| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Változások szombatja

Zsoltárok könyve 22. fejezet 1-25.

„¹A karmesternek: „A hajnali szarvas” kezdetű ének dallamára. Dávid zsoltára.

²Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!

³Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni.

⁴Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei.

⁵Benned bíztak őseink, bíztak, és megmentetted őket.

⁶Hozzád kiáltottak segítségért, és megmenekültek, benned bíztak, és nem szégyenültek meg.

⁷De én féreg vagyok, nem ember, gyaláznak az emberek, és megvet a nép.

⁸Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják:

⁹Az ÚRra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte!

¹⁰Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin.

¹¹Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem.

¹²Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen!

¹³Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok.

¹⁴Föltátották rám szájukat, mint a marcangoló, ordító oroszlán.

¹⁵Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben.

¹⁶Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél.

¹⁷Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat.

¹⁸Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám.

¹⁹Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek.

²⁰Ó, URam, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre!

²¹Ments meg engem a fegyvertől, életemet a kutyák hatalmából!

²²Szabadíts meg az oroszlán szájából, és a bivalyok szarvai közül, engem, nyomorultat!

²³Hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsérlek a gyülekezetben.

²⁴Kik az URat félitek, dicsérjétek őt, Jákób utódai, mind dicsőítsétek őt! Rettegjetek tőle Izráel utódai mind!

²⁵Mert nem veti meg, és nem utálja a nyomorult nyomorúságát, nem rejti el orcáját előle, segélykiáltását meghallgatja.”

Megfeszíttetett, meghalt és eltemették. Mindannyian tudjuk, kiről szólnak ezek a szavak. Beteljesedett a prófécia, a pásztort megverték, a juhok pedig elszéledtek. Voltak, akik gyászoltak, és voltak, akik megkönnyebbültek, de most minden mozdulatlan. Látszólag. Hiszen akik megkönnyebbültek, nem lehettek teljesen nyugodtak, a gyászolók pedig lélekben nagy utakat tettek meg. Kavarogtak az emlékek, visszhangoztak a szavak, újra és újra előjöttek a kérdések. Mi lesz ezután? Miért így kellett megtörténnie?

Nehéz megérteni a nagyszombat titkát. Miért?

Egyrészt, mert ismerjük az egész történetet. Minden évben olvassuk a passió történetét, és tudjuk a történet folytatását is. Sokszor úgy vagyunk vele, mint a jól ismert történetekkel, vagy sokszor elmondott imádsággal, gyorsan elmondjuk, elolvassuk, és átsiklunk a részletek felett, elhadarjuk, pedig minden egyes szónak felfoghatatlan jelentősége van.

Másrészt pedig azért nehéz megérteni a nagyszombat titkát, mert nem történt semmi különös, semmi váratlan. Az utolsó vacsora története, a nagypénteki események sokkal mozgalmasabbak, részletesebbek, összetettebbek. Ugyanez igaz a feltámadás történetére. Épp elég fejben tartani a történteket, hogy ki mikor kivel találkozott, és már annak is nagyon tudunk örülni, hogyha az apró részletek, finomságok is érthetőek lesznek. Ennél azonban sokkal többről szól ez az ünnep! Mégpedig arról, hogy ne csak elolvassuk, vagy ne csak hallgassuk ezeket a szavakat.

A zsoltár írója, és az evangéliumok szerzői, bizonyságot tesznek. Nem azért írták le ezeket a szavakat, hogy passzívan hallgassuk őket, hanem azért, hogy mi is aktívan járjuk végig azt a lelki utat, amit ők. Amikor elolvassuk a zsoltáros szavait, akkor első olvasatra úgy olvassuk, hogy szegény zsoltáros, milyen nagy bajban lehetett, de végül minden jóra fordult. Azonban ha újra elolvassuk ugyanazokat a szavakat, akkor megváltoznak. A szavak ugyanazok maradnak. Mi változunk. Lehet, hogy egy élmény, lehet, hogy egy másik lelki állapot, vagy lehet, hogy csak megértjük azt, amit olvasunk, amit mondani akar nekünk a szerző, és ez megváltoztatja a szavak jelentését és megváltoztat minket is.

De nem csak ez történik. Ahogy olvassuk a zsoltáros szavait, és ahogy egyre inkább megértjük a szavakat, azok egy idő után nem is a zsoltáros szavai lesznek, hanem a miénk. A végén már nem a zsoltáros imádkozik, hanem mi magunk.

Ez az a változás, amiről a nagyszombat szól. A mozdulatlanság, a várakozás, a gondolatok szombatja. A jelentésváltozás szombatja.

Egy ilyen jelentésváltozáson vezet minket végig a felolvasott zsoltár. A zsoltár szerzője elvezet minket a kétségbeeséstől a reménységig, a panasztól, a hálaadásig.

Minden megváltozik. Minden új értelmet nyer.

Új értelmet fog nyerni az utolsó vacsora eseménye, és az Jézus szavai is. A tanítványok már nem az Egyiptomból való szabadulásra fognak emlékezni, amikor az asztalnál törnek a kenyérből, vagy isznak a borból, hanem a Jézussal való közös vacsorára.

Új értelme lesz majd a Mester tétlenségének is. A tanítványok csalódhattak Jézusban, hogy engedi, hogy elfogják, hogy egy szót sem szól, amikor vádolják, és a keresztről sem hív angyali seregeket segítségül, hanem nagy szenvedések között meghal. A feltámadás után teljesen más lesz már a jelentése a Mester tetteinek.

Meg fognak változni a tanítványok is. Eddig csak tanulók voltak. Jézus mellett éltek, figyeltek tanításaira, ott voltak, amikor csodát tett, de mindeddig nagy feladatot nem kaptak. A húsvét azonban ezt megváltoztatja. A húsvét előtti passzív, bizonytalan tanítványok komoly, határozott emberek lesznek majd, akik továbbadják majd Jézus tanítását.

De még mindez nem történt meg. Még csak nagyszombat van. Most még minden mozdulatlan és csendes. Egyelőre csak emlékezhetünk a tegnapi eseményekre. Jézus elfogására, perére, szenvedésére és halálára. Tegnap meghalt a Mesterünk, és most szombat van, és nem tehetünk semmit, csak annyit, hogy várakozunk. Csendben ülünk, és csak a gondolatok kavarognak a fejünkben, és a lelkünk nyugtalan. Újra és újra eszünkbe juthatnak Jézus szavai:

Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?

Megrendítők ezek a szavak. Pontosan azért, mert Jézus szájából hangzanak. Őt, a bűntelent, a szentet, az Isten Fiát, elhagyta az Isten. Jézus szüntelen az Atya közelségében volt. Minden cselekedete előtt imádkozott, hálát adott, az Atya felé fordult, és most nincs ez a biztos pont. A keresztfa így lett a világ legmagányosabb helye.

Azonban tudnunk kell, hogy amikor Jézus kimondja ezeket a szavakat, akkor a korabeli szokás szerint az egész zsoltárra utal. Az egész zsoltárra. Ott a keresztfán, a világ legmagányosabb helyén, ahol tényleg azt hihetné az ember, hogy ha valahol, akkor ott nincs ott az Isten, ezen a helyen Jézus ennek a zsoltárnak a szavaival fordul oda az Atyához és így szólítja meg:

Én Istenem miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség… A zsoltár ezekkel a szavakkal kezdődik, amik megmutatják, hogy milyen szörnyű helyzetben van a szerző. Úgy érzi, elhagyta az Isten, és ez minden bajának a forrása. Távol van a segítség.

Ezután pedig néhány mondatban bizonyságot tesz arról, hogy Isten hatalma nem változott, mert még mindig a trónján ül, és uralkodik és mindig hűséges volt a népéhez. Bizonyságot tesz, hogy a múltban Isten megsegítette azokat, akik Hozzá kiáltottak segítségért.

De a zsoltáros még nem látja a kiutat. Csak azt látja, hogy az ellenség körülvette, és gyalázzák, szidalmazzák és gúnyolják őt:

Az Úrra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte.

Észre sem veszik, hogy az Ártatlan szenvedése pont az ő bűneikre világít rá. Jézus nem a saját bűneiért szenvedett, hanem azért, hogy nyilvánvalóvá legyen ellenségeinek bűne. Az Ártatlan szenved. Nem elég, hogy az ellenségei veszik körül, testi szenvedésekben sincs hiánya. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, átlyukasztották kezemet, lábamat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám.

Azonban a zsoltárosnak ez a helyzet sem olyan, amiben feladná hitét, amiben elfordulna Istentől. Odafordul az Atyához, és kéri: Uram, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre!

Csodálatos üzenet ez számunkra, hiszen ez is azt üzeni nekünk, hogy nincs olyan hely, nincs olyan mélység magasság, nyomor, öröm, kétségbeesés, reménytelenség, ahol ne lehetne odafordulni az Istenhez. Istent bármikor, bárhol, bármivel meg lehet keresni, és lehet hozzá imádkozni. Biztosak lehetünk abban, hogy Ő meghallgat, hogy Ő nem hagy minket magunkra.

A zsoltáros szavai megváltoztak. Jézus idézi a zsoltárt, de amikor ezt teszi, saját szavaivá válnak a zsoltáros szavai, és így már sokkal többet jelentenek. A legnagyobb szenvedések között is oda lehet fordulni Istenhez. El lehet panaszolni szörnyű helyzetünket, és lehet kérni a szabadítást, és az Atya válaszolni fog. Az Atya válaszára pedig nem tehetünk mást, csak hálát adhatunk.

Az Atya válaszára mutat előre Jézus, amikor kimondja:

Elvégeztetett.

Ő megtette azt, amiért eljött erre a földre. Megtette mindazt, amit meg kellett tennie. Elvégezte a feladatot. Most az Atyán van a sor. Jézus meghalt, bemutatta az áldozatot, a helyettes áldozatot, és most nincs mit tenni, mint várni. Várni a változásra. Várni az Atya válaszára. Várni arra, hogy vajon az Atya elfogadja-e ezt a helyettes áldozatot. Várni, a feltámadásra. Várni arra, hogy hálát adhassunk.

A zsoltár végén hálaadás van. Ezt a hálaadást viszont csak akkor lehet elmondani, ha az Atya válaszolt. Holnap megkapjuk a választ.

Milyen csodálatos. Mennyi erő, mennyi feszültség, mennyi gondolat, mennyi változás lehet a mozdulatlanságban. Legyen ilyen nagyszombatunk! Otthon ismét vegyük elő a húsvéti történetet, olvassuk el, és engedjük, hogy az Isten Szentlelke új értelmet adjon a szavaknak, történéseknek, hogy a húsvét ne csak egy történelmi esemény legyen, hanem személyes megtapasztalás.

Olvassuk el majd újra a 22. zsoltárt és tegyük a zsoltáros szavait a saját szavainkká! Fedezzük fel azt a mérhetetlen feszültséget, ami le van írva, és éljük át azt a felfoghatatlan és csodálatos változást, hogy a már jól ismert, és megszokott szavak, hogyan változnak át életünket átformáló, személyes hitvallássá! Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |