| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A dicsőítés házává válni

Lekció: Máté 21:10-17

„¹⁰Amint beért Jeruzsálembe, felbolydult az egész város, és ezt kérdezgették: »Ki ez?«

¹¹A sokaság ezt mondta: »Ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta«.

¹²Azután bement Jézus a templomba, és kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította, ¹³és ezt mondta nekik: »Meg van írva: Az én házamat imádság házának nevezik: ti pedig rablók barlangjává teszitek«.

¹⁴Azután vakok és bénák mentek hozzá a templomba, és meggyógyította őket.

¹⁵Amikor pedig a főpapok és az írástudók látták azokat a csodákat, amelyeket tett, és a gyermekeket, akik a templomban ezt kiáltották: »Hozsánna a Dávid Fiának!« - haragra lobbantak, ¹⁶és így szóltak hozzá: »Hallod, mit mondanak ezek?« Jézus pedig így válaszolt nekik: »Hallom. Sohasem olvastátok: Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet?«

¹⁷Erre otthagyva őket kiment a városból Betániába, és ott töltötte az éjszakát.”

Textus: Zsoltárok 100

„¹Ujjongjatok az ÚR előtt az egész földön!

²Szolgáljatok az ÚRnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé!

³Tudjátok meg, hogy az ÚR az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája.

⁴Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!

⁵Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.”

Egy héttel ezelőtt, az ifjúsági napon, amely az identitáskeresésről szólt, az előadó, Horsai Ede ezzel a kérdéssel kezdte az előadását: „Ki vagy? Ha az embertől ezt kérdik – mondta – elsőre a neve ugrik be. De valóban ennyi vagyok? Ha valaki csak a vezeték és keresztneved hallja, máris tudja ki vagy?” Eddig hallottam, mert utána kimentem a teremből valaminek utánanézni, de a kérdés továbbra is ott motoszkált a fejemben, sőt elkísért egész héten át. Ki vagyok én? Mert több vagyok, mint amennyit a nevem takar: Csinády Melinda, az bizonyos. Mi a célom a világban? Miért születtem? Az ember azt gondolja, hogy ezek tizenéves kérdések, az identitáskeresés idejéből, de egyre inkább rájövök, hogy nem így van. Minden korosztály keresi a válaszokat, csak másképp: „Hogy éljem meg női voltom feleségként és anyaként” – kérdik az életük közepén járó asszonyok. „Hogy legyen egy férfi a család feje?” – teszik fel a kérdést férfiak? „Hogyan lehetek valóban FELE-séggé” – szeretné tudni a házassága előtt álló mennyasszony. „Hogyan szolgálhatnám Istent?” – érdeklődik, akinek a szívét az Isten iránti hála feszíti szét.

Ez a zsoltár, amelyet felolvastam, választ ad arra, hogy ki vagyok igazán? Az Isten teremtménye vagyok, hozzá tartozom, mint a juh a gazdájához. Az Övé vagyok. Jó, jó, de honnan tudhatom meg mégis, hogy ki vagyok, hol a helyem a világban, és hogyan? Onnan, ha megismerem Őt, aki alkotott, aki a gazdám, vagy az Újszövetség szavával élve, aki az Atyám. Az első ember az Istennel való kapcsolatra teremtetett, ebben rejlik az istenképűségünk titka. Ha igaz, intenzív kapcsolatba kerülök vele, és ezáltal önmagamat ismerem meg.

A kisgyermek a szülővel való tudatos, és tudattalan kapcsolatban tanulja meg, hogy ki is ő, mit jelent a nemi szerepe, hol a helye a családban, mit jelent pont annak a családnak a tagjának lenni. A szülőkkel való kapcsolatban, amelybe beletartoznak a konfliktusok is, mint tükörben meglátja önmagát, felismeri a korlátait, és körvonalazódik számára, hogy ki is ő igazán. Ugyanígy van ez az Istennel való kapcsolatban.

A templom Izráel életében – a dicsőítés háza

Éppen ezért zsoltárokat énekelve zarándokolt Isten népe újra és újra az Isten házába, lelkileg készülve a Vele való találkozásra. Ünnep volt ez, hiszen ők nem hetente mentek a templomba, hanem évente egyszer. Áldozatot bemutatni, imádkozni, hallani az Igét, kapcsolatba kerülni Istennel. Mentek emlékezve hatalmas tetteire, szabadítására, megvallva, hogy kinek is ismerik Őt, dicsőítve az Ő nevét. Fontos volt ez, hiszen ez volt a találkozási lehetőség Vele, mert bár az Úr maga a mennyben lakozik, neve azonban a jeruzsálemi templomban, tehát ha odamentek, Vele találkozhattak. Az első 3 verset akkor énekelték a felolvasott zsoltárnak, amikor a körmenettel a templomhoz vonultak. Felelgetős, Istent dicsőítő himnusz ez. Aztán amikor odaértek, megnyíltak a kapuk, és várták őket, és belülről zengett az ének: „Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.”

A jeruzsálemi templom egész épületkomplexum volt. Több udvaron keresztül lehetett bejutni a templomba magába. Kívül volt a pogányok udvara. Abból nyílt az asszonyok udvara, majd a belső udvar, ahonnan már a szentély következett legbelül a szentek szentjével. Fontos szerepe volt a külső udvarnak, a pogányokénak. Ha valaki valahol a világban hallott Izráel Istenéről, és vágy támadt a szívében, hogy megismerje, akkor ide jöhetett el. Bentebb ugyan nem mehetett a szent templomban, de már itt is hallhatott az Úrról, mivel időnként ott is felolvastak Tórából, a Mózes öt könyvéből. Ez volt az a hely, ahol csend volt, tehát tanulhatott imádságokat, és kiönthette a szívét az Úrnak.

A dicsőítés több mint zene, és ének! Az maga az élet!

Az ünneplő gyülekezet ujjongó örömmel, vigadozva és énekelve vonul be a templomba, Isten színe elé. Az istentiszteleten úgy lehet megismerni Istent, mint népének alkotóját. A gyülekezet a világ teremtéséért és a választott nép szabadításáért magasztalják az Urat, nem csoda hát, ha ennyire örvendeznek! Isten ugyanis úgy „alkotta” népét, hogy kiválasztotta a népek közül. Ez a nép az Ő „legelőjének népe”, amelyet már az egyiptomi szabadítás alkalmával is úgy vezetett, mint nyájat a pusztában. Az Úr Izráel Istene, Izráel pedig Isten népe: ez a szövetségkötés alapgondolata. Mint a szövetség Ura, Isten a történelem folyamán is hűségesen vezérelte népét. Ezért jár Neki a hálaadás, a dicséretmondás, amikor a gyülekezet bevonul Isten templomának kapuin a templom udvaraiba. 

A nép pedig magasztalja Őt, egyrészt mert a múltból tudja, hogy a népet Ő választotta, Ő teremtette, és Ő vezérelte mint hűséges pásztor, de azért is, mert a jövőbe is tekint. Isten hűsége örökkévaló, nemzedékről nemzedékre megmarad. A választott nép a jövendőben is ugyanazt a hűséget remélheti az Úrtól, amit addig oly sokszor megtapasztalt.

Ugyanezt tesszük mi is mind a mai napig a templomban, bár a mi templomunk nem az áldozatbemutatás céljából épült, és nem is csak évente egyszer látogatjuk meg – remélhetőleg. Az istentisztelet ugyanúgy Isten dicsőítéséről szól, vagyis arról, hogy kinek ismerhetjük meg népeként. Gondoljunk csak bele imádságainkba, vagy a felolvasott bibliai igeszakaszokba, elhangzó prédikációkba. Lapozzuk csak át az énekeskönyvünket! Cantate, vagyis az egyházzene vasárnapja van, amikor különösen is figyelünk Isten dicsőítésének mikéntjére az énekeink, a hangszerek és megszólaló darabok által.  Ha Isten tulajdonságait, csodáit és tetteit felemlegetjük, akkor egyre jobban meg fogjuk érteni, kicsoda Isten, és azt, hogy kik is vagyunk mi magunk, hol a helyünk a világban.

Nagyon sok olyan dolog létezik, amiért lelkesedünk, és amiről rajongva, illetve dicsérve beszélünk, legyen az családtagunk, hobbink, vagy épp a munkánk. Miért akarnánk tehát hallgatni éppen arról, aki mindennél jobban megérdemli a dicséretet? Hiszen arról az egyedülálló valakiről van szó, aki megteremtette a mennyet és a földet, aki mindenható, mindentudó és mindenütt jelenvaló, és szeret minket, vigyáz ránk, jó dolgokkal lát el, elkísér minket, és közösségben szeretne lenni velünk. Nézzük csak meg, hogy az Istenről való elfeledkezés a hétköznapjainkban mindig azzal veszi kezdetét, hogy elnémul a dicséret és az áldás szava az életünkben. Amikor Istent dicsérjük, ezzel az őt megillető helyre tesszük őt az életünkben. Izráel népe pontosan ezt tette, amikor ilyen zsoltárokat énekelt, és emlékezéstől vigadozva vonult a templomba.

Amikor nem tölti be szerepét a templom

Gond az, ha a templom nem tölti be a szerepét, hogy az Isten dicsőítésének, a Vele való kapcsolatnak a helye legyen, és igen nagy baj, ha az Isten népe ajkán elhallgat a dicsőítés szava. Ha helyette más kap teret, ha beáll a felejtés az áldás helyett.

Nem véletlenül olvastuk fel a jeruzsálemi templom azon képét, amelyet Jézus talált egykor a fővárosba való bevonulása idején! A sokaság ünnepli Jézust az utcán, de a templom nem az isten dicsőítésétől zeng! Jézus valami egészen mást talált a pogányok udvarán: vásárt!  Eredetileg megvolt annak is a helye a templomon kívül, az Olajfák hegyén, hiszen nem lehetett elvárni, hogy a zarándokok kosokkal, bárányokkal érkezzenek a fővárosba sok száz kilométeres távolságból. Megvolt a helye a pénzváltóknak is, mert nem lehetett pogány pénzt használni a templom területén, hiszen a legtöbbjük egyik oldalán mindig vagy az istenként imádott császár, vagy valamilyen bálvány isten dombornyomásos képe volt. Csak a templomi sékelt lehetett használni. Akárhonnan jött a hívő, átválthatta a pénzét. Nem is ezzel volt a baj!

A gond akkor kezdődött, amikor ez a vallási-színezetű piaci forgatag egyre bentebb húzódott hely híján, egészen be a templomba, a pogányok udvarára. Ott, az elcsendesedés helyén is folyt az üzérkedés, pénzváltás, ami busás hasznot hozott a templom számára is. Volt istentisztelet, volt áldozatbemutatás, sőt, még a pogányok udvarára is be lehetett menni, csak épp Istennel nem lehetett találkozni a zajban, a vásári forgatagban. Sőt a templom a pogányok számára, a kirekesztés helyévé válik, hiszen a pogányok csak az első udvarig mehettek be, Izráel népével való vallásos keveredés teljes mértékben ki volt zárva. Ezért ragadja meg Jézus az asztalokat, dönti fel őket felháborodottan és kiáltja: „Meg van írva: Az én házamat imádság házának nevezik: ti pedig rablók barlangjává teszitek.” Jézus a templom eredeti céljára és Isten szentségére hívja fel a figyelmet. Arra, hogy az Isten népe másokért van, hogy a többieknek is megoldást közvetítsen, és Istenhez vezesse őket.

Ezt pedig már a főpapok sem állhatták tétlenül. Éktelen haragra gerjednek. Nem elég, hogy félbeszakította ez az ember az áldozatbemutatás előkészületeit, tisztátalanokat engedett be a templomba, és gyógyított meg ki tudja milyen erővel, most még azt is tűri, hogy gyerekek Dávid Fiaként, Istentől jövő uralkodóként, a békesség fejedelmeként emlegessék!  

         Mi minden elhomályosíthatja az ember Isten-dicsőítését! Pedig van áldozatbemutatás, Igeolvasás, ma is szól az orgona és az ének az Isten házában, magasztaljuk őt fennállva és leülve, de az emberben lévő harag, önzés és közöny, mindaz, amely megakadályozhatja az Isten munkáját bennünk, hiszen talán észre se vesszük, nem tisztázott sérelmeken túl Ő mit akar nekünk megmutatni. Az, amikor egy hívő közösség azt hiszi, hogy csak ők, akik egyféle módon imádják az Istent a jó követők, és kirekesztik azokat, akik másféleképpen, más zenével, énekekkel, testtartással, talán épp tánccal. Talán emlékszünk még arra, hogy mennyi csodálkozást váltott ki, amikor néhány éve a Ref. Világtalálkozó alkalmával Afrikából jött keresztyének teljes természetességgel fejezték ki örömüket az Istentiszteleten tapssal, tánccal. Ők pedig azon lepődtek meg, hogy mi, európaiak hogyan tudunk olyan nyugodtan ülni, amikor Isten szeretetéről harsog az egész istentisztelet?!

A célját betöltő templom

Jézus tettével ezeket az akadályokat rombolja le, hiszen tettét látva bénák és vakok bátorodnak fel és lépnek be. Nekik a törvények értelmében tilos volt bemenniük tisztátalan voltuk miatt. Az Úr azonban meggyógyítja őket, mert az igazi istentisztelet az, ahol Isten irgalmából táplálkozva le tudok hajolni a nyomorulthoz, megkönyörülök a betegen, szegényen és elesetten. Jézus tette által a templom újra az Istennel való találkozás helyévé válhat. Újra igazi feladatát tölti be, és felcsendül benne az Istent magasztaló hálaadás, és dicséret szava.

Ha valaki az Isten színe elé áll, és megnyílik előtte, az egyet jelent a megváltozással. A dicséretnek és a hálaadásnak mélyen lelki gondozói vonásai vannak. Megváltozik az egész beállítottságunk, ahogyan megéljük Isten előtt életünk eseményeit, és nehézségeit kezeljük, illetve magunkat és azokat a dolgokat, amelyekkel találkozunk. Amikor valaki eltölt néhány percet azzal, hogy dicséri Istent az Ő lénye és a cselekedetei miatt, akkor a lelke megenyhül, és eltolódnak a prioritásai. Ilyenkor a valódi lényeg válik a lényeggé. Azok a dolgok pedig, amelyek korábban még fontosnak tűntek, most viszonylagossá válnak, és így már megfelelően lehet őket kezelni.

Ebben a folyamatban a dicséret több mint valamiféle önbecsapás, hiszen a dicséret olyan dolgokra is hatással van, amelyek nem tartoznak a lelkünk hatókörébe. Amikor Izráel fiai dicsérték Istent, átélték, hogy eközben az ellenségeik hogyan szenvednek vereséget az ő beavatkozásuk nélkül. Amikor Pál és Szilász a börtönben dicséretet énekeltek, megnyíltak a börtönajtók. Mi is ehhez hasonló élményeket fogunk átélni, ha elkezdjük Istent dicsérni.

Te is templom vagy – váljon az életed a dicsőítés helyévé!

         Eddig arról beszéltem, hogy a templom a dicsőítés háza, de ha az utóbbi pár gondolatot vizsgáljuk, látjuk, messze túlnyúlik akár a jeruzsálemi, akár ennek az épületnek a falain. Az Isten dicsőítése nem egy házról szól. Illetve lehet, hogy mégis, csak épp más formában.

         Eszembe jutott egy film, az Élet háza. Egy férfiról szól, akinek darabokra hullik az élete: 10 éve elvált, van egy tizenéves kábítószeres, lázadó fia, elbocsátják az állásból, mert nem tudja követni a fiatalok tempóját a számítástechnika világában, és kiderül róla, hogy rákos. Mit tesz az ember, ha az élete romokban hever és csak pár hónapja van hátra? Házat épít. Ő úgy képzeli el ugyanis az életét, mint egy házat. Az élete akkor olyan épület, mint az, amit az alkoholista apjától örökölt, egy romhalmaz, amely magán viseli több generáció nyomait. Ő elhatározza, hogy újat épít, amíg még megteheti. Nem egy hatalmasat, hanem olyat, amely igazi otthon lehet, amely nyitott, tele ajtóval, és hatalmas ablakokkal, amely távolról is melegséget sugároz, ahol boldognak érzi magát az ember, és ha reggel kinéz az ablakon, örömmel vág neki az előtte álló napnak. Ő egy sziklára épített házat akar maga után hagyni, amely építése kapcsán, ahogy a falak nőnek, úgy gyógyul az ő és a környezete élete: tele lesz öleléssel, nevetéssel, egymásra figyeléssel, áldással. A film végére áll a ház, bár ő azt már nem láthatja, hatalmasak a gerendái, erősek a csapok, amelyek tartják, és szikla tetején áll, amelyet nyaldosnak a hullámok, amelyek néha hatalmasak, és pusztítóak. De a házon látszik, hogy erős, mindent kibíró, maradandó, igazi otthon.

Ez nem egy keresztyén film, de az üzenete akár az is lehetne. Az Ige is beszél arról, hogy olyanok vagyunk, mint egy ház, amelyet homokra, vagy kősziklára épül. Olyanok vagyunk, mint egy templom, a Szentlélek temploma. Az Isten dicsőítésének helye kell legyen az ember élete. Nekem kell olyan házzá lennem, akiből újra és újra felcsendül az isten dicsőítése, akárhol is van. Itt a templomban, a Bolyai 25 alatti épületben feltöltődünk, de folytatnunk kell ezt a hétköznapjainkban!

Aki dicséri Istent az életével, szavaival és tetteivel, az nemcsak kiadja magából az örömét, hanem meg is sokasítja azt. Ezt a dicséret minden formájánál ösztönösen meg lehet érezni, hiszen például sokkal szívesebben időzünk olyan ember társaságában, aki pozitív dolgokat mond, mint olyannal, aki folyton panaszkodik és sopánkodik. Aki nem tud dicsérni, az szegény ember. Ahol hiányzik a dicséret egy családban, vagy osztályteremben, munkahelyen, ott megbetegítő légkör alakul ki, amelyben ott lesz az elégedetlenség és a keserűség. A sokféle befolyásoló tényező ellen, amelyek a lelkünket mérgezik, a dicséret és a hálaadás az egyik legfontosabb gyógyír. Soha sem találhatja meg az ember jobban a nyugalmát és önmagát, mint amikor Istent szívéből dicséri.

A dicséret az egyetlen dolog, amit csak mi adhatunk Istennek, mert ő nem adhatja magának. Ezért Isten nagyon örül a dicséretnek, mert ez azt jelenti, hogy felismertük őt. Ha viszont Isten örül, ez az öröm azokon fog visszatükröződni, akik őt dicsérik. Kik vagyunk tehát? Azok a valakik, akik dicsőíthetik Őt énekekkel, de még inkább az életükkel, akik előtte ujjonghatnak? Azok vagyunk, aki örömmel szolgáljuk az életünkkel, és vigadozva jövünk elé, mert tudjuk, hogy az övé vagyunk, az ő népe, és legelőjének nyája? Ha igen, akkor „Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét! Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.” (Zsolt. 100,4-5) Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |