|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
Királyi
áldást kapni
Lekció: Apostolok cselekedetei 1. fejezet 4-14.
vers
4Amikor
együtt volt velük, megparancsolta nekik: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből,
hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, 5hogy
János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek
meg.”
6Amikor
együtt voltak, megkérdezték tőle: „Uram, nem ebben az időben állítod fel
újra a királyságot Izráelnek?”
7Így
válaszolt: „Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok,
amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett.
8Ellenben
erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek
Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső
határáig.”
9Miután
ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük
elől.
10Amint
távozása közben feszülten néztek az ég felé, íme, két férfi állt meg
mellettük fehér ruhában, 11és ezt mondta: „Galileai férfiak,
miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a
mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.”
12Ezután
visszatértek Jeruzsálembe az Olajfák hegyéről, amely Jeruzsálem közelében
van egy szombatnapi járóföldre.
13Amikor
hazatértek, felmentek a felső szobába, ahol meg voltak szállva, mégpedig
Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab,
az Alfeus fia, Simon, a Zélóta és Júdás, a Jakab fia.
14Ezek
valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az
imádkozásban, az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel
együtt.
Textus: Lukács
evangéliuma 24. fejezet 50-53. vers
Ezután kivitte őket
Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket.
És miközben áldotta
őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe.
Ekkor leborulva
imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe; mindig a
templomban voltak, és áldották Istent.
Mácz István írja: „A
kéz alkot. A kéz dolgozik. A kéz teremt. Világot formál. Erejében fogja az
anyagot. A világ megváltoztatásában az értelem munkatársa.
A
kéz érint. Tapintással “lát”, “észlel”. A kéz érzi a másik melegét. A
szívdobogást ő tapintja ki. Kéz szorít kezet. A másik embert a kéz engedi
el. A kéz integet, hív, küld vagy taszít.
A kezedben magad
mozdulsz meg. A kezed mozdulatával beszélsz, suttogsz, szónokolsz. Ha
nincs szavad, kezed sem mozdul meg.
Vak szemek ujjaid
hegyei, mégis látsz velük és a világból olyat ismersz meg, melyet csak ő
tapinthat ki. Más érzékszerved arról semmit sem tud mondani.
A kezed. Érint és
taszít. Üt és simogat. A kezed nyúl ételért, a kezed itat meg. A kéz
ringat. A kéz csukja le a halott szemét.
Kezed. Szeresd.
Örülj neki. Hisz hatalma van örömet adni.”
A tanítványok is oly sokszor
látták Jézus kezét, és sokat kaptak általa. Láttak, amikor először intett
nekik, hogy kövessék Őt, amikor Názáretben kitekerte Ézsaiás tekercsét és
felolvasott, amikor bekente a vak szemét sárral, megérintette a leprást, a
vakot, vagy épp a vérfolyásos asszonyt. Amikor kisgyermekek fejére tette
áldón a kezét, megtörte a kenyeret, hálát adva az 5000-nek, amikor
kinyújtotta Péternek, amikor az süllyedni kezdett, vagy épp megfogta Jairus
halott lányának a kezét. Ugyanezek a kezek törték meg e kenyeret és emelték
fel a poharat nagycsütörtök este, mosták meg a tanítványok lábát. Ezek a
kezek kulcsolódtak össze a Gecsemáné kertjében, gyógyították meg Málkus
levágott fülét, kötöztettek meg, feszítettek meg, szegeztetek át. Ezek
voltak azok a kezek, amelyeket Tamás megérinthetett volna, amely az ételt
fogta, amikor tanítványaival evett húsvét után, és ugyanazok a kezek,
amelyek most utoljára áldásra emelkednek. Jézus miközben áldja az övéit,
felemeltetik, egészen addig, amíg egy aranyos felhő eltakarja Őt.
Meglepő búcsúzás
Az evangélisták nagyon
keveset, és nagyon szűkszavúan fogalmazzák meg annak a napnak a
történéseit. Azt azonban tudhatjuk, hogy a feltámadt Krisztus még abban a kegyelemben
részesítette az övéit, hogy nem egyből a mennybe távozott, hanem negyven
napon keresztül még itt tartózkodott a földön. Többször is megjelent a
tanítványoknak, megmutatta sebeit, meggyőzte kétkedő hitüket arról, hogy
igen megtörtént a nagy csoda. Hogy győzött a halál felett. S bár Jézus
életének egy-egy nagy eseményéről nem mondható el, hogy lennének szemtanuk,
hiszen örök titok fogantatása, örök titok a feltámadás csodája, de az
áldozócsütörtöki események a tanítványok szeme előtt mennek végbe.
Láthatják, szemmel követhetik
Jézust addig, amíg a földi érzékszerv elmehet. Így számolnak be az
evangéliumok arról, hogy egyszer csak eltűnt a szemük elől. Nem eltakarta
egy hegy és már nem látták, nem egyszerűen otthagyta őket és egy másik
faluba vagy városba távozott, hanem „eltávolodott tőlük és felment a
mennybe” mondja Lukács. Valami különöset láthattak és élhettek át,
ahogy végbement az, hogy Jézus átment a látható világból a láthatatlanba.
A tény az, hogy a tanítványok
ott utoljára láthatják Jézust test szerint, utoljára hallják tanító szavát,
vehetik áldását. És be kell következnie az elvállásnak, a búcsúvételnek.
Eljött a pillanat, amikor a Jézus testi közelségében töltött napoknak és
éveknek egyszerre csak vége szakad.
Búcsúzni nehéz. Különösen, amikor nem
először történik. Nehéz újra és újra elválni. Emlékszem, gyermekként
mennyire megviselt, amikor másik városban élő testvéreimtől el kellett
váljak egy-egy nyaralás után. Összefűztek az együtt töltött napok, és azt
már egy kisgyermek is tudja, hogy ugyanazok az idők soha többet nem térnek
már vissza. Ki tudja, mikor találkozunk újra? De milyen nehéz az elválás
felnőttként egy-egy véget érő szerelemkor, mennyire tud fájni a válás, vagy
épp, amikor szerettét kíséri az ember utolsó útjára. Valami lezárult,
valami véget ért, ami fontos, és soha többé nem pótolható, soha többé nem
jön vissza már. Sokan magukba zárkóznak, mások elfojtják érzelmeiket, és
úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna, mert nem bírja elviselni a lelkük
a veszteséget, mások újra és újra, mint csak az elválás részleteit
boncolgatják próbálva megérteni a történéseket.
A tanítványok egyszer már
átélték az elválás fájdalmát. Ott a kereszt alatt, amikor látták
meghalni mesterüket, valami bennük is eltörik. Magukba zárkóznak, félnek, elveszettnek
érzik az ügyet, gyászolnak, emlékeznek. Aztán amikor szembetalálják magukat
a feltámadott Úrral, hatalmas az örömük! Újra együtt vannak, együtt esznek,
hallgatják szavait. Szinte minden a régi, bár azért nem teljesen
ugyanolyan. És akkor most újra el kell válni. Az ember ilyen esetben talán
még csalódottabb, még becsapottabbnak érzi magát, noha már ismeri az
érzést, hiszen újra elhitte a lehetetlent, reménykedett, aztán mégis hiába.
Most következett el az az időszak, amiről
Jézus azt mondta, hogy „aztán nem láttok”, mégsem a fájdalom érzése az,
amely leginkább jellemzi őket. Van szó csodálkozásról, értetlenségről, van
szó meglepődésről. S van két különös dolog, amit az ott lévők tesznek: még
egyszer leborulnak Uruk előtt, térdre esnek és úgy imádják őt, s nem
könnyeket hullatnak, hanem örömmel visszatérnek Jeruzsálembe. Ez aztán
nagyon különös dolog. Vajon miféle öröm lehetett a tanítványok
szívében? Most váltak el szeretett Mesterüktől, most volt a búcsúvétel.
Bizonyos, hogy nem annak örülnek, hogy Jézus
elment, nem annak, hogy na most már kezükbe vehetik a dolgokat, és önállóan
végezhetik a Jézus által elkezdett munkát. Sokkal inkább az jelentette
számukra az örömet, hogy a jézusi szavak beteljesedését most sokkal
mélyebben megértették, részesévé váltak. Jézus beszélt erről az időről,
beszélt arról, hogy ez az esemény, hogy ő visszamenjen a mennybe ugyanúgy
része az isteni tervnek, mint a születés, a halál vagy a feltámadás. Jézus
nem valami olyat tesz, amit hirtelen kitalált, hogy talán így lenne jó, hanem
az atyai akaratnak engedelmeskedik. Vissza kell térnie, hogy valósággá
legyen, amit a tanítványok már ígéret formájában hallottak. El kell, hogy
menjen, hiszen akkor jöhet el a Vigasztaló, el kell, hogy menjen, hiszen
készíteni kell a helyet, a helyeket az atyai házban. El kell, hogy menjen,
hogy az Atya előtt közbenjárjon értünk, s el kell, hogy menjen, hogy az
Atya által rendelt időben majd dicsőséggel és hatalommal térjen vissza
magához venni az övéit.
Jézus áldó keze –
az áldás jelentősége
Jézus
elmegy, felemeltetik. De nem véletlen, hogy közben kiterjeszti a kezét, és
megáldja az ott lévőket. Nem véletlen, hogy a tanítványok miután veszik az
áldást, leborulnak, örülnek, és Jeruzsálemben áldják az Istent. Jézus
elment, de kaptak valamit, olyan valamit, ami nagyon fontos ahhoz, hogy
tovább tudjanak lépni addig is, amíg megérkezik a Pártfogó, a Szentlélek.
Ez pedig az áldás.
De
mit is jelent az a szó, hogy áldás? Oly sokszor használjuk. „Áldást, békességet”
kívánunk egymásnak, mi lelkészek
minden Istentisztelet végén áldást mondunk, mégis általában oly kevéssé
vagyunk tisztában azzal, hogy mit is jelent ez a fogalom!
Az
áldás azt jelenti, hogy kimondott szóval üdvhozó erőt közvetít az ember,
valakit üdvhozó erő hordozójának nyilvánít, vagyis valakit üdvhozó erő
hordozójává tesz.
Izráel gondolkodásában ennek minden esetben a forrása, adója Isten, akkor is, ha ember az áldás szavainak
kimondója. Innen érthető az, hogy az
életben való boldogulás alapja az Istentől nyert áldás volt, amely
elnyerésének föltétele az engedelmesség volt. Az áldás, egyrészt, mivel
Isten adja, visszavonhatatlan.
Hogy ezt kicsit jobban
megértsük, meg kell értenünk az akkoriak gondolkodásmódját. A héber nyelv gyakorlatilag igékre
épül. A szavak nagy része erre a szófajra vezethető vissza különböző módon.
Minden a cselekvésről szól. Amit Isten kimond, az egyúttal meg is történik.
Isten minden szavában élet van, cselekedet, ami tettekre, és cselekedetekre
is kell indítsa az embert is. A szóban, különösen az Úr szavában erő van. Erő, ami
egyszeri, visszavonhatatlan, valóságos, megtapasztalható, vagyis valóban az
élet maga.
A zsidó emberek nem sok szót használtak,
de azt tudták, hogy a kimondott szóban erő van, és visszavonhatatlan. Éppen
ezért az áldásban különösképpen is az van. Az Istentől kapott áldásban ott
van az illető múltja, jelene, és jövője elrejtve. Olvassuk csak el majd
otthon a 49. fejezetet, amelyben Jákób megáldja a fiait! Ezekben a
szavakban ott rejlik a későbbi törzsek sorsa, noha ezek a férfiak akkor még
mit sem tudtak arról, hogy mennyi leszármazottuk lesz egykor! A kimondott
szóban erő van, és visszavonhatatlan.
Gondoljunk bele abba, hogy mi
mindent is jelent, amikor „áldást, békességet” kívánunk egymásnak a
templomajtóban! Érezzük a súlyát, amikor egy-egy levél, vagy születésnapi
lapra írjuk, vagy egymásnak énekeljük: „Áldjon meg téged az Úr!”?
Ezeknek a szavainknak súlya van, ezekben a mondatokban erő van. A lehető legtöbbet kívánjuk ilyenkor a
másiknak, hiszen Isten üdvösségadó kegyelmébe, az Ő kezeibe ajánljuk
a másik embert! Nem játék kimondani ezeket a szavakat!
Még inkább nem volt játék
Jákób kimondott szava egykor, amikor megáldotta 12 fiát! Örökséget kaptak,
egy olyan köteléket, amely visszavonhatatlanul összekapcsolta őket őseik,
Ábrahám és Izsák Istenével, és ezzel gyökereket, identitást és értékeket
adott nekik a jövőjükre nézve! Átélték, hogy van családjuk, van múltjuk,
hiszen az áldás kimondásával egy láncolat folytatódott. Apjuk haldoklik,
nélküle kell folytassák életüket, valami új kezdődik el. De tudták, hogy az
életük egybefonódik atyáik Istenével, aki hordozta, vezette apjukat,
nagyapjukat, dédnagyapjukat. Tudták, hogy nem véletlen, hogy az öreg Jákób
fontosnak érezte ebben az örökségben részesíteni őket, hiszen ő maga is
megtapasztalta az Istennel való közösség megtartó erejét a hétköznapokban.
Vagyis gyökereket kaptak
Istentől a Vele és követőivel való kapcsolat
által, és identitást,
hiszen az áldás kapaszkodót jelentett a jövő nehézségei közepette. Ehhez a
ponthoz vissza lehet nyúlni, erőt lehet belőle meríteni, hiszen Isten
valósága, megtartó ereje van felkínálva benne a számukra.
Akkor hangzik el az áldás,
amikor valami új kezdődik el. Kibocsátás és örökség az áldás, ajándék,
útravaló. Beszéltem már arról egyszer, hogy milyen sokat jelentett nekem,
amikor Amerikában a lelkészek rám tették a kezüket, és egyenként
megáldottak mielőtt hazatértem volna, majd itt a gyülekezetünk előtt két és
fél éve, amikor elkezdtem szolgálatomat. De beszélhetnék arról is, amikor
lelkészszentelésen kiküldetik az ember kézrátétel által, vagy épp majd most
vasárnap, amikor a fiatalok fején nyugszik meg a kéz, és megáldatnak. Ettől
kezdve ők a gyülekezet felnőtt tagjainak számítanak, nem gyerekek többé.
Valami új kezdődik az életükben, amelyet felelősséggel vállalnak. Aki
megáldatik, az kap valamit, istentől jövő útravalót. Valamit, ami jóval
több, mint egy jókívánság, egy mondat. Ezért van jelentősége az
istentisztelet végén is az áldásnak, ami több mint búcsú-szó. Üzenet,
egyfajta örökség és ígéret van benne Isten részéről. Egy olyan lelki,
Istentől jövő, mély tartalom, amellyel az ember kimegy a hétköznapok
világába, és ott az Ő tanújává lesz.
Áldottnak lenni, és
áldani az Istent
Az, hogy Jézus mennybe emeltetett,
miközben kezeit áldásra emelte, lehet felfoghatatlan, lehet érthetetlen.
Lehet rá úgy tekinteni, mint aminek semmi köze az életemhez, aminek nincs
hatása sorsomra, utamra, reménységemre. De a tanítvány, az akkoriak és a
mostaniak is élő hittel tekinthetnek az eseményekre, mint amik sokat
mondóak, amiket ha hittel ragad meg az ember, akkor nagyon is átformálja
gondolatát és egész életét. Lehet ennek örülni, hogy Jézus mennybe ment. Hiszen
kiteljesedik a mennyei Atyának az ember megváltására irányuló terve és
szándéka. S a mennybement Krisztus, aki elküldte Lelkét tényleg minket is
magához kapcsolhat, érezhetjük, hogy Ő velünk van. S mi is áldhatjuk és
magasztalhatjuk érte, általa és benne a Mindenható Istent.
Ezt akarja munkálni bennük
Jézus, hiszen ezek az utolsó szavai
a tanítványaihoz: „Tanúim
lesztek”. Eddig tanítványok
voltak, akik szemmel kísérhették a Mester életét és munkálkodását.
Hallhatták mindazt, amit Jézus eléjük tárt, most pedig következik a
tanúságtétel. Mindaz, amit eddig tapasztaltak az most már életfolytatás kell, hogy legyen. Nem
ért véget a Jézussal való kapcsolat, hanem most fog kiteljesedni, ha érte
és neki élnek. Most már nem szemlélők, hanem
bizonyságtévők kell, hogy legyenek. A Jézus
erejével kell elindulni és Róla beszélni. Az Isten országának
munkálóivá lenni.
Ezt a folytatást akarja
munkálni minden tanítvány életében. Nem elég az, ha csupán hallgat az ember, még az sem, ha meghallgat, hanem ha cselekvője lesz mindannak, amire Jézus
tanította. Mindig előrébb, előrébb akar segíteni. Hírvivővé, tanúvá
formálni és meggyőzni arról, hogy ez a folytatás
nem csak bennünk, hanem általunk is valóság lesz. Ha van folytatás bennünk, ha nem
szól szava hiába, ha életünk tanúságtevő tanítvány élet lesz, akkor van folytatás számunkra. A
megfutott földi élet után folytatódhat az Istenhez tartozásunk az
örökkévalóságban. Részt kaphatunk
abból, amit Jézus mennybemenetele, az Atya jobbján léte számára
folytatásként jelent.
Ezek a jézusi ígéretek
reménységet munkálók, és a jézusi távozással, mennybemenetellel való
összekapcsolása valóban örömet jelent. Hiszen megy minden az Atya által
eltervezett módon. A mennybemenetel hatása tehát a tanítványokra az öröm, a
boldog előretekintés, az atyai akaratra való ráhagyatkozás.
S amiről Lukács evangélista
beszámol, az az eredmény, a következmény. Mit tesznek a tanítványok lejőve
az Olajfák hegyéről, ahol hetekkel korábban elfogták mesterüket, ahol
féltek, ahonnan menekültek? Erről a
pontról indul áldással, illetve folytatódik életük, szolgálatuk.
Hogy épül be Jézus Krisztus
távozása, mennybemenetele az Istenhez fűződő viszonyukba, az Atyához való
kapcsolatukba? Azt olvassuk, hogy mindig a templomban voltak és áldották az
Istent. Azaz egyértelmű, hogy Jézus távozása az nem a kapcsolat
megszakadását, hanem inkább a megerősödést szolgálja. Ahogy maga Jézus is
ígérte: én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ha nem is test
szerint, de lelkiekben mindenképpen a teljes összekapcsolódás,
összeköttetés alakul ki. Nem valami megszűnik Jézussal kapcsolatban, hanem
inkább a Jézussal való közösség másfajta formában, de mélyebben, áthatóbban
folytatódik. Ők maguk is áldássá válnak, és áldják az Istent. Magasztalták
az Atyát mindazért, amit Jézusban véghezvitt eddig, és amit, boldog
reménységet magukban hordozva hihetnek, hogy véghez visz ezután.
Jelentsen nekünk is Jézus
mennybemenetele áldást, hogy tanúivá váljunk, és felismerjük, hogy
mindezért istent áldhatjuk. Ámen.
Imádság:
Áldd meg, Uram, a kezemet
hogy finom fogású legyen
hogy tartson, de ne szorítson
béklyóba
hogy adjon, de ne számításból
hogy ereje legyen
vigasztalásra és áldásra
Áldd meg, Uram, a szememet
hogy meglássa a szépet
hogy ne legyen vak a
láthatatlan iránt
hogy átlásson a látszaton
hogy mások pillantásában
melegedhessenek
Áldd meg, Uram, a fülemet
hogy meghallja hangodat
hogy észlelje a szenvedés
neszét
hogy bezárulni tudjon a
locsogás előtt
hogy ne riadjan a kellemetlen
hangtól
Áldd meg, Uram, a szájamat
hogy szólni tudjon Rólad
hogy szavai ne sértsenek
hogy hangjai gyógyírként
hassanak
hogy ne adja ki a
rábízottakat
Áldd meg, Uram, a szívemet
hogy Lelked lakóhelye
lehessen
hogy a meleget őrizze és
meleget adjon
hogy örömet és bánatot
megkülönböztetni tudjon
Áldd meg, Uram, az életemet
hogy áldás lehessen a magam
és mások számára. Ámen.
|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
|