| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Katona a keresztnél

Lekció: Máté 27,31-50

Textus: Máté 27,54

³¹Miután kigúnyolták, levették róla a köpenyt, felöltöztették a saját ruhájába, és elvitték, hogy keresztre feszítsék.

³²Kifelé menet találkoztak egy cirénei emberrel, akinek Simon volt a neve: ezt arra kényszerítették, hogy vigye a keresztet.

³³Amikor arra a helyre értek, amelyet Golgotának, azaz Koponya-helynek neveznek,

³⁴epével kevert bort adtak neki inni. De amikor megízlelte, nem volt hajlandó meginni.

³⁵Miután megfeszítették, sorsvetéssel megosztoztak ruháin;

³⁶azután leültek ott, és őrizték.

³⁷Feje fölé fügesztették az ellene szóló vádat, amely így szólt: EZ JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA.

³⁸Vele együtt feszítettek keresztre két rablót is, az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől.

³⁹Akik elmentek mellette, a fejüket csóválva káromolták,

⁴⁰és ezt mondták: »Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről!«

⁴¹Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták az írástudókkal és a vénekkel együtt:

⁴²»Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne!

⁴³Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok.«

⁴⁴A vele együtt megfeszített rablók is ugyanígy gyalázták.

⁴⁵Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az egész földön.

⁴⁶Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: »Éli, éli, lamá sabaktáni!« azaz: »Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?«

⁴⁷Néhányan az ott állók közül, akik hallották ezt, így szóltak: »Illést hívja.«

⁴⁸Egy közülük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki.

⁴⁹A többiek pedig ezt mondták: »Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse.«

⁵⁰Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.

⁵⁴Amikor pedig a százados és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: »Bizony, Isten Fia volt ez!«”

Azt, hogy az első nagypénteken rendkívüli dolgok történtek azt legjobban az bizonyítja, hogy Krisztus keresztje körül mindenki másként viselkedett, mint amit a józan ész szerint emberileg elvárhatnánk tőle.

Az a tömeg, amely pár napja még hozsánnát zengett Jézusnak és messiás királynak kijáró tisztelettel köszöntötte, az a tömeg most nemcsak hogy eltűrte, hogy messiás királyát lázadóként, istenkáromlóként szegezzék keresztre, hanem maga volt az, aki ezt követelte. Pár napja még felső ruháikat az út porába terítették Krisztus előtt a hódolat jeléül és pálmaágakat lengetve köszöntötték, mint szabadítót, s most ugyanaz a tömeg csúfolódva gyönyörködik Krisztus kínhalálában. A virágvasárnapi bevonulást látva ezt azért nem gondolta volna a tömegből senki sem.

A papoktól meg az írástudóktól, akik legjobban ismerték az Írásokat, a próféciákat, vagyis Isten ígéreteit,  se várta volna senki se, hogy ők legyenek azok, akik Jézus földi működésében a római birodalom elleni lázadás és az istenkáromlás jegyeit ismerik fel és ők legyenek az eszmei szerzői annak, hogy Krisztus most ott van a kereszten. Ha senkinek másnak, de nekik hivatásuknál fogva tudniuk kellett volna, hogy Krisztus földi működését Isten országának jelei kísérték, hogy ő valóban az Isten Fia.

Végül, ami mindent a feje tetejére állít a Krisztus keresztje körül, az az a meglepő fordulat, hogy egy pogány százados ismeri fel elsőnek a történelem során a szenvedő és megfeszített Krisztusban Isten Fiát.

A pogány százados

            Erről a századosról csak annyit tudunk, amennyit ez a rövid tudósítás följegyez róla. Tiszt volt a római hadseregben, aki Júdeában szolgált. Ő vezette azt a kivégzőosztagot, amely a három elítélt keresztrefeszítését végrehajtotta, majd a vesztőhelynél őrséget állt. S reggel valószínűleg még maga sem hitte volna, hogy ő lesz az, aki még aznap este nyilvánosan vallást tesz Jézusról, és látottak és hallottak alapján állítja: „bizony Isten Fia volt”.

            Érdekes Jézus egy szót sem szólt ehhez az emberhez, külön nem volt hozzá mondanivalója. De Jézus puszta léte hívás és kihívás volt a számára. Ő engedett a hívásnak, kénytelen volt válaszolni erre a kihívásra. Döntött, s végül vallotta, hogy a megfeszített Isten Fia volt! Ilyen ereje van Krisztus keresztjének. János evangéliuma szerint ezt mondja Jézus búcsúbeszédében: „amikor felemeltetem, mindeneket magamhoz vonzok." Mindeneket! Ebben benne volt az akkori elnyomó hatalom, a mai elnyomottak, felvilágosultak, megvilágosodottak, meg mi is. Jézus mindeneket magához von, azokat is, akik azt sem tudták kicsoda ő igazán, akik sosem gondolkoztak azon, hogy kit is feszítettek meg nagypénteken.

            Jézus halála számunkra is hívást és kihívást kell, hogy jelentsen. Erre mindannyiunknak válaszolnunk kell. Így kövessük nyomon ennek a századosnak az útját, attól kezdve, hogy Jézust keresztre szegezte odáig, hogy Jézusról vallást tett másoknak. Három dolgot tudunk róla bizonyosan:

·        megfeszítette Jézust

·        szemlélte Jézust

·        felismerésre jutott

Megfeszítette Jézust

A Szentírás nem írja le ennek a szörnyű tettnek minden részletét, de azt tudjuk, hogy miután halálra ítéltek valakit, azt addig korbácsolták egy különleges ostorral, amíg véres cafatokká vált a bűnös háta. Ezután ezen a sebes háton és vállon kellett cipelnie a kereszt egyik gerendáját a kivégzőhelyig, ahol rászegezték arra. A szögek áthatoltak az érzékeny emberi húson, majd miután felhúzták a kereszt függőleges gerendájára, elkezdődtek a kínokkal teli órák. Az izomgörcs, sebláz, oxigénhiány és mindezek mellett a bámészkodó sokaság idétlen és gúnyos megjegyzései.

            Ezt a szokásos kivégzési munkát végezte el a százados társaival. Az ítéletet nem ők hozták, csak végrehajtották azt. Nem érdekelte őket, hogy helyes-e az, vagy sem, ők csak a kötelességüket teljesítették, parancsnak engedelmeskedtek. Jézus esetében is így történt ez. Nem gondolkoztak igazán a személyén, hogy egyetértenek-e a halálával, vagy sem. Pont olyan zsidó halálraítélt volt nekik, mint a két oldalon lévő lator. Közömbösök voltak iránta. Ugyan mit érdekelte őket ez az egész vallási per! Egyszerűen feladatot végeztek. Nem gondolkodtak ők azon, hogy mi is történik.

Sokan vannak így manapság. Valamilyen szinten tudják az emberek, hogy mi is történt egykor Jézussal, ha másért nem, azért mert elmentek a Déry Múzeumba, és megnézték a Munkácsy trilógiát, amely gyönyörű, és beszédes. Nagyjából tudják, hogy Jézus arról tanított, hogy szeressük a felebarátainkat, meg egymást, aztán meghalt a kereszten. De ezeknek a mozaikoknak szinte semmi köze sincs a hétköznapokhoz, elméleti tudást jelentenek csupán. Nem istentelenek az emberek, csak épp nem érdekli őket igazán a hétköznapjaik menetében. Teszik a dolgukat, élnek, döntenek, dolgoznak… stb. Nincs köze a legtöbb ember számára ennek a napnak sem Jézushoz, munkanap, amikor délután rohanni kell, mert itt az ünnep.

Valami hasonlót éltek át egykor a Golgotán lévő katonák és a százados is. A Római Pantheon nagyon gazdag volt. Rengeteg Istent imádtak. Még a császárt is istenként tisztelték. Voltak nekik isteneik! A kereszten szenvedő Jézus lenne az igazi és egyetlen? Na ez végképp hihetetlennek tűnt a számára. Egy bűnösnek ítélt ember a sok zavargásáról híres országban és kész. Így feszítette keresztre ez a százados Jézust.

Megfigyelte Jézust

            Miközben azonban ezt a munkát végezte, megfigyelte Jézust. Hallotta szavait, látta szenvedését. A kemény katonaember nem először láthatott kivégzést életében és bizonyára nem is utoljára. Össze tudta hasonlítani a dolgokat, de, hogy valaki így viselkedjék, ilyet még nem látott. A római birodalom harcedzett katonái hozzászoktak a kereszt látványához, hiszen a szökött rabszolgákra vagy a lázadókra ez a halálnem várt a birodalom egész területén. Megszokták, hogy az elítéltek vergődnek kínjukban a kereszten, nekik pedig ott kell állniuk fegyveresen és jelenlétükkel kell hirdetniük, hogy így jár mindenki, aki a birodalom rendje ellen lázad.

Emberileg most is az lenne érthető, hogy az, aki most lázadás és istenkáromlás vádjával függ a kereszten, átkozza meg keresztre feszítőit, és kívánja pokolba a csúfolódókat. Az lenne a természetes, ha az őt körülvevő gyűlöletre válaszképpen gyűlölettel fordulna a tömeg felé, és elkeseredésében és kínjainak béklyójában szidná az Istent, aki őt cserbenhagyta. Ha igazán ember lenne, akkor emberi módon viselkedne azon a kereszten!

De, aki a kereszten függ, nem bizonygatja az ártatlanságát, nem szitkozódik, hanem azt teszi, ami minden emberi értelem számára botránkozás: Istentől elhagyatottan, embertől meggyalázottan imádkozik! Sok kivégzést láthatott már, de ahogy Jézus az Atyához imádkozott, ahogy kimondta azt a többé-kevésbé érthetetlen mondatot: „Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem”; ahogy az ellenségeiért imádkozott: „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek.” Ahogy az utolsó erejével is az Édesanyjáról gondoskodott és Jánosra bízta őt. Ahogy szenvedett, ahogy kilehelte a lelkét, az példátlan volt.

Nem a testi fájdalom miatt, hiszen még ketten szenvedtek mellette ugyanattól a kíntól. S előtte és utána is ezreket feszítettek meg. De azt, amit lelkében átélt, azt csak Ő élte át a kereszten, mert Ő az egyetlen, aki azokért haldoklik, akik megölik. S aki mégis Ahhoz imádkozik, Aki hagyja, hogy megöljék! De ezen a legeslegmélyebb ponton sem engedi el az Atya kezét: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” (Lk. 23,46) Így még nem halt meg a kereszten senki.

            Valóban, nem halt így még meg senki! Ártatlanul és bűntelenül, egészen bizonyos, hogy senki sem halt meg. Olyan hatalommal senki sem szólt még halála előtt, néhány pillanattal, mint ahogy ő ígérte meg a latornak „még ma velem leszel a paradicsomban”. Egészen másképp halt meg, mint az összes többi elítélt, amelyeket eddig a százados látott. Nem ismerte a Jézusról szóló próféciákat. Nem tudhatta, hogy szó szerint beteljesedett a jövendölés, hogy  „mint bárány az Ő nyírói előtt, néma, úgy szenved és a száját sem nyitja meg.(...)  Betegségeinket hordozta, fájdalmainkat viselte, a mi bűneinkért sebesíttetett meg és a mi adósságainkat fizeti.” Nem tudta Ő ezt. De Jézus személye és szeretete vonzani kezdte őt, és Isten Szentlelke világosságot gyújtott a szívében és eljutott erre a bizonyosságra „bizony Isten Fia volt ez”. Jézus a kereszten Atyjának szólította az Istent. Akkor tehát Ő a Fia volt.

Mi mindnyájan úgy születünk, hogy nem akarjuk, hogy Ő legyen az Úr az életünkben. A kisgyereknek is hiába tanítjuk, hogy mi kedves Istennek, látom a tanítványaimon, hogy mégis hányszor tudatosan másképp cselekszenek, mert a gyakorlat önmagunkról szól. Mi akarunk a magunk urai lenni, s közben nem vesszük észre, hogy egy illúzió halálos csapdájában vagyunk.

Azonban innen is el lehet jutni ahhoz a bizonyossághoz, amely kimondja, „bizony Isten Fia volt ez”. Miközben meghallom, amit Ő mond, komolyan veszem azt, gondolkozni kezdek róla, akkor megnyílik a szemem és Isten Szentlelke által megértem, hogy amikor Jézus így könyörgött: „Atyám bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” akkor értem imádkozott. Az, hogy ártatlan volt, és mégis bűnösként halt meg, az az én bűneim miatt történt. Itt válik egészen személyessé, egészen világossá Jézus Krisztus kereszthalálának az értelme, célja és jelentősége. Amikor valaki kezd figyelni arra, amit ő mond, az Ő Igéjére, és Isten Szentlelke elvégzi benne a nagy szabadító munkát.

Felismerésre jutott

            Azt nem tudjuk, hogy a százados meddig jutott el, hogy felismerte-e igazán, hogy a kereszt róla is szól. De az biztos, hogy felismerte Jézusban a szenvedő Isten Fiát. Pogány létére megsejthetett valamit abból a misztériumból, amit az Isten tett értünk számunkra érthetetlen módon.

Valami hasonló történhetett azzal az emberrel, aki „hazafelé tartott a kórházból. A legjobb barátját akarta meglátogatni. Elkésett. Az intenzív osztályon mindent megtettek a betegért, de nem tudták kiragadni az infarktus gyilkos markából.

Még negyvenéves sem volt, akárcsak ő maga. Találko­zott a gyerekeivel, a feleségével. A fájdalom szinte az eszü­ket vette. Csak megölelte őket, szó nem jött ki a torkán. Érezte, ha még egy percig ott marad, ő is az intenzíven végzi.

Kirohant a kapun. A néma, tehetetlen düh űzte, hajtotta. Kifulladva ért a templomparkba. Kábult fejében végre ös­szeállt a mondat, amely a kórház óta zakatolt benne:

– Hát Isten ez? Milyen Isten az ilyen? – szeme könnybe lá­badt a dühtől és a kétségbeeséstől. Megpillantotta a keresztet. A töviskoszorúzott, sebektől borított testet, a szenvedő arcot.

– Hát ilyen... – mormogta maga elé, és kicsit alábbha­gyott a nyomás a fejében.”

            Sokak megtapasztalása lehet ez. Az ember egy pillanat alatt rádöbben, hogy ILYEN az Isten. Ilyen, aki osztozik a fájdalmunkban, aki értünk és miattunk meghalt. Se ennek a gyászoló embernek, se a századosnak az életében nem tudjuk, hogy mi történt a felismerés hatására, de az bizonyos, hogy Jézus ettől kezdve valami mást, többet, és mélyebbet jelentett nekik, mint korábban.

            Nekünk, akik itt vagyunk, valószínűleg mélységében mást és mást jelent a nagypéntek életünkben, hétköznapjainkban. Máshol tartunk a Vele való járásban. De azt tudhatjuk, hogy Jézus teljességgel vállalta emberi sorsunkat. Így tudhatjuk, hogy valóban ismer, hogy Hozzá fordulhatunk. Ő mindenestül vállalta az életet, sőt többet annál: a sorsunkat, életünket, bűneink következményét: a halált érettünk, helyettünk és miattunk. Ezért tudhatjuk, és vallhatjuk, hogy van reménységünk. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |