| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Bátorítsuk egymást!

János 1. levele 4. rész 7. verstől végig

„Szeretteim, szeressük egymást: mert a szeretet Istentől van; és aki szeret, az Istentől született és ismeri Istent.

Aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent, mert Isten szeretet.

Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala.

Ez a szeretet és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.

Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.

Istent soha senki sem látta: Ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk és az ő szeretete lett teljessé bennünk.

Abból tudjuk, hogy benne maradunk és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk.

És mi láttuk és mi teszünk bizonyságot arról, hogy az Atya elküldte a Fiát a világ üdvözítőjéül.

Ha valaki vallja, hogy Jézus Isten Fia, abban Isten marad, ő pedig Istenben.

És mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet és aki a szeretetben marad, az Istenben marad és Isten is őbenne.

Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban.

A szeretetben nincs félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár; aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.

Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.

Ha valaki azt mondja: Szeretem Istent, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug: mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát.

Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.”

Hallottuk az Igét, hajtsuk meg fejünket imádságra!

Kegyelmes Atyánk! Köszönjük a pihenés napját, hogy szent házadban egybegyűlhettünk. Köszönjük igédet, mai tanításodat, de nehéz erre válaszolnunk, ha magunkba szállunk. Te, aki életed áldoztad értünk, a legtöbbet adtad, és a hálátlan, tökéletlen teremtményeidnek mindig adsz vigasztalást és kegyelmet. Mi pedig megszóljuk egymást, haragszunk, irigykedünk, ítélünk, és értetlenek vagyunk egymással. Kérünk Urunk, áldj meg Krisztus szelídségével, belső békességgel, türelemmel, hogy a szeretet vezesse cselekedeteinket. Hogyha meg is látjuk embertársaink hibáit, vegyük észre a magunkét is, és tudjuk szeretni őket hibájuk ismeretében is. Áldj meg, hogy szeretettel fogadjuk az idegeneket, hogy szeressük azokat is, akiket már kiismertünk. A Te szeretetteljes békességed legyen családjainkkal, kisebb és nagyobb közösségeinkkel, gyülekezeteinkkel. A Te szereteted jobbítsa meg szélsőségek közt vajúdó társadalmunkat, a forrongó, nyugtalan világot. Áldj meg minket, hogy szeretettel elviseljük egymást, életünk hitvallás és jó példa legyen a keresztyéni életre. Áldd meg az ige hirdetőjét és hallgatóit, hogy tanításodnak foganatja legyen az életünkben. Jézus Krisztusért kérünk. Ámen.

Ó Szentlélek, egy Istenség

Az Atyával s Fiúval,

Téged egész keresztyénség

Megszentelőjének vall.

Ó, dicső Szentháromság,

Legfőbb szentség és jóság,

Egy idvezítő Istenünk,

Téged örökké dicsérünk.

Hitünket, reménységünket

Szentlelkeddel erősítsd,

Istenhez szeretetünket

S feleinkhez öregbítsd.

Vígy előbb a szentségben,

Adj részt a dicsőségben

Testi halálkor lelkünknek,

Feltámadáskor testünknek.

243. dicséret 6. és 8. vers

Zsidókhoz írott levél 10. fejezet 23. vers második felétől a 25-ig:

„A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk, mert hű az, aki ígéretet tett.

Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jócselekedetre buzdítsuk.

Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást annyival is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.”

Szeretett Testvérek! A múlt vasárnap föltettük a kérdést, hogy az egyháztagság, az teher, esetleg felesleges, vagy az egyháztagságnak vannak előnyei, mondom kicsit kegyesebb megfogalmazással: áldásai? A múlt vasárnapi igénk így fogalmazta meg, hogy: Isten háza népe vagyunk; és akik valóban az Isten háza népéhez tartoznak – de valójában tartoznak –, azok az igazán hívő emberek. És hogyha szeretnénk ennek a közösségnek az Isten által fölkínált áldásaiból, előnyeiből részesülni, akkor jelen kell lennünk a közösségben. Aki nincs ott a megterített asztalnál – bármilyen dúsan terített is az az asztal, bármilyen nagyszerű tápanyagot, vitaminokat tartalmaz az asztalon lévő étel, az éhen marad. Ott kell lenni, ha részesülni akarok abból, amit az Isten nekünk készített.

Idáig jutottunk a múlt vasárnap. Próbáljuk akkor tovább keresni a mai bibliai igéken keresztül, azok alapján, hogy milyen előnyökkel jár a gyülekezethez való tartozás. Ritkán szoktuk ezt a kifejezést használni, de én most szándékosan használom: megszoktuk azt, hogy áldás; nagyon helyes és nagyon jó, nagyon szép bibliai kifejezés, de egy kicsit most szokatlanabb kifejezéssel próbálom fölhívni a figyelmet, hogy mit is jelenthet ez az áldás.

A Zsidókhoz írott levél azt mondja: buzdítsuk egymást. Egymást buzdítani: erre nagyon nagy szükség van; nagyon nagy szükség van a mai világban, a magányos tömeg világában, ahol nagyon sok ember van együtt – mármint földrajzilag –, mondjuk egy nagyobb városban, nagyon sok ember összezsúfolódik, de valójában közösség kevésbé van. Ennek a sok embernek egymáshoz alig van köze. A nagyváros egyik sajátos jelensége, hogy azok, akik kisebb településekről, falvakból érkeznek, azok először köszönni akarnak mindenkinek, aztán pár hónap alatt leszoknak a köszönésről. Személytelenné válik a világ, olyannyira, hogy néha azt sem vesszük észre a nagy forgatagban, hogy egy ismerős jön és köszön – akkor kapjuk föl a fejünket, hogy a sok ember között van olyan, aki ismer, és aki köszönt bennünket. Nos egymást buzdítani az azt jelenti, hogy kapcsolatban kell lenni egymással: valamifajta közösségben kell lennünk. A mi világunkban, ahol az önzés nagyon erős, igen hamar lemondanak az emberek a közösségről, leszámítva, ha kemény anyagi érdek fűződik hozzá. Így viszont szétesett a társadalom.

Aztán buzdítanunk kell egymást azért is, mert vannak, akik megfáradnak. Megfáradnak a hitben, megfáradnak a jó cselekvésében; belefáradnak az élet terheinek hordozásába, belefáradnak a csalódásokba, megfáradnak. Nem véletlen mondja Jézus, hogy: „jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok”. Mert az is előfordul, és a mai világban megint újra kezd termelődni egy olyan réteg, amelyikben van egy spirituális készség, és keres valahol. Szeretné kielégíteni ezt az éhségét, és ilyen vagy olyan, vagy amolyan egyháznak, vagy egyháznak látszó, vagy vallásnak látszó, vagy valami egészen másfajta társasághoz csapódva, ott majd kap kemény előírásokat: mit kell csinálni, hogy kell csinálni, és aztán egyszer csak belefárad ebbe, mert nem kapott erőt hozzá. Nos a megfáradtakat hívta Jézus, azokat, akik annak idején a kegyes önmegváltásba fáradtak bele.

Buzdítsuk egymást – mire? Igénk azt mondja először is, hogy a szeretetre, és nagyon szeretném aláhúzni, hogy ezzel kezdtük: buzdítsuk egymást a szeretetre, hiszen olyan Istenünk van, aki annak ellenére szeret bennünket, amilyenek voltunk és még vagyunk. Szeret bennünket, teremtményeit. Ne az érdemeket keressük. Nagy nyomorúság, amikor hívő emberekként is csak a másikban az érdemeket vagy csak a jót keresik: van-e valami jó, amiért szeressem? Az Isten annak ellenére szeret, amilyen én vagyok, amilyen te vagy, amilyenek vagyunk. Buzdítanunk kell egymást a szeretetre, mert könnyen elkap bennünket a világnak ez a gondolkozása: nem érdemli meg, hogy szeressük. Ehelyett emelje föl a kezét, aki megérdemli, hogy szeressék, mert én nem merem megemelni. Buzdítanunk kell egymást tehát a szeretetre, hiszen az Isten szeretetéből élünk. És buzdítanunk kell egymást a jó cselekvésére, mert ebbe is bele lehet fáradni. Bele lehet fáradni, mondván: nem mindig azt kapom vissza. Én megpróbáltam jót tenni. Én megpróbáltam kedves lenni. Én megpróbáltam segíteni. Na de hát nem ezt kaptam vissza! Bizony előfordul ilyen. Nem az a kérdés, hogy mit kapok vissza, hanem mert az Isten jóságos volt hozzám, akkor én is jó példával igyekezzek másokat bátorítani, buzdítani a jó cselekvésére. Először is nekem jó az, ha jót cselekszem. Nekem. Hogy mit kapok, mennyit kapok, milyen jót kapok viszonzásul, az majd egy másik kérdés. De emberi gyarlóságunkban ott van, hogy ha nem kapjuk viszonzásul azonnal a szeretetet, akkor belefáradunk, abbahagyjuk. Az Ige azt mondja: „buzdítsuk egymást”. Mégpedig kölcsönösen. Kölcsönösen buzdítanunk kell egymást a szeretetre, a jó cselekvésére. Kölcsönösen. Nem úgy van, hogy vannak némelyek, akik olyan szuper keresztyének, és akkor majd azok a szegény kis gyarló mezei keresztyéneket buzdítgatják, hanem azt mondja az igénk, hogy kölcsönösen. Mindegyikünknek szüksége van rá. Nem véletlen írja Pál apostol a római gyülekezetnek, hogy „szeretnék elmenni hozzátok, hogy együtt felbuzduljunk, én a ti hitetek által… és majd utána írja, hogy „ti meg az enyém által”. Nem azt olvassuk, szeretnék már elmenni hozzátok rómaiak, hogy valami kegyelmi ajándékot adjak nektek, hogy szolgáljak nektek, mert nagyon rátok fér, rászorultok, hanem: kölcsönösen. Kölcsönösen van szükségünk tehát a szeretetre, a jócselekedetekre – erre viszont buzdítani kell egymást.

Aztán: másodszor észre kell, hogy vegyük a fölolvasott bibliai igénkből, hogy ennek van ám egy feltétele: ez csak úgy működik, ha nem hagyjuk el a gyülekezetet. Egymást buzdítani úgy, hogy elmaradozunk…! Mert kifogásokat, azt tudnánk sorolni: hogy én ezért nem jövök, én ott sértődtem meg, én nem így gondoltam, nekem másmilyen lelkész kellene, meg milyen presbiterek vannak, meg elfoglalták a helyemet a padban… Ne hagyjuk el gyülekezetünket! – ez csak így működik. Egymást buzdítani, ahhoz találkoznunk kell egymással, kapcsolatban kell lennünk egymással. Vagyis ragaszkodnunk kell a közös istentisztelethez; ragaszkodnunk, az alkalmakat áron is megvéve – mondja az ige. Mert mindenért fizetünk valamilyen árat. És most nem az egészségügyről beszélek, vagy annak hamis reklámjairól. Hanem ha elmegyünk sétálni, akkor otthon, valami munkát nem végzünk addig el – ez az ára. Mindennek ára van. Valamit hátrább teszünk, hogyha valamit előnyben részesítünk. Igen, ragaszkodnunk kell a közös istentisztelethez, amikor összegyülekezik az egész gyülekezet. Ne feledjük el: Jézus az első úgymond csoda-jelét hol tette? – Kánában, egy menyegzőn. Emlékezzünk arra, hogy használja a menyegző képét, a nagy vacsora képét többször is az ő igehirdetésében. Mi egy nagy vacsorának vagyunk a hivatalos vendégei. Bennünket a teremtő, megváltó Isten hívott meg az ő asztalához. Egy nagy menyegző vendégei vagyunk, és akik a menyegzőre meghívottak, azok bizony úgy rendezik a napjaikat meg az idejüket, hogy azon ott tudjanak lenni: áron is megvéve az alkalmat. Lemondva sok mindenről, időt, kilométert nem sajnálva. A menyegzőn ott lenni: igen, a gyülekezeti istentisztelet ennek a menyegzőnek része. Akár igehirdetéses, akár úrvacsorai közösséggel együtt történik. Ragaszkodjunk tehát, ne hagyjuk el ezt a közösséget. Ugye hogy szabadkozik az ember, ha egy lakodalomból, egy menyegzőről kicsit hamarabb eljön, vagy el kell jönnie?

Ragaszkodni ehhez a közösséghez, mert ott tudjuk egymást bátorítani, buzdítani, és ott bátorít és buzdít bennünket az Isten igéje különösképpen.

Az elmaradozásnak sokféle oka lehet. Nem fogom mindet fölsorolni, egyet-kettőt azért talán említsünk meg. Ott lehet a félelem: mit fognak mondani a szomszédok? Csak nem bolondultál meg, hogy te is templomba jársz? Ez a félelem még ma is sokakban ott van, hogy „a világ gúnyol-nevet” majd. Az elmaradozás oka lehet, hogy mindenféle csábítgatás éri az embert, olykor vallásos csábítgatás és ígérgetés is, és elkezdünk össze-vissza szédelegni. Aztán majd egy kis idő múlva kiderül, hogy az a közösség se különb – mert lakva ismeri meg az ember a másikat.

Az elmaradozásnak lehet oka az is, hogy illuzórikus igényességünk van: nekem ilyen prédikáció kell, nekem olyan zene kell, nekem amolyan templom kell, nekem emilyen valami kell, az én színvonalamhoz ez meg ez kell, és nem veszem észre, hogy az Isten igéjére lenne szükségem, az meg ott van. Erről is lehetne még beszélni, ami bennünket elmaradásra indít.

Ragaszkodjunk a gyülekezethez – mondom igehirdetőként még akkor is, hogyha olykor az igehirdetés lapos. Ez nem menti föl az igehirdetőt. De a gyülekezethez való ragaszkodásnak sokkal több oka van, mint csupán az, hogy hol jobb vagy nem annyira jó egy igehirdetés. Merthogy a gyülekezetbe nem azért megyünk csupán, hogy kapjunk, hanem azért, hogy adjunk. Ezt valljuk be, hogy gyülekezetekben is kicsit elhomályosult vagy túlértékelődött az, hogy mit kapok. És nem veszem észre, hogy az előnyök közé tartozik, hogy mit adhatok; nem csak az, hogy mit kapok. A gyülekezetbe tehát nem csupán azért megyünk, hogy kapjunk, hanem azért, hogy adjunk is.

Már több mint egy évszázada elhangzott egy igehirdetés és abban az igehirdetésben az akkori prédikátor többek között így fogalmazott: „Krisztus egyháza nem luxushotel, amelyben keresztyén urak kényelmes, külön szobákban laknak. Az egyház inkább hasonlít egy katonai barakkhoz, ahol az evangélium harcosai együtt laknak és közös kiképzésben részesülnek.” Néha a gyülekezetekbe, a mi gondolkozásunkba is beszivárog a világ: külön lakosztály kellene. Az ige pedig arról beszél: ragaszkodjunk a gyülekezethez, ragaszkodjunk egymáshoz. És ez a bizonyos igehirdető nagyon jól fogalmazta meg, hogy „katonai barakk”, ahol együtt laknak, és együtt készülnek a küldetés teljesítésére – nem pedig elkülönülten luxushelyet keresnek maguknak, lehetőleg még a keresztyén testvérrel se nagyon kelljen szóba állni. A táborhelyünknek egyébként ez volt az egyik előnye – miközben újabb kisebb szobák készültek, de még mindig vannak nagyobb szobák –, hogy együtt lakni; nem csak ha valakinek kedve támad, hogy hát akkor megkérdezem már, hogy: hogy aludtál?; hanem együtt lakni.

Ne hagyjuk el gyülekezetünket, pedig volna sok ok rá. De mennyit fogunk veszíteni? A gyülekezetbe járásunk kifelé demonstráció, hitvallás a világ számára, és a gyülekezetbe való rendszeres járásunk, a gyülekezethez való ragaszkodásunk pedig befelé egymást erősítő szolgálat. Egymást erősítő szolgálat. Vagyis nem csupán azért jövünk, hogy kapjunk, hanem azért, hogy adjunk is. Hiszen gondoljuk végig, hogyha most itt ebben a templomban tizenöten ülnénk – ne értsük félre, ahol ketten-hárman összegyülekeznek az Úr nevében, Ő ott van –, de amikor egy nagyobb épületben néhány ember cselleng, valahogy másképp érezzük magunkat, mintha sokan együtt vagyunk.

A fölolvasott bibliai szakaszunk egyébként, amikor a gyülekezetet említi, akkor itt különösképpen szeretném aláhúzni, hogy egy olyan kifejezést használ, amit úgy lehetne lefordítani, hogy az új növekedéssel gyarapodott gyülekezet. Egész pontosan olyan kifejezés van itt, hogy az az úgymond zsinagóga, az a gyülekezet – magyarra fordítva –, ahova a nem Ábrahám fiai is, mint Krisztus-követők már beletartoznak. Hiszen ez héberekhez íródott levél. Az új növekedéssel, új arcokkal gyarapodott gyülekezethez ragaszkodjunk. Ez nagyon-nagyon érdekes, nagyon fontos és nagyon tanulságos a mi számunkra is, ha azt szeretnénk, hogy a gyülekezet gyarapodjon – akkor ragaszkodnom kell a gyülekezethez! Ahhoz a gyülekezethez, ahova szeretnénk, hogy jöjjenek újabb arcok. De akkor őket szeretettel kell fogadni, föl kell karolni, bátorítani kell, meg kell engednünk, hogy a megszokott helyünkre üljön le, mert nem tudhatja, nincs odatéve, mint az oratóriumon, hogy: Kossuth Lajos itt ült. Az új növekedéssel gyarapodott gyülekezethez ragaszkodni! – így lehetne lefordítani, kicsit magyarázva már azt, amit egyszerűen, röviden csak így fordítunk, hogy: ne hagyjuk el gyülekezetünket. És miért ne hagyjuk el gyülekezetünket? Azért, mert hibákat csak ott lehet kijavítani, ahol együtt vagyunk. Hogyha elmegyünk, ha elmaradozunk, akkor a hibák nem lesznek kijavítva. Csak szaporítjuk a hibákat ezzel.

És a harmadik vonulat mai bibliai igénkben: inteni és bátorítani kell egymást. Inteni és bátorítani, viszont szeretnék emlékeztetni, hogy az első az az volt, hogy buzdítsuk egymást a szeretetre – újra aláhúzom ezt. Mert csak ott lehet intésről szó, ahol előbb a szeretet megsokasodott, mert csak az lesz építő. Ahol csak hideg kritikával jelenünk meg, az nem ige szerint való. Inteni és bátorítani kell egymást, de előbb a szeretetre felbuzdulva; és akkor, ha a szeretetre felbuzdulva próbálom inteni, az építővé válhat. Mert igen, a vétkeseket inteni kell, megelőzve a nagyobb bajt. De nem ítélkezve fölötte. Inteni és bátorítani kell, hiszen vannak visszahúzódó, csendesebb természetű atyánkfiai. Vannak, akiknek ilyen a természete, és őket bátorítani kell, mert mások, akik kicsit hangosabbak, akik kicsit lendületesebbek, azok mögött úgy csöndben meghúzódnak, és esetleg egy idő múlva azt mondják, hogy nincs is itt rám szükség, észre sem vesznek. Igen, a kicsit visszahúzódóbb, csendesebb természetű testvéreinket bátorítani kell.

És bátorítani kell a megfáradtakat is – ahogy a buzdításnál már ez elhangzott –, egy-két jó szóval; bátorítani kell egy-két köszönettel, talán elismeréssel. És bátorítani kell a hit útján nemrégen elindultakat, mert nehézségek is jönnek. De akiknek van már tapasztalata az Úr hatalmáról, szeretetéről, kegyelméről, akkor bátorítsuk, karoljuk fel őket, hogy tudjanak tovább haladni. Viszont mindehhez azonnal hozzá kell tennünk valamit: inteni, bátorítani? – igen. Az intést és a bátorítást is alázatosan tanulnunk kell. Alázatosan tanulnunk kell. Mert az orvosi beavatkozás – még a legnagyobb szeretet mellett is – fájdalmas. Hát még ha szeretet nélkül történik! Fájdalmas. Az intés néha fájdalmas, mégis szükséges. Bátorítani, inteni – ezt tanulnunk kell. Ez nem úgy van, hogy ezt mi nagyon jól tudjuk. Ahhoz, hogy egymást inteni és bátorítani tudjuk, ahhoz jól kell ismerni egymást, és jobban kell érteni és ismerni azt a helyzetet, amiben van a testvérünk. Mert különben felületes ítélkezés lesz, és esetlegesen nagyobb bajt okoz szavunk. Ahhoz pedig, hogy jól ismerjük egymást, ahhoz ragaszkodnunk kell a gyülekezethez, megint nem működik másképp jól a dolog; ragaszkodnunk kell a gyülekezethez, ragaszkodnunk kell ahhoz a kis csoporthoz a nagyobb gyülekezeten belül, ahol már jobban ismerjük egymást, egymás élethelyzetét, problémáit, egyéniségét, mert csak így lehet helyesen inteni. És tudjuk az ige szerint: valamit csak négyszemközt. Vagy ott kell kezdeni.

Szeretett Testvérek! A gyülekezeti tagság előnye: a gyülekezethez való aktív tartozás segít a Krisztus-követés útján járni. Segít a Krisztus-követés útján járni. A ragadozó vadak azok általában egyedül kóborolnak. A bárányokról tudjuk, hogy azok nyájba tömörülnek. És úgy tudom, mi a Főpásztor bárányai vagyunk. Nekünk igenis egymást kell segítenünk, bátorítanunk a közösséghez való ragaszkodással, a közösségben tudjuk egymást védeni és óvni. Isten így akar átkarolni bennünket az Ő szeretetével, ezt az utat és ezt a módot adta nekünk. Mi ne akarjunk másikat keresni. Nem fogunk jobbat találni. Isten óvó, védő, gondoskodó szeretetének eszköze a gyülekezet. És a gyülekezetben, amíg időnk van, addig tegyünk jót.

Végezetül azt a kifejezést szeretném fölemlíteni, amivel kezdődött a fölolvasott szakaszunk: „Ügyeljünk arra…”. Igen, ügyeljünk mi is a szeretetre, a jócselekedetre, bátorítsuk egymást kölcsönösen, és akkor kezdjük megtapasztalni, mennyi előnye van, mennyi áldása van a gyülekezethez való tartozásnak. Ámen!

Úgy járunk itt, lenézve,

Mint ismeretlenek;

Sokan nem vesznek észre,

Hangunk se hallva meg.

De aki ránk figyel,

 Víg énekünket hallja.

Szent reménység sugallja,

Mit ajkunk énekel.

Ha botlanak a gyöngék,

Segítsen az erős;

Hordjuk, emeljük önként,

Kin gyöngesége győz.

Tartsunk jól össze hát,

Tudjunk utolsók lenni,

A bajt vállunkra venni

 E földi élten át.

455. dicséret 6-7. vers

Jöjjetek, imádkozzunk!

Magasztalunk Istenünk, hogy Jézusban új és élő út nyílt hozzád, és életünk általa tisztíttatott meg. És dicsőítünk Téged, hogy megajándékoztál a reménység hitvallásával. Hálát adunk, hogy szeretetedről beszél a teremtett mindenség. Dicsőítünk Téged, hogy kegyelmedet hirdeti a golgotai kereszt és a nyitott sír. És hálát adunk Urunk Istenünk, hogy szeretetedből gyülekezettel ajándékoztál meg minket.

Bocsásd meg, hogy gyakran mégis alábecsüljük a gyülekezetet. Olykor minden más fontosabbá válhat számunkra, mint a testvéri közösség. Bocsásd meg, amikor elmaradozva megszegényítjük magunkat és egymást is. És kérünk, bocsásd meg nekünk, hogy a gyülekezet gyarlóságai láttán inkább mi is elmennénk, elmenekülnénk a bátorítás, a buzdítás, a javítás szeretetteljes szolgálata elől. Bocsásd meg, amikor a gyülekezetben csak kapni akarunk és adni nem, mert így valóban kevesebb áldásod áradhat át rajtunk keresztül. Segíts felismerni, megérteni és gyakorolni a közösségben elhelyezett áldásaid útját.

Könyörgünk így megfáradtakért, elmaradozókért, könyörgünk a meglankadtakért, de kérünk azokért, akik nem régen indultak el a Te utadon. Urunk Istenünk, magunkat odaszánjuk, hogy a gyülekezet közösségében a Te áldásaid eszközei lehessünk. Könyörgünk hitgyülekezetek missziós szolgálatának megújulásáért, városunkban lelki ébredésért és nemzetünk felemelkedéséért. És kérünk Urunk Istenünk, hogy a gyülekezeti nagytábor előkészületeiben és a táborozás közösségében Te vezess, Te tanácsolj, és Tőled legyen áldás. Könyörgünk az építkezésünk anyagi fedezetéért, hiszen Te gazdag Úr vagy, és Te ki tudod parancsolni mindazt, ami Te szerinted való, hogy az megépüljön. Odaszánjuk magunkat Urunk Istenünk, hogy a Nagyerdei Gyülekezet közösségében egymás szolgálatára, egymás segítésére együtt legyünk, és így hitvallást tegyünk e város előtt is Rólad, beléd vetett hitünkről. Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg! Ámen!

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

Szenteltessék meg a Te neved;

Jöjjön el a Te országod;

Legyen meg a Te akaratod,

Amint a mennyben, úgy a földön is.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.

És bocsásd meg vétkeinket,

Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;

És ne vígy minket kísértésbe,

De szabadíts meg a gonosztól.

Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség

Mindörökké. Ámen!

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |