| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Istennek szolgálni mindenkor

Lekció: Jeremiás 38,1-13

¹Hallotta Sefatjá, Mattánnak a fia, Gedaljá, Pashúrnak a fia, Júkal, Selemjának a fia és Pashúr, Malkijjának a fia is, amikor Jeremiás ezt a beszédet mondta az egész népnek:

²Ezt mondja az ÚR: Aki ebben a városban marad, az fegyver, éhség és dögvész miatt fog meghalni. Aki azonban kimegy a káldeusokhoz, az megmarad, életét ajándékul kapja, és élni fog.

³Ezt mondja az ÚR: A babilóniai király hadseregének a kezébe fog kerülni ez a város, és elfoglalja.

⁴Ezért a vezető emberek ezt mondták a királynak: Meg kell halnia ennek az embernek, mert elcsüggeszti a városban megmaradt harcosokat és az egész népet azzal, hogy ilyeneket hirdet nekik. Hiszen ez az ember a népnek nem a javára, hanem a vesztére törekszik!

⁵Cidkijjá király így válaszolt: A kezetekben van, hiszen a király tehetetlen veletek szemben!

⁶Fogták tehát Jeremiást, és beledobták Malkijjá királyfi ciszternájába, amely a börtön udvarán volt. Köteleken bocsátották le Jeremiást, és mivel a ciszternában nem volt víz, csak sár, belesüllyedt Jeremiás a sárba.

⁷Meghallotta az etióp Ebed-Melek, a királyi palota egyik tisztje, hogy Jeremiást a ciszternába vetették. A király akkor a Benjámin-kapuban tartózkodott,

⁸ezért kiment Ebed-Melek a királyi palotából, és így szólt a királyhoz:

⁹Uram, király! Rosszul tették ezek az emberek, amikor így bántak Jeremiás prófétával, hogy a ciszternába dobták. Anélkül is meghalt volna az éhínség miatt, hiszen nincs már kenyér a városban!

¹⁰Akkor a király ezt parancsolta az etióp Ebed-Meleknek: Vigyél innen magaddal harminc embert, és húzasd föl Jeremiás prófétát a ciszternából, mielőtt meghalna!

¹¹Ebed-Melek tehát magával vitte az embereket, bement a királyi palotába, a kincstár alatt levő helyiségbe, összeszedett ott régi és elnyűtt ruhadarabokat, és lebocsátotta azokat Jeremiásnak köteleken a ciszternába.

¹²Majd ezt mondta az etióp Ebed-Melek Jeremiásnak: Tedd ezeket a régi és elnyűtt ruhadarabokat hónod alatt a kötelek alá! Jeremiás úgy tett,

¹³és akkor kihúzták Jeremiást kötéllel, és kiemelték a ciszternából. Ezután Jeremiás a börtön udvarán tartózkodott.

Textus: Jeremiás 20,7-11

⁷Rászedtél, URam, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél! Nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki.

⁸Ahányszor csak megszólalok, kiáltanom kell és hirdetnem, hogy erőszak és elnyomás uralkodik. Az ÚR igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem egész nap.

⁹Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.

¹⁰Hallom, hogy sokan suttogják: Iszonyat mindenütt?! Jelentsétek föl! Föl is jelentjük! Akik jóakaróim voltak, mind a bukásomra várnak: Talán rá lehet szedni! Hatalmunkba ejtjük, és bosszút állunk rajta!

¹¹De az ÚR velem van, mint erős vitéz. Ezért elbuknak üldözőim, nem bírnak velem. Igen megszégyenülnek, kudarcot vallanak, gyalázatuk soha nem megy feledésbe!

            Amikor Jeremiás könyvét olvasom, mindig úgy érzem magam, mintha egy színdarabot, vagy operát látnék. Újra és újra megdöbbent a könyvnek az őszintesége, embersége. Az az árnyaltság, ahogy ábrázolja a kor alakjait, döntéseit és belső harcait. Végig ott van benne a tragédiának a szele, de ahogy olvassa az ember, végig reménykedik, hogy hátha mégsem úgy lesz, ahogyan várjuk, hátha hallgat a király és a vezetők Istenre, a prófétára, hiszen világosan hallják számtalanszor, hogy mit kell tegyenek, vagy legalább megnyílik az ég, és Isten tesz egy csodát, és legalább a hűséges próféta megmenekül. Szeretem ezt a könyvet, mert nagyon valóságos, semmi idilli sincs benne, az életről, döntésekről, Istennel való járásról szól.

            Mi is nagyon sokszor vagyunk úgy életünk során, mint Jeremiás, aki Isten nagyszerű prófétája, aki hívő, istenkereső, őt szolgáló ember. De szerintem tudunk azonosulni Cidkijjá királlyal is, aki hezitál, tétovázik, hisz is, meg nem is, Istenre is néz, meg a körülötte lévőkre is, a történelem eseményeire, és végül dönt.

Júdea kül- és belpolitikai helyzete egyaránt kilátástalan, és reménytelen volt a próféta korában. A babiloniak hatalmas seregeikkel hosszú ideje fenyegetik, az ország elpusztult, ki van fosztva, szegénység van. A hatalmon lévő Cidkijja, akit egyébként a babilóniai király tett uralkodóvá hűségesküért, Jójákin helyett, és nemzeti pártja az Egyiptomhoz való közeledésben látja a menekülés lehetőségét. Szerintük ott az egyetlen reménységet a szabadulásra, hiszen ott béke volt, és bőség. Ott nem a semmiből kell újra felépíteni az életet, hiszen Egyiptomban lenne munka, étel, és ami a legfontosabb, nem lenne ellenség! Ráadásul térdet sem kellene akkor hajtani egy pogány uralkodó előtt Ábrahám fiainak, akiket Isten királyi néppé tett, akikkel szövetséget kötött! Mindeközben az ellenzék szerint hűséget kellene esküdnie a babiloni uralkodónak, aki erősebb, hiszen csupán így lehet megmenekülni. Jeremiás próféta ehhez a párthoz tartozott, mert Isten erről adott neki üzenetet: „Aki ebben a városban marad, az fegyver, éhség és dögvész miatt fog meghalni. Aki azonban kimegy a káldeusokhoz, az megmarad, életét ajándékul kapja, és élni fog.”

Isten nagyon egyenesen felvázolja előttük a helyzetet, és választási lehetőségeik következményeit, mégsem akarják meghallani a választ: az ítélet előtt a népnek igenis fejet kell hajtania. Hosszú idő óta ugyanis nem az Ő útján járnak, hiába szól a próféták által, nem engedelmeskednek. Az ítélet előtt most a népnek meg kell hajolnia: vagyis térdet kell hajtania a pogány király előtt, mert ő is Isten szolgája. Hihetetlen gondolat ez! Isten a felséges ÚR, a babiloni királynak adta a föld népeit – közöttük Izráelt is büntetésül –, és ezért maga az Isten kívánja az engedelmességet, nem pedig egyszerűen a babiloni király.

Ez az engedelmesség Isten akarata előtt való meghajlást jelent, akara­tának a megértését és ítéletének az elfogadását. Jeremiás azt is világosan megmondja, hogy az engedelmesség nem egyszerűen kiszolgáltatottságot jelentene, hanem éppen fordítva, a teljes kiszolgáltatottságtól, a megsemmisí­téstől, a pusztulástól mentene meg. Valahogy úgy, ahogyan a préri-tűz elől úgy menekülhetnek meg, akiket ez a tűz fenyeget, hogy maguk körül felgyújtják a füvet és ekkor már a tűz nem hozzájuk, hanem tőlük elfele halad. Jeremiás azt az üzenetet hirdeti, hogy Isten részéről a kegyelem, amit adni akar, az ítélet elfogadásával kezdődik.

Ez az az üzenet, amelyet Isten a prófétára bíz. Jeremiás küldetése és személyes életútja összefonódik elválaszthatatlanul. Eredetileg ez a fiatalember egy csendes, visszahúzódó valaki lehetett, akit az Úr kiállít a nagy nyilvánosság elé, és keményen szembe kell nézni az ellenállással ettől kezdve haláláig. Nem lehet családja, jelképes cselekedetekkel ábrázolja ki a nép sorsát, hamis prófétával küzd, és újra és újra megy a királyhoz Isten szavával. Tiszta szívből szereti a népét, hiszen közülük való, értük dolgozik, és mégis az a dolga, hogy ítéletet hirdessen nekik bűneik miatt.

Elképesztő teher időnként Isten szolgájának lenni! Hatalmas felelősség, és lelki teher. Nagyon közel lenni Istenhez, szócsőnek lenni, eszköznek, kiválasztottnak, és mégis emberek között magányosnak, elhagyatottnak, üldözöttnek. Kiváltságosnak, elhívottnak, és mindezek között szenvedőnek, elhagyatottnak. Nem véletlenül fárad el olykor, és panaszkodik: „Ahányszor csak megszólalok, kiáltanom kell és hirdetnem, hogy erőszak és elnyomás uralkodik. Az ÚR igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem egész nap. Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam. Hallom, hogy sokan suttogják: Iszonyat mindenütt?! Jelentsétek föl! Föl is jelentjük! Akik jóakaróim voltak, mind a bukásomra várnak: Talán rá lehet szedni! Hatalmunkba ejtjük, és bosszút állunk rajta!” (Jer. 20,8-10)

Ezt is jelenti Isten szolgájának lenni. Azt gondolom, aki igazán követi őt, az vívódik néha: Mondjam, ne mondjam, de hogyan? Meddig tart az én felelősségem bizonyos dolgokban? Hogyan tudom Őt követni? Néha nagyon nehéz, különösen, amikor istenkövető életünknek következményei vannak. Amikor őrültnek nézik az embert, mert vagy azt nem teszi meg, pedig a józan ész napjainkban nem azt diktálja. Amikor az ember hidegben, esőben felöltözik, és meglátogat valakit, pedig a napi munka után fáradt, és ő maga is törődésre vágyna. Vagy épp nem az anyagiakra törekszik, hanem másfajta kincseket gyűjt, esetleg egy gyülekezeti ház építésekor nagyobb összegekkel adakozik, noha neki sincs sok. De eszünkbe juthat egy-egy András szolgálatos hétvége, amikor hívogatunk, és nem csak lerakjuk a szórólapokat egy asztalra, hogy ki-ki vegyen, hanem kézbe adjuk, felvállalva magunkat, hitünket, esetleg egy-egy beszélgetésben saját kérdéseinket is.

Hasonló kérdések vetődnek fel, amikor az embert egyre érik a különböző csapások. Hiába volt hűséges, mégis megcsalják egy kapcsolatban. Vagy épp magára hagyják a legnagyobb szükségben, noha ő tömérdek ember ügyét felvállalta, segített, bátorított, meghallgatott, de neki senkije sincs. Hiába volt jó keresztyén, kap egy rettenetes diagnózist, vagy megtudja, hogy baj van valamelyik szerettével, barátjával. Mi történik ilyenkor, hogyan éljük meg? Hányszor felvetődik az emberben, hogy „rászedtél Uram, és én hagytam, hogy rászedj!” Vívódással, harccal teli az Isten-követő lét, sőt lemondással, áldozattal is járó olykor, de az embernek nem megy az, hogy másképp éljen, ha egyszer is az életében valóban találkozott Istennel, nem tud nem neki élni, mert valóban az ember csontjaiba van rekesztve a tűz. De attól ez még nem könnyű, sőt.

Nem szeretünk erről beszélni, mert az ember alapvetően kapni szeret. A legtöbb mai ember ennyit vár Istentől. Ezért jönnek be sok gyereket megkereszteltetni, mert a szülő úgy gondolja, akkor a gyereke védve lesz, és nem éri baj az életben. Egyértelműnek tekintjük sokszor még keresztyénként is Isten gondviselését, ajándékait, áldását, ha engedelmeskedünk neki. De ez nem így van. Jeremiás élete kiábrándító módon erről tanúskodik. Nem igaz, ami az amerikai filmekben, hogy mindig minden jóra fordul.

Mi erre vágyunk, ezt akarjuk, de ez nem mindig van így. Isten soha nem ígérte ezt. Jézus arról beszél, hogy őt követni nehéz, hiszen még a rókáknak is jobb, mert nekik van saját vackuk, de Isten Fiának nincs, és a szolga nem több az uránál. De eszünkbe juthat az értünk a kereszten szenvedő Isten Fia mellett, aki mindent odaadott értünk, jószerivel az összes tanítvány, akik gyakorlatilag mind vértanúhalált haltak. Vagy Pál, akinek a bebörtönöztetésein, megveretésein és lefejezésén olyan könnyedén át tudunk siklani, hiszen hittanórán tanultuk, de mennyi fázós, tépelődős éjszakát jelenthetett ez, ugyanakkor haláláig nem lehetett megállítani, és ment, még a börtönben is Urának szolgált, aki elhívta, akinek jelenlétét megtapasztalta! Vagy épp az első keresztyének világában tudni, hogy az oroszlánok elé fognak vetni, és már csupán pár óra, és nem lesz Isteni csoda, de mégis énekeltek, és nem tagadták meg hitüket, mert ez még az életösztönnél is erősebben élt bennük, noha emberileg nézve fanatizmusról lehetne beszélni.

Tizenévesen olvastam a kommunizmus évei alatt élt keresztyének szenvedéseiről, akiket olyan kínzásoknak vetettek alá, hogy azt csak a legdurvább elme találhatta ki. Arról, hogy hogyan kellett szögekkel kivert ládában mozdulatlanul állni, végignézni gyermekeik, feleségük megcsonkítását, vagy épp sötét icipici zárkában lenni, üvöltő hangszórók mellett lenni. Emlékszem, hogy mindig azt kérdezgettem, hogy de Uram, miért? Ők a tieid voltak, hittek neked, veled jártak, hogyan engedhetted ezt? Meddig és hogyan lehet és kell Téged követni, hiszen bár igaz, de olyan olcsó válasznak tűnt, hogy a szenvedésben az ember formálódik, vagy hogy közelebb kerül az ember Istenhez. Néha kicsit drágának tűnt az ár…

Jeremiás esetében csak fokozódik a szenvedés. Végül nem elég, hogy börtönbe vetik, de ott is az udvaron lévő saras ciszternába. Hűséges Istenhez, engedelmes, mindenről lemondó Istent követő próféta, és mégis szenvednie kell! Az életét akarják így elvenni, mert nyíltan megölni nem merik. Meg akarják törni, elvenni azt, ami őt azzá teszi, ami.

            Olyan ez, mint itt, pár utcára innen, a Dózsa ABC tövében növő kis fa élete. Az alagsor ablaka miatt a bolt tövében van egy kibetonozott keskeny, de legalább 3 méter mély mélyedés, aljában az ablakkal, amelyet nehéz vasrácsok fednek. Ebbe a beton-gödörbe a szél befújt port, földet és egy pici magocskát, amely ott nagyon élni akart, és kikelt. Ott, a betongödörben igazi föld nélkül, a porban el kezdett növekedni egy kis fa. A barátnőmmel mindig megnéztük, hogy él-e még a rab fácska – ahogy mi neveztük, hiszen a gödör falai betonból voltak, a tetején pedig nehéz vasrács. A kis fa pedig nőtt, nődögélt. Elképesztő életerő, és élni akarás volt benne. Hosszú, vékony törzse kapaszkodott a világosság felé, és egyre hozta a szűk helyen a zöld levelek sokaságát. Túlélte a telet, a viharokat, és kapaszkodott gyökereivel a beton repedéseibe. Ez év júniusára már akkora lett, hogy a rácsokon át meg lehetett érinteni a levelét. Hónapokon át így szurkoltunk a kis fának, amely mindenáron élni akart. Aztán egyik héten, amikor odamentünk, azt láttuk, hogy kidőlt a fa. A nagy viharoknak nem bírt ellenállni. Eldőlt, nem áll már egyenesen, de még él, mert a rab fa élni akart. Barátnőm ekkor határozta el, hogy megmenti. Heteken át kilincselt az ABC-ben engedélyért, hiszen le kellett menni a betongödör aljába, amely balesetveszélyes volt. Végül kötélen leereszkedtek, kiszabadították a kis fa gyökereit, amelyek soha nem tapasztalták meg igazán, hogy milyen földben lenni, mert csak a beton keménységét, és a befújt port ismerhették, majd berakták egy autóba, és elültették egy kertben rátéve egy táblát, hogy rab-fa. Az ember szívében ilyenkor ott az öröm, hogy kiszabadult végre, élhet, növekedhet bátran, minden jóra fordul. Talán így lesz, talán nem. Amikor én láttam ott a kertben, a levelei lekókadtak, és nem lehetett tudni, hogy megmarad-e.

            Hogy miért mondom ezt? Azért mert valami nagyon hasonló történt ott egykor Jeruzsálemben. A prófétát meghurcolják, bezárják, megalázzák, de ott van benne az Isten Lelke, a csontjaiba rekesztett tűz, amit nem lehet elhallgattatni, elnyomni, elpusztítani, mert az Isteni szót hirdetni kell! Ott a próféta a ciszternában, aki engedelmes, akin végül könyörülnek, akit megmentenek, és ha eddig olvassuk csak a történetet minden olyan nagyszerű, hiszen kikerült a ciszternából. De aztán hívatja a király, és az ember szíve még mindig arra vágyik, hogy minden jóra fordul. De az üzenet ugyanaz maradt, mint korábban, és Jeremiásnak nem telt öröme abban, hogy amit hirdetett, az beteljese­dett, de az üzenet ereje erősebb az emberi erőnél, és mindenek fölött való.

Cidkijja király a nép, a papok, a próféták, a főemberek támogatására fel­lázadt Babilon királya ellen. A király felvonult a város ellen és ostrom alá vet­te. Három évig tartott ez az ostrom. Az ostromnak a szörnyűségeit el lehet képzelni. Még egy utolsó lehetőség lett volna a megmenekülésre, és Jeremiás megmondta újra az egyetlen utat: menj ki a babiloni királyhoz és megmented ma­gad, városodat és népedet. De a király nem volt képes erre a döntésre. Az ostrom befejezésekor a várost bevették. A király, úgy látszott, el tud menekülni, de utolérték a káldeusok, elfogták és a babiloni király elé vitték, aki ítéletet tartott fölötte. Fiait szeme láttára ölette meg, őt megvakít­tatta, bilincsbe verte és élete végéig börtönben tartotta. Jeruzsálem kifosztása és elpusztítása minden képzeletet meghaladt. A várost felégették, falait lerombolták, elpusztult a templom is. A lakosságot tízezrével hajtották fogságba. Jeremiás prófétát Egyiptomba hurcolták honfitársai.

Az ember nem erre a befejezésre vágyik. Igazából megérteni is nehéz. A próféta hűséges volt, engedelmes, megharcolta a prófétai lét küzdelmeit, hirdeti Isten szavát, és mégis szenvedés a része, mégis rosszul megy a sora. Látszólag menekül az egyik veszedelemből, de végül csak még nagyobb vár rá. Miért ez az Isten emberének a sorsa, pontosan úgy, ahogyan a kis fáé is. Miért?

A válasz az, hogy nem tudom. Olyan sok kérdésre nem kapunk választ az életünk során. Olyan könnyű Istenre fogni, Őt hibáztatni, de ebben az esetben látható, hogy Cidkijjá királyként szabadon döntött és ennek következményeit az egész nép viselte. Vannak események, amelyek, amelyeknél eljön egy pont és már nem a mi kezünkben van az irányítás. Nem az ujjal mutogatás a lényeg. Egyszerűen történnek dolgok, mert Jeremiással is pont úgy történtek, mint a többi jeruzsálemivel, és velünk is éppúgy megtörténnek, mint bárki mással. Nincs kivétel.

A kérdés csak az, hogy ilyenkor hogyan élem mindezt meg? Van, amikor belefulladunk a „miért?”-ekbe, és a kérdésbe, hogy „hogyan engedheti Isten?” A gond ilyenkor csak az, hogy ez egyre lentebb húzza az embert. Igen, van ideje annak, hogy sírjunk, van ideje az ilyen kérdéseknek, Jeremiásnál is volt, mert kiabál Istennel, mérges, csalódott és fáradt, kiábrándult, még Istennel is pöröl. De nem marad ebben a helyzetben, hanem bár minden fáj, tovább néz, és így vall: „De az ÚR velem van, mint erős vitéz.” Ez a kulcs. Mert lehet bármi, ha érzem Isten jelenlétét, akkor megyek, és végzem tovább azt, amire elhívott, mert az Isten szavában ott az életerő.

Az ember sokszor nem érti, hogy mi miért történik. Van, hogy eljön egy pont az életünkben, és megértjük, és van olyan, hogy nem. De az már az én felelősségem, hogy az adott helyzetet hogyan élem meg, hogy át tudom-e adni Istennek a „miért?” kérdéseket, és elvenni az Ő kezéből az adott szituációt, és abban kérni a vezetését, és hittel tovább menni az Ő útján. Elgondolkoztató ebből a 25. zsoltár szava: „Utaid, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem!” A te utaidra vezess, arra, amerre te akarsz vezetni, és taníts meg rajtuk járni! Ezt kimondani alázat kell, és nagy-nagy hit!

Van egy website az Interneten. Az egyik ifisünk mutatta nekem. Egy Down-kóros kislány szüleinek naplója, amelyet születésétől vezetnek. A legtöbb család, ha megtudja, hogy sérült gyermeke születik majd, akkor nem biztos, hogy vállalja a kicsit, de előfordul, hogy az egész család belenyomorodik, hiszen nagyon nehéz teher tud ez lenni! Olvasom ezt az oldalt, és újra és újra megdöbbenek. Ezek a szülők olyan hálával írnak erről a kicsi lánykáról, olyan tisztelettel és bámulattal minden tettéről. Még a nehézségekben is pozitív dolgokat vesznek észre, és látszik, hogy kislányuk maga a csoda számukra. Mindig megszégyenülök, amikor olvasom. Nem azért, mert könnyű nekik. Nem az. Folyamatosan küzdenek, harcolnak a kicsiért, de az, ahogy megélik, az nagyon tanulságos.

Valami ilyesmit kellene megtanuljunk mi is a hétköznapokban, különösen keresztyénként. Isten jelenléte a legnagyobb kincs az életünkben, hogy tudhatjuk, hogy van kihez fordulni, annak ellenére, hogy jön az ellenség, annak ellenére, hogy ciszternába dobnak, hogy rabok vagyunk, mint a kis fa, vagy épp senki nem törődik velünk fizikailag. Annak ellenére, hogy talán nem értem mi miért történik, mégis kimondani, hogy de van Istenünk, aki megerősít, utat mutat, békességet és erőt ad, aki olyan, mint egy erős vitéz.

Isten népe életében voltak csúcspontok, és voltak mélypontok. Az Egyiptomból való szabadulás, a Sínai-hegyi szövetségkötés, majd Dávid és Salamon uralma kiemelkedő események voltak. A babiloni fogság mélypont volt, de valami olyasmi időszak, mint egy sötét alagút. Voltak emberek, akik döntöttek, és annak következményei lettek. Az ember a vonattal, vagy autóval belehajt, és percekig utazik a sötétben. Aztán meglátja az alagút végén felderengő fényt, amely egyre közelebb kerül, majd amikor kijön belőle, megváltozott a táj, mások a hegyek, a fák, valami új kezdődik el.

Amikor fogságba indulnak, még nem tudják, hogy valami új kezdődik el a nép és Isten kapcsolatának életében. Sokan nem is látták meg soha, mert hamarabb meghaltak. Iszonyatos az ára, hiszen gyakorlatilag mindent elveszítenek. Hatalmas a gyász. De ha mindezt nem kell végigcsinálják, soha nem jutnak Istennel olyan mély kapcsolatra, mint így. Ebben az időben születik meg az Ószövetség legtöbb könyve. Ekkor nyúlnak vissza az ősökhöz, emlékeznek vissza hagyományokra, és ismerik fel kikristályosodva, hogy mit is jelent Istennel járni.  Ebből pedig még mi is táplálkozunk, ahogy abból is, ahogy Jeremiás egykor hűséges, hitét, küldetését megküzdő, őszinte szívű próféta volt. Nem csak az ő hitvallása, hanem a miénk is lehet, hogy életem legsötétebb alagútjában is járva, amikor nem értek semmit, nem tudom, mi miért történik, tudom, hogy „az ÚR velem van, mint erős vitéz,” különösen, mert mi ismerjük Őt, aki megígérte, „veletek leszek a világ végezetéig.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |