| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Istenfélő ellenség?

Lukács evangéliuma 18. fejezet 9-14. vers

„⁹Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta:

»¹⁰Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő.

¹¹A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is.

¹²Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek.

¹³A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek.

¹⁴Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.«”

Zsoltárok könyve 10. fejezet 1-6; 11-14. vers

„¹URam, miért állsz oly távol, miért rejtőzöl el a szükség idején?

²A bűnösök gőgjükben üldözik a nyomorultat, de saját ármánykodásuk ejti el őket.

³Dicsekszik kapzsiságával a bűnös, és áldást mond a haszonleső, de ezzel megcsúfolja az URat.

⁴Fennhéjázva mondja a bűnös: Nem lesz számonkérés, nincs Isten! Ez minden gondolata.

⁵Útjai mindenkor eredményesek, azt hiszi, hogy messze van ítéleted, semmibe veszi ellenségeit.

⁶Azt mondja magában: Nem rendülök meg, nemzedékek váltják egymást, de engem nem ér baj.

¹¹Azt mondja magában: Elfelejtett az Isten, eltakarta arcát, nem lát meg soha!

¹²Állj elő, URam, emeld föl kezedet, Istenem! Ne feledkezz meg a nyomorultakról!

¹³Miért vetheti meg Istent a bűnös? Miért mondhatja magában: Nem lesz számonkérés?!

¹⁴Pedig te látod a vészt és a bánatot, rátekintesz, és kezedben tartod. Rád bízhatja magát a gyámoltalan, az árvának te vagy a segítője.”

Az elmúlt időszakban már megtapasztalhattuk, hogy a zsoltárokban mennyire meghatározó az ellenség képe. A legtöbb zsoltárban jelen van úgy, hogy körülveszik a zsoltárost, veszélyeztetik, fenyegetik az életét, elnyomják a szegényt, kizsákmányolják a védtelent. De milyenek voltak ezek az ellenségek valójában? Akkoriban tényleg olyanok voltak az emberek, hogy körülvették a védtelent, gúnyolták a beteget, és szánt szándékkal kizsákmányolták a nyomorultat?

Valószínűleg nem. A zsoltár viszont a szerző lelkét mutatja meg nekünk. A zsoltáros így élte meg az ő lelkében a történteket. Bajban volt, és nem segített neki senki. Beteg volt és nem látogatta meg senki. Éhes volt és nem adott neki senki enni, szomjas volt, és nem adtak neki inni. Szándékosan? Nem biztos. Persze nem zárhatjuk ki ennek a valószínűségét sem, ahogy annak sem, hogy egyszerűen közönyből, vagy érdektelenségből nem segítettek a zsoltárosnak. Sokszor az ellenség nem is tudja, hogy ő ellenség, csak éppen nem segít ott, ahol segíthetne, nem tesz jót ott, ahol jót tehetne.

Ez a kép pedig már sokkal ismerősebb a számunkra. Látszik valakin, hogy szomorú, és senki nem kérdi meg, hogy mi a baja. Valaki szükséget szenved, mégsem segít rajta senki. Valaki elesik, és vannak, akik csak furcsán néznek rá, ahelyett, hogy segítenének. Hány ilyet lehet látni a buszon, az utcán és még sorolhatnánk.

Attól, hogy valaki így viselkedik már csak egy valami rosszabb. Ha mindezt úgy teszi, hogy magát istenfélő embernek tartja. Mint ahogy a farizeus is tette. A farizeus megállt, és azért adott hálát, hogy ő nem elesett, nem szenved hiányt semmiben, nem olyan, mint a többi ember. Böjtöl és adakozik, jól megy dolga, minden rendben van. Hát nem az ilyen emberre illenek rá a legjobban a zsoltáros szavai? „Útjai mindenkor eredményesek, azt hiszi, messze van ítéleted... dicsekszik kapzsiságával a bűnös, és áldást mond a haszonleső, de ezzel megcsúfolja az Urat”. Bizony nem tetszik ez az Úrnak. Az ilyen ember megcsúfolja az Urat, és ráadásul kísérti az Istenben hívő embert. Hiszen ki az, aki ne vágyna a jólétre? Ki az, aki ne akarna anyagi biztonságban élni? És azt kell látnia, hogy aki nem féli az Urat, annak is jól megy a dolga, sőt, olykor jobban, mint annak, aki hűséges az Úrhoz.

De hát a farizeus nem volt hűséges az Úrhoz? Hogy lehet ez? Hogy lehetséges az, hogy aki ismeri az Írásokat, aki jártas a vallási szokásokban, hogy aki a külsőségekben nagyon is istenfélőnek bizonyul, megcsúfolja az Urat?

Úgy, hogy csak a külsőségek vannak meg, azonban nem szívből szereti az Urat. Imádkozik, áldást mond, de tettei nem erről árulkodnak, és ha nem is fogalmazza meg magában azt, hogy messze van az ítélet, vagy egyenesen azt, hogy nincs Isten, mégis úgy viselkedik, mégis valahol mélyen ez van a szívében.

A farizeus mellett pedig ott van a vámszedő. Akit mindenki lenéz, akitől mindenki elfordul. Aki olyan, mint a buszon az ellenőr. Akit nem szeretnek az emberek, és ha megjelenik, akkor mindenki csak morog. Pedig ez a vámszedő úgy imádkozik, hogy a tekintetét sem meri felemelni, és mit olvasunk róla? Megigazulva tért haza. Megigazulva.

Mi hogy szoktunk imádkozni? Nekünk milyen indulatok vannak a szívünkben? Olyan sokszor szeretjük szétválasztani a testet és a lelket, a tetteket és a gondolatokat, a vasárnapot és a hétköznapokat, pedig azok nagyon szorosan összefonódnak.

Minket vajon hogy látna a zsoltáros? Vajon minket hogy látnak mások? Vajon nekünk mi van a szívünk legmélyén?

János első levelében így írja: „A ki azért tudna jót tenni, és nem teszi, bűne az annak.”[1]

A zsoltáros arra figyelmeztet, hogy könnyen le lehet térni a helyes útról, és könnyű oda nem figyelve elmenni mások mellett, ahelyett, hogy segítenénk rajtuk. A mi dolgunk, hogy vegyük észre a jót.

Vegyük észre a jót, és tegyünk jót családtagjainkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel, sőt bármelyik embertársunkkal, ott és akkor, amikor ránk van szükségük.

Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |