| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Légy más emberévé!

Lekció: Jakab 5,10-20

¹⁰Vegyetek példát, testvéreim, a szenvedésben és a türelemben a prófétákról, akik az Úr nevében szóltak.

¹¹Íme, boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tudtak a szenvedésekben. Jób állhatatosságáról hallottatok, és láttátok, hogyan intézte a sorsát az Úr; mert igen irgalmas és könyörületes az Úr.

¹²Mindenekelőtt pedig, testvéreim, ne esküdjetek se az égre, se a földre, se más egyébre. Hanem legyen a ti igenetek igen és a ti nemetek nem, hogy ítélet alá ne essetek.

¹³Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet!

¹⁴Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében.

¹⁵És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer.

¹⁶Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.

¹⁷Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső, nem is volt eső a földön három évig és hat hónapig.

¹⁸Aztán ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld meghozta termését.

¹⁹Testvéreim, ha valaki közöttetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti valaki, ²⁰tudja meg, hogy aki megtérített egy bűnöst a tévelygés útjáról, megmenti annak a lelkét a haláltól, és sok bűnt elfedez.

Textus: Jn. 5,1-9

¹Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe.

²Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van.

³A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz megmozdulását.

⁴Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett).

⁵Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében.

⁶Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?”

⁷A beteg így válaszolt neki: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.”

⁸Jézus azt mondta neki: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!”

⁹És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt.

Az emberek boldogságra vágynak. De mit jelent ez a nagyon sokat használt szó? Mit jelent boldognak lenni? Mark Twain egyik történetében egy angyal boldogságot ígér egy öregembernek. Ígéretét betartva elveszi az ember eszét, aki további életét egy elmegyógyintézetben éli le, ahol képzelt világában kedves régi barátaival társalog. A történet alapján úgy tűnik, hogy a boldog élet unalmas, tartalmatlan, felszínes. De ma sokan hiszik azt is, hogy a boldogság csak akkor lenne elérhető, ha életükből eltűnne a szenvedés, a nehézségek, ha a fényt nem kísérné árnyék, ha a szeretet nem járna együtt a szeretett személy elvesztésének lehetőségével és félelmével. Ez a fajta boldogság azonban úgy tűnik elérhetetlen.

A szenvedés és a szenvedő emberek látványa mindennapi élményeink közé tartozik, akár elfogadjuk, akár nem. Veszteséget megélő, kétségbeesett, súlyos szenvedést átélő emberekkel nemcsak a segítő intézményekben találkozhatunk, hanem otthonainkban is, rokonaink, barátaink, gyülekezetünk körében. Szenvedő emberek látványával sokkol bennünket a televízió is. A szenvedés gyakori látványa és megtapasztalása az emberben ellentmondásos viszonyt alakít ki.

A gyógyszeripar lassan az egyik legjövedelmezőbb iparággá válik. Fájdalomcsillapítók és szorongáscsökkentők különböző fajtái kelendő áruk a gyógyszertárakban receptre, vagy anélkül. Saját szenvedésünket és szeretteink szenvedését mindig és minden helyzetben csökkenteni akarjuk. Gyermekeinket, amennyire tudjuk, megvédjük nemcsak a szenvedéstől, hanem a nehézségektől is. A halál tabu témává vált. Nem szívesen beszélünk róla, nem készülünk fel rá. Nincsenek szavaink és gesztusaink a haldokló ember halálának megkönnyítésére. Ugyanakkor a televízió hírműsorai és filmjei, még a gyerekeknek szóló rajzfilmek, vagy számítógépes játékok is mindennapossá teszik a halál és a szenvedés látványát. A televízió, illetve az akció- és horror filmek nézésének egyik legsúlyosabb negatív és komoly következményekkel járó hatása az, hogy érzéketlenné tesz mások szenvedése iránt.

A boldogság éppúgy, mint a szenvedés ellentmondásos, több arcú jelenség. Az igazi boldogság szenvedéssel is jár, és az igazi boldogsághoz szenvedéseken, kríziseken keresztül juthatunk el. Többek szerint az örömteli események élvezetessé teszik ugyan az életet, de hatásuk rövid távú és nem igazán vezetnek önmagunk felfedezéséhez, nem segítenek hozzá, illetve nem elégségesek a növekedéshez, a változáshoz. Az önmegismerés sokszor keserves, szenvedéseken keresztül vezető nehéz út.

Akarsz-e meggyógyulni?

Ezt kellett megtapasztalja egykor ez a 38 éve beteg férfi is. Jézus az egyik ünnepi jeruzsálemi látogatáson fölkeresi a Bethesda tavát, amely magyarul azt jelenti: a könyörület háza. Régészeti leletek szerint a Juhok tavánál két nagy medence volt, és az egész öt oszlopcsarnokból állt. Ebből négy a tavat vette körül, egy pedig két medencét választotta el, amelyek igen nagyok voltak, az egyik 40X50m, a másik 57X65m-es. Ezt a gyógyvizet valamilyen alulról feltörő gyógyforrás táplálhatta, amely azonban csak időnként működött. Ilyenkor megmozgatta a feltörő víz a tó felszínét, s amikor az erre váró gyógyulni óhajtók ezt látták, nyilván egymást megelőzve siettek a vízbe, hogy őket is gyógyítsa a felbuzgó gyógyvíz. Az ő képzeletük szerint angyal érintette meg ilyenkor a víz felszínét és attól lett gyógyító ereje. Mivel ritkán mozdulhatott meg a víz, illetve tört fel benne a gyógyforrás, az jutott be a buzgás helyére, aki erősebb volt, aki jobban tudott sietni, vagy akinek szolgái voltak, hogy odavigyék.

Itt feküdt ez a közel négy évtizede beteg ember hiába, mert őt ugyan senki emelte be a vízbe, tolakodni meg mozgásképtelenül nem lehet. Egyszer csak megáll mellette egy ismeretlen férfi, és ezt kérdez:  „Akarsz-e meggyógyulni?” Nem azt mondja neki, hogy ha majd az angyal megérinti a tó vizét és az buzogni kezd, majd ölbe veszlek és beviszlek a vízbe, hanem azt kérdezi: „Akarsz-e meggyógyulni?”

Első pillanatban úgy látszik, hogy ez egy felesleges kérdés. Már hogyne akarna a szerencsétlen, különben miért is volna ott? Van beteg a világon, aki ne akarna meggyógyulni, újra egészséges lenni, ha módja nyílik rá?

Igen, elképzelhető, ha egészen őszinte. Minden bizonnyal eleinte ez az ember is mindent elkövetett, hogy bejusson a vízbe, amikor az buzogott. Aztán teltek a hetek, a hónapok és évek, és vagy nem jutott be, vagy nem elégszer jutott be, vagy hiába jutott be, azután lassan elfásult, lassan megszokta az állapotát, lassan állandó lakója lett a tóoszlopcsarnokának. Közel 40 év! Gyakorlatilag az élete. Valószínűleg már el sem nagyon tudta képzelni az életét másképp, még akkor sem, ha esetleg emlékezett egészséges korára, ha ugyan egyáltalán volt neki olyan időszak az életében. Félelmetes tud lenni a változás, néha még a jó is.

A Remény rabjai című filmben van egy döbbenetes rész, amikor kiengedik a börtönből a sok-sok évtizede ott élő öreget. Visszakapja a régen óhajtott szabadságát, oda mehet, ahová akar, és nem tud vele mit kezdeni. Már nem érti azt az életet. Fél az autóktól, megváltozott a város, nem a börtönbeli szabályok érvényesek rá, nem tudja megszokni, hogy mindent szabadon tehet engedélykérés nélkül. Megkapja azt, amire egy életen át vágyott rabként, és végül felakasztja magát, mert vissza nem mehet. Jogos Jézus kérdése: „akarsz-e meggyógyulni?” Mert ha meggyógyulsz, soha többé nem leszel az, aki betegen. Kockázatos dolog ám az!

            Sokan tudattalanul menekülnek betegségekbe napjainkban is, legyen az lelki (depresszió, vagy valamilyen neurózis), vagy fizikai. Valóban betegek ők, nem csak kitalálják, de nagyon sok esetben lelki okai vannak. Például a magány. Ha valaki beteg, jobban odafigyel rá a környezete, meglátogatják, törődnek vele, és így az illető megkapja az odafigyelést. Mások a szabályok, amelyek a családban így érvényesek rá. Sok embernél lehet látni, hogy évek óta áll az élete, és nem jut előbbre. Forog önmaga, a problémája körül, de nem lép ki. Látszólag segítséget kér, de ha kap, nem teszi semmit, csak kifogásai vannak.

Van egy depressziós ismerősöm. Fiatal kora óta szenved, nem tudta elvégezni az egyetemet, csak nagy küzdelmek árán tudta ellátni sokáig a munkáját. Állandóan azért imádkozik, hogy meggyógyuljon. Nagyszerű, hogy imádkozik, mert ez fontos dolog, de ha felajánlják neki, hogy elmennek vele egy keresztyén pszichológushoz, akkor azt kereken elutasítja. Áll az élete, szenved, a baráti köre folyamatosan hordozza őt, de nincs változás. Persze, jobb lenne egészségesnek lenni, hiszen mindenki arra vágyik – elvileg. De annyira érthető ezeknek az embereknek a helyzete, hiszen nehéz is a gyógyulás, mert akkor ki kell jönni az önsajnálatból, esetleg tehetetlenségből, cselekvésképtelenségből, és ez nehéz, mert újra felelősségvállalást jelent, kockázatot. Azt, hogy nem felel meg az ember az egészségesek világában, hogy hibázhat, hogy kevesebbet törődnek vele, hogy nem tud helyt állni, újabb, eddig nem ismert nehézségekkel találja szemben magát.

Nagyon is jogos, és valós Jézus kérdése, mert sok gyógyulás ennél a pontnál dől el napjainkban is: akarunk egyáltalán meggyógyulni?

„Nincs emberem!” 

Az ember pedig nagyon őszintén kitör: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.” Ez az ember elkeseredett, tehetetlen, rejtetten indulatos, és nagyon magányos. Nem véletlenül: nincs embere.

            Az emberi élet egyik legfélelmetesebb élménye a magányosság, az egyedülvalóság érzése, átélése. Amikor rászakad az emberre, hogy úgy érzi, mintha egy hatalmas pusztában egyedül bolyongana, kút nélkül, oázisok látványa nélkül, társak nélkül. Mindenütt, bármerre néz a szem kő, keménység, kietlenség, kongó üresség, magány. Lehet ez az érzés egy emberektől nyüzsgő fürdőben, egy nagyvárosban, lakótelepen, soktagú családban, osztályban, vagy munkatársakkal körülvéve, vagy itt a gyülekezetben. Nincs emberem. Mert emberek vannak körülöttem, de nincs, aki törődjön velem, nincs, aki megértsen, bíztasson, vagy csak megértően bólogasson, karját nyújtsa, vagy beemeljen a vízbe.

            Nagyon fontos kérdések ezek, mert nagyon sok a magányos ember. Egyre inkább szétszakadnak a kapcsolatok, egyre nagyobb a távolság ember és ember között, egyre több a reményveszett, aki pl. a szomszédjához csenget be tanácsért, akit alig ismer, mert nincs kivel megbeszélje döntéseit. És talán sokan ülnek is itt most olyanok, akik magányosnak érzik magukat, akiknek nincs emberük, noha sokan vagyunk itt. Nem csoda, ha valaki feladja, ha elveszíti a reményt, ha kételyek gyötrik Isten felől is. Hiszen hogyan lehet hinni és bízni egy nem látható, nem tapintható, fülekkel nem hallható Istenben, amikor olyan ember sincs körülöttem, akik látható, megfogható, megszólítható? Csoda, ha ezek után már igazi célja sincs az ember életének? Nagyon sokan bezárkóznak, és egy idő után már akarni sem akarnak.

Pedig hit és akarat nélkül nem megy. Csináltak egykor egy kísérletet. Súlyos szívinfarktusban átesett betegek akkoriban még hetekig feküdtek a kórházban, így sok idejük volt. Megkérték őket, hogy készítsenek 3 rajzot. Egyet a múltjukról, egyet a jelenükről, egyet a jövőjükről. Megfigyelték, hogy azok közül, akik a harmadik rajzon koporsót, vagy temetést rajzoltak, senki sem érte meg az egy éves kontrollvizsgálatot. Felismerték, hogy egyrészt kardinális a hit. A komoly hívő, imádkozó emberek jóval nagyobb százalékban gyógyultak meg, éltek túl komoly operációkat. Másrészt azok túlélési esélyei voltak jobbak, akik érezték, hogy szükség van rájuk, akikre számítottak, akiknek voltak céljaik még az életükkel. A hívő embereknek sokkal jobb a gyógyulási aránya is. A világi szerző ezt azzal magyarázta, hogy a hit segíti a betegeket, hogy megküzdjenek gondjaikkal, és sietteti a gyógyulást, mivel az imádáság, az Istennel való kapcsolat által jóval kevesebben lesznek depressziósok, hiszen Istenre nézve élik meg a szenvedést, és ezért reménységgel és hittel néznek a jövő felé, bármennyi is adasson nekik. Csakhogy ehhez akarni kell és hinni kell!

Szüksége van Istennek, illetve Jézus Krisztusnak a mi akaratunkra? Nem elég az, ha Ő meg akarja  meggyógyítani valaki életét? Nem neki van szüksége rá, hanem nekünk. Hiszen csak az tudja Istennek alárendelni akaratát, akinek van akarata. Csak az tudja Jé­zus Krisztusra ráhangolni az akaratát, akinek van mit ráhangolni. Miattunk kérdezi Jézus, hogy akarod-e?

Légy te más emberévé!

Mivel kezdődött ennek az embernek a gyógyulása? Azzal, hogy ha Jézus konkrét kérdésére nem is ad pontos választ, hanem így felel: nincs emberem, aki bevigyen a vízbe, de mégis és minden bizonnyal ránéz Jézusra. Leveszi önmagáról a tekintetét. Fölfedez valakit, aki kérdést intéz hozzá. Fölcsillanhat benne a remény, hátha ez az a pillanat, amikor van emberem.

Ezért fontos, hogy tudjuk hordozni egymást. Ezért kellene nekünk is itt a gyülekezetben sokkal inkább odalépni a másikhoz, hogy ne legyen olyan, akinek nincs embere, mert ez reményt ad! De nem csak itt a gyülekezetben, hanem családjainkban, barátaink, ismerőseink között! Meg kellene tanuljunk emberévé válni a másiknak. Olyan valakinek, aki hordoz, akit meg lehet kérni, hogy emelj be a vízbe, ha az buzog, vagy aki önzetlenül félreáll a medence szélén, és átadja a helyét, hogy a nagyobb nyomorult esetleg hamarabb léphessen be, hogy az is esélyt kapjon. Aki le tud hajolni egyrészt a másikhoz, másrészt imádságra a másikért.

Erről beszél Jakab a levelében! Aki beteg, aki szenved, aki megakadt az életében bármilyen tekintetben, hívhassa a gyülekezet elöljáróit, tagjait, hogy emeljék fel, és vigyék az Élet forrásához, vagyis Jézushoz. Imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal. A megkenés gyakorlata elterjedt volt gyógyászati, erősítő szempontból is. Ebben az esetben azonban nem ebben az értelemben van szerepe, hanem szimbolikus, és szakrális értelemben történik. Nem mágia, és nem is orvoslás, nem függ össze a megkenést végző személyével, szaktudásával. Ez egy jel, aminek az imádsággal együtt az Úr nevében kell történnie. Az olaj a Messiás, és Isten országának is a szimbóluma, így azok áldásainak is kifejezője, amelyről azt tanították, hogy Isten kegyelme olyan, mint a gyógyító és erősítő olaj.

Az imádságon volt azonban a fő hangsúly, de nem azonnal és feltétlenül ható értelemben. Mindezek a cselekedetek az Úr nevének segítségül hívásával, az Ő erejének tekintélye alatt történnek. A közbenjárás ismerős volt a zsidók között. Elég csak Mózest, a főpapokat, Józsuét, a bírákat, és a prófétákat mint az ószövetségi nép közbenjáróit említeni. Ugyanígy lehet ma is másokat hordozni Isten előtt.

Itt kapcsolódik össze a két igeszakasz. Mert az az ember, aki tudja, hogy valóban van embere, legyen az családtag, legyen az gyülekezeti tag, az már nem kell reményvesztett legyen, az már „tudhat akarni”. Az akarat lépése ugyanis, hogy nem csak másokra vár, hanem felveszi a telefont, és hívja a lelkészt, a diakónust, de bárki mást is, mert nem csak a hivatásosok dolga ez, hanem a kiscsoportban a barátját, a padban mellette ülőt, hogy „gyere, imádkozz velem és értem, hordozz engem betegségemben, vagy ebben és ebben a nehéz helyzetemben!”.

Az, hogy hívja a másikat, egy tudatos döntés, az csak akarattal történhet. De ahhoz kell legyen olyan, akit lehet hívni! Olyanná pedig nekünk kell válnunk. Nekünk kell alkalmassá válnunk arra, hogy tudjuk hordozni a másikat! Ez pedig a mi döntésünk, mert sokszor nem könnyű. Kényelmetlen és időrabló lehet ülni a másiknál, kellemetlen akár, látva a másik állapotát, néha tehetetlennek is érzi magát az ember, és fárasztó, hiszen a szabadidejét adja az ember. De megéri, mert  így jöhet létre, hogy a beszűkül szenvedő ember látása, aki talán csak önmagára képes figyelni, Istenre fordíthatja a tekintetét, mert közösségben együtt lehet megélni a nehézségeket.

Van Istened!

A Bethesda-tavi beteg embere Jézus lett közvetlenül, hiszen Neki van hatalma arra is, közvetlenül megszólítsa az embert, pont úgy, ahogy itt teszi: Jézus kérdez, és az ember, aki önmaga körül forog, kénytelen felnézni rá. Ez az a pillanat, amikor kapcsolópont támad a beteg ember és Jézus Krisztus között. Egy olyan kapcsoló pont, ahol átáradhat Jézus gyógyító ereje és megmozdít valahol mélyen belül az emberben. Nem a vizek mozdulnak meg, hanem az ember lelke mélye buzog fel. Ez nem kisebbíti a csodát. A csoda maga Jézus Krisztus lénye, aki ezt meg tudja cselekedni, hogy amikor ráparancsol az emberre, hogy vegye fel az ágyát és járjon, az veszi az ágyát, és jár.

Azért is fontos erről beszélni, mert egy ilyen találkozásban valami új kezdődik. A beteg feláll. Van, hogy fizikailag, de nem mindig. Nem igaz, hogy mindig minden szenvedést megúszhatunk, mindig meggyógyulunk, és szeretteinktől sem kell búcsúzzunk. Csakhogy ha ez a kapcsolódási pont valóban létrejön ember és Isten között, akkor az ember képessé válik arra, hogy elfogadja, és beépítse életébe, átalakítsa a nehéz eseményeket, történéseket.

Jézus megmutatta, hogy hogyan kell, hiszen Őt is nagyon sokat bántották, gúnyolták, támadták életében, majd verték, leköpték. Nézzük meg, a sértést, megbocsátássá alakította át, a támadásokat szolgálattá, a halált pedig életté. Nem mindig tudunk a nehézségeinken, életünk eseményein változtatni, de azon igen, hogy hogyan éljük meg azokat. Egyedül azonban ez sokszor nehéz. Nem kell szégyenkezzünk, amikor így érzünk, ha néha elfáradunk, megtörünk, támogatásra szorulunk. Jézus is kérte a tanítványait, amikor gyötrődött a Gecsemáné-kertjében, hogy virrasszatok velem (az egy másik kérdés, hogy elaludtak), vagy oda kellett lépnie egy Cirénei Simonnak, hogy segítsen a keresztjét vinni.

Aki azonban a másik emberévé lesz, az maga is kap, gazdagodik, mert hiszem, hogy bár erről nem ír a Biblia, de Cirénei Simon ott valamit átélt azalatt a kereszt alatt. Akik közülünk betegeket látogatnak, nagyon sokszor elmondják, hogy mentek, hogy a másik emberévé legyenek, segítsenek, hogy létrejöjjön az a bizonyos kapcsolódási pont Isten és ember között, és maguk döbbennek meg legjobban, amikor ők töltődnek. Ott a betegágy mellett, hiszen akkor már együtt emelik fel a tekintetüket arra, aki azt kérdezi, akarunk-e meggyógyulni, akarunk-e mások emberévé lenni, hogy együtt állhassunk fel és járhassunk az ő dicsőségére?

Nem kerülhetünk ki minden szenvedést az életünkben, de sokféleképpen megélhetjük azt: megnyomoríthat bennünket, vagy felemelhet. Összetörhet, vagy éppen felépíthet egy másfajta életre. Magányossá tehet, vagy épp mások emberévé. Pusztává tehet lelkileg, vagy épp Isten gazdag kertjévé. Megfoszthat, de egyúttal meg is gazdagíthat. Melyiket akarjuk, és főleg kivel?

Hadd fejezzem be egy ír áldással:

„Ezeket kérem a számodra:

Nem azt, hogy soha ne érjen szenvedés,

sem, hogy elkerüljenek a feladatok.

Még azt sem kérem, hogy utadat rózsák szegjék,

és hogy könny soha ne csurogjon végig az arcodon,

vagy hogy soha ne tapasztald meg, mi a fájdalom.

Mindezt nem kívánom neked.

Ha így lenne, a könnyek nem tudnának

új felismerésekhez elvezetni,

a fájdalom nem ötvözne nemesre.

Hogyan vigasztalhatna meg

Az Isten Atya és Szent Fia

mosollyal és reménységgel,

ha nem ismered a szenvedést?

Kívánságom számodra ennél ezerszer gazdagabb.

Őrizzed lelkedben a hálát,

és a köszönet ki nem fogyjon ajkadról.

Szíved legyen telve

a visszaemlékezés gazdag szépségével

arról, ami betöltötte életedet. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |