| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Tekints fel az Úrra!

Textus: Zsoltárok könyve 33. fejezet 13-14.

„Letekint a mennyből az ÚR, és lát minden embert.

Lakóhelyéből rátekint a föld minden lakójára.”

Szeretett Testvéreim!

Bár nem vagyok zenész, de szolfézsból emlékeszem rá, hogy egy darab, vagy zenemű hangnemét úgy tudtuk könnyen megállapítani, hogy megnéztük a darab elejét és a végét. Vagyis az előjegyzést és az utolsó hangokat ill. akkordot. A hangnem ismerete már önmagában is sok mindent elárul egy műről. Megjelenít egyfajta hangulatot, azt, hogy a darab vidám, ünnepélyes, vagy inkább befelé forduló, melankolikus lesz. (Pl. Bach G-dúr fantázia)

Ha ennek a zsoltárnak megnézzük az elejét és a végét, akkor egy dicsőítő himnusz rajzolódik ki előttünk. „Vigadjatok az ÚRban, ti igazak! Az igaz emberekhez illik a dicséret.” Ennek a zsoltárnak a hangneme a dicsőítés, a magasztalás. És ez is sok mindent elárul önmagában. Kiderül, hogy a zsoltáros most nem kérni fog, nem panaszkodik, de nem is a hálaadáson lesz a hangsúly, hanem egész egyszerűen az Urat dicsőíti.

De mi ennek a dicsőítésnek a tartalma? Ha egy zeneműnek csak az előjegyzését és a záróakkordját ismernénk, akkor azt hiszem nem sok élvezetet nyújtana a darab. A hangnem ismerete még nem minden, hiszen C-dúrban misét is lehet írni, és prelúdiumot is. Nyílván az sem mindegy, hogy mi van a darab eleje és vége között. Abból derül ki, ugyanis a lényeg, az igazi tartalom, attól lesz egyedi egy mű, attól lesz sajátos az üzenet.

A textusként felolvasott igaszakasz ennek a zsoltárnak valahol a közepén van. Abban a részben, ahonnan a lényeg kiderül. Ebben a részben indokolja meg ugyanis zsoltáros, hogy miért is méltó a mi Urunk a dicséretre, hogy mi a dicsőítés tartalma. A dicsőítésre való felhívás után sorba jönnek a „mertek”. Hosszú felsorolásba kezd a zsoltáríró, az az érzésünk, hogy nem is nagyon tudja abbahagyni. „Mert az ÚR igéje igaz”… „ mert amit ő mondott, meglett…”

Ebből a felsorolásból emeltem ki egy apró mozzanatot a felolvasott szakaszban, hogy miért is illeti dicséret Istent.

Mert

„Letekint a mennyből az ÚR, és lát minden embert.

Lakóhelyéből rátekint a föld minden lakójára.”

Miért illeti tehát dicséret Istent? Mert letekint!

Nagyon egyszerű, de mégis nagyszerű dolog ez. A zsoltáros számára evidens az a világkép, hogy Isten fent van, mi pedig lent vagyunk. És most nem az Isten, vagy a mennyország lokális elhelyezkedésén van a hangsúly, hanem azon, hogy a lent és a fent két különböző világ, mérhetetlen nagy távolságra egymástól. A „fent” egy számunkra nem érzékelhető, elérhetetlen hely. A lent pedig minden, ami emberi, minden ami kézzel fogható, ami érthető és érzékelhető.

Isten kész a két világ közötti mérhetetlen különbséget áthidalni. „Letekint a mennyből az ÚR, és lát minden embert. Lakóhelyéből rátekint a föld minden lakójára.” Nem a mennyei seregeket csodálja, nem is a Jelenések könyvének leírása szerinti színarany Jeruzsálemben gyönyörködik, hanem letekint az emberre. Nem elzárkózik, nem elszigetelődik istenségébe, hanem keresi a szemkontaktust, keresi a kapcsolatot az emberrel.

Ha végignézzük az üdvtörténet nagy állomásait, akkor is azt látjuk, hogy Isten lakóhelyéből folyamatosan rátekint a földre. Megtette ezt először a teremtéskor. Mózes első könyvében, minden teremtési nap végén olvashatjuk, hogy Isten megnézte a teremtményeit, letekintett rájuk, és látta, hogy minden jó. Zsoltárunk is megemlíti Isten teremtői munkáját, dicsőítvén a Teremtőt, aki azóta is figyelemmel kíséri teremtményeit, különös tekintettel az emberre.

Majd letekintett karácsonykor, hiszen Izráel Istene meglátogatta népét. Áthidalta a fent és a lent közötti leküzdhetetlennek tűnő távolságot. Mária így dicsőíti az Istent: „Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt, mert rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék...” Rátekintett szolgálólányára, és Jézus Krisztus által rátekintett a bűnös világra, rátekintett erre a városra, annak minden lakójára, hogy életünk legyen.

És végül letekint majd választottaira, amikor megnyílik az ég, és az Emberfia eljön felhőkön. Megnézi az aratást, hogy megérett-e már a betakarításra. És ez nem félelemre kell, hogy okot adjon, hiszen ezt is olvassuk mai zsoltárunkban: „Az ÚR szeme ügyel az istenfélőkre, akik szeretetében bíznak…” Ezért is mondhatjuk bizalommal a zsoltárral együtt: „Lelkünk az URat várja.”

Az Úr letekint a földre, rátekint az emberre. És ez az, amit nem hagyhat szó nélkül a zsoltáros. A dicsőítése nem más, mint felelet erre a letekintésre. Azaz feltekintés arra az Istenre, aki letekint az emberre. Az Isten dicsőítésekor találkozhat a tekintetünk, létrejöhet a szemkontaktus Isten és ember között, hiszen Isten „lakóhelyéről rátekint a föld minden lakójára”. Kérdés, hogy a föld lakói felnéznek-e az Úrra? Megadják-e neki az őt megillető dicséretet?

Kedves Testvéreim! Mai zsoltárunk arra buzdít, hogy meg kell találni életünkben a dicsőítés helyét. Legyen az imádság, ének, zene, vagy más, de nem hiányozhat ez a hangnem mindennapjainkból. Keressük meg annak alkalmát, amikor félretesszük kéréseinket, panaszainkat, hogy egyszerűen feltekintve dicsőítsük az Urat. Helyet kap-e életünkben, éneklésünkben, imádságainkban ez a hangnem? Ne csak azt kérjük, hogy „Úr Jézus nézz le rám, jöjj, mosd le bűnömet…”, ne csak azt kérjük, hogy „Szelíd szemed Úr Jézus, tekintsen rám, ha roskadok...”, hanem tekintetünket az égre emelve dicsőítsük Istenünket, aki letekint a föld minden lakójára.

Nézzünk fel az Úrra, hogy amikor letekint, találkozzon a tekintetünk. Dicsőítsük az Urat, mert minden egyes letekintése kegyelem. Dicsérjük az Urat, mert az igaz emberhez illik a dicséret. Legyen ez a mostani zenés áhítat is Isten dicsőítésének alkalma, amikor lelki szemeinket az égre szegezzük.

ÁMEN

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |