| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Felkészülten küzdeni

Efézusbeliekhez írott első levél 1. fejezet 3-14. vers

³Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban.

⁴Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben.

⁵Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, ⁶hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában.

⁷Őbenne van - az ő vére által - a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából, ⁸amelyet kiárasztott ránk teljes bölcsességgel és értelemmel.

⁹Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne ¹⁰az idők teljességének arról a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van.

¹¹Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik;

¹²hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk a Krisztusban.

¹³Őbenne pedig titeket is - miután hallottátok az igazság igéjét, üdvösségetek evangéliumát, és hívőkké lettetek - eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, ¹⁴örökségünk zálogával, hogy megváltsa tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására.

Imádkozzunk!

Atyánk! Köszönjük, hogy ismét itt lehetünk Téged dicsérni és magasztalni. Köszönjük az elmúlt hét áldásait, ajándékait, de a próbatételeit is. Dicsérünk és tiszta szívből hálát adunk azért, hogy már kezdettől fogva kegyelmedbe és szeretetedbe fogadtál minket, hogy Jézus Krisztus által gyermekeid lehettünk. Magasztalunk Téged, Urunk, szeretetedért, az evangéliumért, a bűnbocsánatért, a Jézus Krisztusba vetett hitért, a feltámadás reménységéért. Bocsásd meg, ha nem mindig tanításod szerint cselekszünk, ha hibákat vétünk, bűnöket követünk el, vagy éppen elmulasztjuk a helyeset tenni, ha nem tudunk ellenállni a kísértésnek. Könyörgünk lelki erőért, hogy megleljük a helyünket a földi lét küzdelmeiben, hogy a próbatételek elgondolkodtassanak. Adj erőt a jót cselekedni, a kísértéssel szembeszállni. Szentlelked segítségét kérjük, hogy hitben növekedhessünk, és családunkon, szűkebb és tágabb közösségeken keresztül embertársaink hasznára legyünk Igéd által, a Te dicsőségedre. Jézusért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen.

Védelmezzed a te kicsiny bárkádat!

Benned bízik a te küzdő egyházad:

Te szent véred érette kiontottad:

Elmerülni ne hagyd, ha megváltottad!

Ne hagyj kérünk, egyetlenegy Jézusunk,

Jusson te elődbe mi imádságunk

És hallgass meg, egyetlenegy Szószólónk,

Tekints reánk, hatalmas Közbenjárónk!

381. dicséretünk 6. és 7. vers

Efézusi levél 6. fejezet 10-20.

„¹⁰Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében.

¹¹Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben.

¹²Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.

¹³Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok.

¹⁴Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszeretettel, és magatokra öltve a megigazulás páncélját, ¹⁵felsaruzva a lábatokat a békesség evangéliuma hirdetésének a készségével.

¹⁶Vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát.

¹⁷Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, amely az Isten beszéde.

¹⁸Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által. Éppen azért legyetek éberek, teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentekért;

¹⁹és énértem is, hogy adassék nekem az ige, ha szóra nyitom a számat, hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát, ²⁰amelynek követe vagyok a bilincsben is, hogy bátorságom legyen azt úgy hirdetni, ahogyan kell.”

Szeretett Testvérek!

A fölolvasott bibliai szakasz utolsó néhány mondata igen elgondolkoztató. Pál apostol kéri a gyülekezetet, hogy mindenkiért és érte is imádkozzanak. Ez idáig még rendben is van: imádkozzanak érte. De mit kérjenek, amikor Pál apostolért imádkoznak? Az apostol ekkor az evangélium hirdetése miatt megvádolva börtönben van, és a kor szokása szerint egy római katonához van hozzáláncolva, aki, illetve akik – mert három-négyóránként a katonákat váltották –, reá kellett volna, vigyázzanak.

Vagyis bilincsekben van, és amikor azt kéri, hogy imádkozzanak érte, akkor ugye azt gondolnánk természetesen, hogy azért imádkozzanak, hogy szabad lehessen. Hogy a bilincseket levegyék róla, hogy mozgásában ne legyen akadályozva.

És Pál apostol mit kért az Efézusi gyülekezettől?: „imádkozzatok érettem is, hogy adassék nekem az ige, amikor szóra nyitom számat”. Nem azt kéri, hogy imádkozzatok a szabadulásomért, a fizikai szabadulásomért, hanem azt kéri, hogy a szólás szabadsága legyen meg, hogy az evangéliumot hirdethesse; azt kéri, hogy amikor szól, akkor valóban evangéliumot mondjon. Vajon mi mire kérnénk meg a gyülekezetet, ha börtönben lennénk az evangélium miatt?: imádkozzatok értem, hogy fizikailag szabad legyek. Nagy valószínűséggel ezt kérnénk.

Az apostol azonban nem a fizikai szabadulását kéri, hogy azért imádkozzanak, hanem, hogy szólhasson. Ott is evangéliumot szólhasson. Olyan körülmények között is, bilincsekben is.

Miért? Miért ezt kéri? Miért ehhez kéri a gyülekezet imádságát? Nyilvánvalóan azért, ami a levél elején elhangzott háromszor is (hallottuk az előbb az első fejezetből), hogy életünk igazi célja és értelme: „dicsőségének magasztalására legyünk”. Az életnek ez az igazi értelme és célja, erre rendeltettünk. Majd ezen belül van tanulás és munka, házasság és gyermekek nevelése, és minden más. Az életnek nem ezek a céljai. Az élet igazi célja az, hogy a teremtmény a Teremtő dicsőségére éljen. Viszont akkor tudunk az Ő dicsőségére élni, ha az Ő akarata szerint élünk családban, házasságban, gyermekeket nevelve, munkánkban.

Az apostol tehát az Isten dicsőségének magasztalására szeretne lenni. De önmagában az, hogy a kezéről a bilincseket leveszik, ettől még nem föltétlen az Isten fog dicsőíttetni. Ilyen előfordult már sokszor, hogy egy foglyot egy idő után szabadon engednek. Az Isten igazán akkor dicsőíttetik, és Pál élete igazán akkor tölti be küldetését, hogyha a reá bízott evangéliumot hirdetheti. Szabadlábon vagy pillanatnyilag éppen őrizetben, ez az apostol számára másodrangú kérdés. Hogy mennyire feje tetejére állt a gondolkodásuk, még közöttük, keresztyének között is, az éppen itt mérhető le, hogy mi nagy valószínűséggel a fizikai szabadulásért könyörögnénk. Pál pedig az evangélium hirdetésének szabadságáért, és hogy amikor szóra nyitja az ajkát, akkor evangéliumot mondjon, ne csak szépeket. Szépeket sok mindent tudunk mondani. De hasznosat, üdvösségeset – evangélium által tudunk dicsőségének magasztalására lenni.

Ha az Efézusi levelet végigolvassuk (és remélem többen olvasták), akkor találkozhatunk azzal, hogy: az új ember felöltözése; az elhivatáshoz méltó hit nagykorúságában és egységében élni; hogy egy új népet hívott ki, hozott létre Isten ebben a világban a Krisztus-követők által. Vajon mindez nem csak szép eszmény, ábránd, utópia? Vagy több ennél?

A tegnapi napon visszahívtak egy Békés megyei településre, ahol az általános iskola első 7 osztályát járhattam, és ahogy az gyakran lenni szokott, előkerestek régi fényképeket, és még azokat ki is vetítették, hogy úgymond emlékezzünk. És amikor ezeket a fényképeket összegyűjtötték, abból lehet látni az adott kor torzulásait, hiszen akkor még kevés fényképezőgép volt, akkor még nem úton-útfélen és még azon túl is állandóan csak kattintgattak, meg törölgették, meg újra kattogtattak. Nos, a képanyag, amit kivetítettek, a nyolcadikosok csoportképén kívül, egy-két kirándulási fotón kívül: november 7-én szovjet emlékmű koszorúzás; következő kép: megint koszorúzás április 4-én (az adott településen van egy hősi temető is), és még május 1-én kivezényelve az iskola. A történelemben már sok nagy eszme megszületett. Némelyikről azt mondták, hogy utópisztikus. Aztán kiderült, hogy az is, amelyik azt mondta másról, hogy idealista, az maga is csak utópia volt. Na és az, amiről Pál itt ír, a gyülekezet, az Isten ügye, ez nem csak egy szép nagy álom? Vajon ez is utópia?

Miért van értelme odaadni időnket, energiánkat, mire van értelme odaszánni az életünket?

A múlt alkalommal, küldetésünk teljesítéséhez – olvastuk az Igéből: az Isten adott némelyeket pásztorokul, másokat lelki tanítókul, adott segítséget, hogy a valóságos küldetésünket teljesítsük, ne csupán azon belüli részleteket, amit többé-kevésbé minden ember teljesít. Nos ahhoz, hogy mindez ne csupán nagyon szép elmélet, nagyon szép utópia legyen, vagy a papok vallásos szövege, ahhoz Pál apostol fölhívja az akkori és a mindenkori gyülekezet figyelmét, amikor reálisan beszél az ellenségről, reálisan beszél arról, hogy keresztyénnek lenni, az, lelki küzdelmet jelent. Ha nem akarunk sodródni a világgal, annak ilyen-olyan divatjával föltűnő és megbukó ideológiájával, akkor igenis lelki küzdelemben vagyunk. Az apostol nem rejti véka alá, hanem föl akarja készíteni a gyülekezetet minderre. Határozottan beszél arról, hogy ebben a világban nem egyszerűen csak „a lónak is négy lába van, és mégis megbotlik”, hanem ebben a világban nagyon komoly gonosz erő működik. Nagyon határozottan beszél az ősi kígyóról, ördögről, Sátánról, gonoszról (a Szentírás különböző kifejezéseket használ), arról a valakiről, aki nálunk nagyobb, de az Istennél kisebb. Nagyon határozottan beszél, de nem ad az ördögről életrajzot. A Biblia ilyet nem ad. Mert nem a kíváncsiságunkat szeretné kielégíteni (pedig milyen jó lenne néhány kereskedelmi csatornában szenzációs hírként). Nos nem ördögéletrajzot ad, mert nem kíváncsiságunkat akarja kielégíteni, hanem figyelmeztetni akar, felkészíteni akar.

És bizony szembe kell nézni nekünk, keresztyén embereknek, gyülekezetnek, egyháznak is egy szomorú ténnyel. Nevezetesen, hogy az egyház mai gyöngeségének egyik fő oka, hogy megfeledkezett az ősellenségről. Gyakran mi magunk is megfeledkezünk az ősellenségről, a kísértőről. És hogyha megfeledkezünk a kísértőről, akkor súlyos hibát követünk el. Ehelyett nagyon sokszor még keresztyén emberekben is: ha probléma van – mert azért az csak van; ez a világ így, ahogy van nincs rendben, ezt mindenki érzi, ezért születnek ideológiák, eszmék, elképzelések. Nos a probléma gyökerét nagyon sokszor csak önmagunkban keressük. Erre mi keresztyének is hajlunk néha. Természetesen önvizsgálatot szükséges tartanunk, de gyakran lehet találkozni azzal, hogy beteges pszichologizálásba fullad bele némely keresztyén ember. És most nem egy szakma ellen szóltam, hanem mondtam, hogy beteges önmarcangolásba süllyed bele némely keresztyén ember, és nem veszi észre, hogy mi az, ami a kísértő és annak munkája, és mi az, ami belőlem származik.

Vagy másik oldalról: rettenetes nagy önbizalmunk van, hogy mi saját erőnkből földi paradicsomot fogunk csinálni.

Az apostol próbálja fölkészíteni az akkori gyülekezetet, amelyik egy világbirodalmon belül él (a római birodalmon belül él), és próbálja a mindenkori gyülekezetet fölkészíteni, hogy egy olyan lelki küzdelemben élünk – és ebből nem lehet kivonulni, ezzel ne áltassa senki magát –, mert nem vett ki, és nem vesz ki ebből a világból bennünket Isten. A gonosztól akar megőrizni, maga Jézus is ezért imádkozott.

Nos, ebben a világban, ebben a küzdelemben benne vagyunk, és a gonosz egyik legnagyobb ravaszsága éppen az, hogy elhiteti, hogy ő nincs. Hogy ő nincs. Hát ez a legnagyobb trükk. Én nem vagyok, óh nem kell komolyan venni – hát vannak hibák! Ha nem vesszük komolyan, ha egy hadsereg vezetője nem veszi komolyan az ellenfelet, akkor végzetes hibát követ el. Hogyha behunyjuk a szemünket, és azt mondjuk, hogy itt nincs szemben semmilyen ellenséges tábor, hadsereg, akkor innen kezdve őrültségeket fogunk csinálni. Igen, a gonosz egyik legnagyobb trükkje az, hogy „ja, hát ez a papok régi meséje” – nem kell komolyan venni. Meg egyébként is jót akar. Meg hát mindenki jót akar.

Pál apostol a gyülekezetet készíti föl, amikor emlékeztet arra (nemcsak a fölolvasott bibliai szakaszunkban, hanem magában a levélben és a többi levelében is), hogy a gonosz föl tudja használni a struktúrákat is: a társadalmi struktúrákat, a gazdasági struktúrákat, jogi struktúrákat, politikai struktúrákat. Föl tudja használni. De ezek a struktúrák nem azonosak a gonosszal. Mindkettőre volt már a történelemben példa, amikor rosszul azonosítottak dolgokat. Föl tudja használni. És hadd mondjak bibliai példát, hogy hogyan tanít a Szentírás: ha a Róma 13-at olvassuk (és ezen már többen megakadtak, még nálunk, a gyülekezetben is), ott azt írja Pál apostol, hogy a hatalom, mint olyan, az Istentől van, és engedelmeskedj. Az a feladata, hogy a gonoszokat fékezze, és a jókat jutalmazza. A Róma 13-ban ilyet olvasunk.

De a Jelenések 13-at is tegyük mellé. A Jelenések 13-ban pedig már az állam, mint olyan, az ördög szövetségeseként jelenik meg. A kísértő a struktúrát, az államot fel tudja használni, de maga az állam, mint olyan az nem gonosz. Ezek a struktúrák önmagukban semlegesek, de föl tudja használni, és a történelemben már sokszor fölhasználta a maga szándékaira.

Ha tehát alábecsüljük a velünk szembenálló erőket, akkor nemcsak hogy eltévedünk, hanem nem látjuk meg, nem ismerjük föl, hogy segítségre, az Isten segítségére van szükségünk, hogy ebben a lelki, szellemi küzdelemben meg tudjunk állni. Akkor úgy gondoljuk, hogy megy ez Uram nélküled is. Hát jót akar itt mindenki, én is jót akarok. Ez szépen hangzik. De aki így próbál egy csatát megnyerni, az végzetesen elrontotta az elején.

A fölolvasott bibliai szakaszunk arra is emlékeztet bennünket, hogy itt egyszerre van szó az Isten erejéről és az ember feladatáról. És itt tisztán kell látnunk – Uram bocsá – a munkamegosztást.

Először is: a lelki fegyverzetet Isten készítette. Ha az Ézsaiás 59. 17-et és környékét olvassuk, akkor rájöhetünk, már az Ószövetség is használ ilyen kifejezéseket. A lelki fegyverzetet tehát Isten készítette. Isten az, aki Jézus Krisztusban a gonoszt, a golgotai kereszt és Jézus feltámadása által legyőzte. De a legyőzött nem ismeri el még a vereségét. Még utócsatározások folynak. És mi egy ilyen történelmi időben élünk. Egy olyan világban élünk, ahol az istenellenes szellemi erők nagyon komolyan dolgoznak. Noha már a döntő győzelem velük szemben megszületett. De nekünk tudnunk kell, hogy a győztes oldalán állhatunk: Jézus oldalán. És hogy itt Isten erejéről van szó, hogy az Úr föl akar készíteni bennünket erre a szellemi küzdelemre és harcra, ahhoz még az is hozzá tartozik, hogy ezt a bizonyos lelki fegyverzetet az Isten ajándékozza nekünk. Isten ajándékozza. Nem mi találjuk ki. Az Úr készíti. Az Úr ajándékozza.

Másik oldalról viszont ezt nekünk kell magunkra ölteni. A katona nem maga eszkábál magának fegyverzetet, azt elkészítették, az ott van, azt át kellene venni, és fel kellene venni – ez a mi feladatunk: hogy öltsük magunkra, hogy vegyük komolyan, hogy szükségünk van lelki fegyverzetre ebben az életben, hogy meg tudjunk állni a hitben. De nemcsak magunkra kell ölteni, hanem (akik még voltak katonák azok tudják, hogy mennyit kellett gyakorlatozni) be is kell gyakorolni azok használatát. Nem úgy történik, hogy valahol ott porosodnak ötven éve a fegyverek, nem is láttuk őket, aztán hirtelen azt mondják, hogy „hát, aki ott van, vegyen magának néhányat” – de már nem is tudjuk, mire kell használni. Nagyon sok ember magát istenfélőnek tartja, de ilyen vakon veti bele magát az életbe. Pedig az Isten fel akar készíteni. Lelki fegyverzetet adott.

Honnan van ez kép? Hát képzeljük magunk elé: az apostol kihallgatásáig őrizetben van; össze van bilincselve az őt őrző római katonával. Volt módja szemlélni a katona öltözetét, még hogyha az, amit itt leír, az nem is az őrkatona öltözete, hanem a teljes fegyverzetű gyalogosé. Az apostolnak bőven volt módja látni – a római birodalomban nagyon sokszor jött és ment – a római katonát és annak öltözetét. És bizonyára mikor mindezt látta, akkor fogalmazódott meg benne, hogy az Isten is felkészít bennünket. Van lelki fegyverzet is.

Nos nézzük röviden ezeket a lelki fegyverzetnek felfogott dolgokat. Isten segíteni akar, nemcsak pásztorokkal, lelki tanítókkal, hanem lelki fegyverzettel is nekünk, az Ő népének. Ilyet olvastunk: „felövezve derekatokat igazságszeretettel”. Ugye az ókori embert, akár a római katonát, de akár a zsidó embert is, ha magunk elé képzeljük, a bő tunikaszerű öltözetét, ha komoly munkát akart végezni, akkor azt fel kellett húzni derékban, és egy övvel rögzítette, mert különben akadályozta a mozgásban, a szabad mozgásban, ez a hosszú, bő, lenge ruha. Aki tehát küzdeni akart, aki komolyan dolgozni akart, annak alkalmassá kellett magát tenni.

Tegnap délután többek között gyerekeket láttam, ahogyan játszótéri játékokra másztak föl. És ahogy másztak föl a kis létrán – a fiúk azok csak úgy vígan mentek –, de a lányoknál bizony figyelni kellett, a hosszú, bő, kis ruhácskára, minden lépcsőfokon, mindig rálépett. És igazán ezért kellett odafigyelni, hogy vajon mikor fog leesni. Akadályozta őt. Az a ruha nem arra készült, hogy létrán másszanak föl benne.

Nos igen, bennünket is, magunkat is fel kell övezni, alkalmassá kell tenni a küzdelemre. És az igazságszeretetet nevezi egy ilyen övnek, mert az öv fogott össze mindent, arra lehetett rögzíteni egyéb dolgokat is. Az igazságszeretet fogja itt össze a dolgokat – mondja az apostol. Aztán a megigazulás páncélját is vegyétek föl. Nagyon fontos. Miről van itt szó? Megigazulás páncélja. Egyszerűen arról, hogy a múltbeli bűnök teljes bocsánata. Merthogy a kísértő is sok mindenkin keresztül újra és újra majd a fejünkhöz vágja: hát neked ilyen a múltad, én ám sok mindent tudok rólad, te ilyen, meg olyan vagy… És akkor tudjuk kimondani: igen, ilyen voltam, de az Isten már megbocsátott, ez már le van zárva, és egy új kezdődött el. A megigazulás páncélja: az Isten igazzá nyilvánított, megigazított bűnös vagyok.

A magyar társadalomban azért lett felemás az a változás, ami történt, mert nagyon sok ember, és nagyrészt a társadalom sem zárta le a saját múltját. A maga világi módján sem. És ha nem zárjuk le, akkor zsarolhatók az emberek. És zsarolják is sokan, még ma is egymást. Én sok mindent tudok a múltadról. Erre megszólal a másik: én is a tiedről. Jó, akkor csendben leszünk a múltról.

Azt mondja az apostol, a megigazulás páncéljával tudod kivédeni ezeket a támadásokat, ha valóban beismerted a bűneidet, bevallottad és bocsánatot kértél. Meg van bocsátva. Le van zárva. És amikor ilyen támadás ér, akkor oda tudod tartani, mint egy páncélt: igen, ilyen voltam, de az Isten megkönyörült rajtam. Van még valami kifogásod? Tudsz még valamit? Mert én még tudnék magamról. De az Isten megbocsátott. Le van zárva a múlt. Küzdeni csak úgy lehet, hogyha előrefele tudunk nézni. Ha mindig visszafele kell nézegetni, mert ott van egy csomó rendezetlen ügy, a szőnyeg alatt már egész domb van, mert oda lett beseperve, így sem az egyén, sem a közösség nem tud előre haladni. De hogyha rendeződtek mindezek – azt mondja az apostol –, tudjátok testvérek, ez olyan, mint a katonának a páncél, támadhatják így is, úgy is, mindig tud védekezni. És ezért előre tud figyelni. Nem a múltjával kell foglalkoznia már.

Aztán: öltözzétek fel – mondja – a sarut. Nagyon érdekes, hogy a sarut látva, mit ír az apostol. A saru a békesség evangéliuma hirdetésének készsége. Vagyis mire küldettünk? Arra küldettünk – így olvassuk másik helyen: Isten volt az, aki megbékéltette magával a világot Jézus Krisztus által, nem tulajdonítván néki bűneiket, és ránk bízta a békéltetés szolgálatát. A Krisztusért járván tehát szövetségben, mintha az Isten kérne általunk, kérünk, béküljetek meg az Istennel – nos: erre saruzzátok föl magatokat. Ez a küldetésetek. Nem az a küldetésetek, hogy rendezetlen múltatok miatt örökké egymást zsaroljátok. Nem az a küldetésetek, hogy emiatt állandóan féljetek, hogy vajon mikor és ki fogja ezt előhozni, és akkor abból milyen baj lehet. Nem az a feladatotok csupán, hogy dolgozzatok, egyetek, gyerekeket neveljetek.

Emlékezzünk a múlt alkalommal Mózes első könyvéből a nagy, hosszú életkorokra utaltam, és ott végig csak ez dübörög, hogy: született, nemzett, meghalt; született, nemzett, meghalt; született, nemzett, meghalt. Hiába vannak ott a több évszázadok. No de hát ezt az állatokról is mondhatjuk. Megszületett, utódokat hozott a világra, aztán meghalt.

Nekünk sokkal nagyobb, és sokkal magasztosabb küldetésünk van. A békesség evangéliumát kell hirdetnünk az Istennel háborúban álló emberek felé. Nos ehhez sarut fel, legyetek útra készen.

Aztán: öltözzétek föl – mondja – a pajzsot. A pajzsot – és ez nagyon fontos! –, amivel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. A hamis vádakat, vagy éppen kívánságokat, vagy kétségeket, amelyek újra és újra föltámadhatnak; de tudtok védekezni. Emlékezzünk, a római korban is így volt, későbbiekben is, még a törökkorban is, hogy az egyik legfontosabb fegyver a tüzes nyíl volt. A nyílvessző, amit egy kis szurokszerű valamibe belemártottak, meggyújtottak és belőtték a várba vagy az ellenséges csapat közzé. A tűz aztán elvégezte a maga munkáját. Ez ellen hogyan védekeztek? Az egykor fából készült pajzsok bőrborítást kaptak, és azt belocsolták, és nem fogott rajta a tűz. Jöttek a tüzes nyilak, de oda lehetett tartani, és hasznosabb volt, mint esernyő a tojás ellen.

Nos az üdvösség sisakja – folytatja az apostol. Mennyire fontos ez is, hiszen fölemelt fővel csak az tud menni, akinek biztosan védett a feje. Akinek nem védett a feje, az mindig azzal kell, hogy foglalkozzon, hogy jobbra-balra kapkodja a fejét, hogy nehogy megsérüljön. Az üdvösség sisakja – igen, Jézus Krisztus által üdvbizonyosságunk van, üdvösségem van. És ez biztos. És innen kezdve fölemelt fővel lehetek az Úr katonája.

És nagyon érdekes, hatodikként említi a lélek kardját, amit az Isten beszédének nevez. Ha megfigyeljük, az előző öt, az mind védekező eszköz. Az öv is tulajdonképpen, a páncél, de még a saru is bizonyos értelemben, a pajzs, a sisak: védekező. A Krisztus katonája, a lelki küzdelemben járó keresztyén ember, az alapvetően nem támadó ember. Az Úr védelmet biztosít nekünk, mert minket fognak támadni, de nagyon. És az Úr nem kiszolgáltatottan akar bennünket odavetni, mint az a vallási fanatizmus, amikor keresztes hadjáratként a török ellen, gyerekeket vittek: mert majd az Úr olyan csodát fog mutatni! Lettek is janicsárok szegény fogolygyerekekből.

Az apostol reálisan beszél arról a küzdelemről, amiben benne élünk, és reálisan beszél arról, hogy testvérek, az Úr felkészít. Nem kell megijedni. Felkészít bennünket.

Nos hatodikként említi tehát a lélek kardját, az Isten igéjét, az Isten beszédét. Ez az egyetlen olyan eszköz, amelyik védelemre is jó, de a maga módján támadó eszköz is.

Emlékezzünk csak Jézus megkísértése történetére – amikor jön a kísértő és idézi az Ószövetséget, a Bibliával idézve akar istenellenes dolgokra rávenni –, akkor azt mondja Jézus, hogy meg van írva… az is meg van írva, viszont az is meg van írva! És nem azon gondolkozik: jaj, Uram Isten, most mit kell mondani és cselekedni?! Felkészült volt. Ismerte az Igét. És tudta, hogy amikor a kísértő kirángat néhány mondatot az összefüggésből, hogy azzal tántorítson el az Istentől, akkor emlékeztetni kell arra, hogy vigyázzunk, még a Szentírásban ez is benne van, viszont az is meg van írva, hogy az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.

Igen. Ezért kell ismerni nagyon komolyan az Igét, a Szentírást. Mert ezt adja nekünk az Isten, mint a lélek kardját. Hát milyen katona volt az évszázadokig – amikor még a kard fontos eszköz volt –, amelyiknek nem volt kardja, vagy nem tudta forgatni a kardot? És vajon hányszor vagyunk olyan keresztyének, hogy nem vagyunk felkészülve? Nem tanultuk meg forgatni az Isten Igéjét, mint a lélek kardját.

Szeretett Testvérek!

Az elmúlt vasárnapokon a gyülekezeti tagság előnyeiről szóltak azok a bibliai szakaszok, amelyeket olvastunk. Tulajdonképpen ez is ebbe illik. Láthattuk tehát, hogy fontos a személyes lehetőségünk és felelősségünk. A személyes lehetőségünk, hogy tudniillik mi az, amit az Isten nekünk ad, hogyan akar felkészíteni, és mi az, amit akkor nekünk felkészülésként meg kell tenni. Mert különben nagyon kiszolgáltatott helyzetbe leszünk. Ugyanakkor a fölolvasott bibliai szakaszunk többes számban beszél. Többes számban beszél, nem magányos hívő harcosokról beszél. Sőt, azt mondja Pál apostol – ő, aki most őrizet alatt van –, imádkozzatok – kéri a gyülekezetet. Imádkozzatok minden szentért, minden Krisztus követésére odaszentelt életű emberért. És imádkozzatok én értem is. Közösségről van szó. A küzdelemben nagyon ritkán van párviadal. A küzdelem, az közösségi nagyrészt. Ne akarjunk hívő, magányos harcosok lenni, mert nagyon hamar kitesszük magunkat olyan próbának, amiben nem tudunk megállni. Imádkozzatok – kéri az apostol.

És a bevezetőben említett eseményre itt szeretnék végül még utalni. Nem azt kéri, imádkozzatok, hogy végre levegyék rólam a bilincset, hogy minél hamarabb befejeződjön a kihallgatás, és szabadon közlekedhessek, hanem azért imádkozzatok, hogy szabadon szóljon az Isten Igéje. Az, hogy most be vagyok csukva, az egy dolog, itt van a római katona, mindig mellém adnak egy embert. Minimum egy ember mindig itt van, ide van láncolva, el se tud menekülni szegény, beszélhetek neki a Krisztusról. Így tért meg Onézimusz is, fogolytársként odarakták mellé.

Mi nagyon sokszor a külső körülményeket akarjuk megváltoztatni, és addig-addig töltjük ezzel az időt, hogy elmarad a békesség evangéliumának a hirdetése. A lényeg elmarad. Még ezt is meg kell csinálni, és még azt is meg kell csinálni, hogy majd bizonyságot tudjak tenni. Aztán kiderül, hogy már 60 éve, már 80 éve kéne ezt, meg azt, meg amazt megcsinálni, hogy majd bizonyságot tudjak tenni. Az apostol egyenesen ezt kéri a gyülekezettől, hogy az evangélium szólhasson, mert ez szolgálja az Isten dicsőségét. Így leszünk dicsőségének magasztalására. Azzal, önmagában, hogy leveszik a kezemről a bilincset, ezzel önmagában még nem föltétlen dicsőíttetik az Isten, és nem fognak emberek megtérni, hiszen foglyokat már nem egyszer szabadon engedtek, miután megvizsgálták az ügyét. Az emberek megváltozása, az az evangélium hirdetése által történik.

És végezetül szeretnék a fölolvasott bibliai szakaszunk elejére emlékeztetni. Ezzel kezdődött ez a szakasz, miután az új életről, a gyülekezetről, az Isten hatalmas üdvözítő tervéről írt az apostol, és aztán reálisan a hétköznapi küzdelemről; vagyis hogy itt nem utópiáról van szó, nem emberek által kigondolt szép világról, amit emberi erővel nem lehet megcsinálni, hanem arról van szó, amit az Isten cselekszik, és ebbe hív bennünket.

Az igehirdetésnek éppen ezért ezt a címet adtam: Felkészülten küzdeni. Így kezdődött a szakaszunk: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. Ámen.

Mivel hivattam lelki vitézségre,

Míg lelkem eljut a várt dicsőségre,

Ellenségimnek dühösségökkel

Harcolok bátran igaz lélekkel.

A bűn s test ellen holtig törekedem,

Szép koronámat másnak nem engedem,

Hogy harcom után diadalommal

Együtt örüljek az én Urammal.

292. dicséret 6. vers

Magasztalunk Istenünk, hogy Te adtál igazi értelmet, célt életünknek, amikor a magad számára teremtettél bennünket, hogy életünkkel, családunkkal, munkánkkal, minden cselekedetünkkel a Te dicsőségedre legyünk. Bocsásd meg, hogy mi mégis gyakran csak a magunk dicsőségét kerestük. Bocsásd meg, hogy olykor mulandó dolgoknak adtunk dicsőséget, hogy a gonosz erejét lebecsülve elbuktunk a kísértések, kívánságok, vágyak között, mert csak a magunk erejére támaszkodtunk. Hálát adunk a lelki fegyverzetért, amelyet nekünk ajándékozol. Magasztalunk bevallott bűneink bocsánatáért, a kapott új életért. Hálát adunk, hogy felemelt fejjel küzdhetünk a gonosz ellen. És köszönjük Urunk Istenünk, hogy Te békélteted meg az embereket magaddal, de a békéltetés szolgálatát, az evangélium hirdetését ránk bízod. Segíts Urunk, hogy akaratodhoz igazodva éljünk e világban, hogy felkészüljünk általad a lelki küzdelemre, hogy így bátorítsuk a megfáradtakat, vigasztaljuk a gyászolókat, hogy naponta erősödjünk Igéd által a hitben és a szolgálatban. Segíts Urunk, hogy gyülekezeti táborunk áldások forrása lehessen sokaknak. És könyörgünk templom- és gyülekezeti ház bővítésünk anyagi fedezetének hiányzó összegéért, hogy amikorra szükséges, az rendelkezésünkre állhasson. Odaszánjuk magunkat Urunk Istenünk, hogy a lelki fegyverzet által dicsőséged magasztalására élve szolgáljuk nemzetünk lelki újulását is. Ámen.

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek által.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |