| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

 

Királyi áldást kapni

 

 

 

Lekció: Apostolok cselekedetei 1. fejezet 4-14. vers

 

4Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, 5hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.”

6Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izráelnek?”

7Így válaszolt: „Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett.

8Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.”

9Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől.

10Amint távozása közben feszülten néztek az ég felé, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, 11és ezt mondta: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.”

12Ezután visszatértek Jeruzsálembe az Olajfák hegyéről, amely Jeruzsálem közelében van egy szombatnapi járóföldre.

13Amikor hazatértek, felmentek a felső szobába, ahol meg voltak szállva, mégpedig Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, az Alfeus fia, Simon, a Zélóta és Júdás, a Jakab fia.

14Ezek valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban, az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt.

 

 

Textus: Lukács evangéliuma 24. fejezet 50-53. vers

 

Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket.

És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe.

Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe; mindig a templomban voltak, és áldották Istent.

 

 

 

Mácz István írja: A kéz alkot. A kéz dolgozik. A kéz teremt. Világot formál. Erejében fogja az anyagot. A világ megváltoz­tatásában az értelem munkatársa.

A kéz érint. Tapintással “lát”, “észlel”. A kéz érzi a másik melegét. A szívdobogást ő tapintja ki. Kéz szo­rít kezet. A másik embert a kéz engedi el. A kéz inte­get, hív, küld vagy taszít.

A kezedben magad mozdulsz meg. A kezed mozdu­latával beszélsz, suttogsz, szónokolsz. Ha nincs sza­vad, kezed sem mozdul meg.

Vak szemek ujjaid hegyei, mégis látsz velük és a vi­lágból olyat ismersz meg, melyet csak ő tapinthat ki. Más érzékszerved arról semmit sem tud mondani.

A kezed. Érint és taszít. Üt és simogat. A kezed nyúl ételért, a kezed itat meg. A kéz ringat. A kéz csukja le a halott sze­mét.

Kezed. Szeresd. Örülj neki. Hisz hatalma van örö­met adni.”

 

A tanítványok is oly sokszor látták Jézus kezét, és sokat kaptak általa. Láttak, amikor először intett nekik, hogy kövessék Őt, amikor Názáretben kitekerte Ézsaiás tekercsét és felolvasott, amikor bekente a vak szemét sárral, megérintette a leprást, a vakot, vagy épp a vérfolyásos asszonyt. Amikor kisgyermekek fejére tette áldón a kezét, megtörte a kenyeret, hálát adva az 5000-nek, amikor kinyújtotta Péternek, amikor az süllyedni kezdett, vagy épp megfogta Jairus halott lányának a kezét. Ugyanezek a kezek törték meg e kenyeret és emelték fel a poharat nagycsütörtök este, mosták meg a tanítványok lábát. Ezek a kezek kulcsolódtak össze a Gecsemáné kertjében, gyógyították meg Málkus levágott fülét, kötöztettek meg, feszítettek meg, szegeztetek át. Ezek voltak azok a kezek, amelyeket Tamás megérinthetett volna, amely az ételt fogta, amikor tanítványaival evett húsvét után, és ugyanazok a kezek, amelyek most utoljára áldásra emelkednek. Jézus miközben áldja az övéit, felemeltetik, egészen addig, amíg egy aranyos felhő eltakarja Őt.

 

Meglepő  búcsúzás

Az evangélisták nagyon keveset, és nagyon szűkszavúan fogalmazzák meg annak a napnak a történéseit. Azt azonban tudhatjuk, hogy a feltámadt Krisztus még abban a kegyelemben részesítette az övéit, hogy nem egyből a mennybe távozott, hanem negyven napon keresztül még itt tartózkodott a földön. Többször is megjelent a tanítványoknak, megmutatta sebeit, meggyőzte kétkedő hitüket arról, hogy igen megtörtént a nagy csoda. Hogy győzött a halál felett. S bár Jézus életének egy-egy nagy eseményéről nem mondható el, hogy lennének szemtanuk, hiszen örök titok fogantatása, örök titok a feltámadás csodája, de az áldozócsütörtöki események a tanítványok szeme előtt mennek végbe.

Láthatják, szemmel követhetik Jézust addig, amíg a földi érzékszerv elmehet. Így számolnak be az evangéliumok arról, hogy egyszer csak eltűnt a szemük elől. Nem eltakarta egy hegy és már nem látták, nem egyszerűen otthagyta őket és egy másik faluba vagy városba távozott, hanem „eltávolodott tőlük és felment a mennybe” mondja Lukács. Valami különöset láthattak és élhettek át, ahogy végbement az, hogy Jézus átment a látható világból a láthatatlanba.

A tény az, hogy a tanítványok ott utoljára láthatják Jézust test szerint, utoljára hallják tanító szavát, vehetik áldását. És be kell következnie az elvállásnak, a búcsúvételnek. Eljött a pillanat, amikor a Jézus testi közelségében töltött napoknak és éveknek egyszerre csak vége szakad.

 

Búcsúzni nehéz. Különösen, amikor nem először történik. Nehéz újra és újra elválni. Emlékszem, gyermekként mennyire megviselt, amikor másik városban élő testvéreimtől el kellett váljak egy-egy nyaralás után. Összefűztek az együtt töltött napok, és azt már egy kisgyermek is tudja, hogy ugyanazok az idők soha többet nem térnek már vissza. Ki tudja, mikor találkozunk újra? De milyen nehéz az elválás felnőttként egy-egy véget érő szerelemkor, mennyire tud fájni a válás, vagy épp, amikor szerettét kíséri az ember utolsó útjára. Valami lezárult, valami véget ért, ami fontos, és soha többé nem pótolható, soha többé nem jön vissza már. Sokan magukba zárkóznak, mások elfojtják érzelmeiket, és úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna, mert nem bírja elviselni a lelkük a veszteséget, mások újra és újra, mint csak az elválás részleteit boncolgatják próbálva megérteni a történéseket.

A tanítványok egyszer már átélték az elválás fájdalmát. Ott a kereszt alatt, amikor látták meghalni mesterüket, valami bennük is eltörik. Magukba zárkóznak, félnek, elveszettnek érzik az ügyet, gyászolnak, emlékeznek. Aztán amikor szembetalálják magukat a feltámadott Úrral, hatalmas az örömük! Újra együtt vannak, együtt esznek, hallgatják szavait. Szinte minden a régi, bár azért nem teljesen ugyanolyan. És akkor most újra el kell válni. Az ember ilyen esetben talán még csalódottabb, még becsapottabbnak érzi magát, noha már ismeri az érzést, hiszen újra elhitte a lehetetlent, reménykedett, aztán mégis hiába.

Most következett el az az időszak, amiről Jézus azt mondta, hogy „aztán nem láttok”, mégsem a fájdalom érzése az, amely leginkább jellemzi őket. Van szó csodálkozásról, értetlenségről, van szó meglepődésről. S van két különös dolog, amit az ott lévők tesznek: még egyszer leborulnak Uruk előtt, térdre esnek és úgy imádják őt, s nem könnyeket hullatnak, hanem örömmel visszatérnek Jeruzsálembe. Ez aztán nagyon különös dolog. Vajon miféle öröm lehetett a tanítványok szívében? Most váltak el szeretett Mesterüktől, most volt a búcsúvétel.

Bizonyos, hogy nem annak örülnek, hogy Jézus elment, nem annak, hogy na most már kezükbe vehetik a dolgokat, és önállóan végezhetik a Jézus által elkezdett munkát. Sokkal inkább az jelentette számukra az örömet, hogy a jézusi szavak beteljesedését most sokkal mélyebben megértették, részesévé váltak. Jézus beszélt erről az időről, beszélt arról, hogy ez az esemény, hogy ő visszamenjen a mennybe ugyanúgy része az isteni tervnek, mint a születés, a halál vagy a feltámadás. Jézus nem valami olyat tesz, amit hirtelen kitalált, hogy talán így lenne jó, hanem az atyai akaratnak engedelmeskedik. Vissza kell térnie, hogy valósággá legyen, amit a tanítványok már ígéret formájában hallottak. El kell, hogy menjen, hiszen akkor jöhet el a Vigasztaló, el kell, hogy menjen, hiszen készíteni kell a helyet, a helyeket az atyai házban. El kell, hogy menjen, hogy az Atya előtt közbenjárjon értünk, s el kell, hogy menjen, hogy az Atya által rendelt időben majd dicsőséggel és hatalommal térjen vissza magához venni az övéit.

 

Jézus áldó keze – az áldás jelentősége

            Jézus elmegy, felemeltetik. De nem véletlen, hogy közben kiterjeszti a kezét, és megáldja az ott lévőket. Nem véletlen, hogy a tanítványok miután veszik az áldást, leborulnak, örülnek, és Jeruzsálemben áldják az Istent. Jézus elment, de kaptak valamit, olyan valamit, ami nagyon fontos ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni addig is, amíg megérkezik a Pártfogó, a Szentlélek. Ez pedig az áldás.

De mit is jelent az a szó, hogy áldás? Oly sokszor használjuk. „Áldást, békességet” kívánunk egymásnak, mi lelkészek minden Istentisztelet végén áldást mondunk, mégis általában oly kevéssé vagyunk tisztában azzal, hogy mit is jelent ez a fogalom!

Az áldás azt jelenti, hogy kimondott szóval üdvhozó erőt közvetít az ember, valakit üdvhozó erő hordozójának nyilvánít, vagyis valakit üdvhozó erő hordozójává tesz. Izráel gondolkodásában ennek minden esetben a forrása, adója Isten, akkor is, ha ember az áldás szavainak kimondója. Innen érthető az, hogy az életben való boldogulás alapja az Istentől nyert áldás volt, amely elnyerésének föltétele az engedelmesség volt. Az áldás, egyrészt, mivel Isten adja, visszavonhatatlan.

Hogy ezt kicsit jobban megértsük, meg kell értenünk az akkoriak gondolkodásmódját. A héber nyelv gyakorlatilag igékre épül. A szavak nagy része erre a szófajra vezethető vissza különböző módon. Minden a cselekvésről szól. Amit Isten kimond, az egyúttal meg is történik. Isten minden szavában élet van, cselekedet, ami tettekre, és cselekedetekre is kell indítsa az embert is. A szóban, különösen az Úr szavában erő van. Erő, ami egyszeri, visszavonhatatlan, valóságos, megtapasztalható, vagyis valóban az élet maga.

A zsidó emberek nem sok szót használtak, de azt tudták, hogy a kimondott szóban erő van, és visszavonhatatlan. Éppen ezért az áldásban különösképpen is az van. Az Istentől kapott áldásban ott van az illető múltja, jelene, és jövője elrejtve. Olvassuk csak el majd otthon a 49. fejezetet, amelyben Jákób megáldja a fiait! Ezekben a szavakban ott rejlik a későbbi törzsek sorsa, noha ezek a férfiak akkor még mit sem tudtak arról, hogy mennyi leszármazottuk lesz egykor! A kimondott szóban erő van, és visszavonhatatlan.

Gondoljunk bele abba, hogy mi mindent is jelent, amikor „áldást, békességet” kívánunk egymásnak a templomajtóban! Érezzük a súlyát, amikor egy-egy levél, vagy születésnapi lapra írjuk, vagy egymásnak énekeljük: „Áldjon meg téged az Úr!”? Ezeknek a szavainknak súlya van, ezekben a mondatokban erő van. A lehető legtöbbet kívánjuk ilyenkor a másiknak, hiszen Isten üdvösségadó kegyelmébe, az Ő kezeibe ajánljuk a másik embert! Nem játék kimondani ezeket a szavakat!

Még inkább nem volt játék Jákób kimondott szava egykor, amikor megáldotta 12 fiát! Örökséget kaptak, egy olyan köteléket, amely visszavonhatatlanul összekapcsolta őket őseik, Ábrahám és Izsák Istenével, és ezzel gyökereket, identitást és értékeket adott nekik a jövőjükre nézve! Átélték, hogy van családjuk, van múltjuk, hiszen az áldás kimondásával egy láncolat folytatódott. Apjuk haldoklik, nélküle kell folytassák életüket, valami új kezdődik el. De tudták, hogy az életük egybefonódik atyáik Istenével, aki hordozta, vezette apjukat, nagyapjukat, dédnagyapjukat. Tudták, hogy nem véletlen, hogy az öreg Jákób fontosnak érezte ebben az örökségben részesíteni őket, hiszen ő maga is megtapasztalta az Istennel való közösség megtartó erejét a hétköznapokban. Vagyis gyökereket kaptak Istentől a Vele és követőivel való kapcsolat által, és identitást, hiszen az áldás kapaszkodót jelentett a jövő nehézségei közepette. Ehhez a ponthoz vissza lehet nyúlni, erőt lehet belőle meríteni, hiszen Isten valósága, megtartó ereje van felkínálva benne a számukra.

Akkor hangzik el az áldás, amikor valami új kezdődik el. Kibocsátás és örökség az áldás, ajándék, útravaló. Beszéltem már arról egyszer, hogy milyen sokat jelentett nekem, amikor Amerikában a lelkészek rám tették a kezüket, és egyenként megáldottak mielőtt hazatértem volna, majd itt a gyülekezetünk előtt két és fél éve, amikor elkezdtem szolgálatomat. De beszélhetnék arról is, amikor lelkészszentelésen kiküldetik az ember kézrátétel által, vagy épp majd most vasárnap, amikor a fiatalok fején nyugszik meg a kéz, és megáldatnak. Ettől kezdve ők a gyülekezet felnőtt tagjainak számítanak, nem gyerekek többé. Valami új kezdődik az életükben, amelyet felelősséggel vállalnak. Aki megáldatik, az kap valamit, istentől jövő útravalót. Valamit, ami jóval több, mint egy jókívánság, egy mondat. Ezért van jelentősége az istentisztelet végén is az áldásnak, ami több mint búcsú-szó. Üzenet, egyfajta örökség és ígéret van benne Isten részéről. Egy olyan lelki, Istentől jövő, mély tartalom, amellyel az ember kimegy a hétköznapok világába, és ott az Ő tanújává lesz.

 

Áldottnak lenni, és áldani az Istent

Az, hogy Jézus mennybe emeltetett, miközben kezeit áldásra emelte, lehet felfoghatatlan, lehet érthetetlen. Lehet rá úgy tekinteni, mint aminek semmi köze az életemhez, aminek nincs hatása sorsomra, utamra, reménységemre. De a tanítvány, az akkoriak és a mostaniak is élő hittel tekinthetnek az eseményekre, mint amik sokat mondóak, amiket ha hittel ragad meg az ember, akkor nagyon is átformálja gondolatát és egész életét. Lehet ennek örülni, hogy Jézus mennybe ment. Hiszen kiteljesedik a mennyei Atyának az ember megváltására irányuló terve és szándéka. S a mennybement Krisztus, aki elküldte Lelkét tényleg minket is magához kapcsolhat, érezhetjük, hogy Ő velünk van. S mi is áldhatjuk és magasztalhatjuk érte, általa és benne a Mindenható Istent.

Ezt akarja munkálni bennük Jézus, hiszen ezek az utolsó szavai a tanítványaihoz: „Tanúim lesztek”. Eddig tanítványok voltak, akik szemmel kísérhették a Mester életét és munkálkodását. Hallhatták mindazt, amit Jézus eléjük tárt, most pedig következik a tanúságtétel. Mindaz, amit eddig tapasztaltak az most már életfolytatás kell, hogy legyen. Nem ért véget a Jézussal való kapcsolat, hanem most fog kiteljesedni, ha érte és neki élnek.  Most már nem szemlélők, hanem bizonyságtévők kell, hogy legyenek. A Jézus erejével kell elindulni és Róla beszélni. Az Isten országának munkálóivá lenni.

Ezt a folytatást akarja munkálni minden tanítvány életében. Nem elég az, ha csupán hallgat az ember, még az sem, ha meghallgat, hanem ha cselekvője lesz mindannak, amire Jézus tanította. Mindig előrébb, előrébb akar segíteni.  Hírvivővé, tanúvá formálni és meggyőzni arról, hogy ez a folytatás nem csak bennünk, hanem általunk is valóság lesz. Ha van folytatás bennünk, ha nem szól szava hiába, ha életünk tanúságtevő tanítvány élet lesz, akkor van folytatás számunkra. A megfutott földi élet után folytatódhat az Istenhez tartozásunk az örökkévalóságban. Részt kaphatunk abból, amit Jézus mennybemenetele, az Atya jobbján léte számára folytatásként jelent. 

Ezek a jézusi ígéretek reménységet munkálók, és a jézusi távozással, mennybemenetellel való összekapcsolása valóban örömet jelent. Hiszen megy minden az Atya által eltervezett módon. A mennybemenetel hatása tehát a tanítványokra az öröm, a boldog előretekintés, az atyai akaratra való ráhagyatkozás.

S amiről Lukács evangélista beszámol, az az eredmény, a következmény. Mit tesznek a tanítványok lejőve az Olajfák hegyéről, ahol hetekkel korábban elfogták mesterüket, ahol féltek, ahonnan menekültek?  Erről a pontról indul áldással, illetve folytatódik életük, szolgálatuk.

Hogy épül be Jézus Krisztus távozása, mennybemenetele az Istenhez fűződő viszonyukba, az Atyához való kapcsolatukba? Azt olvassuk, hogy mindig a templomban voltak és áldották az Istent. Azaz egyértelmű, hogy Jézus távozása az nem a kapcsolat megszakadását, hanem inkább a megerősödést szolgálja. Ahogy maga Jézus is ígérte: én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ha nem is test szerint, de lelkiekben mindenképpen a teljes összekapcsolódás, összeköttetés alakul ki. Nem valami megszűnik Jézussal kapcsolatban, hanem inkább a Jézussal való közösség másfajta formában, de mélyebben, áthatóbban folytatódik. Ők maguk is áldássá válnak, és áldják az Istent. Magasztalták az Atyát mindazért, amit Jézusban véghezvitt eddig, és amit, boldog reménységet magukban hordozva hihetnek, hogy véghez visz ezután.

Jelentsen nekünk is Jézus mennybemenetele áldást, hogy tanúivá váljunk, és felismerjük, hogy mindezért istent áldhatjuk. Ámen.

 

 

Imádság:

 

Áldd meg, Uram, a kezemet

hogy finom fogású legyen

hogy tartson, de ne szorítson béklyóba

hogy adjon, de ne számításból

hogy ereje legyen vigasztalásra és áldásra

 

Áldd meg, Uram, a szememet

hogy meglássa a szépet

hogy ne legyen vak a láthatatlan iránt

hogy átlásson a látszaton

hogy mások pillantásában melegedhessenek

 

Áldd meg, Uram, a fülemet

hogy meghallja hangodat

hogy észlelje a szenvedés neszét

hogy bezárulni tudjon a locsogás előtt

hogy ne riadjan a kellemetlen hangtól

 

Áldd meg, Uram, a szájamat

hogy szólni tudjon Rólad

hogy szavai ne sértsenek

hogy hangjai gyógyírként hassanak

hogy ne adja ki a rábízottakat

 

Áldd meg, Uram, a szívemet

hogy Lelked lakóhelye lehessen

hogy a meleget őrizze és meleget adjon

hogy örömet és bánatot megkülönböztetni tudjon

 

Áldd meg, Uram, az életemet

hogy áldás lehessen a magam

és mások számára. Ámen.

 

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |