| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Add tovább…

Márk evangéliuma 8. rész 1-10.

¹Azokban a napokban, amikor ismét igen nagy volt a sokaság és nem volt mit enniük, magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk:

²„Szánakozom a sokaságon, mert már három napja vannak velem, és nincs mit enniük;

³ha pedig éhesen bocsátom őket haza, kidőlnek az úton, mert némelyikük messziről jött.”

⁴Tanítványai így feleltek: „Miből tudná valaki ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában?”

⁵Megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?” Ők ezt válaszolták: „Hét.”

⁶Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjék le a földre, azután vette a hét kenyeret, hálát adott, megtörte, és tanítványainak adta, hogy tegyék eléjük. Ők pedig a sokaság elé tették.

⁷Volt néhány kis haluk is, és miután áldást mondott, szólt, hogy ezeket is tegyék eléjük.

⁸Ettek és jóllaktak, azután összeszedték a maradék darabokat hét kosárral, ⁹pedig mintegy négyezren voltak. Ezek után elbocsátotta őket, ¹⁰és azonnal hajóba szállva tanítványaival együtt elment Dalmanuta vidékére.

Szeretett Testvérek!

Jól ismert történet a 4000 ember megvendégelésének története.

Hogy hogyan viselkedünk mi, mai tanítványok, arról most egy kis tükröt szeretnék tartani magunknak egy kis történettel.

Segíts, hogy segíthessek

– Légy szíves adj egy kis aprót!

Aki megszólított piszkos volt, alkoholszagú és tolakodó. Elfordítottam a fejem és továbbmentem.

– Légy szíves! - és már nyomta volna a kezembe a hajléktalanok újságját.

Nem vettem el, keresztülnéztem rajta.

– Legyen szíves! Válaszolna néhány kérdésre?

– Nem érdekelnek a kérdőívei – feleltem, pedig tudtam, hogy csak a munkáját végzi, ezért fizetik.

– Legyen szíves - motyogott valamit - ami talán úgy hangzott, hogy éhes vagyok. De nem volt kedvem megállni és elővenni a pénztárcámat, ezért úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg. Hazaértem. A gyermekem már mondta is:

– Apa légy szíves! - és én türelmetlenül válaszoltam.

– Nem látod, hogy most jöttem haza? Nem tudsz várni?

– Légy szíves, meg kellene beszélnünk! - szólt a feleségem. De fel se néztem az újságból. Este csengett a telefon.

– Légy szíves! - kezdte az egyik ismerősöm, és én dühös lettem.

– Hát már magánélete sincs az embernek?

Ezek voltunk mi.

Légy szíves! - kértem Jézust, és Ő nem fordította el a fejét. Nem ment tovább, nem tett úgy, mint aki nem hallotta meg. Nem mondta, hogy most nem ér rá, nem keresett kifogást, nem lett dühös, hanem meghallgatott és segített.

Felolvasott igénkben az első fülünket nagyon megütő mondat az, amikor Jézus azt mondja: Szánakozom a sokaságon. „Szánakozom a sokaságon, mert már három napja velem vannak és nincs mit enniük.” Szánakozom. Megszánni valakit azt jelenti, hogy megsajnálni az ő helyzetében, és valami jobbat akarni az ő számára.

Jézus szánja a sokaságot, hiszen látja előre, hogy baj lehet abból, ha most ő nem szánja meg a népet, és nem segít rajtuk. Igen. Éhesen kidőlhetnek az úton. Fordíthatnánk úgy ezt a részt: hogy ki ne dőljenek az úton, valamit tenni kell. Szánakozunk. Talán mi is szánakozunk embereken, talán mi is sajnálunk némelyeket, de sokszor ez erőtlen szánakozás, erőtlen sajnálkozás.

Eszembe jutott Jónás próféta története, amikor Ninive megtér, és duzzog a próféta; és felnő az a bizonyos növény és árnyékot ad neki egy napig; aztán éjszaka elszárad ez a növény és nagyon mérges Jónás. És azt mondja az Úr, hogy te szánod ezt a tököt, ezt a növényt, amelyet nem te ültettél? És én ne szánjam Ninivét, a nagy várost, a több ezer embert? (Jónás 4:10-11)

Igen, mi sokszor szánakozunk mulandó dolgokon. Szánakozunk és sajnáljuk életünk apróbb, nagyobb dolgait, hogy miért is úgy alakulnak, és sokszor nem szánjuk az embert, nem sajnáljuk az embereket a nagy városban.

Ott, Jónás próféta nem is igazán örült annak, hogy Ninivével mekkora csoda történt. Az Úr megszánta Ninivét, és adta az ő számukra a megmaradás lehetőségét. Igen: „Mert megszánta népét az Úr, és könyörül a nyomorultakon” - mondja Ézsaiás próféta, amikor eljön a szabadulásnak az ideje; és azt mondja, hogy „Útközben lesz élelmük, még a kopár hegyeken is lesz legelőjük”. Igen, az Úr számára fontos az is, hogy testiképpen megszánja az embert. De fontos az, hogy érzi, hogy benne a lelki élet lehetősége is csorbát szenved, ha nem figyel a testükre. „Nem éheznek és nem szomjaznak majd, nem bántja őket a nap heve, mert az terelgeti őket, aki könyörült rajtuk, az vezeti őket forrásvizekhez.”

Volt valami sürgetés Jézus szavaiban itt, hogy ki ne dőljenek az úton hazafelé, hogy legyen annyi tartásuk, hogy otthon elmondják, hogy mi történt velük. És ott van az a féltő szeretet, ami ott van az Istennél: az a féltő szeretet, hogy el ne vesszenek, mert azt mondja az Úr: „Szánakozom a sokaságon, hiszen nem kívánom én a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen.”

Ó de sokan kibuknak ma ebben a világban; kidőlnek a sorból! Talán testi bajok miatt is, vagy testi alultápláltság miatt is, de nagyon sokan kidőlnek lelki alultápláltság miatt; lelki bajok miatt. Azért, mert nem találják meg azt az életlehetőséget, amit ad az Úr. Kibuknak, mert nem élnek a kegyelemmel, az élet igéjével. Biztos van a mi környezetünkben is ilyen. És őket szabad hívni, őket szabad szánni, és sajnálni és vezetni az Úrhoz, hogy megelégíttessenek lelki kenyérrel. Megelégíttessenek testiképpen és lelkiképpen az Úr gyülekezetében, közöttünk is.

András-napra készülünk (ez még elhangzik ma) és legyen így a mi szívünkre helyezve most ez a mondat, olyan értelemben is: nézzünk körül és szánakozzunk a sokaságon! De ne csak meddő sajnálkozás legyen ez a szánakozás, hanem tegyünk érte valamit, hogy emberek valóban Krisztushoz találhassanak.

A tanítványokkal máris kész van a kérdés, máris kész van: miből tudná valaki ezeket jóllakatni itt a pusztában? És hallom a mi kifogásainkat:

– Ebben a mai világban, a mai közfelfogásban, a mai közerkölcsben? Mit tehetek én? Mit tudok én tenni emberekért? Miből tudná valaki ezeket jóllakatni itt a pusztában? Minden olyan lehetetlennek tűnik. Miből, hiszen nincs semmim.

Ez szokott lenni az első, hogy aggodalmaskodunk. Uram kevés van, olyan kevés dolog van, amivel rendelkezem. Aggodalmaskodunk talán, hogy elég lesz-e az, amit én készítek, amit én adok?

Aztán ki az, aki enni tudna adni ennyi embernek itt a pusztában? Valaki. És akkor a tanítványok magukra néznek, és azt mondják, mi erre nem vagyunk képesek. Pedig, hogyha az 5000 ember megvendégelésére gondolunk, ami néhány nappal, héttel ezelőtt volt szintén itt a Márk evangéliumában, akkor Jézus egyértelműen azt mondja a tanítványoknak: adjatok nekik ti enni. Miből? Kérdezik itt. Ennyi embert, több ezer embert jóllakatni? Itt a pusztában? Itt a pusztában, ahol semmire semmi lehetőség nincs?

Jézus tudja, erre a nagy kérdésre a választ. Azt kérdezi tőlük, hogy miből? Vagyis, hogy hány kenyeretek van? És bevallják, hogy van hét kenyerünk. Aztán kiderül, hogy van még egy kis haluk is. Ott az 5000 ember megvendégelésénél öt kenyér és két hal lesz elegendő annyi embernek. Itt hét kenyerük és egy kevés haluk van. Ki lesz az, aki meg tudja ezt cselekedni? Hát az Úr. Aki megparancsolja, hogy üljenek le, és vette a kenyeret, és hálát adott, és megtörte, és a tanítványoknak adta, hogy ők adják tovább. El fog hangzani az Úr asztalánál, hogy vette a kenyeret, megtörte, és adta és adja ma is. És akkor máris elszégyellhetjük magunkat, amikor arra gondoltak a tanítványok is, meg gondolunk mi is, hogy miből lehetne jóllakatni embereket. Hát abból, amit az Úr ad. Nem abból, ami én vagyok, hanem abból, amit kaptam az én Uramtól. Ő adja ma is. Adja az élő kenyeret, adja magát a mi számunkra. És akkor a tanítványok a sokaság elé tették, és a sokaság elé tehetjük mi is, amit nyerünk; nyerünk a vele való vendégségben, az úrvacsorában, nyerünk a vele való közösségben, a békességben és örömben. A sokaság ül, és elfogadja.

És hiszem, hogy ma is nagyon sokan sóvárogva várják, hogy valaki adja nekik az élő kenyeret. A világ fiai sóvárogva várják az Isten fiainak a megjelenését. Kérdés, hogy én észreveszem-e és adom-e számukra azt, amit csak az Úr adhat. Ez a világ sokszor megpróbálja elhitetni, hogy ő majd mindent megold, és ő tudja, hogy mi kell nekünk, mi az, amit mi megérdemlünk, és mi az, amire szükségünk van. Nem. Nekünk különösen tisztában kell lennünk azzal, hogy mindenkinek Jézusra van szüksége. Az Ő békességére, az élő kenyérre, az élő igére van szükség.

És a kérdés: hogy hol, itt „a pusztában”? - hát itt semmi nincs, itt semmi nem áll rendelkezésre – jellemző ránk is, hogy sokszor ráfogjuk a körülményekre, hogy miért nem teszem. Sokszor ráfogjuk arra, hogy hát énkörülöttem olyan puszta van, olyan semmi van, hogy nem tehetem. Semmi segéderő, segédlet nincsen a birtokomban. Vagy sokszor csak attól várjuk, hogy valamit megoldjon, aki messze van. Sokszor csak a struktúrától várjuk, hogy megoldja mások problémáját; sokszor csak az államtól, vagy majd az egyház, vagy majd a hivatal gondoskodik róla, annak kellene gondoskodni akár a testi, a szociális hálóról, akár pedig a lelki, vagyis erkölcsi dolgokról is.

De most igenis vegyük tudomásul, hogy az Úr Jézus vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, és adja, hogy mi is tovább adjuk azt, az élet igéjét. Éheznek emberek, és nálunk van letéve mindaz, amivel jóllakhatnak. Sokszor hiányzik belőlünk az Isten ügye iránti odaadás, és ne azt várjuk, hogy majd, ha egyszer nagyon erős leszek, akkor cselekszem, majd ha én is teljesen biztos leszek benne, akkor fogok csak szólni. Vagy ne azt várjuk, hogy majd, ha az egyház tökéletes lesz, tökéletes üzemként működik, akkor majd korlátlan mennyiségben állíthatja elő az élet kenyerét. Az élet kenyere már itt van közöttünk, az Úr Jézus Krisztus az igazi élő kenyér, aki kínálja magát, az ő szent testét és vérét. És adjuk tovább a benne kapott örömöt és békességet. Vegyük nagyon komolyan, hogy sokszor bizony tőlünk függ másoknak az élete, az örök élete. Sokszor bizony tőlünk függ, hogy továbbadjuk-e, vagy bennünk megáll az élet igéje.

A csoda, hogy Jézus kezében a kevés is sok lesz, az megtörténhet ma is. Megtörténhet, hogy a kevés, az én kicsinységem a Jézus kezében, a Jézus áldásával igenis sok lehet, hogy az igazi kenyér, amely a mennyből szállt alá megelégíthet ma is több száz embert, több ezer embert. Szeretnénk átélni ezt a csodát. Szeretnénk átélni itt a gyülekezetben is, hogy megelégítsen bennünket, hogy sokan vágyakozzanak erre a kenyérre. De hogyan történjenek csodák? A változás csodái hogyan történhetnek meg, az a mi engedelmességünkön is múlik.

Péter és János ott az ékes kapuban azt mondja annak a béna embernek: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj!”. Talán sokszor azt kezdjük el mondani, ami nincs. De amink van: ha van örömünk és békességünk, ha nyertük a megváltásnak az örömét, azt adhatjuk tovább, és hadd adjuk úgy tovább, hogy ma esendő emberek, ma botladozó, kidőlő félben lévő emberek, vagy éppen az úton már kidőlt emberek tudjanak ebből erőt meríteni, újra felállni, és tudjanak elindulni az úton. És így válhat az esendő embertömeg több százak és több ezrek Isten népévé.

Képes lehet bárki továbbadni az élet igéjét. Jézus azt mondja, hogy add tovább. Ott az 5000 ember megvendégelésénél egy gyermek viszi oda, amije van, és aztán adja a tanítvány kezébe, aztán adják Jézus kezébe, és aztán Jézus osztja tovább a tanítványoknak, s a tanítványok pedig a sok-sok embernek.

Valami hasonló történhetne meg közöttünk is; megtörténhetne, hogy nemcsak egy embernek, hanem a körülöttünk levő sok-sok embernek tudnánk továbbadni az élet igéjét. Hiszen Jézus volt az, aki tulajdon testében megbékéltette a világot önmagával, és ránk bízta a békéltetés szolgálatát. Ránk bízta, hogy adjuk tovább az Ő örömhírét. Kezünkbe adja az élet kenyerét, hogy megelégíttessünk, szívünkbe adja az élet igéjét, hogy másokhoz is eljusson általunk.

Szolgáljunk így együtt az András-napon is, hogy megtapasztalhassuk azt a csodát, hogy sokaknak életörömévé lesz az Isten igéje, hogy több ezer ember megelégíttessen.

Ezért imádkozzunk most, jöjjetek:

Élő Jézus Krisztus! Sokan nyújtják felénk kezüket, de nekünk nincs erős és nagy kezünk. Sokan kiáltanak utánunk, de mi csak ritkán fordulunk vissza. Sokan állítanának meg minket az úton, de képtelenek vagyunk a lassításra. A Te erőddel állj mellénk, hogy ne felejtsük el soha közelségedet. Fogd meg a kezünket, és emeld fel a fejünket. Tégy minket olyanná, hogy Téged lássanak és érezzenek az emberek ott, ahol vallomást teszünk rólad. Szabadíts meg álruhánktól és hazug külsőnktől, hogy ne ártsunk a Te nagy művednek. Adj szolgálatunknak őszinteséget. Élő Jézus Krisztus, fájdalmas tekinteteket látunk magunk körül nap mint nap. Gyásszal, betegséggel, magánnyal és eltört élettel küzdő emberek kérdéseit hozzuk most is eléd. Kérünk Téged, aki látod a pusztítás és ártás nagy erőit, hisszük, hogy a Te isteni gondoskodásod mindent felülmúl. Építs Urunk szeretetet és békességet bennünk. Küldj el minket mentő, védő és gyógyító szolgálatra a Te erőddel. Taníts minket alázatra, hogy tudjunk élni és alkotni nehéz és sötét napokban is. Taníts minket alázatra, hogy ne önmagunkban bízzunk, hanem akaratodat kutassuk. Add nekünk az új kezdetet, életmentő győzelmedből. Élő Jézus Krisztus hallgass meg minket, és építs föl minket. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |