| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Istent magasztaló élet

Lukács evangéliuma 17. fejezet 11- 19. vers

¹¹Amikor útban volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át.

Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, ¹³és kiáltozva kérték: »Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!«

¹⁴Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: »Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak.« És amíg odaértek, megtisztultak.

¹⁵Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent.

¹⁶Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt.

¹⁷Jézus ekkor így szólt: »Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc?

¹⁸Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?«

¹⁹És ezt mondta az Úr: »Kelj fel, menj el, hited megtartott téged.«”

Örök dicsőségben lakozó Istenünk, mennyei jó Atyánk Jézus Krisztus által!

Örvendező szívvel jöttünk eléd a mai reggelen is, hogy Téged, a világ teremtőjét, megtartóját, Jézus Krisztus által megmentőjét áldjunk és magasztaljunk.

Köszönjük, hogy Te nem egy tőlünk távol lévő Úr vagy, hanem mennyei Atyánk, a legszemélyesebb kapcsolatban lehetünk Veled, szólhatunk Hozzád bármikor, és számodra senki sem közömbös, senkitől nem vagy távol. Gondot viselsz mindnyájunkra, Te tudod Urunk a legsajátosabb érzelmeinket, gondolatainkat, gyöngeségeinket. Te látod Urunk örömeinket, szomorúságainkat, velünk vagy kibontakozó és hanyatló napjainkban, védelmező karodban hordozol bennünket. Olvasol vonásainkból, akár nevetésbe akár sírásba hajlanak, akár egészségtől duzzadók, akár betegségtől hervadozók. Gyöngéden tekintsz reánk, figyelsz szívdobbanásunkra, még a lélegzetünkre is. Nem szerethetjük magunkat jobban, mint ahogyan Te szeretsz bennünket, hiszen emberré lett szent Fiad által a legnagyobb szeretetről tettél bizonyságot.

Köszönjük, hogy szólsz hozzánk, hallatod üzeneted, ehhez talán sokszor szavakra sincs szükség, hiszen Lélek szól a Lélekhez, a szív a szívnek mond szavakat a Lélek által.

Mennyei Atyánk! Mindenért Neked tartozunk köszönettel, mindenért Téged dicsőíthetünk. Szeretjük az életet, amelyet Tőled kaptunk, mely által az élet csodájában részeltetsz bennünket. Szeretjük családunkat, gyülekezetünket, hazánkat, ahol minden létező a puszta létével Téged dicsőít. Olyan magától értetődő számunkra az, hogy minden nap nyújtod a kezed, köszönjük most ezt is Neked, Atyánk.

Bocsáss meg, ha csak egy szemvillanással, csak egy gondolattal fordulunk Feléd, ha Neked csak egy sóhaj jut. Köszönjük, hogy ismerhetünk, hogy a hit ajándékát kaptuk Tőled. Boldogok vagyunk családodban, egyházadban, a meghívottak gyülekezetében, itt, ahol az imádságunk, dicsőítésünk összefonódva száll Feléd.

Mennyei jó Atyánk, ki minden jónak forrása vagy, szeretnénk Téged méltóképpen dicsőíteni, szeretnénk őszinte hívő lélekkel sugározni feléd:

Szeretlek Uram, teljes szívemből, teljes lelkemből, teljes erőmből és teljes elmémből. A mostani alkalmon is hitünk, reménységünk van arra nézve, hogy Te velünk vagy, Szentlelked által hirdeted az Igét, hogy mi, hű szolgáid általa épülhessünk. Ámen.

Jertek, örvendjünk mindnyájan az Úrban,

mi kősziklánkban!

Vigadozzunk szép énekekkel.

Menünk színe eleiben,

És magasztaljuk kegyesen

Örvendetes dicséretekkel!

Mert ő Istenünk és Urunk,

Mi pedig juhai vagyunk;

Ő legeltet minket mint nyáját.

Lágyítsátok szíveteket:

Hogy, ha hívand ma titeket,

Vajha meghallanátok szavát!

95. zsoltár 1. és 4. vers

Zsoltárok könyve 138. fejezet

¹Magasztallak, Uram, teljes szívemből, istenekkel szemben is csak rólad énekelek!

²Leborulok szent templomodban, és magasztalom nevedet hűséges szeretetedért, mert mindennél magasztosabbá tetted nevedet és beszédedet.

³Amikor kiáltottam, meghallgattál engem, bátorítottál, lelkembe erőt öntöttél.

⁴Téged magasztal, Uram, a föld minden királya, amikor meghallják szád mondásait.

⁵Énekelni fogok az Úr útjairól, mert nagy az Úr dicsősége.

⁶Bár fenséges az Úr, meglátja a megalázottat, és messziről megismeri a fennhéjázót.

⁷Ha szorult helyzetben vagyok is, megtartod életemet. Haragos ellenségeim ellen kinyújtod kezedet, jobbod megsegít engem.

⁸Az Úr javamra dönti el ügyemet. Uram, örökké tart szereteted, ne hagyd el kezed alkotásait!

Szeretett Testvérek!

Kezdjük egy ismétlő kérdéssel: Mi az Isten magasztalásának a célja? Nem olyan régen hangzott a válasz, egy héttel ezelőtt.

Fogalmazzuk meg újra, először tagadó formában, hogy mi az Isten magasztalásának a célja: nem az, hogy a valóságról, a valóság nyomorúságáról, bajairól, gondjairól elterelje a figyelmet; nem ópium a népnek, ahogy ezt valaki annak idején tévesen fogalmazta.

Mi az Isten magasztalásának a célja? Az, hogy újjáteremtse az életet, amit mi folyamatosan rombolunk. Az Isten magasztalásának a célja, hogy újjáteremtse az igazságot, mert mi nagyon sokszor a gazság világában kell, hogy éljünk.

És az Isten magasztalásáról, hogyha szólunk, akkor azt is meg kell fogalmaznunk, hogy csak azok magasztalják Őt, akik hajlandók felismerni, és hajlandók elfogadni az Isten jó tervét. Amíg mi a magunk terve szerint akarunk menni, amíg mi a magunk elképzelése, a magunk ideológiája szerint akarjuk ezt a világot megváltani, addig nem fogjuk magasztalni az Istent. Legfeljebb hamis módon a szájunkkal de a szívünk távol marad.

Egy ismétlés után fogalmazzuk meg a mostani tételünket: az Isten magasztalása meg tudja változtatni az életet. Az Isten magasztalása meg tudja változtatni a világot. Mielőtt valaki azt mondaná, ez nem lehet, én inkább azt a kérdést teszem hozzá, mert ez az igazi kérdés: hogyan tudja megváltoztatni az életet? Hogyan tudja megváltoztatni a világot?

Mert hogyha a hogyanra válaszoltunk, akkor a másik, kicsit hitetlenkedő kérdésre is elhangzott a felelet.

A magasztalás meg tudja változtatni az életet. Az Isten dicsőítése világot megváltoztató erő. Lehet, hogy azért változik kevésbé belülről, körülöttünk az élet, mert még mindig gyenge az istenmagasztalásunk.

Hogyan változtathatja meg? Hogyan lehet változás bennem, bennünk, körülöttünk, általunk? Hogyan lehet változás gyülekezetünkben, városunkban, Magyarországon?

Nézzük meg először, hogy Isten nélkül figyelve a valóságot, milyen vélemények fogalmazódhatnak meg? Az egyik leggyakoribb az, látva mindazt, ami körülvesz bennünket: „Hát sajnos ilyen ez a világ!” – és passzív módon beletörődve, legfeljebb magunkban kicsit morgolódva, nem csinálunk semmit. És úgy gondoljuk, hogy ezzel megváltozik a világ. Pedig így csak az istenellenes erőket hagyjuk dolgozni. Isten nélkül nézve a világot, annak nyomorúságait, igazságtalanságait, bajait, esetlegesen eljuthatunk egy másik végletbe – erre is volt már sok példa a történelem folyamán, és napjainkban is akadnak mindig ilyen emberek, akik forrófejű forradalmárként erőszakoskodva akarják megváltoztatni a világot, és újabb bajokat fognak okozni. Lehet, hogy egyet-kettőt átmenetileg megváltoztattak – nem megjavítottak! csak megváltoztattak –, de helyette újabb bajt szülnek.

Ha Isten nélkül nézzük a világot, akkor esetleg el kezdjük magunkat mentegetni: „Hát ez a világ sajnos rossz, de mi jók vagyunk” – és akkor megint úgy gondoljuk, hogy minden rendbe van. „Hát szörnyű, akadnak ilyen és olyan rokonok, meg amolyan szomszédok, meg még sok mindenki munkahelyen, akikről azt mondanánk, hát a világhoz tartoznak, de én igyekszek jó lenni!” Önmagában ez a második rész, hogy igyekszek jó lenni, ez még csak jó is lenne. Na de mi változik ettől? – hogy egyszerűen azt mondjuk: a világ rossz! Elvégre ezt látjuk, és ebben volna is igazság. Mi a véleményünk a valóságról? Talán az, amit a 109. zsoltár írója így fogalmazott meg: „Rosszal fizetnek neked a jóért”. És ebből bizony megint elég hamar a passzivitás szokott következni: akkor nem fogok jót tenni, úgy is rosszal fizetnek érte. Mert van ilyen. Egy bűneset utáni világban szembe kell néznünk ezzel, hogy rosszal fizetnek a jóért.

Aztán a teljesség igénye nélkül még egy területet említek: Isten nélkül nézve a bennünket körülvevő valóságot, világot, lehet, hogy az lesz a véleményünk vagy talán másoké, hogy ez a világ tele van csúfolódásokkal. Gondoljunk arra, amit a 42. zsoltár szerzője így panaszol el, hogy őt megtámadták, hogy őt csúfolják, és azt kérdezik: na, hol van a te Istened? (Mint a szép híves patakra… kezdetű zsoltár)

Emlékezzünk Jézust így csúfolták: „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” – ha másokat megmentett, hát mentse meg magát. Ez egy rövidlátó, gyarló emberi logika, legfőképpen, hogyha csúfolódni akarunk.

Isten nélkül nézve a valóságot, ilyen meg ehhez hasonló gondolatokra, vélekedésekre és életformára juthatunk. Azonban, lépjünk eggyel tovább.

A zsoltár alapján megfogalmazhatjuk a magunk számára: a magasztalásban a valóság az Isten igazságával konfrontálódik. Mert az előbbiekben a valóság velünk konfrontálódik. Vagy mi a valósággal! Amikor azt mondtuk, „a világ rossz, de mi jók vagyunk”, vagy „rosszal fizetnek nekem, bár én jót igyekszem cselekedni”, vagy „sajnos ilyen a világ, akkor nem érdemes ebben a világban cselekedni a jót”.

Ha a magasztalás megszólal bennünk, akkor a bennünket körülvevő valóság nem egyszerűen velünk konfrontálódik, hanem az Isten igazságával találja szembe magát. Úgy tekinthetünk erre a bennünket körülvevő valóságra minden nyomorúságával, bajával, igazságtalanságával együtt, hogy nem ez a hatalmas világ a rengeteg bűnnel, bajjal, nyomorúsággal, és én az egy szál ember állok szemben, hanem ez a világ a maga bűnével, nyomorúságával, az Isten igazságával találja szemben magát. És így, egészen más dolgokat is megismerhetünk.

Hogy is hangzott ez a fölolvasott 138. zsoltárban, már évezredekkel ezelőtt a zsoltáros milyen tapasztalatra jutott, és mi az, amit nagyon érdemes nekünk is  észrevenni, mert erőforrássá válhat számunkra?

Ilyet olvastunk itt, a zsoltáros azt mondja: „Magasztallak Uram teljes szívemből, istenekkel szemben is”. Hogy? Vannak istenek? Hát nem csak Isten van? A zsoltáros ősi tapasztalata is, azóta is minden nemzedékek tapasztalata, hogy vannak istenek. Hát gondoljunk arra, amikor Izrael fiait Babilóniába deportálták – hogyha elfelejtettük volna a kánaáni kisisteneket. Na de egy akkori világbirodalom a maga isteneivel, amikor bizony megszületik a zsoltár a babiloni vizek mellett ülve: „az Istent dicsőítő hangszereinket a fűzfára akasztgattuk”, itt már semmi értelme nincs Istenünket dicsőíteni, mert nagyobb istenek vannak Babilóniában – mondták némelyek, meg mondták a csúfolódók. A zsoltáros pedig azt mondja: „magasztallak Uram teljes szívemből, istenekkel szemben is”. Az istenek kivel kerülnek itt szembe? Az Istennel, és nem velem, a kis emberrel. És innen kezdve ezek a nagy istenek, amelyek a kis emberhez képest nagyok, az Istennel szemben kicsik. Kicsik. Ugyanazon bálványok, ugyanazon erők a világban, amelyekkel szemben azt gondolnánk, hogy tehetetlenek vagyunk, kiderül, hogy nem annyira nagyok, hogy ha az Örökkévalóhoz hasonlítjuk.

A zsoltáros ezért tudja mondani, hogy – „magasztallak téged, Istenem”, pedig vannak istenek, nagy a kínálat, sőt kényszeríttettek is bennünket bálványok magasztalásra, de Te nagyobb vagy mindenkinél.

A magasztalásban tehát ez a világ, a maga ilyen-olyan valóságával nem velem konfrontálódik, hanem az Istennel; és egészen más lesz a számomra a remény. A zsoltáros arról beszél, hogy ellenségeink vannak, és „te kinyújtod kezed”. Megint más, hogyha azt látjuk, ellenségeink vannak, és itt vagyok én, néha egyedül, akkor reménytelen és kétségbeejtő, és más az, hogy „ellenségeim vannak, de Te, a nagy, a hatalmas kinyújtod kezedet”; egészen más, pedig ugyanazt a valóságot látjuk. A zsoltáros beszél ellenségeiről, pedig sokan úgy gondolhatnák, hogy aki istenfélő, annak ellenségei se lesznek, ott bajok sem lesznek, nyomorúságok sem lesznek, mert az Úr Istennek kutyakötelessége, hogy soha ne engedjen ilyet a mi életünkben. Fog engedni. A nagy különbség nem ez. A nagy különbség az, hogy kinyújtja kezét az Isten. Hogy Ő nagyobb, mint bármilyen más ellenségünk. Ha Istenre nézünk, ha Istent magasztaljuk, akkor ugyan szembe találjuk magunkat gyakran a megalázottság helyzetével, gyakran megalázott állapotban látjuk magunkat. A zsoltáros is tapasztalt ilyet, amikor megalázott emberként kellett élnie. Viszont azt mondja a zsoltáros: „bár fenséges az Úr, de meglátja a megalázottat” – meglátja a megalázottat. Vannak ellenségek, vannak e világi istenek, akik magukat annak képzelik, hatalmaskodnak, megaláznak, a sárba akarnak tiporni, semminek néznek. Isten is hatalmas, a mi Istenünk is hatalmas, csak Ő meglátja a megalázottat; és nem keresztülgázolni akar a megalázott emberen. A magasztalásban a valóság Isten igazságával találja szembe magát, és nem egyszerűen az én emberi gyarló kis erőmmel és kicsiny hitemmel. A zsoltáros ilyet mond, így fogalmazza meg: „szorult helyzetben vagyok” – hogy ő istenfélő ember, mégis van ilyen helyzet, hogy szorult helyzetbe kerül az istenfélő ember. Azonban a zsoltáros azt mondja: templomodban magasztallak – szorult helyzet, és „templomodban”. De egészen más lesz az a szorult helyzet.

Azután: a magasztalásban a valóság Isten igazságával találja szembe magát. Nevezetesen a különböző emberi vélekedések, a gúnyolódások, csúfolódások. A zsoltáros azt mondja: magasztos a Te beszéded és a Te neved, Uram. Az emberi vélekedések, akár a saját néha kishitű gondolataink, akár a bennünket körülvevő világ hangos, harsány kiabálása, emberi vélekedése, talán egészen odáig, hogy nincs is Isten, szembetalálja magát az Isten kijelentésével, hogy az Isten megszólal, hogy az Isten beszél. Mi ennek a következménye életünk számára? Mindenképpen az, hogy így másképp éljük meg, másképpen soroljuk be, vagy másképpen kezeljük a dolgokat, az eseményeket, a valóságot, amit a zsoltáros ilyen szavakkal jelölt a saját korából: istenek vannak, ellenségeim vannak, megalázott helyzetben vagyok, szorult helyzetben vagyok, mindenféle egyéb emberi vélekedések megszólalnak és ostromolnak. Nos, mindezeket másképpen éljük meg, másképpen soroljuk be, másképpen kedveljük, ha örökkévaló az Úr: kinyújtod kezedet, meglátja a megalázottat, templomodba mehetek, magasztos a Te beszéded, mert Te szólsz Uram, Istenem. „Szorult helyzetben vagyok”, mondja a zsoltáros, de az Úrhoz kiáltok.

Aztán: „javamra dönti el ügyemet”. Eszünkbe juthat, ahogy Pál apostol fogalmaz a Római levélben: „Akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”. Nem biztos, hogy úgy fog történni a dolog, ahogy én elképzeltem, de javamra szolgál. Már a zsoltáros is ezt mondja: javamra dönti el ügyemet. Nem azt mondja, hogy pont úgy fog az Isten cselekedni, ahogy én akarom. Mi nagyon sokszor egészen másmilyen megoldást akarunk; de az, javamat fogja szolgálni. A zsoltáros így vall, hogy mennyire másképpen látja most már az életet és a dolgokat, és mennyire fontos ez számára. „Meghallgattál engem, és bátorítottál” – pedig az istenek ugyanott vannak, Babilon ugyanúgy hőzöngött. Ahogy az Ószövetség egy másik helyen mondja Babilon uralkodójáról: az égbe hágok fel, azt mondtad, az istenek fölé helyezem a trónomat – a pokolba fogsz kerülni.

Igen, a zsoltáros tud arról, hogy „meghallgattál és bátorítottál”, pedig a körülmények nagy része ugyanaz maradt. Egyelőre.

Aztán így fogalmaz a zsoltáros, amikor a körülményeket, az eseményeket nem egyszerűen önmagával hagyja konfrontálódni kicsiny erejével és lehetőségeivel, hanem a valós világ helyzetét, az örökkévaló Istennel szemben próbálja megvizsgálni; akkor, ennek a következménye – mert eközben fölismeri az Isten nagyságát és magasztalja Istent –, a következménye a zsoltáros szavaival szólva: „lelkembe erőt öntöttél”. A körülmények egy része még ugyanaz, de már erőt adtál lelkembe. Erőt adtál arra, hogy a változás elinduljon.

A tételt így fogalmaztam meg: a magasztalás, az Isten magasztalása meg tudja változtatni az életünket, és a bennünket körülvevő világot.

Ha ezt nem hisszük, akkor milyen keresztyének vagyunk? Miért vagyunk keresztyének? Vajon nem ezért erőtelen sokszor keresztyénségünk és nemzetünk is, mert nem vettük komolyan, hogy az Isten magasztalása életet megváltoztató erő és hatalom tud lenni? Ha komolyabban hisszük, akkor merünk a zsoltárossal együtt így beszélni, hogy „lelkembe erőt adtál Uram!”. Nem azt mondta a zsoltáros, hogy köszönöm Uram, hogy nekem semmit nem kellett csinálni, Te mindent megoldottál. A zsoltáros azt mondja: „erőt adtál lelkembe!” Föl kell vállalni a feladatot, föl kell vállalni a küzdelmet és a harcot. Nem könnyű ez, de adtál erőt, az Isten magasztalásából én nyerek erőt! Nem az Úristennek van rám szüksége, nekem van szükségem a magasztalásra. A zsoltáros azt mondja: leborulok templomodban. Figyeljük meg, nem szójáték lesz, amit mondok. A zsoltáros nem kiborul, mint ahogy a posztmodern ember nagyon sokszor kiborul, mert kiborító ez a világ, a zsoltáros leborul. Óriási a különbség! Ha kiborul, az egy veszedelmes irány. A kiborulásnak mindig az az előzménye, hogy az életemet körülvevő valósággal szemben egyedül akarok megállni, és rájövök, hogy kevés vagyok. A zsoltáros nem egyedül akar megállni az őt körülvevő valóság nyomorúságai, gondjai, bajai, problémáival szemben vagy azok között, hanem azt mondja, hogy „templomodban leborulok”. Előtted borulok le. Aki nem tud, nem akar az Isten előtt leborulni, az előbb-utóbb ki fog borulni. Erre mondtam, hogy nem szójáték lesz, amit mondok. Aki nem tud az Isten előtt leborulni hálaadással és magasztalással, ki fog borulni. Nem fogja bírni azt a nyomást, ami az emberre nehezedik az élet folyamán. Nem csak most, a XXI. században, ez mindig így volt. A zsoltáros évezredekkel ezelőtt beszél istenekről és istenkedő hatalmakról, ellenségeiről, megalázott állapotáról, szorult helyzetéről, emberi csúfolódásokról, és azt mondja: „templomodban leborulok”. Előtted öntöm ki a panaszt, előtted mondom el a keserűségemet, mert aki nem az Isten előtt önti ki szíve fájdalmát, keserűségét, kérdéseit, az egy idő múlva nem bírja azt hordozni és kiborul. A zsoltáros azt mondja: „lelkembe erőt adtál”. A változás itt kezdődik. És így lett igaz az, hogy a magasztalás meg tudja változtatni az életet. Először is az enyémet, és azután lassan az engem körülvevő világot is. A zsoltáros ezért mondja: „magasztallak hűségedért, hűséges szeretetedért; örökké tart szereteted, ne hagyd el kezed alkotásait!”.

Végezetül még egy területet is meg kell fogalmaznunk, mert a zsoltárból kiderül ez is: nem egyszerűen másként élhetjük meg személyesen a napi küzdelmeinket, harcainkat, a gondokat és bajokat, ha Istent magasztaló életet élünk, hanem a magasztalásnak rajtunk túlmutató hatásai, következményei is lesznek. Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy lelkembe erőt adtál, és valahogy csak elszenvedem ezeket a bajokat; hanem túlmutat rajtam a magasztalás. Leborulok templomodban – mondja a zsoltáros. Templomban, ahol rájövök, hogy nem vagyok egyedül. Otthon lehet, hogy egyedül kiborulok. A munkahelyen lehet, hogy már-már kiborulsz egyedül. De hogyha rájövünk, hogy az Istent magasztalva már nem vagyok egyedül, és hogyha rájövök, hogy a templomba többek között azért érdemes jönnöm, hogy ott közösségben legyek a többi testvérrel… hogy rájöjjünk, rájöjjek arra, hogy emberileg sem vagyok egyedül. Emlékezzünk arra, hogy az Ószövetség hatalmas prófétája, Illés a sok száz Baal prófétával szemben, a hivatalos állami pogány kultusszal szemben fölveszi a harcot a Kármán hegyi isten-ítéletnél. Az Isten igazolja őt, és aztán nemsoká arról olvasunk: „Elég Uram! Vedd el az én életemet, mert nem vagyok különb atyáimnál!” [1Kir 19:4] – szeretnék meghalni, belefáradtam.

Majdnem kiborul. Amikor elvonul egyedül, és az Úr táplálékot küld, fizikai táplálékot küld neki, és lelki táplálékként pedig azt mondja: akkor most menjél, és az a következő feladatod…! és meglátod, hogy én vagyok az Úr.

A magasztalás túlmutat rajtunk is hatásaival. Templomodban leborulok – ez azt is jelenti, hogy közösségben vagyok, az én jelenlétemre szüksége van a másiknak, a harmadiknak, a negyediknek és a százötvenediknek is; és az ő jelenlétükre pedig nekem is.

Amikor az Úr azt mondja, hogy „Illés, egyedül maradtál?” – „meghagytam Izráelben hétezer embert, minden térdet, amely nem hajolt meg a Baal előtt”. [1Kir 19:18]  Illés nem látta őket, amikor egyedül akarta megoldani és vinni a bajokat. De vannak sokan templomodban, az Isten népe közösségében. Ez az egyik, ami túlmutat már a saját életünkben kapott erőn, reménységen, itt már egymás építéséről van szó. Ezért írja Pál apostol a római gyülekezetnek, hogy szeretnék elmenni, hogy épüljünk egymás hite által, hogy én épüljek a tietek által, ti meg az enyém által. Aki egyedül akar hívő ember lenni, aki gyülekezet nélkül akar hívő ember lenni, nemsokára kiborul. Oda fog jutni, mint a világ fiai, mert egyedül marad. Az erő forrását elhagyta. A zsoltáros ilyet mond: énekelni fogok útjaidról. Ezt már mások is hallani fogják. Ez már túlmutat. Nem egyszerűen a belső lelki megerősödésemet jelenti az Isten magasztalása, hanem túlmutat; mások is hallani fogják, ebből mások is erőt, reménységet meríthetnek, vagy a helyes irányt hallhatják meg belőle. Énekelni fogok útjaidról – a magasztalás túlmutat rajtunk, nem csupán nekünk jó.

Aztán: egészen elképesztő, amit a zsoltáros mond: „a föld királyai meghallják szád mondásait”. Még az előbb istenekről beszélt, még az előbb ellenségekről beszélt, most meg arról beszél a zsoltáros, hogy a föld királyai meghallják Isten szájának mondásait. Hogy hallják meg, és kik által? Az Isten népe által: énekelni fogok a Te útjaidról. A mi feladatunk az, hogy ez a világ és hatalmasai is meghallják azt, hogy van Isten, és az Istennek van gondolata, terve és üzenete. De rajtunk keresztül akarja Isten elmondani. Ezt nem mások által akarja elmondani ebben a világban. A zsoltáros babiloni isteneket és világhatalmat látva – mert az volt a pillanatnyi fizikai valóság –, arról beszél már, hogy a föld királyai meghallják szád mondásaid. De miért? Mert azzal kezdődött a zsoltár: „Magasztallak Uram teljes szívemből az istenekkel szemben is”. Ott is, és akkor is magasztallak, amikor ez nem sikk, amikor ez teljesen meglepetés lesz. Túlmutat rajtunk is, életünkön is, ha Istent magasztaljuk.

És még meglepőbb, nem egyszerűen csak azt mondja a zsoltáros, hogy meghallják az Isten beszédét, akik nem is akarják hallani, mert magukat kisistenként tisztelik; „Téged magasztal a föld minden királya” – egészen idáig jut el a zsoltáros. Eljut odáig, hogy az Isten Igéje élő és ható. Mert ez az Ige rám bízatott: „Menjetek el és tegyetek tanítvánnyá minden népet!” – ez nem csupán a keresztelésre vonatkozik – „tanítva őket, hogy megtartsák” – hanem mindenkori missziós küldetésünk. Missziós hatás közvetlen környezetünkre, a világra is, természetes következménye istenmagasztalásunknak. Mi nagyon sokszor missziós programokat akarunk csinálni. Ez nem volna baj! De először is istenmagasztaló nép legyünk. Mert az már önmagában több mint a mi kitalált missziós programunk. Mert néha a missziós programot pótléknak szánjuk. Nem vagyunk igazán istenmagasztaló nép, ezért kicsi a hatásunk ebben a világban, kicsi a vonzásunk ebben a világban. „De hát most már valamit kéne csinálni! – akkor csináljunk egy-két missziós programot”. Újra mondom, nem volna baj, nem arról van szó, hogy az rossz. Arról van szó, hogy ha gyenge az istenmagasztalásunk, akkor gyengék lesznek a missziós programjaink is.

A zsoltáros mit mondott? Olyan volt a világ amilyen, lehetett volna passzív beletörődéssel csak sajnálkozni, lehetett volna forrófejű forradalmárként nekirohanni, lövöldözni – és mi itt olyan igazságot csinálunk, hogy alig győzzük majd begyógyítani a sebeket. Lehetne azt mondani, hogy a világ rossz, de hát én azért igyekszem jó lenni; meg úgyis rosszal fizetnek a jóért, semmi értelme nincs. Lehetett volna így is gondolkozni, a zsoltáros pedig azt mondja: „magasztallak Uram teljes szívemből, istenekkel szemben is”. És ez a magasztalás a személyes következményét nézve azt jelentette: lelkembe erőt adtál, hogy én változzak, és így a körülöttem lévő világ is változik. Mert a magasztalás rajtunk is túlmutató erő. A magasztalás meg tudja változtatni személyes életemet, és a bennünket körülvevő világot is. „Magasztallak Uram”, merjük ezt mondani, és merjünk így élni a mai Magyarországon. Ámen.

Drága dolog az Úr Istent dícsérni,

Színe előtt kegyesen énekelni,

Ékes dolog szent nevét magasztalni,

A híveknek ő előtte szolgálni.

Dícsérd azért Jeruzsálem, Uradat!

Keresztyénség, magasztald Megváltódat!

Áldjad, Sion, mennyei királyodat!

Híveknek serege, te szent Atyádat!

(450. dicséret 1. és 5. vers)

Örökkévaló Istenünk! A bűneset utáni világba születve gyakran kell találkoznunk az emberi gonoszsággal, irigységgel, rágalmazásokkal, és a bűnök szomorú következményeivel, a szeretetlenség közösségromboló erejével.

Bocsásd meg, hogy gyakran csak ezekre nézünk, és elkeseredünk, belefáradunk a jó hirdetésébe és cselekvésébe.

Bocsásd meg, hogy mivel gyakran ezekre nézünk, ezért gyakran reménytelennek látjuk a jelent és kilátástalannak a jövőt.

Segíts újra és újra felnézni Rád, a Teremtő, Megváltó Úrra.

Segíts, hogy meglássuk hatalmadat, mely mindenekfelett való.

Segíts emlékezni üdvösséges tervedre, akaratodra, melyet megvalósítottál, elhoztál Jézus Krisztus föltámadása által.

Segíts örvendezni a Veled való közösségnek, segíts hogy magasztaljunk Téged bármilyen körülmények között élünk is. És segíts a nehezebb körülmények között, még inkább dicsőítsünk Téged erődért, bölcsességedért, dicsőítsünk, mert fölismerjük a Te akaratodat.

A magasztalás által adj erőt lelkünkbe arra, hogy reményteljesen lássuk a jövőt, nem azért, mert mi nagyok és erősek vagyunk, nem azért, minthogyha a világ úgy magától megjavulna, hanem mert Te vagy hatalmas és erős, és Neked van üdvösséges terved.

Segíts, hogy magasztalás által, erőt merítve, hűségesen cselekedjük akaratodat.

És kérünk Urunk, Istenünk, segíts, hogy összefogva gyülekezetként is dicsőségedre éljünk.

Segíts építeni gyülekezetünket, közös otthonunkat.

Urunk, Istenünk, Téged dicsőítő életünk legyen sokak számára Rád és Feléd mutató, biztató jellé.

Segíts Urunk, hogy Téged dicsőítve a reménység népeként keresztyén reménységre segítsük nemzetünket. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |