| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Az ÚR az én pásztorom”

„Az Isten, a mi Urunknak a Jézus Krisztusnak Atyja, a minden vigasztalásnak és irgalomnak Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztaljuk a nyomorúságban lévőket azzal a vigasztalással, mellyel Isten vigasztalt meg bennünket.” Ámen.

János evangéliuma 14. fejezet 15-27.

¹⁵„Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat,

én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké:

az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz.”

„Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok.

Még egy kis idő, és a világ többé nem lát engem, de ti megláttok, mert én élek, és ti is élni fogtok.

Azon a napon megtudjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek.

Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.”

Így szólt hozzá Júdás, de nem az Iskáriótes: „Uram, miért van az, hogy nekünk akarod kijelenti magadat, és nem a világnak?”

Jézus így válaszolt: „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála.

Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én igémet. Az az ige pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki elküldött engem.”

 „Elmondom ezeket nektek, amíg veletek vagyok.

A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.

Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.”

Imádkozzunk!

Hálát adunk mennyei Atyánk, hogy Te ma is szólsz hozzánk szeretettel, biztatóan. Mekkora erőt sugároznak a Biblia szavai! Mennyire jó a Te szeretetednek a sugarában élni, még akkor is, amikor szomorúság, bánat ér minket. Bocsásd meg, ha ilyenkor elbizonytalankodunk. Te tudod Urunk, hogy mire van szükségünk, és Te adod az erőt a nehézségek elviselésére is. Gyászban, gondok között lehet igazán megérezni, hogy neked mindennel célod van. Add Urunk, hogy elfogadjuk a te szent akaratodat, még kétségbeejtő helyzetekben is, hogy megnyugodjunk abban, ami megváltoztathatatlan és megtegyünk mindent, ami rajtunk múlik. Egyedül te tudsz minket megvigasztalni. Köszönjük, hogy ehhez adtad a gyülekezet közösségét, a testvéreket. Ha nem csak magunkra figyelünk, hanem megértők vagyunk mások iránt, a saját terheinket is könnyebbnek érezzük. Ha őszinte szívvel szolgálunk a gyülekezetben, ha együtt imádkozunk, megsokszorozódik az erő, és örömmel, reménységgel élhetünk.

Kérünk, Szentlelkeddel segíts, hogy az irántad érzett szeretetünkkel tudjuk megtartani parancsolataidat, és bízzunk ígéreteidben, hogy ezáltal valóban ne nyugtalankodjék, ne csüggedjen el a mi szívünk, hanem töltsön el minket a te békességed. Áldd meg Urunk mai istentiszteletünket, és add, hogy az Ige eljusson a szívünkig. Maradj velünk, vezess minket most és minden időben. Ámen.

Teremtő Istenünk,

Édes Atyánk nékünk,

Hatalmas vagy, irgalmad nagy,

Inségemben, szükségemben,

Kérlek, engem ne hagyj.

Szent Lélek Istenünk,

Vígasztaló Urunk,

Bátoríts meg, Oltalmazz meg,

Igaz hitben, Szerelmedben

Minden jókkal áldj meg!

238. dicséret 1. és 8. vers

Zsoltárok könyve 23. fejezet 1-4. vers

¹Dávid zsoltára. Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm.

²Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.

³Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.

⁴Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.

Akinek az Úr a pásztora, azt Ő vezeti. És akit az Úr vezethet, az megtapasztalja a füves legelőket, a csendes vizeket; az nem szűkölködik, az elmondhatja Dáviddal együtt: „nem szűkölködöm”. És elmondhatja, elmondhatjuk másoknak, hogy mivel az Úr a mi pásztorunk, nem szűkölködünk. Persze fölmerül a kérdés. Annak, akinek az Úr a pásztora, aki füves legelőkön, csendes vizekhez jár, aki azt mondja, hogy nem szűkölködik, annak csak jó dolga lenne? Annak az életében nincsenek bajok, próbák, nyomorúságok, mélységek, szomorúságok, veszedelmek? Sokan vannak, akik így gondolják. Sokan vannak, akik csak ezt várják. Aki az Istenben bízik, annak az életében, akkor nem lesz, ne legyen semmi veszedelem, baj, gyász, betegség, nyomorúság, erőtlenség. Annak csak jó dolga legyen. Mert az Úr a pásztora. És ott a bárányoknak jó dolga van – Dávid szerint. Sokan így gondolják.

Azonban a zsoltáros, a zsoltár közepétől más irányba fordul, a pásztor felé fordul, merthogy eddig azt mondta, nem szűkölködöm (mintha bárány beszélne a báránnyal), most az Úr felé, a pásztor felé fordul, és elkezd beszélni a veszélyekről. Ez egy érdekes fordulat a zsoltárban. Nem ember mondja embernek, hanem az ember, a bárány mondja a pásztornak.

A fordulat másik része pedig az, hogy “a nem szűkölködöm, a kies legelők, a csendes vizek” után most kiderül, hogy veszélyek is vannak. Igen. Dávid ismerte, tudta mindezt, nem hallgatja el mindezt. Beszél a veszélyekről. Így is fogalmazhatjuk meg, hogy minden hegynek vannak völgyei, hasadékai, szakadékai. Ezt tudjuk mindannyian a hétköznapokból – de valóban ennyire komolyan is gondoljuk? Hogy minden hegynek vannak völgyei, hasadékai, hiszen  azok a legelők nagyrészt hegyi legelők voltak, ahol egykor a fiatal Dávid pásztorkodott, és ahonnan veszi ezt a két anyagot, tapasztalatának, hitének megfogalmazására. Igen, vannak völgyek, hasadékok. Vannak mélységek is, nem csupán szép legelők. Ugyanakkor azt is mindannyian nagyon jól tudjuk az eszünkkel (de vajon így is gondoljuk-e, különösen a küzdelmek idején), hogy magasra csak lassan lehet följutni, eléggé változatos, nemcsak gyönyörű, hanem olykor veszélyes szakaszon át. Lassan lehet följutni. Ha föl akarunk a magasra, a magas hegyi legelőkre jutni – hiszen az ilyen vidékeken ismerős az, hogy télen lehúzódnak a völgyekbe, nyáron fölviszik a nyájat a magasabb legelőkre –, ha oda, a magasba szeretnénk érkezni, akkor oda völgyeken át vezet az út. Valahogy úgy, mint a szerpentin. Nem toronyiránt, mert az nagyon veszedelmes, az járhatatlan. Minden hegynek vannak völgyei, hasadékai is. De a források, azok hol vannak? Azok valahol a völgyekben, ott csörgedeznek a patakok. A forrásból elinduló víz mosott magának egy völgyet. Ha valóban friss víz szükséges, akkor ahhoz olykor le is kell menni. Mélyebbre is kell ereszkedni. És ahol a víz, főleg ahol már patakká duzzadt a víz, ott néha igen veszélyes, szűk szakaszokat mosott ki magának, szinte szakadékos falakat, függőleges falakat, amelyek különösképpen veszélyesek, ha nem figyel oda a bárány.

Minden hegynek vannak völgyei. Igen, ezek a völgyek, ezek a vízmosások, ezek az itt-ott már-már szakadékos területek viszont olykor félelmetesek, nemcsak szépek. Félelmetesek, mert veszélyesek. És veszélyes lehet az is, hogy olykor, a felduzzadt patakok, vagy a csúszós sziklák, vagy a ragadozók világa között kell járni. Ott vezeti a pásztor a nyáját. Viszi magasabbra, jobb, kiesebb legelőkre. Azt pedig csöndesen be kell vallanunk, hogy mi irtózattal riadunk vissza a mélységektől. Félünk. Amikor nem olyan sima minden, mint a Hortobágyon; amikor mélységek vannak, szakadékos részek is vannak az úton.

Azonban a zsoltár egész bizonyságtételéből kicsendül, hogy a pásztor ismeri a gyönyörű vidék, a tápláló vidék veszélyeit is. És ez a nyáj számára vigasztaló és bátorító. A pásztor ismeri. Tudja azt is, hogy hol van a csendes víz, vagy hol van kiesebb legelő, de tudja, hogy az oda vezető út néha milyen veszélyes szakaszokon át vezet.

Mindezt magunk előtt látva még inkább nagy bizonyságtétel, amikor Dávid azt mondja: nem félek a gonosztól. Hát nemcsak kies legelők, nemcsak csendes víz? A Krisztus-követés az nem csak ilyen csendes, nyugalmas, biztonságos kis sétálgatás, netalán ábrándozás? Hogy gonosz is van? Igen. Ezzel is szembe kell néznünk, hogy van gonosz is. Vagyis megfogalmazhatjuk úgy is, hogy Isten útjai is völgyeken át vezetnek magasra. Völgyeken át. Nem egyenletesen, szépen, simán mindig emelkedik az út, hanem van emelkedő, van mélység az út mellett, a hegyi ösvény mellett vannak kisebb-nagyobb szakadékok is. Nem csupán patakok vannak ott.

Igen. Dávid azt mondja: „még ha a halál árnyéka völgyében járok is”. Egy bárány mond ilyet? Aki az előbb még azt mondta, hogy nem szűkölködöm, mert az Úr az én pásztorom, mert gondoskodik rólam? Igen. Mind a kettő igaz: „Még ha a halál árnyéka völgyében járok is.” Mert ahhoz, hogy a patakot, vagy annak forrását, hogy a kiesebb legelőket megtalálják, ahhoz néha veszélyes útszakaszokon kell keresztülmenni. Néha félelmetes egy-egy ilyen szakasz. Néha a halál árnyéka ez. Ahogyan a víz kimosta a sziklákat, és a sziklák közé sok helyen már nem tud besütni a nap. Árnyékos rész, oda lezuhanni az nagyon veszedelmes dolog.

Ilyen úton is kell menni annak, akinek az Úr a pásztora? Igen. Még ha a halál árnyéka völgyében járunk is… Nem azt mondja Dávid, hogy mindig ott járunk. De van ilyen is. Még ha ott járok is: Te vezetsz. Te velem vagy. Dávid itt már a pásztor felé fordulva mondja nagy tapasztalatát, hitvallását. Itt nem a pásztor báránya mondja a gazdátlan másiknak, hogy én nem szűkölködöm, hogy az én pásztorom elvisz a csendes vizekhez, és a jó legelőkre; hanem itt a bárány, a pásztor felé fordulva vallja meg: te vezetsz, velem vagy, nem félek. De csak így igaz a nem félek, ha előtte igaz az is, hogy te vezetsz, velem vagy, hogy én követem a pásztor lábnyomát. Akkor lehet igaz, hogy nem félek. Noha félelmetes olykor az út egy egész szakasza.

Jézus arról beszélt, hogy én elmegyek, de a vigasztalót, a Szentlelket elküldöm, veletek marad. A halál sötét völgyének végén az örökkévalóság kapuja. Ezeken a szakaszokon olykor szurdokszerű szakaszokon, olykor veszélyes szakaszokon keresztül, azzal a bizonyossággal és reménységgel mehet a nyáj, hogy a pásztor tudja hova visz, és tudja, hogy ott, ezen a nehéz szakaszon túl, vagy forrásvíz van, vagy éppen kies legelő. Amire nagy szüksége van a nyájnak. És Dávid arról is tudott, hogy mivel vezetsz, mivel velem vagy, nem félek. Arról is tudott beszélni, hogy „megvigasztal engem”. Ezek szerint vannak olyan szakaszok, ahol olykor talán szomorkodunk, félünk, esetleg könnyet is hullatunk. „Megvigasztal engem.” Nem arról beszél Dávid, hogy soha nem enged nehéz szakaszokba, hanem arról, hogy a nehéz szakaszokban megvigasztal. Ez egy csodálatos vallomás. Ez egy nagyszerű megtapasztalás.

De megfigyeltük, hogy hogyan vigasztal a pásztor? Vesszővel és bottal. „Vessződ és botod vígasztal meg.” Mi nagyon sokszor, valljuk be – olykor bízunk, olykor nem, olykor engedelmesek vagyunk, máskor nem, sokszor engedetlenek vagyunk – , de mi azt szeretnénk, hogyha úgy mindig csak simogatna az Úr Isten: nem baj, nagyon gonosz, nagyon engedetlen, nagyon fafejű vagy, de hát szeretlek, aztán nyugodtan folytasd az engedetlenséget. Nem. Dávid arról beszél, megvigasztal engem vessződ és botod.

Nagyon érdekes ez a nyájjal kapcsolatosan használatos eszköz. Ezt máshol nem használják. Vessződ és botod? Igen. Az egyik, amit itt vesszőnek fordít, a vékonyabb és hosszabb, a végén általában kampós bot volt, ami a terelgetésre jó volt, kicsit igazítani, hogy ne menj arra. Jó volt a számontartásra, ez az, amikor a botja alatt engedte be az éjszakai szállásra őket, és egyenként így számon tudta tartani. Jó volt a gondoskodásra, mert ezzel a bottal tudta a gyapját egy kicsit megnézni, nincs e benne élősködő, nincs e benne valami egyéb, a bárány számára veszélyes. Ez a vessződ és botod ez azt is jelentette, hogy a kicsiny bárányt a bot kampós végével fogta meg, és tette oda az anyja mellé, mert hogyha kézzel fogja meg, akkor esetleg nem fogadja el utána az anyja az idegen szagot érezve, noha ez a pásztor.

Igen. Ez a bot, ez nem csak azért volt, hogy legyen mire támaszkodni ott unalmában, hanem nagyon-nagyon sokszor használta a pásztor. Ez a hosszútűrő, személyes gondoskodás eszköze.

És a másik, amit botnak fordítunk. Nagyon keményen hangzik, de egy kicsit inkább így lehetne, hogy furkósbot. Csak ez egy – a mi kultúránkban – kicsit mást is jelent, de mindenféleképpen egy rövid, a végén valami keményebb fejű bot volt. Ez a tekintély, a hatalom, a fegyelem, a védelem eszköze volt.

„Vessződ és botod vigasztal meg engem.” Merthogy miről szól ez? Amíg a vessző és a bot bennünket elér, az azt jelenti, hogy ott van a pásztor, az azt jelenti, hogy még a közelében vagyunk, elérhető közelségben.

Néhány hete volt szó a hallható közelségről, hogy hallom-e még a pásztor hívó szavát? Mert hogyha nagyon messze sodródok, nem fogom hallani. Ezért veszélyes a nyájtól elmaradozni. De egész közel lenni, elérhető közelségben lenni. A pásztor törődik velem, ott van a közelemben. És így vagyok biztonságban. Ezért mondja Dávid, hogy nem félek. Amíg botja ér, addig törődik velem, tapasztalom, hogy törődik velem, és ez a nagy vigasztalásom. Amikor olykor esetleg egy kicsit oda is kólintott, az lehet, hogy egy pillanatra fájt. De az azt jelenti, hogy a pásztor szeme rajtam van, észrevette, hogy nem jó irányba kezdek sodródni, és onnan szeretne visszaterelgetni. Dávid ki tudja mondani, hogy megvigasztal engem. Nem arról beszél, hogy megvigasztal engem, hogy megszűnnek ezek a helyzetek. Hanem arról beszél, hogy törődik velem.

Még „ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek…” – itt nem arról van szó, hogy olyan nagyszerűen erős, olyan igazi keresztyén vagyok, hogy nekem meg sem kottyannak a nehézségek; hanem, mert Te velem vagy. Az Úr közelségében lenni: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” De mondhatnánk inkább: ha mi a pásztorral vagyunk, akkor kicsoda ellenünk? Akkor nem kell félnünk. Pedig félelmetes sokszor az út.

Szeretett Testvérek!

Az alapvető kérdés ma is nem az, hogy sok, vagy kevés a völgy, a szakadékos terület, a homály, az a szurdok, ahová alig tud besütni a nap; nem ez, hogy ez sok vagy kevés az életünkben. Az igazi alapvető kérdés az én magatartásom. Az én magatartásom, hogy hogyan megyek át ezeken a szakaszokon. Ez a nagy kérdés.

Mi, be kell vallani, legtöbbször szeretnénk ezeket a szakaszokat kiiktatni. Az Úr ne engedjen bele, ne vigyen ilyen utakon. Pedig az alapvető kérdés az, hogy hogyan megyek át ezeken. Merthogy egy-egy ilyen szakasz után kitárult a táj: legelő volt, a vizet találták meg, amire meg nagy szüksége volt a nyájnak. Amelyik bárány és nyáj nem akart a halál árnyéka völgyén, az ilyen szurdokszerű szakadékos, sziklás, keskeny ösvényen átmenni a pásztor vezetésével, akkor az megfosztotta magát az ott rejlő áldásoktól. Aki szeretne magasra érkezni, annak végig kell ezen menni. Aki nem akar végigmenni, nem fog a magasra érkezni.

Attól függ tehát, hogy én hogyan gondolkozom, hogyan fogok menni ezeken a szakaszokon. Folytonos lázadással? Panaszkodással? Zúgolódással? Engedetlenül? Magamat megmakacsolva? Lemaradozva? Vagy pedig engedelmes bizalommal: Te velem vagy. De ez azt jelenti, hogy a bárány megy a pásztorral. A biztonságot, a nyugalmat, a megvigasztaltatást nem az adja, hogy nincs ilyen szakasz, hanem az, hogy a pásztorral járom ezt az utat is. Ez a vigasztalás és ez az erőforrás. Nem az a vigasztalásunk, hogy nincs erőtlenség, betegség, halál; hanem az, hogy a mi Urunk: Jézus Krisztus, a főpásztor. A juhok nagy pásztorát kihozta a halálból az Isten, és mi az Ő nyája vagyunk. Mi hozzá tartozunk. Engedelmes bizalommal járjunk tehát. Merjük mondani: „az Úr az én pásztorom”, és kövessük lábnyomát. Menjünk vele, elfogadva olykor az élet nehezebb szakaszait is. Ha vele megyünk, akkor kimondhatjuk: „velem van, nem félek semmi bajtól”.

Az Úr az én pásztorom. Ámen.

Hagyjad az Úr Istenre,

Te minden útadat.

Ha bánt szíved keserve,

Ő néked nyugtot ad.

Ki az eget hordozza,

Oszlat felhőt szelet,

Napját rád is felhozza,

Atyád, ő áld, szeret.

Bízzál, bánatos lélek!

Mit bánt a bú, a gond?

Él még, ki annyi vészek

Torkából már kivont.

Bajodból kiment ő,

Szűnnek keserveid,

Rád még a jó Teremtő

Víg napot is derít.

265. dicséret 1. és 5. vers

Amikor ezekben a napokban, sokan, különös hangsúllyal emlékeznek szeretteikre, Tóth Máté Miklós testvérünk, író, néhány verssel segít bennünket az emlékezésben:

Kedves Testvéreim!

Halottak napja következik, és én két drága asszonyra fogok most emlékezni a verseimmel: az édesanyámra és a feleségemre, akikről tudom, hogy csak időlegesen hagytak el, és biztos, hogy találkozni fogunk. Éppen ezért, amíg a verseket mondom, kérem, hogy mindenki emlékezzen azon szeretteire, akik változatlanul ott élnek a szívekben.

Anyám egy imádságban

Úgy képzelem el, hogy anyám lelke végül beköltözött egy imádságba,

és abban szárnyalt fel az Isten közelébe.

Hiszen jól ismerte az utat.

Megannyi fohásszal járta be már azt hosszú élete során,

míg aztán a legutolsóval vele ment maga is.

Mert úgy látta jónak,

ha most már közvetlen közelről szól a Mindenhatóhoz az érdekünkben,

akik még itt maradtunk,

s akikért annyit imádkozott, hogy jobbak legyünk belülről,

és a hitünkben is erősebbek.

De aztán a személyes találkozásban

mégis csak jobban bízott,

és hagyta, hogy a lelke beköltözzön egy imádságba,

és abból kilépve immár szemtől-szembe kérheti az Urat,

hogy rá való tekintettel bocsássa meg a vétkeinket,

s legyen majd könyörületes hozzánk,

ha felettünk is ítélkezni fog,

amikor mi is a színe elé járulunk.

A lelked nem alszik

Ugye drágám, a lelked nem alszik?

Hiszen odaát már nincsenek éjszakák,

és ébren vagy, amikor aludni térek.

Előtte elköszönök tőled

és megcsókolom a lelkedet,

mert tudom, hogy megérzed.

És aztán várom, hogy álmomban

ismét a testeddel együtt láthassalak,

úgy mint régen,

amikor a párnát a fejedre húzva elaludtál mellettem,

hogy a reggel is úgy talált rád.

Ugye emlékszel még erre?

Még akkor is, ha odaát már reggelek sincsenek.

Hiszen akkor olyan lenne ott is minden,

mint az itt hagyott élet.

De hát akkor miben is különbözne a másvilág,

melyről te már mindent tudsz.

De hiába is szeretném, hogy beszéld el nekem,

nem tehetnéd.

Még akkor sem, ha megtörhetnéd lelked hallgatását.

Isten megtiltotta, hogy elmond, mert úgy akarja,

hogy ezt mindenki maga tudja meg egyszer.

Fénnyé váltál

Akkor álltál mellém, mikor a szerencsecsillagom

már végképp elhomályosulni látszott.

És te egyetlen mosolyoddal fényessé tetted azt,

s attól kezdve veled együtt minden sikerült, amire csak vágytam.

De közben nem vettem észre, hogy azalatt

a te csillagod, ez a tiszta ragyogású került veszélybe,

mert onnan vontad el a fényt önzetlenül az enyémhez.

S ma már hiába akarnám – jaj de akarnám pedig –,

hogy a tőled kapott sugarakat visszaadjam.

Most már nincs rá szükséged,

mert magad is fénnyé váltál,

s nekem világítasz odaátról is,

hogy a hozzád vezető úton el ne tévelyedjek.

Ha levetkőzöm az életet,

tudom, hogy velem leszel majd,

ha rám kerül a sor, hogy ne féljek levetkőzni az életet,

mint idejétmúlt alkalmi ruhát,

mely csak addig volt fontos a számomra,

amíg te láthattál benne.

Azóta már nem fordítok rá nagyobb gondot.

Hagyom megkopni. Így fényesebb.

És ha le kell vetnem, könnyedén teszem majd,

hiszen az életemtől lemeztelenedve

megszűnik az utolsó akadály is,

ami még köztünk áll.

Jöjjetek, imádkozzunk:

Hálát adunk Istenünk, Pásztorunk a kies legelőkért, a csendes vizekért, a nyugodt, napsütéses időszakokért, a kiegyensúlyozott békés napokért. Bocsásd meg Urunk, hogy mi mindig ilyen úton szeretnénk járni, bár tudjuk: a próbák, küzdelmek nélküli élet nagyon elkényelmesít, és veszélyesen legyengít, tétlenné tesz. Bocsásd meg, hogy mi mégis panaszkodunk, olykor fölháborodunk, ha viharok, próbák, sziklás utak, bajok között vezetsz. Segíts Urunk, támogass bennünket az engedelmesség lelkével, hogy mindig kövessünk Téged, a Pásztort. Ne adjuk fel a pillanatnyi nehézségek, mulandó világunk akadályai miatt a hitben járást. Láttasd velünk, a Krisztus feltámadása által azt, amit a Téged szeretőknek készítettél. Te vigasztalj meg bennünket életünk küzdelmeiben; amikor mélységekben is járni kell, hogy a magasra eljussunk. Könyörgünk most a testben, lélekben erőtlenekért, hogy egymást bátorítva is erősödhessünk. Könyörgünk magányosokért, hogy keressék a Veled, és keressük az egymással való közösség áldásait. Különösképpen könyörgünk gyászolókért, akik szívében friss a seb. Te légy gyógyító orvosuk. Könyörgünk azokért, akik régebb óta hordoznak szívükben fájdalmat, hogy ne csupán az út nehézségét láthassák, hanem fölnézzenek az Örökkévalóra, a láthatatlanokra, fölnézzenek Tereád. Könyörgünk most a próbákban lévőkért, hogy áldássá lehessen számukra a nyomorúság. Urunk, Istenünk! Te vigasztalj bennünket, hiszen Te ismered a mi életünket, próbánkat, szomorúságunkat, annak okait, Te ismered a mi gondolatainkat. Vezess bennünket. Vezess és segíts bennünket, hogy a pásztorral járjunk, és így a kies legelők, vagy a halál árnyéka völgye mindig a Veled való járás útja legyen, hogy megvigasztalhass, hogy másokat is, hozzád hívjunk vigasztalódni. Ámen.

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek által.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |