| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Az Istentől jövő erő titka

Lekció: Bírák 16. fejezet 15-21.

¹⁵Delila ezt mondta neki: Hogyan mondhatod, hogy szeretsz, ha nem enyém a szíved? Már háromszor csaptál be, mert nem mondtad meg nekem, mitől olyan nagy az erőd.

¹⁶Amikor mindennap zaklatta és gyötörte szavaival, halálosan megunta a dolgot.

¹⁷Feltárta előtte egészen a szívét, és ezt mondta neki: Borotva nem érte soha a fejemet, mert Istennek vagyok szentelve születésemtől fogva. Ha megnyírnak, odalesz az erőm, elgyengülök, és olyan leszek, mint bármely más ember.

¹⁸Amikor Delila látta, hogy egészen feltárta előtte a szívét, elküldött, és hívatta a filiszteusok városfejedelmeit, és ezt üzente: Most jöjjetek, mert egészen feltárta előttem a szívét! A filiszteusok városfejedelmei elmentek hozzá, és a pénzt is vitték magukkal.

¹⁹Ekkor elaltatta Sámsont a térdén, hívott egy embert, és levágott hét hajfürtöt a fejéről. Azután elkezdte szólongatni, de azt már elhagyta az ereje.

²⁰Ezt mondta Delila: Jönnek a filiszteusok, Sámson! Ő felébredt álmából, de azt gondolta: Kiszabadulok most is, mint máskor, csak megrázom magam! - mert még nem tudta, hogy elhagyta őt az ÚR.

²¹De a filiszteusok megragadták, kiszúrták a szemét, és elvitték Gázába. Bilincsbe verték, és malmot kellett hajtania a foglyok házában.

Textus: Bírák könyve 16. fejezet 22-23; 28-31.

²²De Sámson fején nőni kezdett a haj azután, hogy levágták.

²³Egyszer a filiszteusok városfejedelmei összegyűltek, hogy nagy áldozatot mutassanak be istenüknek, Dágónnak, és hogy örvendezzenek. Ezt mondták: Kezünkbe adta istenünk Sámsont, aki ellenségünk! …

²⁸Ekkor Sámson az ÚRhoz kiáltott, és ezt mondta: Ó, Uram, URam! Emlékezz meg rólam, és erősíts meg engem még most az egyszer, én Istenem, hogy bosszút állhassak a filiszteusokon a két szememért!

²⁹Azzal átfogta Sámson a két középső oszlopot, amelyeken a ház nyugodott, az egyiket jobb kezével, a másikat bal kezével, és nekik feszült.

³⁰Majd ezt mondta Sámson: Hadd haljak meg én is a filiszteusokkal együtt! Azzal megfeszítette erejét, úgyhogy a ház rádőlt a városfejedelmekre és az egész népre, amely benn volt. Így többet ölt meg halálával, mint ahányat megölt életében.

³¹Ezután elmentek a testvérei és apjának egész háza népe, fölvették és hazavitték. Corá és Estáól között temették el apjának, Mánóahnak a sírjába. Húsz évig volt Izráel bírája.

Valószínűleg még sokan emlékszünk a Tenkes kapitányában Eke Mátéra, aki folyamatosan cselekkel túljár a labancok eszén, nevetségessé téve őket, és rengeteg ellenséget győz le. Vagy ott van Rózsa Sándor, a betyár, aki még az 1848/49-es szabadságharcban is harcolt embereivel. Eszünkbe juthatnak betyár balladák, vagy épp a nép ajkán született dalok. Ezeknek az embereknek a megítélése nem egyszerű, nagyon vegyes. Egyrészt hősként néztek rájuk, szájról-szájra járt egy-egy tettük, különösen a tréfásak, amikor túljártak a hatalommal bírók eszén, de ha belegondolunk, pusztítottak rendesen, és önkényesen bántak a körülöttük élőkkel, és nem feltétlenül helyesen jártak el sok esetben, amikor a kezükbe vették az irányítást.

            Sámson kicsit hasonló alakja a Szentírásnak. Bíra, vagyis hasonló pozícióban volt, mint például Gedeon, akiről az előző két hétben hallhattunk. Egy erőtől, élettől, vágyaktól, és humortól duzzadó férfi volt. Isten elhívott embere születésétől kezdve. Mánóah, az édesapa felesége ugyanis meddő volt. Egyszer megjelent az asszonynak az Úr angyala emberi alakban, s megjelentette neki, hogy teherbe fog esni, és fia születik. Vigyázzon, bort, részegítő italt ne igyon, semmi tisztátalant ne egyen, mert a gyermek anyja méhétől fogva az Úrnak lesz szentelve. Isten arra választotta ki, hogy általa szabadítsa meg Izráelt a filiszteusok kezéből. Mivel nazír, Istennek szentelt ember lett, nem érhette fejét borotva egész életében.

            Sámson és hosszú hajának dolgát nagyon sokszor olyan meseszerűnek tartják az emberek. Mintha egy csodálatos képességgel megáldott ember így tudna győzelmeket aratni. Holott az a hosszú haj nem egy meseszerű képesség volt, hanem Sámson Istenhez fűződő különleges helyzetéről beszél. Sámson hosszú haja arról beszélt, hogy ő názír volt. Azaz egy olyan személy, akit a Mindenható Isten kiválasztott. Vagyis az ő hosszú haja olyan volt, mint egy szövetségi jegy. Hiszen születése előtt már magának választotta ki őt az Atya Isten. Nem érhette borotva a fejét, jelezve, hogy Istennek van szentelve. Részegítő italt nem ivott már az édesanyja sem, ez is jelezte, hogy Istennek szentelt élete nem csupán születésétől kezdődött. A hosszú haja ezért semmiképpen sem arról beszélt, hogy ő erős, hanem hogy erős szálak kötik az ő Istenéhez, hogy Isten ereje munkálkodik benne. Ő tehát egy kiválasztott ember, aki abban az időben nagyon fontos feladatot látott el. A királyok kora előtt a bírák voltak a nép vezetői, és Isten őt is erre a feladatra választotta ki. Nem volt ez könnyű dolog, hiszen az ellenséggel való szembenézés, az Isten útjára való vezetése népe többi tagjának mind-mind a feladatai közé tartozott.

            Nagyszerű volt ez a kezdet, és a feladat. Isten jelenléte áthatotta az egész életét. Hatalmas erőt kapott, hogy harcoljon, hogy ellenséget győzzön le, hogy Istennek szolgáljon. Ezeket meg is tette, hiszen tömérdek filiszteust győzött le, hol puszta kézzel, hol álkapocs-csonttal, hol élete végén, amikor összedönti az oszlopokat. Pontosan tudta, hogy mire van elhívva, hiszen egész életét meghatározta a harc az ellenséggel. Tudta, hogy Istennek van szentelve, hogy nem önmagáé. Nem véletlen, hogy ennyire féltette a titkát Delilától, hiszen az nem kifecsegésre méltó dolog. Tudta, hogy van Istene, hogy életének van célja és feladata.

Volt azonban egy gyöngéje: a szép nők. Mindig olyan nőkbe szeretett bele, akikbe nem kellett volna: filiszteus lányokba, vagyis az ellenségbe, akivel harcolt. Olyan könnyű elítélni őt, hiszen első látásra, ez annyira nem fér bele egy Istentől elhívott ember életébe! Ráadásul, hogy ilyen banális módon járjon túl Delila az eszén! Hogy a csudában nem látott át a szitán, miért dőlt be a nőnek? Igen, nem kellett volna ennek így történnie, de a Szentírás egy nagyon őszinte könyv, amely nem szépít. Ráadásul a szereplői pont olyanok, mint mi valamennyien.

            Mert ha őszinték vagyunk, mi sem vagyunk jobbak. Nekünk is vannak sok esetben vágyaink, gyengéink. Vizsgáljuk csak meg az életünket, hogy milyen sok terület van, ahol meg lehet fogni bennünket! Nem nagy dolgok ezek, sőt mi több, természetes dolgok. Sámson életében az, hogy vonzódik a nőkhöz, egy elég természetes dolog. De lehet ilyen rengeteg más dolog. Lehet ilyen a becsvágy, hogy tudjuk, hogy jó képességeket kaptunk, és élvezzük, ahogy egyre fentebb és fentebb kerülünk a ranglétrán. Lehet ez a pénz, amelyért küzdünk. Vagy épp mások elismerése és szeretete, amelyet észre sem veszünk, de kikönyöklünk magunknak. Lehetnek kapcsolatok, amelyekben tudatatlanul használjuk a másikat. Az élet apró részletei ezek, és alapvető szükségleteink vannak mögötte, csak épp, valahol oly könnyedén félre tudunk siklani anélkül, hogy észrevennénk. Ezeknek nem kellene tudni beleférni a keresztyénségünkbe, de hány és hány esetben ott vannak!

            A mélyen meghúzódó vággyal pedig még nincs is gond, hiszen Sámson is valószínűleg csak társra vágyott, ami egy természetes dolog. A gond csak az, hogy ezeken a gyengéinken keresztül nagyon könnyen félre tudunk siklani, mert ezeken keresztül meg lehet fogni bennünket. Ez történik Sámsonnal is. Nem Delila volt az első filiszteus nő az életében, volt ott egy másik, akit feleségül is akart venni, illetve volt egy prostituált is. Újra és újra ugyanabba a csapdába esik bele. Ahogy mi is oly sokszor újra és újra ugyanabba a bűnbe esünk. Miért? Mert ott vagyunk sebezhetők, gyengék, talán a jövőt illetően hitetlenek.

            Sámson nagyon jól indul. Istennek szentelve, feladattal megbízva, tudja, hogy céllal van a világban. Igen ám, csak épp a nők kérdése az a pont, amelyet egyszerűen saját maga intéz. A szülei figyelmeztetik első ízben, hogy ne ellenséges lányt válasszon, de ő fülig szerelmes, és nem hallgat rájuk. Valami talán ekkor indul el. Egyre több és több szálat vesz vissza Isten kezéből. Az erejét Isten adja, de egyre többször a saját akarata szerint használja fel, a saját ügyében, saját magának tulajdonítva mindazt, ami történik. Ez történik, amikor a szamár állkapocs-csontjával agyonver ezer embert, majd így dicsőíti önmagát: „Szamár állcsontjával rakásra vertem őket, szamár állcsontjával agyon vertem ezret!”(15,16) Egyre több minden szól őróla, mert egyre inkább ez gyűrűzik be az életébe. Isten erejét már saját harcára, bosszúállásra használja, és egyre inkább ő kerül előtérbe: a saját indulatai, a saját vágya, a saját becsvágya. Ezért tudja Delila is behálózni észrevétlenül.

„Mondd meg nekem, mitől olyan nagy az erőd, mivel lehet megkötözni téged, és hogyan lehet elbánni veled?” Annyira nyílt ez a kérdés, átlátszó. Sámson is átlát rajta, hiszen több ízben hamis válaszokat is ad, de egy idő után nem bírja tovább a nyaggatást és gyötrést. Azt írja az ige, hogy Sámson belefáradt ebbe. Olyan sokan elfáradnak a napi harcba a másikkal, a bírához hasonló módon. Miért? Mert elvesznek a tájékozódási pontok. Tudja, hogy Istennek van szentelve, és ez neki is szent, ezért nem árulja el nazír voltát. Igen ám, csakhogy közben szinte már mindent áthágott az Istennel való kapcsolatában különösebb következmények nélkül. Elvész a súlya, és már erősebb inger a nő nyaggatása, fárasztása, hát elárulja magát.

Észrevehetjük ezt magunkon is. Hányan és hányan nyaggatják az embert egy életen át. A gyerek a szülőt, aki végül enged, csak hogy ne hallja az ácsingózást mondjuk a boltban. Vagy épp a szülő a gyermeket, amikor az felnő, hogy így tartsa a kezében, nehogy elszakadjon. Sok szülő szinte zsarolja a gyermekét magányával, öregségével, és a játszmáknak általában nem jó a vége. De mi nők is nagyon tudunk zsörtölődni, súsárolni, amíg a férfi meg nem teszi, amit mi akarunk. A férfiak meg duzzognak, és így tartják sakkban a feleségüket. A diákok manipulálják a tanárt, a tanár meg akár visszaélhet hatalmi helyzetével – bár napjainkban az előbbi jóval gyakoribb… Mindegyik mögött az indulat, ugyanaz az indulat van: az legyen, amit én akarok, hatalmat akarok gyakorolni a másikon, megfosztani erejétől, látásától.

Sámson ugyanis nem akkor vakult meg, amikor elfogták, és fizikailag kiszúrták a szemét, hanem ebben a folyamatban – lelkileg. A fizikai megvakulása már csak az események vége. Jó ezt komolyan venni, mert nagyon könnyen hasonló játszódik le az ember hétköznapjaiban. Egy picit nem figyelek Istenre. Döntéseket hozok, gondolván, ugyan mit érdekli ez Istent. Aztán az ember egy idő után kettős színpadon játszik. Csakhogy hosszú távon ám ez nem megy. Csak egy darabig hitegetheti magát az ember, mert hamarosan teljesen eltávolodik Istentől, hiszen egyre jobban önmagában bízik, és azokkal a dolgokkal is játszadozni kezd, amelyek eredetileg szentek voltak neki.

Ezért imádkozzuk nagyon komolyan: „ne vigy minket a kísértésbe”. De ez rajtam is múlik. Felelősségem van, és nem lehet mindent a Sátánra fogni. Ő kísérteni fog, de dönteni nekem kell. Isten ad világosságot, és lehet kérni az erőt, hogy tudjak megállni. Kísértések mindig lesznek, amíg élünk. Ott van a veszély, hogy elvesszük a tekintetünk Istenről, magunkra nézünk, és akkor az történik, ami Sámsonnal történt végül: halálosan belefáradt a lelke. Belefáradunk az egészbe. Kikészülünk. Tönkremegyünk, elalszunk, s azt tesznek velünk, amit akarnak. Keresztyénként pedig abba lehet igazán belefáradni ám, hogy úgy teszünk, mintha még mindig látnánk. Mintha még mindig tökéletes, jó lenne a közösségünk és a kapcsolatunk az Istennel. Cserélgetni az álarcokat. Csakhogy sokáig nem lehet ezt játszani önmagunk előtt sem, nemhogy Isten előtt! Abba lehet igazán lelkileg belefáradni. Sámson szíve vakult meg, azért vehették el a fizikai látását is. Nagy csapda ez a keresztyén ember számára!

A múltkor a Spektrumon láttam, hogy hogyan vadászik egy pókfajta. Egy bogár megy csendesen, kicsit megpihen. Mellészegődik egy pók, olyan vékony a teste, hogy alig lehet látni a lábait. Egyvonalban megállt a bogárral, aztán egy fonalat átdobott a bogárnak a testén, a potrohán. Aztán még egy fonalat. A bogár oda sem figyelt; egy kis pókháló az semmi. Még egyet, még egyet, egy kis szünet után még egyet. Most már a bogár észlelte a bajt, odafordul a pók felé, hogy védekezzen. Csakhogy le van szorítva minden oldalról. Nem tud többé mozogni. A pók gyorsan odaszaladt, a bogárnak a nyakán volt egy nyitott rész, beleharapott. Kezdődött egy kis pókhálóval, az nem veszélyes. Egy kis hazugság veszélyes? Egy kis irigység, vagy épp harag? Egy kis fösvénység, egy kis bosszúállás, egy kis csúfolódás? Nem veszélyes, de jön utána a többi. Nekem óriási lecke volt. Csak egy pókhálóval kezdődött.

Nem véletlenül beszél egy másik nazír is erről az Újszövetségben. Keresztelő János mondja: „Teremjetek hát megtéréshez méltó gyümölcsöket, és ne kezdjétek azt mondogatni magatokban: Ábrahám a mi atyánk! Mert mondom nektek, hogy az Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak.” (Lk. 3,8) Egyszerre nem lehet kétfelé menni az életben, mert annak következményei vannak. Felelősségünk van ebben, hiszen Isten dicsőítésére hívattunk el, vagyis feladatunk és célunk van az életünkben. Nem érdemes ezzel felelőtlenül játszadozni. A bűn, vagyis az Istentől való eltávolodás, olyan, mint a kötelek: szépen lassan ránk fonódik, és egy idő után nem enged tovább.

Mennyi minden van, amiről elmondható, hogy engedetlenségünk árát fizetjük. Összetörve, megcsonkítva békességünkben, nyugalmunkban, szeretetünkben, erőtlenül állunk Istenünk előtt. Ez a kép mutatja, hogy mennyire nem játék a bűn, hogy annak következményei, mennyire lemérhetők sokszor emberi sorsunkon, életünkön. S végül ott van Sámson is, a nagy erős bíra vakon és gyengén. Rettenetes lenne, ha ez a történet csak eddig tartana. De van folytatása.

Sámsonnak a börtönben újra kezd nőni a haja. Ez sokkal többet jelent, mint a puszta mondat. Arra utal, hogy Isten nem hagyja magára az övéit. Isten kegyelme nem az ember érdemein múlik. Elhívásunk sem érdemeinktől függ. Jóval hatalmasabb ez, minthogy ki tudnánk harcolni. Isten utána nyúl ennek a testileg-lelkileg megvakult embernek ott a nagy mélységben.

Sámsonnak a szíve valószínűleg egyre jobban visszafordul Istenhez. Most ugyan vak, de mégis ekkor kezd csak igazán látni. Most ugyan láncokban hever, de ekkor kezd igazán felszabadulni. A bűne, Delila személye, saját vágyai eltakarták előle saját hivatását, feladatát, mindazt, amivel megbízta őt Isten. De most egyre tisztábban látja, hogy mit tett. A nagy hős, most mint meggyötört, bűnbánatban összetört ember, egy kicsiny porszem Isten előtt áll. Akit megtagadott, Az most újra felemelheti, visszaadhatja erejét. Nem mindegy, hogy kire nézek, kihez ragaszkodom, és ki az alap az életemben.

Az előbb egy pókról meséltem. De ugyan ebben a filmben volt egy bogár is. Dél-Amerikában él egy úgynevezett tapadó-bogár. Azért marad életben, amikor jönnek a rablóhangyák, az ellenségei, hogy megfordítsák, és a puha résznél megtámadják, mert akkor használja azt a csodálatos ajándékot, amit Istentől kapott: számtalan pici csövecske van a hasán, amiből egy speciális ragasztóanyagot tud kibocsátani, amivel rátapad arra az ágra, vagy ahol éppen mászik, szilárd talajra. Hogyan védekezik? Tudja, hogy addig él, amíg az útra tapad, amíg ragaszkodik az úthoz.

Eszünkbe juthat erről Isten szava a Zsolt. 91,14-ból: „Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet.” Jézusba vetett bizalom, aki azt mondja magáról, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet,” hogy belekapaszkodunk a hitünkkel, az megtart. Nem tudják felforgatni az életünket, s nem tudnak tönkretenni.

S amikor mint nevetség tárgyát állítják középre, akkor megölelheti az oszlopot, és visszatért erejével sokakat megöl. Isten kegyelme megmutatkozik, hogy amikor igazán erőtlenné lesz, akkor lesz igazán erős, pont úgy, ahogy erről Pál is beszél az Újszövetségben, a 2. Korinthusi levélben. Még a Szentírás írója azt is hozzáfűzi, hogy halálával többet ölt meg, mint életében. Saját élete feláldozásával végzi el a feladatát, nagyobb szolgálatot téve vele, mint életével. S ezen a ponton mindenképpen Jézus Krisztusra mutat. Aki halálával tette a legnagyobb szolgálatot, azzal aratta a legnagyobb győzelmet. De míg Sámson azért adta az életét, hogy ellenségei elpusztuljanak, addig Jézus azért, hogy ellenségei megmeneküljenek és éljenek. Isten bűnbocsátó kegyelméhez menekülve legyen megtartatásuk. Az a golgotai kereszt így hirdeti, hogy Jézus Krisztus által szabadulhatunk meg életünk mindenféle bűnétől.

S most gondolkozzunk el azon, hogy hol vannak életünknek olyan pontjai, melyeken keresztül az Isten bennünk munkálkodó szeretetét és kegyelmét olthatjuk ki. Sámson élete az Istenhez fordulás óráján megújulhatott és segítséget kapott. Ezt kínálja nekünk is Megváltó Istenünk Jézus Krisztus keresztje által. Legyen mindig erősségünk a gyenge pillanatainkban az a kegyelem, mellyel Istenünk hordozni akarja életünket! Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |