| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

András-szolgálat 1. – „Odavitte Jézushoz…” (1.)

Bizonyságtétel: G. Paszternák Klári

17 évvel ezelőtt, már láttam magam egy hasonló helyzetben. Utolsó éves voltam a főiskolán, amikor nagy világmegváltó beszélgetéseink voltak. Mindannyian kerestük a helyünket, próbáltuk megérteni a körülöttünk lévő világot. Az egyik csoporttársam egy kis gyülekezet tagja lett és hétről hétre egyre lelkesebben érkezett vissza a kollégiumba. Szimpatikus volt, hogy képes volt hinni valamiben. Amit én addigra úgy éreztem, hogy csak külsőségekben van jelen és az én gondjaimra nem képes választ adni. Kiábrándultságom legfőbb oka a szüleink hosszú, harcos válása volt. Amit csak megerősített, hogy egy kis szabolcsi búcsújáró helyen nőttem fel, látva annak képmutató mindennapjait. Így biztos voltam benne: Isten nem létezik.

Azonban egyre kíváncsibbá lettem, miért hiszi ő épp az ellenkezőjét. Saját magam megnyugtatására kísértem el mégis egy vasárnapi összejövetelükre. Borzasztóan zavarban voltam, mert nem ismertem senkit, nem ismertem az énekeket, nem értettem az alkalom rendjét. Ugyanakkor megdöbbentett, hogy milyen sok fiatalt láttam magam körül, hogy ránézésre mennyire boldognak tűntek, hogy volt valaki, aki az összejövetel végén megkérdezte, hogy vagyok. Így pontosan tudom, mit érezhetnek most azok a vendégeink, akik most először vannak itt közöttünk. Én akkor a következő héten talán saját szkepticizmusomat akartam tesztelni, de akkor már egyedül is elmertem menni. Kíváncsi lettem rájuk. Lassan azzal szembesültem, hogy az én jól felépített védekező mechanizmusaim valójában önbecsapásokon működött. Itt és így találkoztam újra Isten megszólító szavával.

Legnehezebb számomra, az volt, hogy az önmagamról kialakított jó kislány kép sokáig megakadályozott abban, hogy saját hibáimat és bűnösségemet tisztán és világosan lássam.

De emlékszem arra a felszabadultságra, amikor képes voltam elhinni, hogy Isten így és ennek ellenére valóságosan szeret engem. Akkor abban a helyzetben világosan láttam a hozzá vezető helyzeteket, emlékeket és embereket. Azt tudtam, mit nem szeretnék folytatni, de hogyan tovább még elég bizonytalan volt. Gyülekezetben azonban hamar problémává vált a katolikus hátterem, családom ill. az a Keresztény Ifjúsági Egyesület, amit ugyanekkor ismertem meg. Itt egy kicsi megtért fiatalokból álló mag próbált nem hívő fiatalokat elérni, azok szokásai és kultúrája segítségével bizonyságot tenni. Amikor a gyülekezetben konkrét választás elé állítottak, úgy éreztem hiteltelenné válnék önmagam előtt, ha csak azért fordítanék hátat nekik, mert ők nem elég keresztyének. Így váltam hajléktalanná és újból keresővé. Azt éreztem, hogy itt az alkalom, hogy tudatosan dönthessek arról, hová melyik felekezethez, gyülekezethez szeretnék tartozni. Hosszas keresgélés után jutottam el ide. Az első benyomásom az volt, hogy megérkeztem, otthon vagyok. Így lettem a felnőtt konfirmáció után a gyülekezetünk tagja hivatalosan is.

Ha ma valaki, azt kérdezné tőlem, mit jelent nekem keresztyénnek lenni, röviden három szóval tudnék válaszolni.

Számomra: szabadságot, félelemnélküliséget és felelősséget jelent.

Szabadságot jelent, annyiban, hogy valóban azzá lehetek, amilyennek ő valamikor elképzelt engem, és amilyennek én látni szeretném magam. Folyamatosan lehetőséget add arra, hogy döntéseim szabadok legyenek, megengedi, eltűri, és szeretettel elviseli a hibáimat is.

Félelemnélküliség nem azt jelenti számomra, hogy nem féltem a szeretteimet vagy nem izgulok a havonta jelentkező számlák miatt. De ma már értem, hogyan voltak képesek emberek háborúkat, katasztrófákat, családi tragédiákat túlélni. Mindenünk elveszíthető a pillanat tört része alatt. A hitünk, belső bizonyosságunk azonban csak a miénk. Az, hogy utunk nem itt ér véget, nem terhel fölösleges görcsökkel. Az elmúlt években sosem féltem a magánytól. Nemcsak azért, mert szerető család vesz körül, hanem mert bárhol, bármikor, bármivel volt kihez fordulnom, segítséget kérnem imádságaimban, köszönetet mondani hálaadásaimban.

Felelősség, pedig önmagam és a közösség iránt. Önmagam felé, mert Istennek terve van az életemmel. Ennek betöltéséhez erőre, energiára és egészségre van szükségem ma és holnap is.

Közösség iránt, ahol elsősorban a családom: a párom és a gyermekeim vannak rám bízva.

Mellettük a gyülekezet, aminek megtartó, egymás terhét hordozó erejét olyan sokszor tapasztaltam meg az elmúlt években a kismamakörben, aminek tagja lehettem az otthon töltött évek alatt.

Így csak bíztatni tudom vendégeinket, hogy a kis csoportok beszélgetései sok felmerülő kérdésre tudnak válaszolni, egymás megélt élethelyzetei képesek segítséget adni.

Istennel való járás nem jelent gondtalan, próbák nélküli utat, de adhat válaszokat életünk értelmére.

Kedves Testvérek, Vendégek, Barátok!

Márk evangéliumában van följegyezve egy bibliai szakasz, ami így hangzik a 8. fejezet végéről:

³⁴Ekkor magához hívta a sokaságot tanítványaival együtt, és ezt mondta nekik: »Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.

³⁵Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.

³⁶Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?

³⁷Mert mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért?

³⁸Mert ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal.«

Egy alaptételt szeretnék megfogalmazni először: Mindenki, életét odaszánva, megy valami, vagy valaki után. Mi is mindannyian, akik itt vagyunk. Biztos, hogy életünket odaszánva, valami, vagy valaki után megyünk.

Az persze lehetséges, hogy ezen, valaki még nem gondolkozott el. Az is lehetséges, hogy gondolkozott, de nem meri beismerni, mert ő egy önálló személyiség; mert ő tudja, hogy mit akar, ő nem utánoz senkit, ő nem megy senki után. Én változatlanul azt mondom: mindannyian valami vagy valaki után megyünk, mégpedig az életünket odaszánva, ha beismerjük, ha nem. Ez így van. És ehhez kapcsolódik még az is, hogy a cél érdekében, ez a valami, vagy valaki érdekében lemondok sok mindenről. Megtagadunk sok mindent életünkben.

Vajon, akik az olimpiára készültek, azok mennyi mindenről le kellett, hogy mondjanak, ahogyan a sport útján elindultak: mennyi szórakozásról, mennyi hajnalig való mulatásról, vagy egyszerűen csak egy érdekes könyv elolvasásáról; vagy éppen a barátokkal való csevegésről. Mennyi mindenről le kellett mondaniuk, fel kellett áldozniuk egy cél érdekében!

A nagy kérdés az, hogy jó cél mozgat-e bennünket. A nagy kérdés az, hogy érdemes-e megfizetni az árát annak a valaminek vagy valakinek, ami mozgat minket, ami után megyünk. Ez az igazán izgalmas és nagyon fontos kérdés az életben! – mert én is, és te is megfizetjük az árát annak, hogy valamilyen irányba megyünk. Lehet, hogy nem sokat gondolkoztunk ezen még, lehet, hogy még csak részszámlát nyújtott be a világ, de befogja nyújtani a teljes számlát irgalmatlanul.

Lehet, hogy mindez nem tudatosult. Érdemes akkor egy kicsit most gondolkoznunk. Érdemes egy kicsit átgondolni, ki után megyek? Mert valahogy még úgy vagyunk, ahogyan ama bizonyos tojásból kikelő kicsi madarak: mennek a kotlós után – megyünk valami, valaki után.

Egy picit most szánjunk időt arra, hogy átgondoljuk, ki után megyünk, miért megyünk, milyen árat fizetünk már most mindezért, és érdemes-e megfizetni mindezt? Jézus föl is vetette a kérdést: „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri?”

Az előbb hallottuk, Sándor olvasta a Prédikátor könyvéből azt az őszinte vallomást: mindent megpróbáltam a szórakozástól a gazdagságig, a hivatásomtól való karrierig. Nagyon sok mindent megpróbáltam, aztán a végén mégis csak rá kellett jönnöm, hogy önmagában ezek hiábavalóságok.

Mit használ az embernek, ha mindent megnyer? Nos csináljunk egy kis számvetést. Valaki majdhogynem verses formában megfogalmazta ezt, és most Németh Áron segédlelkészünk felolvassa ezt a néhány sort. Számvetést csinálunk tehát:

Mit használ az embernek? Ez azt jelenti, mit használ az anyának, ha a lakását szépen berendezi, de annak lakóit elhanyagolja? Mit használ az apának, ha gazdaggá teszi családját, de az iránta érzett szeretetet elveszíti? Mit használ a fiúnak, ha tisztességet szerez szüleinek, de szívében elfojtja a szülői szeretetet… Mit használ az embernek, ha bibliai alapelvekkel foglalkozik, de nem cselekszi, amit Jézus parancsolt. Mit használ neked, s nekem, ha az egész világ örömét és barátságát megnyered is, de a békességet, az Urunkkal való közösséget elveszítjük?

Sokszor, sokan az egész világot szeretnék megnyerni, és ez a mi világunk most különösképpen erről szól. Mindig ilyen volt, de a technikai eszközök révén hangsúlyozottabban jelenik meg ez a fajta gondolat: megszerezni mindent! A mai ember legnagyobb félelme az, hogy valamiről le fog maradni. Ugye ismerjük (meg unjuk is már) azt a mondatot, amikor az ember valamit néz a televízióban: „Maradjanak velünk, mindjárt visszajövünk!” Biztos, hogy ott kell maradni? Én nem egyszer akkor szoktam felállni és otthagyni az egészet.

Attól fél nagyon sok ember, hogy lemarad valamiről – „Annyi mindent lehet most, és ha lemaradok, akkor én leszek az a kis mulya, mamlasz, én leszek az, aki nem tud hozzászólni a nagy dumához, ami az iskolába megy, a munkahelyen megy. Én leszek az, aki ilyenkor, amikor az emberek beszélgetnek, akkor nem tudom tovább folytatni a gondolatot, mert nem láttam ezt, én nem vettem meg, mert én ott nem voltam, mert ezt nem birtoklom, mert nekem nem olyan a lakásom… – ettől fél legtöbb ember, és ezért rohan, hajt. Attól fél, hogy elveszít valamit.

Igen. Ennek nagy a veszélye, mert valamit el fogunk veszíteni. Az életet, vagy esetleg eme dolgok egy részét érdemes elveszíteni? Valamelyiket el fogjuk veszíteni.

Jézus nagyon határozottan beszél, hogy az élet velejáró törvényszerűsége az elveszítés. Nem lehet mindent birtokolni. Ez képtelenség. Ezt a mesét nem szabad bevenni, és ezért nem szabad árat fizetni. Igenis elveszítünk. Ezzel szembe kell nézni, akármit sugall a világ: elveszítünk. Hogyha sarkosan fogalmaznánk meg: semmit nem hoztunk e világba, és semmit nem viszünk ki belőle. El fogunk mindent veszíteni, itt fogunk mindent hagyni, amiért pedig lehet, hogy iszonyatos nagy árat fizettünk korábban.

Igenis nagyon komolyan szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az élet törvényszerű velejárója az elveszítés. Hiába akarják másképp sugallni nekünk. Ez így van. Ha pedig így van, akkor végig kell gondolni, hogy mit érdemes elveszíteni, mi az, amiről érdemes lemondani. Sőt le kell mondani! Az hadd vesszen, mert úgy tudok megnyerni valamit. Mindent egyszerre nem lehet, mert különben úgy járunk, mint a kisgyermek, aki játszik, ott a sok játék, megjelenik a másik, a harmadik gyermek, szedi össze mindet, mert ez neki kell, ez az övé; már tele van mindkét keze, karja a játékkal, és akkor megjelenik egy rokon és hoz egy új ajándékot. Ezt te kapod! És akkor azt is birtokolni akarja. És az eredmény: mindent elveszít, minden a földre fog kerülni.

El kell döntenünk, hogy mit miért. Jézus nagyon komolyan az élet valóságáról beszélt, amikor elvesztésről és megnyerésről beszél. Mert ez az élet ilyen.

A kérdés az tehát igazán, hogy miért érdemes, és mit érdemes elhagyni (úgymond elveszíteni), illetve megnyerni. Az élet többet ér annál, mint amit a világ kínál érte. Többet ér annál, mint amit mi meg akarunk nyerni, birtokolni akarunk. Ugyanakkor lelkünkért meg, ha azt közben elveszítjük, az életet, ha elveszítjük, azért nem tudunk váltságdíjat adni. Semmit nem tudunk adni, hogy visszaszerezzük az életet, miközben a rettenetes birtoklási vágyban magát az életet veszítettük el.

Kedves Barátaim! Valaki ezt mondta, és ez egy nagyszerű lehetőség: „Aki utánam akar jönni…” Lehet mások után is menni! És sok mindenki után mennek emberek. Jézus azt mondja: „aki utánam akar jönni…” Nem azt mondja, hogy mindenkinek kötelező így csinálni és így gondolkodni! Hanem arról beszél, hogy „aki utánam akar jönni…”. Mert el kell dönteni: ki után megyünk? Ha utánam akarsz jönni, és egy nagyszerű lehetőségről beszél, ha igen – akkor hogyan van?

Nagyon sokak számára szimpatikus a Biblia, a Biblia némely része, sokak számára szimpatikus az a bizonyos názáreti Jézus. Ma is vannak sokan, akik templomajtón nem nagyon léptek még be, de mégis azt mondják a Biblia egy-egy szakaszát olvasva: igen, ez nagyon szimpatikus nekem. Ez nagyon kedves. Ebben nagyon sok igazság van. Azonban Jézus arról beszél, hogy „aki utánam akar jönni…” Nem arról beszél, hogy tetszik-e a hatalmas fagylaltkínálatból kettő vagy három. Hanem arról beszél, hogy utánam jönni. Vagyis egy gazdacseréről. Egy gazdacseréről, amely gazdacsere mindig értékrend változást is jelent.

Három lépcső, amiről Jézus szólt. Az egyik: hogy tagadja meg magát. Hú! – de nem tetszik ez a szöveg! A posztmodern ember utálja ezt a “tagadni magam”: Nem! Érvényesülni kell! Kibontakozni kell! Na jó, jó. De hogyan és milyen áron?

Jézus azt mondja: „tagadja meg magát. Aki utánam akar jönni”, az döntse el, hogy önző, engedetlen feje után megy, mert akkor nem tud utánam jönni; vagy utánam akar jönni, de akkor mondjon le a saját önző fejéről, és a maga, önmagát üdvözítő elképzeléseiről.

Igen. Valamit meg kell tagadnunk. A régi módon, egy bűneset utáni gondolkozásmóddal nem lehet Jézust követni. Bár lehet, hogy szimpatikus nekünk Jézus.

Igen, valamilyen módon, a “tagadja meg magát” lépést meg kell tennünk, ha Jézus után akarunk menni. Ha mások után akarunk menni, akkor is meg kell tenni. Nem arról van szó, hogy csak Jézus után van ilyen sanyarú sorsa annak, aki keresztyénné lesz. Mindenféleképpen megteszi. A sportoló megtagadja önmagát: meggyötri, sanyargatja a testét, mert valamit meg akar nyerni, ami életének egy idejét kitölti. Hogy utána mi lesz? – az kérdés.

A “tagadja meg magát” lépés után azt mondja Jézus: „Aki utánam akar jönni…, vegye fel a saját keresztjét”. Jézus elmondja reálisan, pontosan, hogy az Ő követése mit jelent. Nem árul zsákbamacskát: vegye fel a saját keresztjét. Igen. Mi nagyon sokszor szeretnénk szabadulni a természetünktől, szeretnénk szabadulni próbáktól, szeretnénk szabadulni attól az országtól, ahova születtünk, és ahol a helyünk, a feladatunk lenne, szeretnénk máshova elmenni. Jézus azt mondja: vedd fel…! Vedd fel a tiedet, a sajátodat. Nem a Jézus keresztjét kell hordoznunk, mert gyakran találkoztam ilyen félreértéssel. Jézus arról beszél, hogy a saját keresztünket. Mert az életnek van keresztje. Bármennyire szépen, illuzórikusan festünk valami mást. Jézus itt is nagyon reális. Vedd fel a saját keresztedet.

És a harmadik: kövess engem. Sorsközösségbe hív. Mindez, tudniillik önmaga megtagadását, és saját keresztjének felvételét az a Jézus mondja, „aki önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, engedelmes volt egészen a kereszthalálig”. Jézus nem azt mondja, hogy „na vigyed és cipeljed”, hanem az a Jézus mondja, aki szenvedett, akit az Atya föltámasztott, és aki megdicsőült Úr. Ez a Jézus mondja.

Az emberek szívét, és lehet, hogy a te szívedet is, betölti a félelem: valamit el fogok veszíteni, valami kimarad; pedig mindenki állítólag azt ismeri, bírja, az övé. Valamiről lemondani? – nem, hát ezt nem szabad. Minden kellene! És miközben mindent akarunk markolni, aközben veszítjük el a lényeget, az életet.

A felolvasott bibliai szakaszunkban azonban Jézus örömhírről beszél. Nem tudom, hogy érezzük-e az örömhírt. Mert az örömhírbe beletartozik az önmegtagadás, beletartozik a kereszt is. Tudom, hogy a világ gondolkozása szerint nem, de azon az úton ne járjunk.

Örömhírről beszél, nevezetesen arról, hogy az élet megmenthető. Csak nem azon az úton, ahogy sok mindenki próbálja. Az élet megmenthető a Jézussal való sorsközösségben. Ez az egyetlen útja. Ha valóban szeretnéd az életet, az életedet megmenteni, akkor a szenvedő, feltámadó Krisztussal való sorsközösségben lehetséges csupán. Megtagadva az engedetlenséget, megtagadva a kishitűséget, a bűnnek meghalva, Jézust követve lehetséges. Ez az örömhír. Aki kihagyja a keresztet, vagy ki akarja hagyni, aki az önmaga engedetlen fafejűségének a megtagadását ki akarja hagyni, aki az önzést ki akarja hagyni, az valahol eltévedt.

Jézus reálisan szól: megmenthető az élet. Gyere velem. „Aki utánam akar jönni…” – mondja Jézus. Csak a teremtő, megváltó Úrral lesz tied az élet. Már most, és egyúttal az örökkévalóságban is. Csak Vele. Nélküle lehet kapkodni, rohanni, sok mindent feláldozni, egészséget, családot és sok mindent, amiről az előbb hallottunk, a versszerű megfogalmazásban. De megnyerni az életet csak az élet Urával együtt járva lehetséges.

És végezetül, mindez a mostani döntésedtől függ. Senki másétól nem. A tied, a te döntésedtől. Az enyém, az én döntésemtől. Most, ami döntésedtől függ – hívlak, Klárival együtt, sokakkal együtt, akik itt vannak, hívlak. Szánd oda életedet a Krisztus követésére. Menj és akarj Krisztussal járni! Megéri. Megéri ezt az áldozatot, amit a Krisztus-követés kíván, azt érdemes meghozni. Őérte, és a benne fölkínált életteljességért.

Talán mindenki kezében van egy ilyen kis lapocska (amit a bejáratnál igyekeztek kézbe adni). Ezt a lapot merjük kézbe venni. Több minden van rajta. Szeretném az utolsó oldalt először kinek-kinek figyelmébe ajánlani. Emlékeztető önmagamnak: akár most, akár ha hazamész, olvasgasd végig. Én nem tudom te hol tartasz, az Isten tudja. És merd bejelölni magadnak azokat a lépéseket, azokat a döntéseket, amelyeket meghoztál. Lehet, hogy még csak az elsőt, hogy kész vagy felülvizsgálni eddigi életfelfogásodat és értékrendedet. Lehet, hogy már előrébb tartasz, elhatároztad, hogy változtatni kell az életeden. Lehet, hogy érdekel a Biblia, olvasgattad már, és talán kész vagy rendszerezettebb segítséget elfogadni. Lehet, hogy szívből el fogod mondani az első imádságot, ami e lapon van.

Merj egy kicsit gondolkozni, és merd magadnak ezt följegyezni, elővenni újra és újra. Mert dönteni kell. Ha nem a Krisztus mellett, akkor megmaradsz valami, vagy valaki más mellett, de akkor rosszul döntöttél. Hívunk, hívunk – ahogy Jézus mondja: „aki utánam akar jönni”. Induljunk el a Krisztus-követés útján.

És aki pedig talán most kész arra, hogy a lapon lévő első kis imádságot elmondja az Úr Istennek, akkor az mondja most velem, sokunkkal együtt:

„Köszönöm Istenem, hogy felkeltetted bennem a vágyat az élet igazi értelmének őszinte keresésére. Odaszánom magam a Jézusban felkínált szereteted megismerésére. Segíts, hogy kitartóan éljek a gyülekezetben felkínált ilyen lehetőségekkel.” Ámen.

Legyen közös felelet a kivetített ének:

Találkozni jöttem Veled Istenem.

Te jól ismersz engem, én kitárom a szívem.

Itt vagyok Istenem, vizsgálj meg engem!

Itt vagyok Istenem, leteszem életem.

Itt vagyok Istenem, hogy halljam hangodat.

Itt vagyok Istenem, hogy tegyem akaratodat.

Vágylak megismerni Téged, Istenem,

Szentlelkedben járni és élni szüntelen.

Itt vagyok Istenem…

Imádkozzunk:

Hálát adunk az élet ajándékáért, erőért, képességért, lehetőségeinkért, útmutatásért, tanácsért, felkínált vezetésedért Urunk, Istenünk.

Bocsásd meg, hogy mi mégis a magunk feje után haladtunk. Bocsásd meg, hogy eltévesztett, elrontott életünkért mégis gyakran Téged és a környezetünket vádoltuk. És bocsásd meg, hogy nem a Te áldást adó gondolataid szerint éltünk eddig. Most odaszánjuk magunkat, hogy Krisztust követve új életet kezdhessünk Jézussal. És Urunk, akik már évek óta a hit útján próbálunk járni, magasztalunk Téged a békességért, az örömért, a reménységért, a közösségért, a gyülekezetért.

Könyörgünk érdeklődő, élet értelmét kereső barátainkért, hogy hit által új, örvendező életük legyen nekik is. Könyörgünk megfáradtakért, az életben csalódottakért, betegekért és gyászolókért. Könyörgünk mindazokért, akik mindent meg akartak nyerni, és mindent veszítettek, hogy merjenek velünk együtt hittel a Te utadon elindulni és járni.

És könyörgünk gyülekezeti közösségünkért, hogy készek legyünk a szeretetteljes szolgálatra, egymásba belekarolva, egymást segíteni Feléd. Könyörgünk az új gyülekezeti tanévért, újra induló kiscsoportjainkért, hogy minél többen helyet találjanak a gyülekezet egy-egy kisebb csoportjának közösségében is, hogy áldást közvetítő közösségekké formálódjunk. Segíts, hogy Krisztusért elveszítve önző, önfejű, bálványozó jelenünket, a Krisztus-hitben megújult életünk, gyülekezetünk, egyházunk, nemzetünk javát is szolgálja.

Ámen.

„Úgy szerette Isten e-világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |