| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Örömmel dicsőítsük az Urat!

Zsoltárok könyve 8. fejezet

¹A karmesternek: »A szőlőtaposók« kezdetű ének dallamára. Dávid zsoltára.

²Ó, URunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön, az égen is megmutattad fenségedet!

³Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót.

⁴Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, ⁵micsoda a halandó - mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?

⁶Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg.

⁷Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél:

⁸a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is,

⁹az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak.

Ó, URunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön!

Imádkozzunk:

Mennyei Urunk! Hálatelt szívvel állunk meg előtted. Magasztalunk a sok jóért, amit az elmúlt napokban is készítettél nekünk. Köszönjük, hogy minden nap megszólítottál. Hálásak vagyunk, hogy ma is összegyűjtöttél minket a veled való találkozásra. De meg kell valljuk, ezekre mind érdemtelenek vagyunk. Sokszor inkább saját gyarapodásunkat szolgáljuk, mint a Tied. Sokszor csak akkor hívunk, ha baj van. Akkor kell segítséged, ha már nem tudunk mit tenni. Ha munkánk eredménytelen, Tőled várjuk a megoldást, ha magunktól nem megy, sokszor álszerényen meghúzódunk, és Rád mutogatunk, hangoztatva: hiába építik a munkások a házat, ha az Úr nem építi azt. Sokszor elfelejtjük, hogy nélküled kezdtünk bele. Sokszor csak a terv része vagy, nem a tervező. Bocsásd meg ezt nekünk, és kérünk, folyton emlékeztess minket, hogy a Te házadat akarjuk először építeni. Nálunk lelj otthonra. Kérünk, küldd Szentlelked ma is ránk, hogy felébressze bennünk a mérhetetlen vágyat Igéd hallására, megértésére és annak megtartására. Jézus Krisztusért, a Te szent Fiadért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

Szent vagy örökké, Atya Úr Isten,

A magas mennyekben,

Ki teremtettél És megtartottál

E nyomorult testben.

Szent a mi Urunk, Úr Jézus Krisztus,

Kit értünk bocsátál,

Kivel megváltál, hogy testünk miatt

Lelkünk el ne vesszen.

Szent a Szentlélek, ki az Atyával

Egy és a Fiúval,

Aki vigasztal és tanít minket

Az örök életre.

Szentség, dicsőség, légyen tisztesség

A Szentháromságnak,

Ki uralkodik egy Istenségben

Most és mind örökké.

241. dicséret

Jelenések könyve 7. rész 9-12. vers

⁹Ezek után láttam: íme, nagy sokaság volt ott, amelyet megszámlálni senki sem tudott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből; a trónus előtt és a Bárány előtt álltak fehér ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak, ¹⁰és hatalmas hangon kiáltottak: »Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónuson ül, és a Bárányé!«

¹¹Az angyalok mind ott álltak a trónus, a vének és a négy élőlény körül, arcra borultak a trónus előtt, és imádták Istent ¹²eképpen: »Ámen! Az áldás, a dicsőség és a bölcsesség, a hálaadás és a tisztesség, a hatalom és az erő a mi Istenünké örökkön-örökké. Ámen.«

Szeretett Testvérek!

A Zsoltárok könyvéből olvasott Ige, és most a Jelenések könyvéből olvasott Ige egy óriási feszültséget rejt magában. A Zsoltárok könyvében a 8. zsoltár a teremtésről, a teremtett világról, a benne teremtett emberről szól, és a Jelenések könyvében pedig azt láthatjuk, hogy már a megdicsőült szentek imádják az Urat. A teremtés csodájától a mennyei dicsőségbe való bepillantásig vezet az út a kereszten át. Pünkösd után most hadd legyen az a mi gondolatunk, kérdésünk, hogy hogyan él Isten népe, az egyház e kettő között, a teremtéstől a megdicsőülésig. Hogyan élhet a mai gyülekezet ezzel az ajándékkal, amit a 8. zsoltár így mond, hogy mily felséges az Úr neve, és az embert milyen nagy dicsőségre teremtette erre a világra, és abban, amit láthatunk majd a mennyei dicsőségben a trónus körül, a megdicsőült Úr Krisztus trónusa körül.

A 8. zsoltárt, amikor olvastam, akkor egy csodálatos gondolatsor jutott eszembe, amit Mahatma Gandhi mondott egyszer, most ebből olvasok:

„A kozmoszban az élet három környezetben fejlődött ki. Mindegyik sajátos, elkülönült génkóddal rendelkezik. A tengerben élnek a csendes, néma halak, a szárazföldön élő állatok kiáltanak, üvöltenek, bőgnek. Az eget benépesítő madarak énekelnek. A csönd a tenger sajátja, a szárazföldé a kiáltás, az égé pedig az ének. Az ember azonban mindháromnak részese. Magában hordozza a tenger mélységét, a föld terhét és az egek magasságát. Ezért az ember egyszerre csönd, kiáltás és ének. Mindehhez hozzá lehet tenni, hogy ma a transzcendencia nélküli embernek csak a kiáltás marad meg, mert nem akar több lenni, mint a puszta föld, és megpróbálja megváltoztatni a tenger mélységeit és az ég magasságát. Musica Sacra, de meggyőződésem szerint minden értékes zene viszont visszaadja neki a maga teljességét. Újra megtanítja neki a csöndet, az éneket, föltárja benne a tenger mélységeit, s megtanítja őt a szárnyalásra. A szíveket felemelvén újból megzendíti az eltemetett dallamot, az embert kiszabadítja a mindennapok cselekvései közül, és helyreállítja benne a mélységet, a magasságot, a csöndet és az éneket.”

Ebben a feszültségben és ebben a sokszínűségben láthatjuk magunkat, láthatjuk akár a zsoltáríró vallomása alapján, hogy hogyan is dicsőíti a Teremtő Istent a természet, a teremtett világ és benne az ember. „Mily felséges a te neved az egész földön” – mondja a 8. zsoltár – és a 8. zsoltár írója a teremtett világ mögött látja a Teremtő Istent. Nem természet-imádatról van itt szó, hiszen manapság sokan Isten nélkül belecsúsznak ebbe, hogy a természetet imádják. De nem csak manapság, hiszen már Pál apostol is írt erről a Római levélben, hogy a teremtő Isten imádatát felcserélték a teremtett dolgok imádatával emberek. Mindig ott volt ez a kísértés, de ilyen szemléletben, hogyha mi a teremtett világ mögött láthatjuk az Istent, a hatalmas Istent, akkor ez nem szabad, hogy előforduljon a mi életünkben. Ha látom az eget, kezed alkotásait, a holdat és a csillagokat, akkor láthatom mögötte, fölötte a hatalmasabb Istent és nem kell nekem az ég, a csillagok állásának megfelelően gondolkodnom, hanem Isten szerint gondolkozhatok. Azt is látni kell, hogy Isten az ember számára egy különleges helyet adott, amit kifejezett ez a kis gondolatsor is, hogy egy olyan különleges helyet, hogy részünk van a teremtett világban, de részünk van a teremtett világban, a láthatatlan világ dolgaiban is, részünk lehet az Isten láthatatlan világában is. Na most nézzük a láthatót, hiszen azt mondta a mi zsoltárunk: „Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lábai alá vetettél: a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, az ég madarait, a tenger halait…”. A kozmosz a maga módján dicsőíti az Istent, és látja ezeket a rétegeket, látja ezeket a különböző lehetőségeket, amiben dicsőítheti a teremtett világ az Istent. De dicsőíthetjük mi magunk is, a tenger mélysége és titokzatossága éppen úgy, mint a föld kincsei, állatvilága, a természet csodálatos volta, és a levegőnek, a levegő-égnek a nélkülözhetetlensége a benne éneklő madarakkal együtt.

Szentgyörgyi Albertnek az imádsága jutott eszembe, amiben így imádkozik: Uram fölfedted előttünk az anyagban rejlő energia titkát, hogy munkánkat könnyebbé és az életet magasztossá tegyük. Megtanítottál a hangnál is sebesebb utazásra, hogy a távolság ne válasszon el többé embertől embert. Munkánk gyümölcsét, a lövedékké sűrített energiát mi eljuttatjuk a Föld legtávolabbi sarkaiba, hogy egymást nyomorúságba és pusztulásba taszítsuk. Hogy a letarolt földről kiirtsunk minden élőt. Uram, ne hagyd, hogy leromboljam az élet templomát! Engedd, hogy hasznomra váljék a tudás, hogy hasznossá legyek általa. Adj méltóságot rövid napjaimnak.

Sokszor az ember magát fosztja meg mindattól a méltóságtól, amit Isten neki ajándékozott. Mi magunk fosztottuk meg magunkat attól a méltóságunktól, hogy alkothatunk, hogy őrzőivé, vigyázóivá tett minket Isten a Földnek, hogy jól éljünk vele. És igen, ott kell lenni a bűnbánatunknak, hogy nem mindig élünk jól a nekünk adott dicsőséggel. Nem mindig élünk jól azzal a lehetőséggel, amit Isten adott számunkra. És ott van a másik nagyon fontos, amire most ráirányíthatjuk a figyelmünket: a mennyben megszámlálhatatlan sokaság dicsőíti a megdicsőült, a győztes Úr Jézus Krisztust, és ott van az a feltartóztathatatlan dicsőítés, ami mindig szól, ami mindig ott van a mennyországban. „Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónuson ül, és a Bárányé!” A győztes Úrnak szól ez a dicsőítés, az Úr Jézus Krisztusnak, aki noha „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére”.

Hadd legyen ott ebben a feszültségben a kérdés: hogyan veszek részt ebben a dicsőítésben? – a teremtő Isten dicsőítésében, és a megváltó győztes Úr Jézus Krisztusnak megadandó dicsőítésben.

Mahatma Gandhi gondolataiban volt egy ilyen mondat is, érdemes rá kitérnünk: a transzcendencia nélküli embernek – vagyis az Istent a gondolataiból kizáró embernek – csak a földi kiáltás lehetősége maradt meg. Nem akar több lenni, mint a puszta föld. Megpróbálja megváltoztatni a tenger mélységeit és az ég magasságát. Talán a természet szépségeit látja, de nem látja mögötte a teremtő Istent. Mai világunkban különösen veszélyes, hogy a sok mesterséges kép és hang azt sugallja, hogy mindent az ember alkot ebben a világban, és elfedi sokszor a transzcendencia nélkül élő ember elől az Isten dicsőségét. Rossz látni, amikor bedugott füllel megy valaki a Nagyerdőn, a természetben. Nem arról beszélek, amikor a busz zaját nem akarja valaki hallani, hanem amikor a madarak éneklését nem akarja valaki hallani. Ehelyett valami mesterséges éneket vagy zenét szólaltat meg a fülében. Nem akarja meglátni és meghallani a teremtő Isten dicsőségét. Hozzátársul ehhez a gondolkozáshoz az “együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk” -gondolkozás, amikor csak ennek a földi életnek rendezkedik be valaki. De még sajnos sokakat keresztyén voltukban is veszélyeztet ez a sok minden, ami mesterségesen körülvesz minket, különösképpen városon, amikor talán csak a betonházakat látjuk, és nem vesszük észre az apró madárkákat vagy bogarakat, vagy a fáknak vagy virágoknak a szépségét.

Erről valaki így írt: Vakok vagyunk, nem vesszük észre csodáidat és teremtett világod szépségét. Elfelejtettünk csodálkozni, nem látjuk meg azokat, akik árnyékban vagy sötétben vannak, a szenvedőket és a nyomorultakat. Nem merünk mélybe tekinteni; tégy minket látóvá Urunk.

De „micsoda az ember, hogy gondod van rá?” – teszi föl a 8. zsoltár a kérdést. Ki vagyok én, hogy ebben a feszültségben, a teremtett világ teremtési rendjében, de valahol vágyakozva és várakozva a mennyei dicsőségre, most itt ezen a földön élek. Milyen dicsőséggel és méltósággal koronázott meg minket az Úr Isten? Észrevesszük-e, hogy úrrá tett minket olyan sok mindenen, keze alkotásain, mindent a lábunk alá vetett. Nem azért, hogy visszaéljünk vele, hanem azért, hogy jól éljünk vele. Az ember így magában hordozza tehát a tenger mélységét, vagyis a csöndet, a földnek a terhét, a kiáltást és az egek magasságát, az éneket, a dicsőítést. A Pünkösd utáni, de a Lélek vezetése alatt álló ember lehetőségei ezek. Lehetőség lehet számunkra a csönd, a csönddel való élés. Sokan vágynak a csendre, de vannak, akiket zavar a csend. Mire is jó a csend? Jó a csend, hogy elgondolkozhatunk, szemlélődhetünk. Fontos lenne megtanulni a mai rohanó világban ezt, szoktuk emlegetni, hogy csendben is tudjunk maradni, akár szavak nélkül is tudjunk maradni. Elmélyedni valamiben, csodálni az Isten dolgait. Milyen jó, amikor így tudunk akár a természetben üldögélni vagy sétálni, kirándulni. Amikor mélyebbre láthatunk, mint amit a rohanásban sokszor felületesen élünk csak meg. És a mi beszédünk is tartalmasabbá válik, ha csendben is tudunk maradni. Nem csak a felületes csevegés van jelen az életünkben, hanem a tartalmas gondolatok is megjelenhetnek. A csend alkalmas arra, hogy búvárkodjunk. A búvárkodás szerelmesei tudják, hogy mennyi mindent rejt még a tenger mélye. Természetfilmekből sokszor talán mi is rácsodálkozunk arra, amit számunkra fölhoznak onnan. De ugyanígy mennyi mindent rejt még számunkra az Isten világa, az Isten Igéje, az Isten beszéde. Van-e időnk, és vesszük-e a fáradságot arra, hogy búvárkodjunk a Bibliában, hogy keressük jobban az Isten akaratát, hogy keressük mindazokat a kincseket az Istennél, amire ő el akar vezetni minket. Felhozni mindazt onnan, amire szükségünk van. A vasárnap sokak számára ma ugyanazt jelenti, mint a hétköznap: valamit csinálni kell, valamit gyorsan még meg kell tenni. Talán sokak ugyanolyan rohanásban vannak, és nem tudják, milyen jó nekünk csendben ülni és az Istenre figyelni, az Istenre hallgatni. Boldog ember az, aki ezt megtapasztalta, hogy milyen jó a csendben Istenre figyelni.

És ugyanannak a valakinek a sorait olvasom újra: Sokszor süketek vagyunk, nem halljuk meg a csendes beszédet, zajhoz és lármához szoktunk. Nem halljuk meg mások sóhajtásait, megkínzottak néma sikolyát. Tégy minket hallóvá, Urunk!

És aki felismerte, hogy Isten szeretete ilyen mélységes, milyen nagy, milyen óriási, akkor az tudja, hogy onnan mindig van mit felhozni. Ahogy az apostol fogalmaz: „Mily nagy az Isten szeretetének szélessége, hosszúsága, mélysége és magassága!” És ebből az óriási szeretetből meríthetünk újra és újra, érdemes ebben a szeretetben elmerülni és aztán fölhozni belőle mindazt, ami mások számára is jó.

A második dolog, hogy mienk a föld terhe, kiáltása. A földkerekség urává is tette Isten az embert, de ugyanígy a mindennapok terhét is érezhetjük naponta. Talán sokszor halljuk azt is, hogy nehéz az élet terhe, és akkor kiálthatunk a mi Istenünkhöz. A földnek a lehetősége a kiáltás. Kiáltott a jerikói vak, amikor meghallotta, hogy Jézus ott van a közelben, és le akarták némítani. És akkor azt olvassuk, hogy ő egyre jobban kiáltozott és meghallotta az Úr. A mi lehetőségünk az Úrhoz kiáltani. A mi lehetőségünk a mi lelki terheink alatt a kétségbeesett ember számára, hogy megnyugvásért kiáltson. A félelmek között bajban és gyászban levő embernek kiáltani a szabadító Istenhez, tudva, hogy nála van segítség. Kiálthatunk bizalommal az Atyához, mert a fiúság lelkét kaptuk. Ahogy bizalommal szól a gyermek a szüleihez, ugyanolyan bizalommal vagy még nagyobbal, feltétlen bizalommal szólhatunk mi, kiálthatunk a mi Atyánkhoz. Azt mondja a Római levél, hogy aki által kiáltjuk, hogy “Abbá”, azaz Atya, Atyánknak szólítjuk őt a Miatyánktól kezdve sok-sok imádságunkban, hiszen tudjuk, hogy valóban ő a mi mennyei Atyánk. Kiálthatunk tehát segélyt kérően, de kiálthatunk örömmel is – erről valamikor elfeledkezünk. Kiálthatunk örömmel, mint a virágvasárnapi tömeg, amikor hozsánnát kiáltott az Úr Jézus Krisztusnak, aki királyként vonult be Jeruzsálembe. Kiálthatunk a hála szavaival, és azt olvastuk a Jelenések könyvében, hogy ott is hangosan kiáltották, hogy az Úré az erő, a dicsőség, a felség, a hatalom. Kiálthatunk hálát adva azért, hogy megismerhettük ezt az Urat, és ilyen nagy az Úr kegyelme.

„Micsoda a halandó, hogy törődsz vele? És az ember fia, hogy gondod van rá?” És itt most megint legyen egy icipici bűnbánat – vagy kinek milyen –, hogy mennyire tudunk mi alázattal kiáltani az Isten felé. Ugye azt olvastuk a 8. zsoltárban, hogy Isten kevéssel tett kisebbé önmagánál bennünket. Kevéssel tett kisebbé a mennyei lényeknél bennünket, és mi pedig oly sokszor nagyobbra tartjuk magunkat. És nem ott van-e a baj, amikor nem tudunk dicsőíteni? Amit szebben fogalmaznék meg, látványosan, hiszen a Jelenések könyvében azt olvastuk, és énekeinkben is benne van, az énekelt énekünkben is benne van, hogy az angyalok le merik tenni a koronájukat a mennyei trónusnál; és az ember sokszor nem meri letenni azt a koronát, amit pedig Istentől kapott, azt a dicsőséget, amit le kellene tennünk, hogy valóban azzal az alázattal tudjunk közelíteni. Az angyalok Isten dicsősége láttán leteszik koronájukat, azaz elismerik, hogy Isten a nagyobb, a hatalmasabb. Az ember képtelen erre, sőt sokszor inkább magát isteníteni képes mindenki előtt. És még van, mikor Isten előtt is.

És ez átvezet bennünket a 3. viszonylatba, amikor is a levegőről, az énekről, a dicsőítésről van szó. Hiszen milyen csodálatos, hogy kaptunk lehetőséget arra, hogy akár szavainkkal, akár éneklésünkkel dicsőítsük a mi mennyei Atyánkat. Van egy kis gyerekének, amit szívesen énekeltek gyermekeink:

A madarak énekelve dicsérik az Urat,

A hegyek, fák és völgyek dicsérik az Urat,

A virágok szépsége magasztalják Őt,

Hát te hogyne dicsérnéd Őt?

Igen, a teremtett világ sokszor megszégyenítő módon dicsőíti az Istent, és nekünk sokszor föl kell tenni a kérdést, hogy te miért nem? Te hogyne dicsérnéd? Neked mennyivel több okod van arra, hogy dicsérd Őt. És meg is adja a lehetőséget Isten arra, hogy dicsőítsük Őt. Megtanít szárnyalásra. Sokszor, talán amikor földi dolgok nyomasztanak minket, még akkor is lehet lelkünkben szárnyalni, akkor is lehet dicsőítenünk az Istent, hiszen felemeli a mi szívünket, kiszabadítja a mindennapok cselekvései közül, és helyreállíthatja bennünk a mélységet, a magasságot, a csöndet és az éneket. Vajon mennyire van a helyén a mi életünkben így a csönd, a kiáltás és az ének? Mennyire tudjuk mi magunk megadni a dicsőséget a mi Urunknak, teremtő Istenünknek? Ahogy a zsoltáros mondta: „Urunk, mi Urunk, mily felséges a Te neved az egész földön?” És mennyire tudjuk a mennyei seregekkel már itt e földön dicsőíteni Őt? Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónuson ül és a Bárányé. Az áldás, a dicsőség és a bölcsesség, a hálaadás és a tisztesség, a hatalom és az erő a mi Istenünké, örökkön-örökké. Ebbe a vég nélküli ünneplésbe akar bekapcsolni minket az Isten istentiszteleteinken, de egész életünkben is, úgy legyen. Ámen.

Meghódol lelkem tenéked, nagy Felség,

Szentháromságban ki vagy egy Istenség.

Csak téged illet minden tisztesség,

Mert téged ural az egész föld s ég.

Imádlak én is téged, Teremtőmet,

Gondviselőmet és Idvezítőmet,

Megszentelőmet s erősítőmet:

Én Istenemet, egy Segítőmet.

Imádlak téged, Urát kezdetemnek,

Urát végemnek s egész életemnek,

Fő szerző okát a természetnek,

Halálnak Urát és kegyelemnek.

Imádlak téged, egyedül Uramat,

Nem vetem másban én bizodalmamat;

Mikor imádlak, halld meg én szómat,

Írd be könyvedbe hódolásomat.

251. dicséret 1, 6-8. vers

Jöjjetek, imádkozzunk!

Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenható Istenünk. Áldunk Téged bölcsességedért, mellyel ezt a világot formáltad. A teremtett mindenség is Rólad beszél, és boldog az, aki megláthatja a Te nagyságodat. Bocsáss meg nekünk, ha mi elmegyünk sokszor csodáid mellett, és már nagyon megszoktuk, hogy minden rendben zajlik a természetben. És bocsáss meg, amikor mi magunk felelőtlenül rongáljuk, szennyezzük világunkat és ezzel a Te teremtésed ellen is vétünk. Méltó vagy megöletett Bárányunk, hogy végy tőlünk tiszteletet, mert Tied az erő és a hatalom, a bölcsesség és a gazdagság. Segíts minket, hogy valóban Téged tartsunk Mesterünknek, Megváltónknak, és híven kövessünk Téged. Segíts, hogy bennünk is az az indulat legyen, amivel szerethetünk és szolgálhatunk másoknak. Szentlélek Istenünk, vágyva vágyunk arra, hogy töltsd be a mi életünket, gondolatainkat, hogy segítségeddel jól élhessünk mindazzal, amit nekünk adtál. Segíts, hogy a csöndben tudjunk igazán kincseket találni, segíts minket a kiáltásban, hogy imádságunkban jól és jót kérjünk. Így kiáltunk most másokért, így kiáltunk gyászolókért, hogy tudjanak vigasztalást nyerni Igédből. Így kiáltunk betegeinkért, a Te gyógyító erődért, Te adj erőt az őket gondozóknak és segítőknek is. Így kiáltunk lelki terheket hordozókért, hogy tudjanak Téged magasztalni, benned bízni, hozzád folyamodni. Segíts minket a dicsőítésben, hogy merjük letenni koronánkat, és tiszta alázattal hódoljunk már itt e földön Neked, és majd pedig a Te országodban a mennyei szentekkel együtt. Urunk Istenünk, szeretünk Téged, áldunk Téged, dicsőítünk Téged, és a Te áldásodat kérjük életünkre. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |