| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Szeretni – de hogyan?

Lekció: János 15. fejezet 9-17. vers

⁹„Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben.

¹⁰Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.

¹¹Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen.”

¹²„Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.

¹³Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.

¹⁴Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek.

¹⁵Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.

¹⁶Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.

¹⁷„Ezeket azért parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást.”

Textus: 1János 3. rész 18-24. vers

¹⁸Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan.

¹⁹Ebből tudható, hogy az igazságból valók vagyunk. És akkor az ő színe előtt azzal biztatjuk a szívünket, ²⁰hogy bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud.

²¹Szeretteim, ha pedig a szívünk nem ítél el, bizalommal szólhatunk Isten előtt;

²²és amit kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsolatait, és azt tesszük, ami kedves őelőtte.

²³Az ő parancsolata pedig az, hogy higgyünk az ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, ahogyan erre parancsolatot adott nekünk.

²⁴Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és ezt, hogy ő bennünk van, abból tudjuk meg, hogy a Lelkéből adott nekünk.

Van egy régi történet János apostolról, aki igen-igen sokáig élt. Szegény öreg már járni sem tudott, így mindig bevitték őt, Jézus utolsó szemtanúját, az efézusi gyülekezetbe, és csak ennyit mondott: „Gyermekeim, szeressétek egymást!” Majd szépen fogták, és kivitték hordágyastól, hogy tovább pihenhessen.

János evangéliumából, amelyben a szeretett tanítvány vall, az Őket szerető mesterről, és János első leveléből olvastam az Igét, amelynek ez a mondat szinte visszatérő refrénje: „Szeressünk!” Annyira banálisnak tűnik ez a gondolat, és olyan egyszerűnek ez a kis történet. Teológusként az egyik professzorunk nagyon sokszor elmondta, és mi mindig kicsit mosolyogtunk a szegény idős apostolon. Arra gondoltunk, hogy minek kínozták szegényt a becipelés tortúrájával, és miért kell valakit szinte mint ereklyét, vagy élő múzeumi darabot hurcolni. Ma már arra gondolok, hogy talán azért, mert az, amit elmondott, minden más üzenetnél fontosabb.

Meg tudja valamelyikünk mondani azt pontosan, hogy mi a szeretet? Bevallom, én bizony nem tudom definiálni. Ha kérdeznek, életem pillanatai jutnak eszembe, amikor szeretve éreztem magam mások által. Pillanatok, szavak, tekintetek, gesztusok, ölelések. Szeretetet éreztem egy-egy szobámban lévő tárgy megkapásakor. De ezek mögött mind jóval több van, mint ami kimondható. Több, mint egy érzés, leírni nem tudom. Legnagyobb megdöbbenésem az volt a témában, hogy más se igazán. Megnéztem lexikonokban, rákerestem a neten, és pszichológiai könyveimben. Van szó hormonokról, szocializációról, kémiai folyamatokról, érzelmekről, és tömérdek mindenről, de valahogy igazán egyik sem írja le igazán, teljes egészében, hogy mi ez a rejtélyes dolog, amely, ha nincs ott az életünkben, akkor minden sivár, szürke és értelmetlen. Ha beszélgetek róla másokkal, akkor azt mondják, hogy ez valami különleges és titokzatos módon önmagától jön létre emberek, tárgyak iránt, vagyis vagy van, vagy nincs. Én sem tudom megmondani, hogy mitől függ, honnan ered? De azt látom, ez a fogalom napjainkra oly elcsépelt és kiüresített lett, hogy szinte már nem is tudunk róla mit mondani a közhelyek miatt. Ugyanakkor a megtapasztalása érdekében az ember egy életen át küzd, a hiányától pedig szenved.

Szeretni egymást parancsolat

A parancsolatok nagyon fontosak voltak minden időben a zsidó nép életében. Eszünkbe juthat a páska megünneplése, a 10 parancsolat alapján született tömérdek törvény, amely az életet szabályozta, vagy épp a Mózes. 5. könyvéven leírt imádsággá lett igeszakasz: Sömá Izráel!, „halld meg Izráel!” kezdettel, amelyek mind Isten tiszteletére és imádásra tanítanak. János evangéliumában többször visszatérő parancsolat van, amely megjelenik, az ugyancsak Jánosnak, vagy még inkább a tanítványi körének tulajdonított levélben: szeressük egymást!

            Ami parancsolat, azt meg kell tartani. A parancsnak engedelmeskedni kell, különösen, ha Isten parancsol valamit az embernek. De lehet parancsra szeretni? Nem hiszem. Honnan tudhatom, hogy az, ahogy szeretek jó-e vagy sem, hiszen annyifélék vagyunk! Ami az egyiket boldoggá teszi, a másiknak közömbös. Egyáltalán mit takar a mi szeretetünk?

A szeretet tanult jelenség, ebben a szociológusok, az antropológusok és a pszichológusok is egyetértenek. Az, hogy hogyan tudunk szeretni, erősen összefügg azzal, hogy szeretteink hogyan szerettek bennünket, hogyan szerették egymást, vagy épp az őket körülvevő világot, milyenek a társadalmi szabályok, amelyeket észre sem veszünk, egyszerűen belenövünk. Ezért van az, hogy az egyik ember szereti, ha megérintik, a másik viszolyog tőle. Hogy mi kezet fogunk, és puszit adunk, ha találkozunk, az Amerikaiak meg ölelnek, és kölcsönösen furcsán nézünk egymásra, vagy akár jövünk zavarba, ha így fejezzük ki szeretetünket. De ugyanígy tanuljuk a rózsaszín szerelem illúzióját a filmekből, amelyekben soha egyetlen képkocka sincs az egymáshoz csiszolódásról, a szócsatákról, rosszhangulatról, aztán csodálkozunk, hogy egy kapcsolatban nem minden megy simán. A reklámokból, amelyekben idillien, gyönyörű embereket mutatnak, csillogó külsővel, boldog családi pillanatok motívumait rögzítjük a tudatalattinkba, amelyek tárgyaktól függnek, és erre vágyunk. Úgy kezeljük a szeretetet, mintha az úgy magától lenne, vagy nem lenne.

A parancsolat megtartásának lehetetlen volta

A gond mindezzel csak az, hogy kicsit így mindenkinek mást jelent, nagyon töredékes tud lenni, és valljuk be őszintén, hogy át és áthatja az önzésünk. Arról beszélünk, hogy szeretjük a másikat, a legjobbat akarjuk neki, és közben ráerőltetjük a mi akartunkat, kivetítjük rá a mi vágyainkat. A szeretet a legtöbb esetben birtokolni akar. Ha nem így lenne, akkor a szeretetünk szárnyakat adna a másiknak, elengedne, amikor annak ideje van. Akkor felfedeznénk, és azt hoznánk ki a másikból nagy örömmel, ami benne lakozik, és nem megváltoztatni akarnánk mindenáron. Akkor nem veszekednénk annyit, akkor nem lenne annyi konfliktus szeretteinkkel, nem harcolnánk annyit a társunkkal, gyermekeinkkel, szüleinkkel, vagyis azokkal, akik a legközelebb állnak hozzánk. Nem lenne annyi válás, amely pedig egykor egymást nagyon szerető ember között történik meg. Vizsgáljuk meg veszekedéseink gyökerét! Hány és hány esetben az áll mögötte, hogy szeretetet akarunk, odafigyelést akarunk kicsikarni a másikból az ordibálásainkkal, raplinkkal, drámáinkkal, ahogy a kisgyerek is sír, ha hiányzik neki a biztonságot adó szülő, aki erre odamegy és foglalkozik vele. Bennünk marad, és rögzül, hogy a szeretetért harcolni kell, sírni kell. És később is harcolni és sírni próbálunk észre sem véve, hogy akkor már sebeket okozunk, sőt eltaszítjuk a másikat.

A levél szerzője nagyon jól ismer bennünket, amikor arról beszél, hogy „a szívünk elítél bennünket”. Itt a lelkiismeretünkről beszél. Arról, hogy van miért szégyenkezzünk, mert nem vagyunk magunktól igazak, nem megy, hogy magunktól engedelmeskedjünk a parancsnak. És Isten pontosan tudja ezt, hiszen ismer bennünket. Nem félelmetes ez? Az, hogy ismeri még azokat az indulatokat is bennünk, amelyeket mi le akarunk tagadni? Nem, mert Ő VALÓBAN szeret. Nem úgy, ahogy mi, hanem igazán.

            Szeretünk, vágyunk a szeretetre, de azt gondolom, hogyha őszintén magunkba nézünk, rá kell döbbenjünk, hogy mennyire töredékes is a mi szeretetünk. Mennyi önzés, gyermekkori seb, félelem rejtőzik a mélyén, mennyire képtelenek is vagyunk mi igazán szeretni. Ahhoz, hogy az ember igazán szeressen, ahhoz át kell lépjen önmagán, de ez az, ami igazán nehéz, mert nagyon kockázatos vállalkozás. Mivel aki szeret, az sebezhetővé válik.

A szeretet kockázata

            Van egy kedvenc filmem. Egészen bizonyos, hogy sokan látták, Good Will Hunting a címe. Egy elképesztő tehetségű, de borzalmas körülmények között, állami gondozásban felnőtt fiúról szól. Akit, hogy a börtöntől megmentsen egy matematika professzor, illetve, hogy a világ számára kiaknázza a tehetségét, egyrészt magához fogad, másrészt elvisz egy pszichológus barátjához. Az ő kettőjük kapcsolatának kezdetén, meglát a pszichológus falán egy festményt, amelyet kezelője alkotott. Egyből leolvassa a színek és ecsetkezelés alapján az intelligens fiú a pszichológus rejtett fájdalmát, amelyről alkot egy címkét, egy dobozt – amelyet saját tapasztalatai alapján alkot –, berakva kezelőjét, és nagymellénnyel, keményen kijelenti, hogy biztos azért a fájdalom, mert a felesége elhagyta.

            Aztán legközelebb, amikor beszélgetnek, kiderül, hogy a fiú soha nem mert szeretni, mert retteg a sérülésektől, hogy mindent, csak a könyvekből ismer, de szeretni azok nem taníthatták meg. És a pszichológus akkor beszél neki arról, hogy szeretni csak valóságosan lehet, kockáztatva. A felesége nem elhagyta, hanem rákban meghalt. Hogy szeretni azt jelenti, hogy ott vagyok a másiknak, hogy tudom egy csomó apró gyarlóságát, és azokkal együtt mondok rá igen-t, mindezek ellenére, mégis szeretem, noha nem tökéletes. Hordozom, hogy ott görnyedek a betegágya mellett, hogy vele küzdök, amikor szinte már nem is ő fekszik ott, akkor is, ha kicsit én is belehalok a halálával. Szeretni kockázatos, mert én is sebezhetővé válok, mert szeretni azt jelenti, hogy át kell lépjem a saját vágyaim, korlátaim, akaratom, céljaim sokaságát. Erről szól valahol a Hegyi Beszédben megszólaló Aranyszabály is: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük”. Vagyis nyitnom kell a másik felé. Ha felé nyitok a másik felé, ha ő kerül a fókuszba, akkor van esélyem nekem is a gyógyulásra sebeimből, félelmeimből, bizonytalanságaimból. Ajándékba kell adjam magam a másiknak, semmit sem várva, sőt elvárva tőle.

Önmagam Isten szeretetének a fényében ismerhetem meg

            Ez azonban nem megy csak úgy magától. Épp az előbb világítottam rá, hogy talán rövid időre képesek vagyunk erre, de hosszú távon, folyamatosan aligha. Hogyan lehet akkor betölteni Jézus parancsát, arra nézve, hogy szeressük egymást?

            Először két fejezettel korábban, János evangéliumában mint új parancsolatról beszél Jézus, amikor egymás szeretetéről beszél. De miben új ez, hiszen már az Ószövetségben is megjelenik hasonló, amikor szó van az árvák, özvegyek, jövevények ügyéről, illetve, hogy szeressük felebarátunkat, mint magunkat. Régi törvények ezek, hol itt az újdonság? Mindenek előtt a szóhasználatában. Jézus az agapé szót használja. Azt a fogalmat, amely elsősorban a másikra néz. Az a szeretet, amely megjelenik az általam az előbb elmesélt filmben is: szeretlek, annak ellenére, hogy ilyen, vagy olyan vagy. Szeretlek, mert szeretlek. Fenntartás nélkül. Azért kell a Jánosi levélben is olvasott szeretet mellé a Krisztusba vetett hit, mert e nélkül ez nem megy. Jézus által tanulhatjuk meg azt, hogy valóban mit is jelent szeretni.

            Mindenekelőtt az Ő szeretetébe mindenki belefér. A különböző tanítványaitól kezdve, a házasságtörő asszonyon át, a betegen, az őt meg nem értő családtagjaiig mindenki. A farizeustól, a vámszedőn keresztül a latorig a kereszten nincs kivétel. Ő nem csupán beszélt arról, hogy mit jelent szeretni a másik embert, vagy épp az ellenséget, hanem élte is. Ott a kereszten, amikor értük imádkozik, vagy épp Júdás és Péter esetében, arról a tömérdek esetről nem is beszélve, amikor a hozzá legközelebb állók nem értették, vagy épp emberek jöttek hozzá, amikor már fáradt volt, vagy éhes. Jézus egyszerűen igen-t mond az emberre. Erről a szeretetről beszél az utolsó este tanítványainak, és többször kijelenti, amit később János is megerősít: szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket! Ezt kell megélni!

            Ez pedig jóval több, mint egyszerű érzelem. Jóval több, mint hogy átmelegedik az ember szíve, esetleg szikrázik a levegő, és boldog a másikkal, jóval több, mint szó. Ezek persze mind benne vannak, mert a részei, de az Ő szeretete érzelemmel kísért cselekedet. Ez az, amiről a felolvasott Jánosi levélrészletben is olvasunk: „ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan!” Jézus szeretete az a bizonyos valóságos szeretet.

            Ebben nincs benne a birtoklási vágy, hogy enyém a másik, legyen az gyermekem, vagy épp a társam. Nincs benne a zártkörűség, hogy csak azt szeretjük, aki hozzánk és közénk tartozik, legyen az család, bibliaköri kiscsoport, gyülekezet, református egyház, keresztyén, egészséges, vagy épp magyar. Jézus szeretete az emberre lenéző, mélybe szálló szeretet, amely szélesre van tárva, hogy valamennyien beleférjünk, határtalanul, legyünk bármilyenek is. Ő igen-t mond ránk szeretete által.

            Ráadásul az Ő szeretete nem vár viszonzást. Ő meghalt és szenvedett értünk 2000 évvel azelőtt, hogy mi megszülettünk volna. Amikor általa megváltozik valami az életünkben, vagy megáld bennünket valamivel, nem szab feltételeket, nincs egyetlen „ha…”, vagy „mert….”. Cselekszik. Megszabadít. Formál. Vigasztal. Újjáteremt. Ez nagyon fontos.

Nézzük csak meg saját magunkat! Úgy egészen őszintén. Nem érezzük mi sokszor, hogy akinek valamit tettünk, az legyen legalább egy köszönöm erejéig hálás nekünk? Hogy vegye már észre, hogy nem természetes, amit tettem érte, hogy átvittem egy tányér süteményt, felmostam a másik előtt is a folyosót a bérházban, meglátogattam, amikor beteg volt, segítettem neki tanulni, és még sorolhatnánk. Várjuk a viszonzást, vagy legalábbis a hálát. Emberi dolog ez nagyon. El tudunk-e jutni vajon addig, hogy abban, hogy a másikért tettem valamit, önmagában megtaláljam a viszonzást, hogy a tetteim valóban ajándékok legyenek? Hogy ne méricskéljek?

            A hetekben olvastam egy családterápiáról szóló könyvet, ahol a megromlott kapcsolatok gyógyításának egyik első szabálya pont ez volt. Merjenek beszélni arról, hogy mi okozna örömöt nekik a másiktól, hogy miből éreznék, hogy a másik szereti őket, - lévén, hogy senki nem gondolatolvasó -, és engedjék, hogy a másik meglepje őket, és viszont. De aláíratták velük, egyfajta szerződésként, hogy ajándéknak kell tekintsenek mindent, amit kapnak, és amit adnak, semmit sem várva. Nekem semmi nem jár a másiktól!

Elképesztően nehéz ez, mert magunktól olyanok vagyunk, mint a kis Péterke, aki egy nap odament az édesanyjához, és egy számlát dugott el: Anyuka adósa Péterkének 100 Ft-tal, mert elment a boltba tejért. 50 Ft-tal, mert egész nap nem csinált rosszat, 70 Ft-tal, mert megette a főzeléket. Összesen: 220 Ft-tal. Az édesanya először meglepődött, majd elszomorodott, utána elmosolyodott, és írt egy újabb számlát: Péterke adósa anyukájának, mert az jó volt hozzá: 0Ft. Kimosta a ruháját: 0Ft. Főzött neki ebédet: 0Ft. Játszott vele, és olvasott esti mesét: 0Ft, összesen: 0Ft. Majd kiszámolta a 220 Ft-ot. Péterke erre sírva fakadt, és csak ennyit mondott: „anyuka, ezentúl ingyen szeretnélek szeretni!”

Valami hasonlóról szól Jézus szeretete is irántunk. Mi is be tudjuk nyújtani a számlát, akár Istennek is: én ezt, meg ezt tettem érted, ezzel, meg ezzel tartozol nekem, legyen az egészség, boldogulás, szerelem, boldogság. Mi lenne Isten számláján, ha Ő is benyújtana nekünk egyet arról, hogy egész életünket nézve, mi mindent kaptunk tőle? Azt gondolom jobb nem méricskélni. Ez az a mentalitás, amelyet meg kellene tanuljunk, vagy legalább elkezdenünk tanulgatni egy életen át, és akkor tudnánk helyesen viszonyulni környezetünkhöz!

Ha önmagam megismertem Isten szeretetének fényében, akkor fogok tudni kifelé nyitni a világba, és mást szeretni. Ehhez kell azonban egyrészt az Ő Lelke, mert magunktól ez nem fog menni, másrészt, hogy lelke segítsége által folyamatosan „benne legyünk” – ahogy ezt a levél írja. Vagyis folyamatos, rendezett kapcsolatban lenni vele, mert Ő a mérce, az a hatalmas, elfogadó, mindent odaadó,- még az életét is odaadó - nyitott szeretet, amellyel bennünket szeret, amelyet megtapasztalhatunk a hétköznapokban, amelyből táplálkozhatunk. Ez az a szeretet, amely gyógyít, újjáteremt, formál bennünket, és ez az, amely megtanít bennünket arra, hogy ne csupán szavainkkal szeressünk, ne is csupán nyelvünkkel, hanem cselekedettel, és valóságosan, pontosan úgy, ahogy egykor Mesterünk, és Urunk tette! Ámen.

Gyökössy Endre imádsága:

Megszerettelek, felismertelek,

Most már követni szeretnélek

Uram, Jézus,

Aki az isteni szeretet rendjét

hoztad a földre

S hirdetted azt, és élted is bátran.

Nagyvonalúbban minden embernél…

És olyan érzékeny figyelemmel

Tetted ezt,

Hogy térdre kell hullani

Isteni lényed előtt,

Aztán követni emberséged!

Szabadíts fel!

Parancsold, hogy ezt tegyem én is:

Éljek, keresztet hordva,

Bátran, nagyvonalúbban,

Minden emberért ezen a földön

-          érzékeny figyelemmel

Az isteni szeretet rendje szerint!

Kyrie eleison!

Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |