| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A bizonyságtévő élet

Textus: 2Timóteus  1. fejezet 3-10. vers

³Hálát adok az Istennek, akinek őseimhez hasonlóan tiszta lelkiismerettel szolgálok, amikor szüntelenül, éjjel és nappal megemlékezem rólad könyörgéseimben, ⁴és könnyeidre emlékezve látni kívánlak, hogy öröm töltsön el.

⁵Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan.

⁶Ezért emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely kezeim rád tétele által van benned.

⁷Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.

⁸Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által.

⁹Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk.

¹⁰Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.

Bevezetés

            Sokan írnak végrendeletet haláluk előtt. Nem véletlen ez a szokás: ez az utolsó lehetőség arra, hogy valaki még szólhasson szeretteihez, rendezhesse függő dolgait, hangot adhasson akaratának halála után. Ezek a szavak különösen nagy jelentőséggel bírnak.

            A keresztyén hagyomány szerint Pál apostolnak ez a levele is egyfajta végrendelet. Börtönben van, tudja, hogy hamarosan kivégzik, így búcsúzik, és utolsó gondolatait küldi el fiatal tanítványához. Úgy is mondhatnánk, lelkileg ez Pál végakarata. Most a 21. században olvasva pedig kiderül, hogy nem csupán Timóteus számára tartogatott üzenetet, hanem a mi számunkra is.

A levél keletkezésének körülményeiről

Hogy még jobban megérthessük, hogy mit is takar ez, először is meg kell ismernünk a levél keletkezésének körülményeit. A címzett Timóteus. Egy félig zsidó, félig görög családból származó fiatalember. Édesanyjától Loisztól és nagyanyjától Eunikétől tanulta meg a zsidó vallás alapjait. Ők voltak azok, akik elindították az Isten felé vezető úton.  Az Apostolok Cselekedetéből megtudjuk, hogy hogyan találkozott Pállal Lisztrában, aki nagyon megszerette őt. Mestere volt az, aki Jézus Krisztushoz vezette, tanította missziós utjai során, és szinte fiaként szerette. Pált azonban börtönbe zárták, így Timóteusnak kell folytatnia mestere munkáját. Sokak vannak rábízva a gyülekezetben, és egyedül kell megálljon a megpróbáltatások között fiatalkora ellenére. Pál, bár nem lehet vele, biztatja és emlékezteti őt a távolból sorain keresztül. Ez a fiatalember valószínűleg sokszor bizonytalan lehetett még, talán szégyenlős, és félénk. Félhetett a rábízott felelősségtől, a terhektől, a gyülekezetben lévő konfliktusoktól, különböző tanításoktól, hitbeli nézetektől – ne felejtsük el, hogy nincsenek még letisztult tanítások –, mert Pál nem véltetlen említi könnyeit, és erősíti őt, hogy imádkozik érte.

Aki állt már be bármilyen szolgálatba, különösen fiatalként, az tudja, hogy milyen nagy teher is az. Emberek előtt beszélni a hitről, vezetni őket, útmutatást adni. Az ember néha nagyon elfárad, elbizonytalanodik, hogy valóban ezt kell csinálja, mi van, ha téved, ha hibázik? Milyen jó, ha van ilyenkor valaki, aki bíztatja az embert, aki bátorítja, hogy nincs egyedül, hogy van a családjából lelki öröksége. Hiszen nagyon fontos, amit otthonról hoz az ember a családjából, szüleitől. Timóteusnak pedig gazdag lelki öröksége lehetett, olyan, amelyre bátran építhetett élete során.

Mindezek mellett pedig ott van az a nagyon szoros lelki kötelék, amely az apostolhoz fűzte, hiszen együtt utaztak, együtt éltek át sok nehéz percet. Folyamatosan hallhatta tanításait, gyakorlatban leste el a szolgálat fortélyait, és általa kapta az áldást. Ő az, akinek a munkáját folytathatja, mert méltóvá vált rá, lelkileg készen van.

Bár fizikailag nincs is vele senki a levél írása idején, de Pál bíztatja, hogy nem lesz egyedül, hiszen könyörögnek érte, és megtapasztalja majd Isten erejét. Hiszen Isten volt az, aki eddig is felkészítette a szolgálatra, és azzá formálta, aki ma ő, nem véletlenül van ez így, és nem önmagától. Timóteus eseményein túlmutatnak a személyén.

Komolyan kell ezt venni, és Pál is nagyon komolyan beszél erről: „gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát.” Tüzet szokás felgerjeszteni. Ég az a tűz, de ha elcsügged az ember, ha megfárad, akkor hajlamosak vagyunk csak parázsként viselkedni. Jó ilyenkor, ha biztatják az embert, sőt akár szeretettel fel is szólítják, hogy azért a tűzért, amit Istentől kap az ember, azért tenni is kell ám! Imádkozni, énekelni, építeni a közösséget Istennel.

Bíztatás a börtönből

Mindenekelőtt arra, hogy nem kell félnie, mert ha emberileg gyengének és fiatalnak érzi is magát, Isten az, aki alkalmassá teszi őt a szolgálatra. Igaz, hogy már mestere nem lehet mellette, de azért még nincs egyedül: Isten adja az ő lelkét. Hogy mit is jelent ez az ajándék?

·        Az erő lelkét, ami segít neki kitartani. Lehet, hogy úgy tűnik, hogy veszélybe került a misszió ügye Pál bebörtönzésével, lehet, hogy néha úgy érzi, erején felüli a gyülekezet vezetése, de Isten ereje éppen az ilyen időkben élhető át igazán. Nem véletlenek az apostol szavai, amelyeket a Korinthusi gyülekezethez ír: „Amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” Ahol az emberi erőfeszítések véget érnek, ott nyilvánul meg igazán Isten hatalma és ereje.

Nincs ez másként ma sem. Milyen sokan tudnának közülünk beszélni arról, hogy az élet egy-egy nehéz pillanatában, amikor már úgy éreztük, hogy összecsapnak a fejünk fölött a gond hullámai, hogyan kiáltottunk Istenhez, és kaptunk erőt, vezetést a problémák között is. Lehet, hogy nem oldódott meg azonnal a baj, de kaptunk erőt azok elviseléséhez.

Egyszer régen, amikor legátus voltam, beszéltem itt egy igés kártyáról, amelyen egy hatalmas sziklafal van, amelyet viharban csapkodnak a hullámok, és a vízen himbálózik egy kis piros bója. Erről szól ez. Arról, hogy Istennel való kapcsolatban erő van, és megerősít bennünket Lelke által, csak meg kell ragadni, felgerjeszteni, élni vele.

·        Isten Lelke a szeretet lelke is. A Szentlélek az, aki képessé tesz bennünket arra, hogy azzal a szeretettel tekintsünk azokra, akik körülöttünk vannak, amellyel Isten tekint ránk. Ez az a fajta szeretet, amit a görög a nyelv az agapé szóval jelöl. Ez az, amely akkor is képes szeretni, amikor a másik nem szeretetre méltó, akkor is odahajolni a másikhoz, ha az korábban már elutasított magától. Ez az a szeretet, amely segít béke-jobbot nyújtani a haragosomnak, akkor is, ha meg vagyok győződve, hogy nekem van igazam. Ez az a szeretet, amely képessé tehette Timóteust egy közösség vezetésére, amelyben sok különböző ember van, különböző személyiségekkel, temperamentummal. Ez az a szeretet, amely jó indulattal értelmezi mások botlásait, hibáit. Az Istentől való szeretet nem érdemekre tekint, hanem a szükségre, az emberre, mindennek ellenére is.

·        Isten lelke a józanság lelke is. Ez az, ami megóv bennünket a szélsőségektől, tévtanításoktól a keresztyén életben. Isten Lelke az, aki különbségtételre vezet jó és rossz között, és érett nagykorúságra a hitben. Napjainkban nagyon sok előadást tartanak a szeretetről, a boldog életről. Talán első látásra még szimpatikusnak is tűnnek a címek, vagy akár a gondolatok, talán tömegek tódulnak oda, a média is állandóan arról beszél. Ugyanakkor a korunkra jellemző lelki éhségben sokan élnek vissza ezzel, összemosnak gondolatokat, vallási tartalmakat. Ilyenkor van szükség a józanságra, hogy külön tudjuk választani az értékest az értéktelentől, a valódit a hamistól.

Pál emlékezteti mindezzel tanítványát, hogy mi mindent élt már eddig is át Isten kegyelméből, ezért nem szégyellheti Urát, Jézus Krisztust, és az Isten országának evangéliumáról bizonyságot kell tegyen.

Bizonyságtévő életforma

            Igaz, ez nem egy veszélytelen vállalkozás. Nem volt akkor sem, és ma sem. Pál példája mutatja, hogy az evangélium ügye sokak szemében egyáltalán nem népszerű, hiszen börtönbe vetik miatta többször is, majd kivégzik érte. Napjainkban ezekről már nincs szó, de arra még sokan emlékeznek itt közülünk, hogy néhány évtizede is milyen veszélyeket hordozott magában az, ha valaki felvállalta keresztyén hitét, mennyi megaláztatást, és hátratételt. Most békében, és vallásszabadságban élünk, mégis milyen gyakran elutasítanak bennünket azért, mert követni akarjuk Urunkat, mert Krisztusi értékeket vallunk egy olyan világban, amely csupán az egyén érdekeire tekint, és figyelmen kívül hagyja a másikat, és a közösséget. Keresztyénnek lenni nem veszélytelen dolog, nem volt ez sem akkor, és nem az ma sem.

            Hogy mégis miért éri mégis meg? Azért mert aki átadja az életét, elkötelezi magát Isten mellett, az olyan ajándékot kap Istentől, mint az új élet, és át fogja élni, hogy Isten kegyelméből megszabadított, megváltott minket, és Fia érdeméért elfogad bennünket, akármilyenek legyünk is. Pál itt nagyon világosan beszél arról, hogy ez több mint bűnbocsánat, ami után az ember ott folytatja az életét, ahol elkezdte. Az, hogy megváltattunk, meghívást is jelent arra nézve, hogy szentek legyünk. Ez a szó nem a tökéletességet jelenti, hogy hibátlanná kell válnunk, hanem azt, hogy legyünk Istennek szenteltek, neki elkülönítettek rá figyelők, az Ő szaván tájékozódók ebben a világban.

            Az az új élet pedig, amit Isten az övéinek ad nem csupán erre az életre vonatkozik, hanem a jövőbe tekint, az örök élet felé. Jézus keresztje és feltámasztása a legnagyobb biztosíték arra, hogy a halál ereje megtöretett a mi számunkra is.

A zsidó ember számára nem volt rosszabb dolog a halálnál, hiszen hitük szerint a halál birodalmában nincsen ott Isten jelenléte, a halál elszakadást jelent Uruktól. Krisztus által értjük meg teljes mélységében, hogy a bűn az, ami elválasztja az embert Istentől. Az a halál, amikor az ember elszakad Istenétől, és azt gondolja, hogy nélküle élhet. Ahol nincsen ott Isten jelenléte, ahonnan ki akarják Őt zárni, ott nincs élet. Így érthetjük meg, hogy mit jelent Jézus halála a mi számunkra: azt, hogy bár egy napon meg fogunk halni, de ezzel mégsem lesz vége. Feltámasztatásunk által részünk lehet az örök életben, ami jelenlétet jelent Isten dicsőségében, örök kapcsolatot vele. Ez ugyan majd csak az Ő országában teljesedik ki, de már most reménységet, és erőt adhat földi életünkben.

            Ez adott erőt Pálnak is, és erre emlékezteti a csüggedésre hajlamos Timóteust is. Lehet, hogy az apostol be van zárva, falak veszik körül, és sötétség, de ő mindezeken hite által képes túllátni. Azért tudja vállalni a szenvedést meghátrálás nélkül, mert Isten dicsőségére tud tekinteni, Ő nem a pillanatnyi helyzetére tekint, hanem mindarra, amiben része lesz, amit Isten az Őt követőknek akar és fog ajándékozni. Ezért történhetett meg az, hogy egy korábbi bebörtönöztetése alatt Filippiben munkatársával, Szilásszal nem kétségbe esik bizonytalan helyzetük miatt, hanem dicsőíti az Istent. Ő azt látja, amit Isten véghez vitt értünk, és ezért tudja, hogy van több, lesz több mint a szenvedés és a halál, mert Isten dicsőségében lesz része, és az Úr nem felejtkezik el az övéiről.

Bizonyságot tenni, de hogyan?

            Pál élete bizonyságtevő élet volt, azzá lett Timóteusé, és azzá lehet a miénk is. Mi, amikor napjainkban a bizonyságtétel szót halljuk, általában a lelkipásztorokra gondolunk, akik fenn állnak a szószéken, hirdetik az Igét. Általában tőlük várjuk azt, hogy életükkel támasszák alá mindazt, amit mondanak. Igen, való igaz, a hitelesség elvárható, de nem azért elsősorban, mert valaki lelkipásztor, hanem azért, mert keresztyén, mert Krisztus-követő, vagyis tanú. Valamennyien bizonyságtevők, tanúságtevők kell legyünk! Egykor, Filippiben a börtönőr Pálék viselkedését látva megtért, Isten felé fordult, Pál hiteles szavai kitartásra bíztatták Timóteust. Ugyanígy a mi szavaink, a mi hiteles keresztyén életünk is Isten felé indíthatnak másokat. Az, ha látják, hogy hogyan állunk meg a gondok, szenvedések között, az, ahogy átélik a velünk való kapcsolatban a megbocsátást, és a szeretetet. Isten erre hív, és indít bennünket. Ennek az életformának a gyakorlásában legnagyobb példaképünk maga Jézus Krisztus, aki annyira szeretett bennünket, hogy meghalt értünk. A bizonyságtevő életmód nem könnyű, sőt, gyakran úgy tűnik, hogy hiábavaló, értelmetlen dolog. Mégse csüggedjünk, hanem adjon erőt nekünk az, ami egykor Timóteusnak erőt adott, hogy nincs egyedül: Isten adja nekünk az Ő Lelkét, ami nem a félelem lelke, hanem az erő, a szeretet, és a józanság lelke, és a jutalmunk az örök élet dicsősége lesz. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |