| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Áldásra készen

Mózes negyedik könyve 23. fejezet 11-20. vers

¹¹Akkor ezt mondta Bálák Bálámnak: Mit tettél velem?! Elhoztalak ellenségeim megrontására, te pedig megáldottad őket!

¹² De ő ezt felelte: Nekem vigyáznom kell, hogy csak azt mondjam, amit az Úr ad a számba.

¹³Akkor ezt mondta neki Bálák: Jöjj velem egy másik helyre, ahonnan láthatod a népet. De csak a szélét láthatod, az egészet nem látod, Onnan rontsd meg őket!

¹⁴Magával vitte a Cófim mezejére, a Piszga csúcsára. Épített ott hét oltárt, és mindegyik oltáron bikát és kost áldozott.

¹⁵Majd ezt mondta Báláknak: Állj ide égőáldozatod mellé, én pedig amott szeretnék találkozni Istennel.

¹⁶Az Úr találkozott Bálámmal, igéjét adta a szájába, és ezt mondta: Térj vissza Bálákhoz, és eszerint beszélj.

¹⁷Amikor visszament hozzá, még ott állt égőáldozata mellett Móáb vezető embereivel együtt. Bálák ezt kérdezte tőle: Mit mondott az Úr?

¹⁸Ő pedig példabeszédbe kezdett, és ezt mondta:

Hallgass rám, Bálák, figyelj ide Cippór fia!

¹⁹Nem ember az Isten, hogy hazudnék, nem embernek fia, hogy bármit megbánna. Mond-e olyat, amit meg ne tenne, ígér-e olyat, amit nem teljesít?

²⁰Áldásra kaptam parancsot, s ha ő áld, meg nem másíthatom.

Istenem, Megváltóm, drága Atyám!

Tőled távol ellankadnék és kiszáradnék. Ha megmutatod magad nekem, újra feléledek. De hogyan tarthatnálak meg Téged? Sehogy, csak kérni tudlak Uram, maradj velem, mert míg velem vagy, szívem addig örül. Igen, Jézus maradj velem mindig.

Ha természetem erőtlenül roskad össze, akkor ezután annál bőségesebben árasztod rám kegyelmedet.

Számunkra Te vagy a fény, amely ki nem alszik, a láng, amely mindig lobog. Maradj velünk, és ennek a fénynek a lobogásától megvilágosítva magunk is fények leszünk, amely másoknak is világít. Ez a fény tőled ered, nem tőlünk, s így általad hirdessük dicsőségedet, igazságodat, s akaratodat. Nem hangzatos szólamokkal, hanem szentjeidhez hasonlóan a tevékeny szeretet csendes erejével végig egész életűnkön, szívünk őszinte szeretetével, amelyet Neked adunk.

Így kérünk, áldd meg gyülekezetünket és vezetőinket békességgel és igaz hittel. Ámen.

Péter 1. levele 3. rész 8-9. vers

⁸Végül pedig legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak.

⁹Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek.

Szeretett Testvérek!

Ki ne ismerné ezeket a mondatokat: „Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza!” – és valóban háromszor áll bosszút az őt ért sérelemért. Vagy: „Százszor megbánod te még ezt, hogy így cselekedtél velem!”.

Kisebb, nagyobb sérelmeinket próbáljuk mi magunk rendbe tenni, próbáljuk mi magunk önbíráskodásunkkal, az önmagunk számára való igazságszolgáltatással rendbe tenni.

A Mózes 4. könyvéből azt a részt hallottuk, amikor Bálák király átkot rendel. Átkot rendel Isten népére Bálám prófétától. S ezt is ismerjük, hogy valaki, valakit megbíz azzal, hogy rontsa meg, bántsa a másikat. Bálák király átkot rendel, mert úgy érzi – és ez az első gondolat –, hogy erősebb nála az a nép, és ezért, emiatt, az irigység miatt ő úgy gondolja, hogy szükség lenne arra, hogy megátkozza Bálám próféta ezt a népet.

És belegondolhatunk megint csak abba, hogy irigység, félelem vagy féltékenység miatt hányszor kíván a mai ember is, hányszor kívánunk talán mi magunk is rosszat a másiknak. Aztán Bálám azt mondja, hogy nem mehetek el, nem engedi az Úr, hogy ezt tegyem. Aztán még egyszer odamegy a király, illetve küldi az embereit, hogy ne vonakodj eljönni, gazdagon megjutalmazlak téged azért, ha megátkozod azt a népet.

Gazdagon megjutalmazlak – ez is nagyon ismerős. Megvesztegetés. Azt akarja, hogy pénzért, anyagi előnyökért rosszat tegyen a másiknak. Igen, ne vonakodj eljönni, megjutalmazlak. Aztán a próféta mégis azt mondja, hogy bármit is adsz… ha a király egész házát nekem adja, háza javait nekem adja, akkor sem mehetek el, mert az Úr Isten nem engedi.

Vajon volt-e ilyen fékező erő a mi életünkben is, amikor talán kecsegtető volt egy-egy anyagi előny, kecsegtető volt valami juttatás, vagy valamilyen előrelépés, és elfeledkeztünk az Isten szaváról, vagy nem éreztük azt, hogy az Isten most nem enged bennünket, és mégis belementünk a rosszba. Aztán harmadszor is megy a király, és azt mondja – akkor már látja, hogy nem tudja az átkot feltartóztatni –, ha nem átkozod meg őket, legalább ne áldd meg; ha már rosszat nem akarsz nekik tenni, de azért jót se tegyél. S ez is mennyire ismerős: na jó, nem akarok neki rosszat, na de azért jót se akarok neki, és jót se teszek vele. Ugye mennyire magunkra is ismerünk olykor, és a próféta állhatatosan megmarad amellett, amire küldte őt az Isten. Azt mondja, nem szólhatok semmit magamtól: „csak azt mondhatom, amit az Isten ad a számba”.

Múlt héten Péter első leveléből a Krisztus népéről, az egyház épüléséről volt szó. Az alap Krisztus, de most arra tanít bennünket Péter apostol, hogy milyenek legyünk mi, akik lelki házzá épültünk, milyenek legyünk mi, akik itt élünk, akik egymás mellett élünk, akik egymással közösségben élünk. „Legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak” – ez a belső viszonyokról szól. Péter tud majd arról, hogy nemsokára a külső dolgokban is bajok lesznek, külső gyalázkodás is éri majd Isten népét, még olyan dolgokat is fognak rájuk fogni, ami sosem volt igaz. Voltak ilyen elképzelések a pogányok részéről, a világ fiai részéről, hogy ezek vért isznak az áldozataik nyomán; Vagy voltak olyan elképzelések, hogy embert áldoznak, és nem tudták azt, hogy az egyedüli áldozat, az Úr Jézus Krisztus volt. Tudja Péter, hogy mit jelent az, rosszal fizetni a rosszért, rosszat akarni a másiknak, de éppen ezért talán nagyon erősen mondja, hogy ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. Tudja mit jelent, hiszen amikor tanítványtársaival és Jézussal együtt haladtak át egy samáriai helyen, egy samáriai faluba be akartak térni, hogy ott megszálljanak, és ennivalót kérjenek; de nem fogadták őket be a samáriai faluban, és akkor a tanítványok tüzet kérnek erre a falura. A rosszért, a be nem fogadásért még nagyobb rosszal, még sokszorosan nagyobb rosszal akarnak fizetni ennek a falunak. Tudjuk, hogy Jézus nem engedi, hiszen azt mondja: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek”.  Érdemes nekünk is megvizsgálni magunkat, amikor a rosszért rosszal akarunk fizetni: milyen lélek van bennünk.

„Ne fizessetek a rosszért rosszal, a gonoszért gonosszal, a gyalázkodásért gyalázkodással” – és Péter már érti, hogy mit is mondott Jézus a hegyi beszédben: „Szeressétek ellenségeiteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket. Mai napig vitatott kérdés, mai napig gyakran feltett kérdés hitetlenek és hívők részéről egyaránt, hogy az ellenségeimet, azt hogyan szeressem, hogyan lehet elfogadni, hogyan lehet egyáltalán elviselni. És amikor az előbb arról beszéltem, hogy Jézus nem engedi, hogy az a falu elpusztuljon, akkor megint csak Jézustól tanulhatunk, hiszen Ő az, aki az őt bántó, az őt kigúnyoló, az őt keresztre adó emberekkel szemben tudott megbocsátó szeretettel lenni: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”. Mehetünk ezzel a lelkülettel sokszor embertársaink felé, akik talán gúnyolnak minket a hitünk miatt, vagy gúnyolnak minket a békességszerető magatartásunk miatt, vagy gúnyolnak minket valami más miatt – és itt most ne keverjük össze, amikor a mi dolgaink miatt bántanak és gúnyolnak minket, mert én voltam valamiben idétlen vagy nem odavaló viselkedéssel bíró. Igen, tanulhatunk a mi Urunktól, Istenünktől, tanulhatunk az Úr Jézus Krisztustól, aki tudta elviselni ezeket a bántásokat. Azt mondja az Igénk, hogy: „Legyetek alázatosak”. Az alázat nem azt jelenti, hogy hajbókoló alázatosság, hanem jelenti azt az önkéntes lemondást a jogaimról, az erő és a hatalom alkalmazásáról, azokkal szemben, akiket talán éppen gonoszságai viszonzásaképpen össze is roppanthatnánk, vagy akiknek visszaüthetnénk. Az alázat önkéntes lemondás; önkéntes lemondás az erő és a hatalom alkalmazásáról. Csak az erős ember tud alázatos lenni, csak az, akiben megvan ez a tartás, akiben megvan az az erő, az a viszonyulás, amit az Úr Jézus mutatott nekünk. Jézus meg tudta volna tenni, hogy visszavág, hogy elsöpri az őt bántókat, de nem teszi.

Mi pedig hányszor bántunk vissza semmiségek miatt, kicsinységek miatt! Büszkeségünk és önérzetünk hányszor arat diadalt: „megmondtam, megtettem, visszaütöttem, na, most már rendbe van a dolog!” – és rendben van a dolog? Kiderül, hogy magamnak is szereztem vele egy csomó békétlenséget, nagyobb békétlenséget szereztem, mint hogyha megbocsátottam volna, mintha odahagytam volna az Istenre a bíráskodást. Önvédő visszavágásainkból sokszor félelmetes megtorlás lesz, figyelmeztetésnek szánt odaszúrásunk, karcolásunk gyakran okoz halálos sebet a másikon, de Jézus képessé tehet bennünket arra, hogy alázattal elszenvedjük a kicsiségeket. Nem beszélve arról, hogy az alázat nyomán Isten felmagasztal, Isten észre veszi, amikor én így viselkedek. Az önigazságunk kiharcolása pedig sokszor elrontja a mi szeretetünket. Hány elrontott kapcsolat, társkapcsolat, barátság, vagy éppen házasság ment tönkre éppen emiatt, mert én kiharcoltam a magam jogát, kiharcoltam a magam igazát! Jogaink ugyan ki lesznek harcolva, de a szeretetünk elvész. Aki csak a jogaira hivatkozik, az nem érti Jézust, hiába énekli többször is azt, hogy „Szeretnék lenni, mint Ő, alázatos, szelíd, Követni híven, mint Ő Atyám parancsait”.

A próféta azt mondta: „Nem mondhatok mást, csak amit az Úr, az én Istenem ad a számba”. Ha mi nem mondanánk mást, mint amit az Úr, a mi Istenünk ad a szánkba, nem lenne annyi fölösleges fecsegés, nem lenne annyi bántó megjegyzés, hanem sokkal több áldó szó hagyhatná el a mi szánkat. „Ellenkezőleg – mondja az apostol – mondjatok áldást”.  Mondjatok áldást, mondjatok jót másnak, mondjatok jót a másikról. Jó szót szólni egymáshoz, ami jó, ami igaz, ami tisztességes, azt vegyétek figyelembe, mondja egy másik helyen az Ige. Igen, szükséges lenne nekünk is átszűrni a mondanivalónkat, hogy vajon igaz, amit mondani akarok; vajon jó az, amit mondani akarok; vajon kell-e, hogy mondjam? Aztán azt is észre vehetjük, hogy mi a jó szóval olyan fukaron bánunk, mintha a miénk lenne, mintha be kellene osztani, mintha nem maradhatna belőle. Igen, fukaron bánunk, nagyon kimérjük, nagyon kimérten alkalmazzuk, pedig a jó szó építheti a másik embert, a jó szó sokszor felépíthet egy kapcsolatot, ami megromlott. Ha jót tudunk mondani a másiknak, ha örömet tudunk mondani a másiknak, az meg tudja változtatni akár a szeretetkapcsolatunkat jó irányba.

Aztán: a „ne fizessetek a rosszért rosszal” jelenti azt is, hogy ne tegyetek rosszat annak, aki veletek rosszat tett. Jót tenni, talán többet, mint ami kötelességünk, többet, mint amit kér a másik. Tudjuk azt a második mérföldet is lejárni, amikor egy mérföldre kényszerít valaki, egy mérföldre kér valaki, mondja az Ige, akkor menjünk vele kettőre nyugodtan. Péter tudja, mit jelent az, hogy rosszat tenni, és tudja azt is, hogy hogyan tette helyre Mestere. Azonnal ott van benne az indulat, amikor elfogják Jézust a Gecsemáné kertben, és lecsapja annak a szolgájának a fülét, mert ő hírtelen tenni akar valamit, megfizetni a rosszért rosszal, és Jézus pedig meggyógyítja ennek a szolgának a fülét. Igen, az áldásra kész ember gyógyíthat másokat, az áldásra kész ember segíthet a másik emberen. 

Áldást mondani, jelenti azt, hogy kifejezésre juttatjuk a mi elismerésünket, kifejezésre juttatjuk a mi köszönetünket és hálánkat. Nagyon fukaron bánunk ilyen értelemben is az elismerés, a köszönetnyilvánítás szavaival, pedig milyen jó lenne – nem üres bókokra gondolok – hanem többször elmondani házastársaknak egymás felé, hogy milyen jó, hogy vagy, milyen nagyra becsüllek, milyen sok segítséget kapok tőled, milyen jó, hogy együtt vagyunk. Olykor csak néhány szó, de mennyire fontos lenne!

Sok a lelkileg sérült gyermek is, talán éppen azért is, mert kevés elismerést kapnak, és most nem csak ilyen kis dicsérgetésekre gondolok, hogy „jaj, de aranyos vagy!”, hanem meglátni azt, hogy mi a jó benne, és azt kiemelni, azt erősíteni, azt segíteni. Ezt jelentené, hogy elismerem, hogy van benned jó, hogy elismerem, hogy van mit érvényre juttatni az életedben. Sok gyerek panaszkodik arról, hogy csak tiltást kap, nem kap elismerést, és nem kap támogatást, bátorítást.

S jelenti ez, hogy mondjatok áldást: mondjatok áldást az Isten nevében. Az Isten áldását közvetítsétek a többi ember felé, talán éppen a legközvetlenebb környezetetekben. Az Isten áldását szoktuk mondani újra és újra köszönésünkben, de gondoljuk is nagyon-nagyon komolyan, hogy mondjatok áldást egymás számára.

Isten népére átkot rendelt Bálák, moábita király, de Bálám a próféta nem azt kell, hogy adjon. Ez a világ lehet, hogy arra sarkalna, hogy egymással kitoljunk, egymásnak rosszat akarjunk, de az Isten azt akarja, hogy az Ő áldása érvényesüljön az Ő népén belül. Isten egyértelműen leállítja az átkot. Nem engedi az Úr, mondja először a próféta, aztán másodszor: nem szólhatok magamtól semmit, csak azt mondhatom, amit az Isten ad a számba. Kérjük-e mi, hogy Isten áldó szavakat adjon a mi szánkba? Fékezni tudjuk-e a nyelvünket, amikor pedig tudván tudjuk, hogy nem becsmérlő szavakat kellene mondanunk?

Harmadszor azt mondja a próféta: „Áldásra kaptam parancsot, s ha Ő áld, meg nem másíthatom”. Ha Ő áld, én meg nem másíthatom.

Isten azt akarja, hogy a világ megismerje az Ő evangéliumát, az örömhírt, a jó hírt, hogy mi ne másítsuk meg, ne gyengítsük meg ezt az evangéliumot. Hányszor kisebbítettük már az Isten kegyelmét saját okoskodásunkkal, saját leszűkítő gondolkozásunkkal? Hányszor másítottuk már meg ezt a parancsot, vagy hallgattuk el a jó szót mások felé kényelemszeretetből. Mondjatok áldást, és aki kegyelmet nyer, aki áldásra kapott parancsot, az ne másítsa meg az Úr parancsát, hanem mások megtérésére, Isten népe gyarapodására mondjuk az Isten jó szavát, örömhírét mások számára is. Arra vagytok elhíva, hogy áldást örököljetek. Milyen jó, mi itt mindannyian örökösök vagyunk, mi itt mindannyian áldást kell, hogy örököljünk az Istentől, de nem automatikusan. Kétségtelen, hogy esetleg előttünk járt nemzedék, akik áldást kaptak Istentől, hatással lehetnek a mi életünkre; vagy hívő házaspárok gyermekeinek az életére hatása lehet annak az áldásnak, amit ők kaptak hitre jutásukkor. Isten tulajdonba vett népe vagyunk, de nem úgy csak automatikusan száll az áldás. Egy nagy feltétele van, és hogy megértsük ezt a feltételt, hogy hogyan is készítette el számunkra Isten ezt az örökséget, befejezésül egy örökösödési történetet szeretnék mondani.

Egy apa végrendelkezett, és magához hivatta három fiát. Nem sok vagyona volt, összesen 17 báránya. 17 bárány volt az örökség, és ezt kellett, hogy elosszák egymás között a következőképen: a legidősebb a felét kell, hogy kapja, a középső a harmadát, a legkisebbik pedig a kilencedét. A bárányokat nem lehet levágni és úgy osztani, félbevágni vagy harmadba vágni, csak élő állapotukban, de ilyen arányban kell elosztani. Ez volt a feltétel. Gyors fejszámoló testvéreink talán már tudják, hogy ez így megoldhatatlan, a 17 nem osztható 2-vel. És akkor a következő megoldás született: egy barátjuk, akinek csak egyetlenegy báránya volt, azt mondta, hogy segítek én rajtatok, odaadom ezt az egy bárányomat, és akkor így oldjátok meg ezt a feltételt, ezt a feladatot. Így 18 bárány lett. És a 18 báránynak a fele már 9, tehát a legidősebb megkaphatja, a harmada 6, a középsőnek, és a kilencede pedig 2, a legkisebbnek. És, hogyha most megint számolunk, akkor ez most érdekes módon nem 18, hanem 17. S az az egy bárány, amit odaadott az a barát segítségképen, az visszaadható. Kisegítette őket, és mégis megmaradt. Az egy bárány nélkül nincs örökség, nem teljesül a feltétel, de az egy báránnyal igen; az egyetlenegy bárány nélkül, Jézus Krisztus nélkül nem teljesül ez a feltétel. De az egyetlen, Jézus Krisztus áldozata árán teljesülhet és megoldódhat ez a feladat. Általunk megoldhatatlan. Kimondhatjuk, hogy általunk megoldhatatlan, én hiába adom tovább, adnám tovább gyermekeimnek, az egy bárány nélkül nem adható tovább. Ez kell, hogy mindannyiunk számára világos legyen, Jézus Krisztus által áldást örököljön mindenki, aki itt van, de mindenki, aki hozzánk tartozik. Ennek az a feltétele, hogy Jézus Krisztust személyesen megváltójának fogadja el valamennyi hozzánk tartozó és mi magunk is, akik itt vagyunk. Ámen.

Áll a Krisztus szent keresztje

Elmúlás és rom felett

Krisztusban beteljesedve

Látom üdvösségemet.

Bánt a sok gond, űz a bánat,

Tört remény, vagy félelem:

Ő nem hágy el, bíztatást ad:

békesség van én velem.

Boldogságnak napja süt rám;

Jóság, fény jár útamon:

A keresztfa ragyogásán

Fényesebb lesz szép napom.

Áldássá lesz ott az átok,

Megbékéltet a kereszt;

El nem múló boldogságod,

Békességed ott keresd!

Áll a Krisztus szent keresztje

Elmúlás és rom felett,

Krisztusban beteljesedve

Látom üdvösségemet.

(230. dicséret)

Mennyei Édesatyánk, az Úr Jézus Krisztus által! Áldunk Téged, hogy Te vagy minden áldásnak és irgalomnak Istene.

Köszönjük, hogy oly sokszor megáldottál minket lelki áldásaiddal.

Köszönjük, hogy Te valóban a legjobb szót mondod nekünk a Te Igédben, s köszönjük, hogy a legnagyobbat cselekedted Fiadban, az Úr Jézus Krisztusban.

Köszönjük az egyetlen bárányt, aki által üdvösségünk lehet, aki által örökösök lehetünk.

Segíts minket, hogy mi a Te áldásaid hordozói legyünk, hogy jó szót szóljunk, hogy merjünk és akarjunk másokat bátorítani, bíztató szót mondani bátortalanoknak, reménységet hirdetni reményteleneknek.

Így kérünk Téged gyászolóinkért, segíts Szentlelkeddel, hogy tudjanak hálás szívvel emlékezni, és ugyanakkor érezzék meg vigasztaló erődet is.

Kérünk betegeinkért, őket is segítsd meg a betegágyon türelemmel és békességgel.

Urunk, Istenünk, Te arra hívtad a Te népedet, hogy áldássá legyen a világban.

Kérünk, légy velünk harcainkban, akkor is, amikor talán gyalázkodás vagy gúnyolódás éri a tieidet, tudjunk megbocsátásoddal lenni feléjük.

Adj alázatot és szent akarást, hogy békességed és szereteted követei legyünk ebben a világban.

Jézus Krisztusért hallgass minket. Ámen.

„Ti azonban választott nemzettség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |