| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Elég neked az én kegyelmem”

Lekció: Ézsaiás könyve 40. fejezet 27-31.

²⁷Miért mondod ezt, Jákób, miért beszélsz így, Izráel: Rejtve van sorsom az ÚR előtt, nem kerül ügyem Isten elé.

²⁸Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy örökkévaló Isten az ÚR? Ő a földkerekség teremtője, nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen.

²⁹Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi.

³⁰Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak.

³¹De akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.

Textus: 2Korinthus 12:6-10

⁶Pedig ha dicsekedni akarnék, nem lennék esztelen, mert igazságot mondanék, de mérséklem magamat, hogy valaki többnek ne tartson, mint aminek lát, vagy amit tőlem hall;

⁷még a kinyilatkoztatások különleges nagysága miatt sem. Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam.

⁸Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem.

⁹De ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.

¹⁰Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.

Szeretett Testvérek!

Ha rajtunk állna, hogyan alakítanánk keresztyén életünket? Ez volt az első kérdés, ami felötlött bennem, amikor elolvastam ezt a szakaszt. Talán úgy alakítanánk az életünket, hogy ne legyenek benne próbák, ne legyenek benne szenvedések. Tövisek nélkül szeretnénk élni. Vagy ahogy valaki fogalmaz: Istentől elvárnánk, hogy simára gyalulja számunkra a keskeny utat, hogy azon mi kényelmesen járhassunk. Tegyük a szívünkre a kezünket, bizony sokszor ezt kívánjuk, hogy minél könnyebben járjuk ezt az utat, minél kevesebb szenvedéssel, minél kevesebb próbával.

Évekkel ezelőtt valaki adott nekem egy eszméltető írást, azóta már többen ismerik; ő akkor az Interneten találta ezt, éppen abban a fajta kérésében Isten felé, hogy múljon el tőle az a tövis. És ez a tövis nem múlt el, a betegség megmaradt, sőt azóta, ez a testvérünk már nincs itt közöttünk, hanem az Úrnál van. És akkor az ő számára ezek a kérdések különösen égetőek voltak. Én hiszem, hogy sokunk számára, talán hasonlóan égető lehet egyik-másik kérés:

„Megkértem Istent, hogy vegye el büszkeségemet. De Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a büszkeséget nem ő veszi el, hanem nekem kell feladnom azt. Kértem Istentől, hogy gyermekem legyen egészséges, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a lelke egészséges, a teste csak átmenet. Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke, nem kapni, megszerezni kell. Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, csak áldását adhatja, a boldogság rajtam múlik. Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól, de Ő azt mondta: nem. A szenvedés eltávolít a világ dolgaitól, és közelebb visz hozzá. Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom, de hajlandó megmenteni, hogy gyümölcsöt hozzak. Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni úgy, ahogyan Ő szeret engem. Erre azt felelte: látom, már kezded érteni.”

Milyen kéréseink vannak Isten felé? Kérjük talán, hogy minél kevesebb szenvedés, baj legyen az életünkben. Hogy Pál apostol hogyan képzelte el a krisztuskövető életét, nem tudjuk. De hogy mi lett abból a nagyon erős damaszkuszi út előtti Saulból, aki azelőtt mindent kiharcolt magának, a tiszteletet, a félelmet maga iránt, az most dicsekszik gyengeségeivel. Dicsekszik szenvedéseivel. Elénk hozza nyomorúságait. Elénk hozza azokat a dolgokat, amelyekkel kevésbé szoktunk mi magunk is előhozakodni.

Igen. Ott van Pál életében a kettősség. Ott vannak a nagy magaslatok és nagy mélységek, hogyha olvastuk volna ezt az egész szakaszt, az előző versekben arról olvasunk, hogy beszél arról az elragadtatásáról, ahogy Isten kijelentette magát neki, amikor elragadtatott a harmadik égig, és ugyanakkor pedig azt mondja, hogy dicsekszem az én erőtlenségeimmel. Talán mi magunk is sokszor vagyunk így, hogy dicsekszünk a mi elragadtatásunkkal, s ugyanakkor pedig a mi erőtlenségünkkel is.

Az előző szakaszban, a 11. részben pedig azokról az üldöztetésekről, botütésekről, megfenyítésekről beszél, amik Krisztusért érték őt: a Krisztus evangéliumának hirdetéséért. Beszél életveszélyről, beszél arról, hogy hajótörést kellett szenvednie, és ezekkel az erőtlenségekkel dicsekszik. De majd a rész végén pedig azt találjuk, hogy örömöm telik ezekben a gyengeségekben.

Hogy is van ez a mi életünkben? Mi magunk nem feltétlen szeretjük, hogyha szenvedést kell látni. Nem feltétlen akarjuk, hogy Isten ilyen utakon járasson bennünket. A hitetlen világ számára különösen értelmetlennek és igazságtalannak tűnik a szenvedés. Sorscsapásként éli meg sok-sok ember. És Isten óvjon meg minket attól, hogy mi is így gondolkozzunk, hogy amit nem értünk, azt mi magunk talán sorscsapásnak gondolnánk, mert amit mi nem értünk, az még nem azt jelenti, hogy értelmetlen. Miért is kell, hogy így hordozzon bennünket a mi Urunk? A szenvedés sokszor a hívő ember számára a mélységeknek a megismerése. Hiszen ha arra gondolunk, hogy a maradandó értékek soha sem olyan könnyed eleganciával jönnek létre az életünkben, hanem legtöbbször meg kell szenvedni érte. És azt is be kell látni, hogy nem maga a szenvedés az érték, nem maga a szenvedés a fontos, hanem ami a terméke, ami születik belőle, amit megélhetünk benne. A szenvedés, az elszenvedés terméke a szeretet kell, hogy legyen. A szeretet Isten iránt és a szeretet egymás iránt. Ha csak arra gondolunk, hogy gyermekeinkért szenvedünk, és ugyanakkor pedig ez érleli a mi szeretetünket, akkor máris értjük, hogy miről van szó. A szenvedés sokkal értékesebbé tesz dolgokat.

Talán mi magunk háromszor könyörögtünk már, hogy vegye el az Úr töviseinket, mert melyikünk az, aki nem hordoz töviseket az életében? Pál apostol beteg ember volt, tudjuk, testileg, fizikailag, fájdalmai voltak és ez a tövis állandó szenvedést, állandó fájdalmat jelentett a számára. Sokszor a mi szenvedéseink csak időszakosak, mégis milyen nehezen tűrjük őket. De nyílván van olyan is, amit egész életünkön át hordoznunk kell.

Pál apostol azért könyörög, hogy vegye el az Úr ezt a tövist. Háromszor is könyörög, hiszen úgy gondolja, hogy talán egészségesen akkor többet tudna teljesíteni az Istenért. Többet tudna teljesítni, és jobban tudna még az Úr ügyéért szolgálni. De azt mondhatja el így, hogy az Úr Jézussal vállal sorsközösséget. Hogy hogyan képzelte el ezt a sorsközösséget, azt nem tudjuk.  És mi magunk is fiatal korunkban talán másképpen képzeltük el a Krisztus-követés útját, mégis amikor újra és újra próbák következnek, akkor meg kell élnünk ezt a sorsközösséget, vállalni a megpróbáltatást akár testiképpen, akár lelkiképpen. Az az érdekes, hogy a tövis nincs meghatározva itt a Bibliában. Sokféle megfejtést akartak már ráhúzni magyarázók; szembetegségtől kezdve egészen a lelki bajokig mindenféle gondolata van az embereknek. De nekem meggyőződésem, hogy Isten igéje azért nem nevezi meg konkrétan ezt a tövist, hogy bárki, aki ma szenved, behelyezheti a saját szenvedését Pál apostolnak a tövise helyére, és megmondhatjuk és elmondhatjuk, hogy mi is ilyen és olyan tövist hordozunk a mi testünkben, a mi életünkben. Meggyőződésem, hogy éppen emiatt, hogy érezhesse bárki, aki valami miatt is szenved, ezért kell, hogy ilyen általánosan legyen megfogalmazva. A tövis, ami kellemetlen, ami kellemetlenséget okoz, akár halálos bajt is okozhat. Igen, és így vallhatjuk mindannyian, hogy tövis adatott a mi testünkbe. A Sátán angyala, a Sátán angyala azért küldötte (ugye, az angyal azt jelenti, hogy küldött), mert látja azt, hogy Pál életében milyen csodák történnek, milyen hatalmasan cselekszik az Isten, és akkor kapja a tövist, mert a Sátán úgy gondolja, hogy ezáltal talán eltérítheti az Úrtól. Igen. Talán a mi életünkben is megtapasztaltuk már sokszor, hogy amikor az Isten hatalmasan cselekszik gondolatainkban, életünkben, akkor jön valami, ami el akar téríteni attól. Jön egy tövis, jön egy olyan próba, jön egy olyan kétséges gondolat, ami el akar téríteni Istentől. A megpróbált, a megkísértett emberek közeli kapcsolatban érezhetik magukat éppen ezért Pál apostollal.

Hogyan fogadjuk a háromszori, vagy sokszori imánkra, amikor Isten azt mondja, hogy nem. Hogy kell neked az a tövis. A tövis megmarad az életedben. Pál is úgy gondolhatta talán, hogy ha egészséges volna, többet tehetne az Úrért. És mi is sokszor  -  valljuk meg  -  úgy gondolkodunk, hogy a mi fitt voltunkon, fittségünkön múlik, hogy az Isten, mit tud elérni. Hát tudjuk meg, hogy az Isten ereje nem a mi egészségünkön múlik, hanem az Ő kegyelmén.

Pál apostol csak akkor indult volna, amikor teljesen egészségesnek gondolta magát, akkor sokan várták volna különböző helyeken hiába. Hogyha mi is arra várunk, hogy teljesen egészségesen, mindenféle tövis nélkül indulnánk a szolgálatba, akkor talán sohasem állnánk itt a szószéken. Akkor talán sohasem tennénk bizonyságot. Ezekkel a tövisekkel kell együtt élni az Úr szolgálatában, az Úr követésében.

Pál apostol tudta úgy fogadni ezeket a szenvedéseket, hogy az Úrtól, az Úr beleegyezésével van, nem kerüli el, mint ahogy ugye Ézsaiásnál olvastuk, hogy rejtve van a sorsom az Úr előtt. Talán mi emberek sokszor szoktuk azt mondani, hogy hol van ilyenkor az Isten? Hát így szeret Isten engem? Hát ezt érdemeltem én tőle? Én jót akartam, az Isten ügyéért fáradoztam, és ezt kaptam helyette? Hányszor lázadunk mi Isten ellen, és hányszor nem akarjuk fogadni ezeket a nehézségeket. És újra mondom azt a megfogalmazást, milyen könnyen elvárjuk Istentől, hogy gyalulja simára a keskeny utat mielőttünk, és tegye kényelmesebbé számunkra. Hárítson el minden akadályt, és sikerek özönével árassza el életünket. Ha Krisztus keresztjére és életére nézünk, akkor értjük meg igazán a keresztyén élet értelmét és célját. És megérthetjük azt is, hogy miért ez a válasza az Úrnak. Megérthetjük, talán háromszori, talán sokszori kérésünkre, amikor azt mondja az Úr, hogy a tövis marad, de elég néked az én kegyelmem.

Reményik Sándor lelkész-költő vívódásaiban így talált rá erre a csodára, erre a kegyelemre.

Vers:

Ez a kegyelem. Istennek hatványozottan, személyre szólóan megmutatkozó szeretete. Ez az, amit megérthetünk, megélhetünk újra és újra. Hatványozottan, mert nem érdemeljük meg. Mert nem kiérdemeljük ezt a kegyelmet, hanem azért, mert megtudhatjuk, hogy irgalmas Atyánk van, ez a magától, ez az irgalmas Atya keze. És személyre szólóan, mert azt olvastuk, hogy elég neked az én kegyelmem. Elég. És vannak elképzeléseink arról, hogy mi az elég. Mi szeretnénk meghatározni az eleget általában jó magasan, hogy mi az amire szükségünk van, mi az ami elég a mi számunkra. És csak később jön az alázat, amikor fel kell ismernünk azt, hogy az Úr tudja, mi az elég a mi számunkra. Mi a szükséges a mi számunkra. És ez az elég azt is jelenti, hogy semmi más nem elég, csak az Isten kegyelme. Semmi más nem, hiszen amikor önerőből próbáljuk ezeket a dolgokat megszerezni, találunk talán egy kis háládatosságot, egy kis örömet, egy kis jóságot, de a kegyelem teszi igazán erővé a mi erőtlenségünket. És ez az elég azt is jelenti, hogy nem mi szabjuk meg, hogy mi az elég, hanem rászorulunk arra, hogy Isten mondja meg, hogy mi az, ami számunkra fontos. Elég neked és nekem ez a kegyelem. És ne így érezzük, hogy rejtve van a mi sorsunk az Úr előtt, hanem vegyük észre, hogy milyen Urunk van, aki erőt ad a megfáradtnak. Nekünk szól, akik töviseket hordozunk, nekünk szól, hogy ilyen kegyelemmel van hozzánk a mi Urunk.

Egy gyönyörű kis történetet olvastam egy kislányról, egy menekült kislányról, aki elé a sok megpróbáltatás után odatettek egy nagy pohár tejet, és megkérdezte, hogy meddig ihatom meg. És azt mondták neki, hogy mélyen igyál belőle. Vagyis az egész a tied. Ez jelenti a mi számunkra is azt a képet: mélyen igyál a kegyelemből, mélyen vedd az Isten kegyelmét, mert Isten elénk adja a teljes kegyelmet, elénk adja az Úr Jézus Krisztusban.

Pál apostol nem a sérelmeit helyezi előtérbe. Tudomásul veszi, hogy igenis a háromszori kérésére Isten azt mondja, hogy nem. És mégis amikor ebből az imából feláll, akkor erősebbnek érzi magát. Mert azt tudja kimondani, hogy valóban elég ez a kegyelem, és valóban megerősít ez a kegyelem. A nagy kudarcok után, vagy kezdeti szépnek látszó dolgok után  sok minden semmivé lett kegyelem nélkül, de az Isten kegyelme felszabadít és nagyon erőssé tud tenni bennünket.

Azt mondja Pál egy másik helyen, akik bőségesen kapják a kegyelem és igazság ajándékát, még inkább uralkodni fognak az egy Jézus Krisztus által. Vagyis Jézus Krisztus kegyelme erőt ad. Erőt ad, és akkor ad erőt, amikor valóban erőtlennek érezzük magunkat. Isten azt akarja számunkra még hangsúlyosabbá tenni, hogy elég az Ő kegyelme, minden körülmények között. És a Mindenható kielégíti a mi szomjúságunkat, a mi szükségünket, és ha nem is veszi el rólunk bajainkat, akkor erőt ad az erőtlenségben.

Bizonyságtételként, ennek az eszmefuttatásnak a második része ezt tudja mondani:

„Kértem erőt és Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek. Kértem bölcsességet, és Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat. Kértem bátorságot, és Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat. Kértem, adjon szeretetet, és Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk. Kértem kegyelmet, és Isten adott lehetőségeket. Semmit sem kaptam, amit akartam. Megkaptam mindent, amire szükségem volt, és imáim meghallgatásra leltek. Ámen.”

Lelki próbáimban, Jézus légy velem,

El ne tántorodjék tőled életem.

Félelem ha bánt, vagy nereség kisért,

Tőled elszakadnom ne hagyj semmiért.

Ha e világ bája engem hívogat,

Nagy csalárdul kínál kínáél hitványságokat,

Szemem elé állítsd szenvedésidet,

Vérrel koronázott, szent keresztedet.

Tisztogass bár bajjal olykor engemet:

Kegyelmeddel szenteld szenvedésemet:

Bár e test erőtlen: te oltárodon,

Keserű pohárral, hittel áldozom.

                   338. dicséretünk első 3 verse

Imádkozzunk!

Urunk! Nem csodákért és látomásokért fohászkodunk, csak erőt kérünk a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére. Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában, idejében rögzítsük a számunkra fontos felismeréseket és tapasztalatokat. Segíts a helyes időbeosztásban. Ajándékozz biztos értéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy másodrangú fontosságának megítéléséhez. Erőt kérek a fegyelmezettséghez, a mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat. Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie. Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések, az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekednünk és érlelődnünk kell. Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához. Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk. Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni. Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra. Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk. Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen szavakkal vagy szavak nélkül egy kis jóságot közvetíthessek. Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől. Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van. Taníts meg a kis lépések művészetére. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |