ezen a sebes háton és vállon kellett
cipelnie a kereszt egyik gerendáját a kivégzőhelyig, ahol rászegezték arra.
A szögek áthatoltak az érzékeny emberi húson, majd miután felhúzták a
kereszt függőleges gerendájára, elkezdődtek a kínokkal teli órák. Az
izomgörcs, sebláz, oxigénhiány és mindezek mellett a bámészkodó sokaság
idétlen és gúnyos megjegyzései.
Ezt
a szokásos kivégzési munkát végezte el a százados társaival. Az ítéletet
nem ők hozták, csak végrehajtották azt. Nem érdekelte őket, hogy helyes-e
az, vagy sem, ők csak a kötelességüket teljesítették, parancsnak
engedelmeskedtek. Jézus esetében is így történt ez. Nem gondolkoztak igazán
a személyén, hogy egyetértenek-e a halálával, vagy sem. Pont olyan zsidó
halálraítélt volt nekik, mint a két oldalon lévő lator. Közömbösök voltak
iránta. Ugyan mit érdekelte őket ez az egész vallási per! Egyszerűen
feladatot végeztek. Nem gondolkodtak ők azon, hogy mi is történik.
Sokan vannak így manapság. Valamilyen
szinten tudják az emberek, hogy mi is történt egykor Jézussal, ha másért
nem, azért mert elmentek a Déry Múzeumba, és megnézték a Munkácsy
trilógiát, amely gyönyörű, és beszédes. Nagyjából tudják, hogy Jézus arról
tanított, hogy szeressük a felebarátainkat, meg egymást, aztán meghalt a
kereszten. De ezeknek a mozaikoknak szinte semmi köze sincs a hétköznapokhoz,
elméleti tudást jelentenek csupán. Nem istentelenek az emberek, csak épp
nem érdekli őket igazán a hétköznapjaik menetében. Teszik a dolgukat,
élnek, döntenek, dolgoznak… stb. Nincs köze a legtöbb ember számára ennek a
napnak sem Jézushoz, munkanap, amikor délután rohanni kell, mert itt az
ünnep.
Valami hasonlót éltek át
egykor a Golgotán lévő katonák és a százados is. A Római Pantheon nagyon
gazdag volt. Rengeteg Istent imádtak. Még a császárt is istenként tisztelték.
Voltak nekik isteneik! A kereszten szenvedő Jézus lenne az igazi és
egyetlen? Na ez végképp hihetetlennek tűnt a számára. Egy bűnösnek ítélt
ember a sok zavargásáról híres országban és kész. Így feszítette keresztre
ez a százados Jézust.
Megfigyelte
Jézust
Miközben
azonban ezt a munkát végezte, megfigyelte Jézust. Hallotta szavait, látta
szenvedését. A kemény katonaember nem először láthatott kivégzést életében
és bizonyára nem is utoljára. Össze tudta hasonlítani a dolgokat, de, hogy
valaki így viselkedjék, ilyet még nem látott. A római birodalom harcedzett
katonái hozzászoktak a kereszt látványához, hiszen a szökött rabszolgákra
vagy a lázadókra ez a halálnem várt a birodalom egész területén.
Megszokták, hogy az elítéltek vergődnek kínjukban a kereszten, nekik pedig
ott kell állniuk fegyveresen és jelenlétükkel kell hirdetniük, hogy így jár
mindenki, aki a birodalom rendje ellen lázad.
Emberileg most is az lenne
érthető, hogy az, aki most lázadás és istenkáromlás vádjával függ a
kereszten, átkozza meg keresztre feszítőit, és kívánja pokolba a
csúfolódókat. Az lenne a természetes, ha az őt körülvevő gyűlöletre
válaszképpen gyűlölettel fordulna a tömeg felé, és elkeseredésében és
kínjainak béklyójában szidná az Istent, aki őt cserbenhagyta. Ha igazán
ember lenne, akkor emberi módon viselkedne azon a kereszten!
De, aki a kereszten függ, nem
bizonygatja az ártatlanságát, nem szitkozódik, hanem azt teszi, ami minden
emberi értelem számára botránkozás: Istentől elhagyatottan, embertől
meggyalázottan imádkozik! Sok kivégzést láthatott már, de ahogy Jézus az Atyához
imádkozott, ahogy kimondta azt a többé-kevésbé érthetetlen mondatot: „Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem”; ahogy az
ellenségeiért imádkozott: „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit
cselekszenek.” Ahogy az utolsó erejével is az Édesanyjáról gondoskodott
és Jánosra bízta őt. Ahogy szenvedett, ahogy kilehelte a lelkét, az
példátlan volt.
Nem a testi fájdalom miatt,
hiszen még ketten szenvedtek mellette ugyanattól a kíntól. S előtte és
utána is ezreket feszítettek meg. De azt, amit lelkében átélt, azt csak Ő
élte át a kereszten, mert Ő az egyetlen, aki azokért haldoklik, akik
megölik. S aki mégis Ahhoz imádkozik, Aki hagyja, hogy megöljék! De ezen a
legeslegmélyebb ponton sem engedi el az Atya kezét: „Atyám, a te kezedbe
teszem le az én lelkemet!” (Lk. 23,46) Így még nem halt meg a kereszten
senki.
Valóban,
nem halt így még meg senki! Ártatlanul és bűntelenül, egészen bizonyos,
hogy senki sem halt meg. Olyan hatalommal senki sem szólt még halála előtt,
néhány pillanattal, mint ahogy ő ígérte meg a latornak „még ma velem leszel a paradicsomban”. Egészen másképp halt
meg, mint az összes többi elítélt, amelyeket eddig a százados látott. Nem
ismerte a Jézusról szóló próféciákat. Nem tudhatta, hogy szó szerint
beteljesedett a jövendölés, hogy „mint bárány az Ő nyírói előtt, néma,
úgy szenved és a száját sem nyitja meg.(...) Betegségeinket hordozta, fájdalmainkat
viselte, a mi bűneinkért sebesíttetett meg és a mi adósságainkat fizeti.”
Nem tudta Ő ezt. De Jézus személye és szeretete vonzani kezdte őt, és Isten
Szentlelke világosságot gyújtott a szívében és eljutott erre a
bizonyosságra „bizony Isten Fia volt ez”. Jézus a
kereszten Atyjának szólította az Istent. Akkor tehát Ő a Fia volt.
Mi mindnyájan úgy születünk,
hogy nem akarjuk, hogy Ő legyen az Úr az életünkben. A kisgyereknek is
hiába tanítjuk, hogy mi kedves Istennek, látom a tanítványaimon, hogy mégis
hányszor tudatosan másképp cselekszenek, mert a gyakorlat önmagunkról szól.
Mi akarunk a magunk urai lenni, s közben nem vesszük észre, hogy egy
illúzió halálos csapdájában vagyunk.
Azonban innen is el lehet
jutni ahhoz a bizonyossághoz, amely kimondja, „bizony Isten Fia volt ez”. Miközben meghallom, amit Ő mond,
komolyan veszem azt, gondolkozni kezdek róla, akkor megnyílik a szemem és
Isten Szentlelke által megértem, hogy amikor Jézus így könyörgött: „Atyám bocsásd meg nekik, mert nem
tudják, mit cselekszenek”
akkor értem imádkozott. Az, hogy ártatlan volt, és mégis bűnösként halt
meg, az az én bűneim miatt történt. Itt válik egészen személyessé, egészen
világossá Jézus Krisztus kereszthalálának az értelme, célja és jelentősége.
Amikor valaki kezd figyelni arra, amit ő mond, az Ő Igéjére, és Isten
Szentlelke elvégzi benne a nagy szabadító munkát.
Felismerésre jutott
Azt
nem tudjuk, hogy a százados meddig jutott el, hogy felismerte-e igazán,
hogy a kereszt róla is szól. De az biztos, hogy felismerte Jézusban a
szenvedő Isten Fiát. Pogány létére megsejthetett valamit abból a
misztériumból, amit az Isten tett értünk számunkra érthetetlen módon.
Valami hasonló történhetett
azzal az emberrel, aki „hazafelé tartott a kórházból. A legjobb barátját
akarta meglátogatni. Elkésett. Az intenzív osztályon mindent megtettek a
betegért, de nem tudták kiragadni az infarktus gyilkos markából.
Még negyvenéves sem volt,
akárcsak ő maga. Találkozott a gyerekeivel, a feleségével. A fájdalom
szinte az eszüket vette. Csak megölelte őket, szó nem jött ki a torkán.
Érezte, ha még egy percig ott marad, ő is az intenzíven végzi.
Kirohant a kapun. A néma,
tehetetlen düh űzte, hajtotta. Kifulladva ért a templomparkba. Kábult
fejében végre összeállt a mondat, amely a kórház óta zakatolt benne:
– Hát Isten ez? Milyen Isten az ilyen? – szeme
könnybe lábadt a dühtől és a kétségbeeséstől. Megpillantotta a keresztet.
A töviskoszorúzott, sebektől borított testet, a szenvedő arcot.
– Hát ilyen... – mormogta maga elé, és kicsit
alábbhagyott a nyomás a fejében.”
Sokak
megtapasztalása lehet ez. Az ember egy pillanat alatt rádöbben, hogy ILYEN
az Isten. Ilyen, aki osztozik a fájdalmunkban, aki értünk és miattunk
meghalt. Se ennek a gyászoló embernek, se a századosnak az életében nem
tudjuk, hogy mi történt a felismerés hatására, de az bizonyos, hogy Jézus
ettől kezdve valami mást, többet, és mélyebbet jelentett nekik, mint
korábban.
Nekünk,
akik itt vagyunk, valószínűleg mélységében mást és mást jelent a nagypéntek
életünkben, hétköznapjainkban. Máshol tartunk a Vele való járásban. De azt
tudhatjuk, hogy Jézus teljességgel vállalta emberi sorsunkat. Így
tudhatjuk, hogy valóban ismer, hogy Hozzá fordulhatunk. Ő mindenestül
vállalta az életet, sőt többet annál: a sorsunkat, életünket, bűneink
következményét: a halált érettünk, helyettünk és miattunk. Ezért tudhatjuk,
és vallhatjuk, hogy van reménységünk. Ámen.
|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
|