| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Bizonyságot tenni szüntelen

Filippibeliekhez írott levél 2. fejezet 5-11. vers

”Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.

Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.”

Kedves  Testvéreim!

A felolvasott Igénk a “Krisztus-himnusz”-nak nevezett igeszakasz. Ezzel az Igével jöttünk közétek, s hoztuk a Debreceni Egyházmegye köszöntését, egyházmegyénk gyülekezeteinek a köszöntését.

Ez a himnusz olyan világos, egyértelmű, érthető, hogy túlzottan magyarázat nélkül is bárki megértheti. Krisztusnak a Pál apostol himnuszában megjelenő élete egy olyan görbe vonalhoz, úgynevezett szinuszgörbéhez hasonlítható, mely fenn a mennyekben, az örökkévalóságban kezdődik el, majd meredeken lefelé hajlik, mély pontját a kereszthalálban éri el, majd ismét visszaível, és az örökkévalóság dicsőségébe emelkedik.

Jézusnak az üdvtörténeti korszakokat átmetsző életútja áll itt előttünk. Pál apostol ezzel szemlélteti azt a ránk vonatkozó parancsot, amely az 5. versben olvasható ekképpen: „Az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban”. Egy világos parancs áll előttünk. Világos parancs, mely engedelmességet igényel. Azért áll előttünk a Jézus példája, hogy nekünk, legyen kihez viszonyítani az életünket. Legyen kit követnünk. Az Ige üzenetének szinte elviselhetetlen súlya egyértelműen reánk vonatkozik. Reám és reád, testvér. Reánk, akik itt vagyunk, és halljuk az Igét, Isten üzenetét. Itt rólunk van szó, akiknek Krisztushoz, Isten fiához hasonlókká kell lennünk. Ez a cél. Az a cél, hogy mindent megtegyünk annak érdekében, hogy az életünk egyre jobban hasonlítson Krisztusra. Még akkor is, ha tudva tudjuk, hogy ez tökéletesen soha nem valósul meg. De erre kell igyekeznünk.

A 6. versben a teremtés és a testet öltés előtti időről van szó: Jézus nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Ő Istennel egyenlő. Az itt használt eredeti kifejezés azt jelenti, ami után az ember esedezve vágyakozik. Vagyis egy olyan dolog, ami után vágyakozik, vágyva vágy az ember.

Vagyis, mit nem tekintett zsákmánynak Jézus? Azt, hogy Ő az Atyával egyenlő. És ezért isteni hatalommal rendelkezik.

Ádám olyan szeretett volna lenni, mint amilyen Isten. Ezért evett az első ember a tiltott fa gyümölcséből, és ezért elveszítette a halhatatlanság, a bűnnélküliség kiváltságát. Krisztus azonban a halált választotta, hogy megnyerje az életet, s ezáltal, ezt az életet nekünk ajándékozza: neked és nekem, akik készek vagyunk elfogadni ezt, mint ajándékot. Jézus isteni erejét és hatalmát egy ideig elrejtve tartotta az emberek előtt. Dicsőségét is elbújtatta kortársai kíváncsi szeme elől. Egy sántító hasonlattal talán úgy lehetne mondani, mint amikor a szülő ajándékot készít a gyermekének, de nem akarja, hogy a gyermeke az átadás pillanatáig arról értesülést nyerjen.

Jézus önmegüresítése, úrvoltának gyakorlásáról való önkéntes lemondása jelenti számunkra ezt az ajándékot. Örök dicsőségétől önmagát így, egy időre, megüresítette Jézus. Himnuszunk szerint szolgai formát vett fel, mindenben hasonlóvá lett hozzá, kivéve a bűnt. Hogy mi hozzá hasonlíthassunk. Hogy mi hozzá mérhessük a magunk életét.

Amikor a legmagasabbról a legmélyebbre szállt alá, példát mutatott számunkra is, az alázatra. Kálvin János szerint az alázatunk az, hogy nem magasztaljuk fel magunkat hamis vélekedéssel. Azaz nem igyekszünk magunkat többnek mutatni, mint akik vagyunk. Amikor ideig-óráig az ember magába száll, amikor Isten megadja az embernek, hogy elcsendesedve magára tekintsen, akkor láthatjuk meg igazán, hogy mit is jelent az alázat, és hogy sokszor mennyire nem alázat jellemzi az életünket. Amikor az ember jelentéktelen, apró-cseprő dolgokról vitatkozik, és körömszakadtáig ragaszkodik a maga vélt igazságához, és ezáltal megmérgezi a környezetét, elveszíti régi barátait, tönkre teszi kapcsolatait. S megfeledkezik az ember arról, arról az isteni parancsról, hogy egymást különbeknek kell tartanunk magunknál.

Ami közvetlenül felolvasott Igénk előtt áll, például a házasságban. Aki a házastársak közül párjáért képes a lemondásra, az nagyon alázatos. És az nagyon szereti az ő házastársát. Az ilyen ember, az ilyen házastárs megérdemli, hogy őt is nagyon szeressék. Aki hitvesét hajlandó magánál különbnek tartani, az megérdemli a legnagyobb szeretetet.

Mennyire megrontja életünket a versengés, az elégedetlenség. Van, amikor olyan dolgokat nyilvánítunk magunkénak, amelyek nem illetnek meg minket. Így sokszor az ember beleesik abba a csapdába, hogy önmagát kezdi magasztalni. S hányszor kell döntenünk arról, hogy kit mi illet meg egy-egy helyzetben.

És a vitahelyzetben, vajon jellemzi-e az életünket a Krisztusi magatartás?

Vajon a szó nemes értelmében, igazi értelmében keresztyének vagyunk? Krisztus-követők? Akik Krisztushoz igyekszünk hasonlókká válni? Valamikor a szeretett szülő elhalálozása után az addig békességben élő testvérek az osztozkodáskor egymásnak ugranak. És sokszor apró dolgok miatt, jelentéktelen dolgok miatt megszakad minden kapcsolat a testvérek között. Ilyenkor jó volna, ha a bibliai példaként állna előttünk Ábrahám és Lót elválása. Ábrahámot illette volna meg az a jog, hogy válasszon. Ő azonban ezt a jogot átadta unokaöccsének, a fiatalabbnak, hogy ő válasszon, ahogyan jónak látja: „Ha te jobbra mégy, én balra megyek, ha te balra mégy, és jobbra megyek”.

Milyen jó volna, ha ez jellemezné az életünket! Milyen jó volna, ha egymást, azaz a másikat magunknál különbeknek tudnánk tartani. Kezdve ezt a legkisebb közösségben, a családban, aztán egyre bővülőbb koncentrikus körökben bővülve a gyülekezetben, egy kis közösségben, az egyházban, népünk, nemzetünk körében; vagy a keresztyénség között.

Milyen jó volna, ha a Krisztus példája előttünk állna minden körülmények között! Jézus Krisztus a mennyei dicsőségét otthagyva emberré született, de ezzel nem ért véget számára az alázat útja. Emberként szolgai formát vett fel magára, s egyre lejjebb ereszkedett az alázat útján, míg végül elfoglalta a legmélyebb pontot, a halált. Alászállt, hogy megjárja helyettünk azt az utat, mely mireánk várt volna. És onnan újból felívelt az Ő élete útja. Föltámadott, s még negyven napig közöttünk volt, az övéi között, hogy bizonyítsa, hogy valóság az Ő feltámadása. S majd tanítványai szeme láttára emelkedett föl a mennybe, és Ő ott van most is az Atya jobbján. Ő érettünk ott is esdekel.

Testvéreim, Jézus megüresítette és megalázta magát: Krisztus életének ez a két kulcsszava; mindkettőből az önkéntesség világít ki, és ragyog felénk. A legmegalázóbb halálformát választotta, hisz ezáltal szabadított meg minket Istennek reánk váró ítéletétől, és oldozott fel bennünket, hogy akik Őt elfogadjuk életünk Urának, szabadítójának, és akik átadjuk az életünket, készek vagyunk átadni életünket neki, Őt befogadni, behívni valósággal az életünkbe, Általa életünk legyen – igazi életünk. Már itt, ebben a földi életben is szerinte-való, hogy már itt, ebben a földi életben is egyre jobban hasonlítsunk Hozzá, és majd egy örökkévalóságon át vele lehessünk mennyei Atyánknál, az Ő dicsőségében.

Egy latin közmondás azt mondja, hogy a név maga az ember. A név jel, melyben benne van jelentése is. Hogyha az ajándékozott név Krisztus neve, s az mindenkinél nagyobb, akkor a viselője is ugyanezt a nagyságot hordozza. Erre a névre – azt írja az Ige –, hogy minden térd meghajol: mennyeieké, földieké és földalattiaké egyaránt. Ebben a fölsorolásban mindenki szerepel. Kivétel nélkül. Ebben a felsorolásban benne vagyok én is, és benne vagy te is, testvér. Tehát rólam és rólad van szó. És Isten Igéje bennünket figyelmeztet arra: „Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket”, hanem engedjünk teret Isten Igéjének az életünkben. Engedjük, hogy Isten Igéje és Lelke által lakozást vegyen a mi életünkben. Engedjük, hogy Ő vezessen minket. S legyen mindennapos kérdésünk és kérésünk: Uram mutasd meg, hogy mit cselekedjek?

Aki tisztelettel hódol valaki előtt, az a térdhajtást gyakorolja, vagy legalábbis meghajtja magát az előtt, akit tisztel. A térdhajtás, ami az Igében van, a tiszteletadás jele. Mi emberek már most kinyilváníthatjuk tiszteletünket, szeretetünket és hálánkat Isten iránt, Jézus Krisztusért, „ezért minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére”.

Jó volna, ha mi is azok között lennénk, akik ezt teljes bizonyossággal tudjuk. Akik tudunk térdet, fejet hajtani Előtte, tudunk önként magasztalást és dicsőítést zengeni Előtte. És tudunk bizonyságot tenni Róla szóval és életünk cselekedeteivel.

Kívánom, és kérem Istent, hogy ez a gyülekezet, lelkipásztorával, lelkipásztoraival, elöljáróival együtt, tudjon bizonysága lenni Krisztusnak, tudjon Krisztus szeretetéről, hatalmáról és dicsőségéről bizonyságot tenni szüntelen: Hozzá hívogatni és buzdítani a Krisztus szerinti életre. Cselekedje az Isten, hogy ez megvalósuljon mindnyájunk életében. Ámen.

Jöjjetek, ezért imádkozzunk!

Megváltó Urunk, Krisztusunk! Magasztalunk és dicsőítünk, hogy mennyei dicsőségedet el tudtad hagyni értünk, alászálltál, vállaltad ezt a küldetést, megváltásunkat. Vállaltad a szenvedés útját, a kereszthalált. De áldunk, magasztalunk és dicsőítünk azért, hogy nem maradtál a sírban, hanem életre keltél, megmutatva isteni dicsőségedet, és példát adtál számunkra mindenben. Köszönjük Urunk, hogy mi Rád nézhetünk. És köszönjük, hogy Benned és Általad élő reménységünk lehet már itt ebben a földi életben, s élő reménységünk lehet a jövendő dicsőségére nézve.

Magasztalunk, hogy Rád figyelhetünk, Téged követhetünk, behívhatunk Téged az életünkbe. Köszönjük Urunk, hogy ezt egyen-egyenként szabadon tehetjük. Nem kényszerítesz, nem erőlteted ránk, csupán figyelmeztetsz: Ember, elődbe adtam az életet és a halált, válaszd azért az életet. Add Urunk, hogy az életet válasszuk, Téged válasszunk, mert Te vagy az Élet. Kérünk, Te áldd meg egyen-egyenként a mi életünket. Te áldd meg ezt a gyülekezetet, minden tagját, elöljáróit, presbitereit, gondnokait, lelkipásztorait, s Te tedd alkalmassá az Előtted való szolgálatra.

Áldunk Téged, hogy szolgálatra hívsz, és azt akarod, hogy az életünk áldássá legyen mások számára. Add Urunk, hogy ez a gyülekezet ilyen áldássá legyen ebben a városban.

Kérünk, hallgasd meg könyörgésünket, Krisztusért. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |