| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Hit és nevelés 2.

Az egyház felelőssége a keresztyén nevelésben

Kedves Testvérek!

Mindenkit nagy szeretettel köszöntök ezen az esti együttlétünkön is.

Szeretném, ha együtt gondolkoznánk azokról a fontos kérdésekről, amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak, és ahogy délelőtt a nagytiszteletű úr keresztkérdésére való válaszadásként ki is derült, hogy mindenki valamilyen módon – ha másképp nem, áttételesen legalább –, de mindenki érintett ezekben a kérdésekben.

Az ember abban különbözik más élőlényektől, hogy nincs beléültetett életprogramja, nem hallgathat egyszerűen az ösztönös indíttatásaira az élete fenntartásához és kiteljesítéséhez. Külső segítségre van szüksége, különben tehetetlen és tanácstalan. Tehetetlenségében rászorul mások önzetlen jótetteire, tanácstalanságában pedig rá van utalva kívülről jövő jó tanácsokra. Gyermekkorban mindez természetes módon a közvetlen környezet részéről kapható meg. Nem előnye a gyermeknek azonban – akár a szülőkre gondolok, akár a későbbi iskolai nevelőire –, hogy azt a célt tűzik maguk elé, hogy egyre kevesebb segítségre szoruljon a gyermek, egyre kevesebb jó tanácsot kelljen neki adni, egyre önállóbbá váljon; és valójában a nevelés célja az lenne, hogy ez az önállóság a lehető legteljesebb formában valósuljon meg. Csakhogy az ember alapvető kiszolgáltatottsága és tanácstalansága nem szűnik meg a felnőtt korban sem, hanem végigkíséri az egész életünket. A betegség, a váratlan sorsfordulók és a halál ellen tehetetlenek vagyunk, az életünk nagy döntéseiben pedig tanácstalanok, ezért a nevelés csak részben készíthet fel az életre, vagy ha valóban fel akarna készíteni az életre a nevelés, akkor be kell látnia, hogy az embertársa segítségnyújtásán túl rászorulunk egy olyan segítségre, ami már nem emberektől való. Azonban az igazi nevelésnek rá kell mutatnia arra, sőt oda kell juttatni a gyermek és fiatal életét ahhoz, aki nem csak végső tehetetlenségeinkben siet segítségünkre, hanem még az elhibázott tetteinket is, vétkeinket is kész helyreigazítani, és tanácsol minket az életünk minden kérdésében.

Az igazi nevelés amennyire teheti, összekapcsolja a kibontakozó emberi életet az alkotójával, Istennel. Amely nevelésnek erre nincsen gondja, az cserbenhagyja a növendéket, cserbenhagyja az utána következő nemzedéket, és éppen attól fosztja meg, ami a legnagyobb szüksége lesz az életben. Persze minden dologra szükségünk van, amit nevelés útján juttatnak el az életünkhöz, legnagyobb szükségünk mégis arra van, hogy az életünk végső vagy alapvető kérdéseinkben legyen, aki útbaigazítson bennünket. Ha tehát a nevelés nem mutat rá az Istenre, akkor nem végezte el a feladatát, vagy csak nagyon töredékesen tette ezt meg. Ezért nem túlzás azt állítani, hogy a felelősségteljes nevelés csak Istenre utaló nevelés lehet; és ezt az állítást akár még a szekuláris neveléstudomány számára is képviselték szavaim legutóbb. Egyébként Karácsony Sándor képviselte is, nyilván többek között emiatt szorították őt peremre és végül el is hallgattatták. Mert ő is azt az álláspontot vallotta, hogy valójában csak vallásos nevelés van; vagy némelyek csak úgy fogalmaznak, hogy keresztyénnevelés van. Minden más nevelés csak rossz utánzata az igazi nevelésnek. Ha olykor elterjedt szólam tehát arról, hogy világnézetileg semleges iskolákat kell létrehozni az országban, azt jelenti egyrészt, hogy az iskola vagy teljesen lemond a nevelési feladatairól, mert világnézetileg semleges nevelés nincsen, vagy és ilyen formán az iskola pusztán csak oktató feladatokat lát el. Akkor persze meg kell kérdezni: akkor viszont ki fog nevelni, mikor a napnak a jó részét a gyermek az iskolában tölti, és csak a kisebb részét otthon. Vagy pedig az a helyzet áll elő, hogy az iskolák a világnézeti semlegesség  álcája mögé rejtőzve zavartalanul nevelnek tovább materialista világszemlélet értelmében, azaz valamiféle világ és emberistenítő vallásosságra, amit persze, nyilván sohasem vallanak be. Nevelés ugyanis nincsen világnézeti elkötelezettség nélkül, és anélkül, hogy világnézeti elkötelezettségre irányulna. Így az egyenes beszéd az lenne, hogyha már a magyar helyzettel példálóztam, hogy az egyházi iskolák mintájára, a szekularizált világi állami iskolák, tanintézetek homlokzatára kiírnák azt, hogy ez materialista, vagy éppen ateista iskola, a másikra pedig, hogy református, katolikus vagy evangélikus, vagy más egyház tulajdonában illetve fenntartása mellett működő intézmény. Mi emelt fővel vállalhatjuk azt, hogy a legjobbat akarjuk adni a gyermekeinknek, ezért hitbeli elkötelezettséggel és a hit irányába terelve neveljük őket, úgy a családban, mint pedig amennyire ezt tehetjük a közoktatásban és a köznevelés színterein.

A továbbiakban három szempontból szeretnék szólni az egyház pedagógiai felelősségéről. Először azt mutatom be nagyon röviden, hogy mit találunk minderről a Szentírásban, azután, arról beszélek, hogy hogyan segítheti az egyház a családban folyó keresztyén nevelés ügyét, feladatait, és harmadszor arra térnék ki, hogy miben szorul hitbeli támaszra a gyermek a nevelés során, akár családi életben, akár pedig az iskolai vagy iskolarendszerű hitoktatás keretén belül folyó nevelés értelmében.

Nézzük tehát először, hogy mit mond, mit tanít a biblia a nevelésről. Az Ószövetség népe nagyon nagy hangsúlyt helyezett a felnövekvő nemzedék tanítására, nevelésére. Ahhoz, hogy valaki az élet ösvényét megtalálja, és azon járjon, bizony nevelésre van szüksége. Ezt vallották az ószövetség kegyesei. Ez egy alaphelyzetük, nem engedi egyszerűen meg azt, hogy derűlátóan, optimistán várjuk egy-egy kibontakozó élet kiteljesedését, egy-egy növekvő élet teljességre jutását. Mert az ember bűnben született, bűnben fogant, és bűnben születik, ahogy a zsoltárok 51:7-ben olvashatjuk, „és bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva”, mint ahogy Mózes 1. könyve 8. részében található. E tragikus állapot miatt a nevelésünket végső soron egyedül Isten végezheti megfelelő hozzáértéssel. Ezért a nevelés legfontosabb eszköze az ószövetség szerint Isten beszéde. Aki a hit hagyományozója, külön feladatul kapja Istentől, hogy a szívébe írt Igéket, adja tovább a fiainak. Mózes 5. könyvében több helyen is találunk ilyen felszólítást, vagy a Mózes 1. könyve 18. részében. Az ószövetségi nevelés fő célja az, hogy a következő nemzedék életét Istenhez kösse. Az ő kizárólagos igénye népével kapcsolatban ugyanis, a következő nemzedékre, a most felnövő nemzedékre is vonatkozik. Hogy mi a tartalma ennek az isteni Igéknek, azt az Igéből, Isten ígéreteit és útba igazító tanácsait tartalmazó isteni szóból tudhatjuk meg. Ezért volt olyan fontos az ószövetségi szülők számára, hogy megtanítsák gyermeküket az Isten törvényére. Ahol meglehetett találni, hogy mi az, amit Isten mond az embernek, tanácsol az élete számára, azért, hogy a saját javára, és megmaradására éjen. Mondhatnák persze így is, hogy az Isten tetszésére éljen, de itt nem arról van szó, hogy Isten a saját tetszését keresi, és ezért szab törvényt az embernek, hanem arról van szó, hogy Istennek az tetszik, hogyha az ember megmenekül; az ember élete kiegyensúlyozott, boldog itt a földön és reménysége van. Ezért az Isten törvényében az ószövetségi kegyes ember gyönyörködik. Nézzünk csak bele ilyen szempontból a 119. zsoltárba, amit ugye nem szoktunk végig énekelni a sok verse miatt az énekeskönyvünkből, de nagyon érdemes olvasni ezt a zsoltárt a Szentírásból, és ott csodálatos Igéket találunk arra nézve, hogy az, aki szereti az Istent, az milyen csodálatosnak, szépnek találja az Isten törvényét. Mert amikor az Isten utasításaira, parancsaira, tilalmaira is figyel, közben mindig ott van az emlékezetében az, hogy az az Isten adja ezeket az utasításokat, és tanácsokat, aki nagy dolgokat vitt véghez azért, hogy a népének ne kelljen senki hatalma előtt meghajolnia, csak neki egyedül engedelmeskedni. Mégis azt látjuk, hogy ez az öröm az újszövetség korához közeledve egyre halványabb, és fokozatosan félelemről, a számításból történő engedelmesség veszi át a helyét. Amikor már nem szívből fakad, nem hálaadásból származik az engedelmesség, akkor kell elkezdeni magyarázgatni a parancsolatok értelmét, méricskélni az érvényességi területüket, meg fenyegetéseket megfogalmazni az engedetlenség esetére, negatív következményekkel ijesztgetni, illetve kecsegtetni azzal, hogy az engedelmes ember, mit várhat jutalmul az Istentől. Ugyanakkor azonban érthető is az ószövetség szigora az Isten rendjének megtartása tekintetében, itt ugyanis életről és halálról van szó. Aki hátat fordít ennek az isteni rendnek, az nem válhat emberré; nem töltheti be a küldetését, rendeltetését itt a földön, nem maradhat meg. Tehát az Isten féltő szeretete van a mögött, amikor szigorúan, esetleg fenyegetően szólal meg az Ő parancsolata az ember felé. Az Isten rendje ugyanis amolyan használati utasítás az élethez. E nélkül tönkre tesszük azt, amit ajándékba kaptunk.

Most, amikor ezt a szót használtam, hogy használati utasítás, asszociációkat, képzett társításokat akartam ébreszteni arra a hétköznapi tapasztalatra nézve, hogy ha megveszünk egy értékes használati tárgyat, mondjuk egy mosógépet, és úgy akarjuk bekapcsolni, rákötni a vízhálózatra, és elindítani, hogy nem nézzük meg először a használati utasítást, akkor nagy a veszélye annak, hogy tönkretesszük. Még nem is tudtuk használni, még nem is örülhettünk annak, hogy milyen szolgáltatásokat biztosít a számunkra, már elrontottuk. Azaz érdemes elolvasni a használati utasítást, és érdemes komolyan is venni azt. Ráadásul tudjuk, hogy még a garancia is csak abban az esetben érvényes, ez is ott van minden használati utasításban, hogyha rendeltetésszerűen használják a berendezést. Ha nem úgy használod, és elrontottad, akkor még a garanciát is elveszítjük.

Nos, ennek a párhuzamát, az Istennel való kapcsolatban is felfedezhetjük. Isten használati utasítást adott az élethez, az Ő Igéjéhez. Hogyha nem vesszük komolyan azt, amit Ő tanácsol az emberi élet számára, akkor ne csodálkozzunk, hogy tönkre megy az élet, elrontjuk; és mondhatnánk a hasonlatot tovább folytatva, hogy és nincs is garancia rá. Viszont, ha a használati utasítás szerint éljük az életünket, azaz az Isten Igéjére figyelve, akkor van garancia arra, hogy boldogok leszünk; Isten a garancia erre, és megmaradunk nem is csak itt a földi életre nézve, hanem az örök életre nézve elsősorban. Ha sikerül tehát tudatosítanunk Isten féltő, óvó szeretetét, amely a parancsolatok mögött van, és minden tilalom mögött is, akkor a törvény terhe könnyű lesz, és az engedelmesség igája gyönyörűséges, ahogy Jézus mondja éppen az ószövetségi törvényt megtartó embernek.

Mit találunk a nevelésről az újszövetségben? Az újszövetségi gyülekezet nagyrészt az ószövetség nevelési hagyományait folytatta tovább. Nem fektetett külön hangsúlyt arra, hogy Krisztusi szellemben fogant nevelési elveket fogalmazzon meg. S ennek egy nagyon egyszerű oka volt, aminek közvetlen nincs is köze a neveléshez. Ez pedig az, hogy nagyon komolyan számított az ősegyház arra, hogy Krisztus még a nemzedékváltás előtt visszajön. Nincs nyoma tehát az újszövetségben annak, hogy a gyermekeket keresztyén tanításban vagy nevelésben részesítették volna az ősegyházban. Az viszont valószínű, hogy együtt növekedtek a gyerekek a családban, a hívő szülők hitének a növekedésével együtt; együtt a családdal és a gyülekezettel. A gyermekek a felnőttek életének minden egzisztenciális lényegi változására egyébként is roppant érzékenyek, és ilyen változásoknak lehettek szemtanúi a saját szüleik életében. Őrajtuk persze nem kérhették számon, és minden bizonnyal nem is kérték, az ellenségszeretet csodálatos törvényét, sem azt, hogy „ha jobb felől arcul ütnek, tartsd oda a másik orcádat is”, de ahogy a délelőtti Igében hallottuk egy anyának vagy egy nagyanyának a képmutatás nélküli hite hatott a gyermekre. És az sem maradt nyomtalanul, hogyha látták, hogy megszűnnek társadalmi különbségek emberek között, akik azelőtt egyáltalán nem álltak szóba egymással, csak azért mert Krisztusban hívő emberekké lettek. Korábban megvetették egymást, most pedig testvérnek tekintik a másikat. És ugyancsak példaszerűen lehet látni, hogy örömmel hoznak emberek áldozatot, és ha bántják őket, akkor is békességük van. Nem bosszúval válaszolnak, hanem hagyják az igazságosan ítélőre.

Az újszövetségben tehát nem bizonyos viselkedési módok megkövetelése volt jellemző a nevelésre – csak az ószövetségben látjuk –, hanem a személyes példaadás, a nevelő személyének a kisugárzása, és az a felszabadult szeretetteljes légkör volt a fő nevelő hatás, amit a gyülekezet közösségében lehetett tapasztalni. Én azt gondolom, hogy a keresztyénnevelésnek ötvöznie kell az ószövetség és az újszövetség alapvető nézőpontját, és egészséges arányban kell tartania a két tényezőt, tehát a féltő szeretetből származó fegyelmező határozottságot, és a személyes példaadást, illetve a példakép követésben biztosított szabadságot, ahogyan Pál mondja: „legyetek az én követőim, miképpen én is a Krisztusé”.

A családi nevelés és az egyház kapcsolatáról gondolkozzunk el ezután. Minden családi életnek van vallási dimenziója, már csak azért is, mert a gyermekek rendre felvetik az élet legalapvetőbb kérdéseit, amint mostanában többen meg is állapították, hogy a gyermekek “kis filozófusok”. Egy nagyarányú felmérés történt ez ügyben, és kiderült a felmérés eredményeképpen, hogy a gyerekek már az életük első hat esztendejében minden olyan kérdést megfogalmaznak, amivel a bölcselettörténet évszázadokon át foglalkozott; a nagy filozófusok témáit a gyerekek hat éves korukig felteszik, vagy megfogalmazzák, nyilván a maguk nyelvén, de lényegében ugyanazt a problémát fogalmazzák meg, amin törték a fejüket a világtörténet legnagyobb gondolkodói. Kérdéseikkel a szülők legbensőbb meggyőződését provokálják a gyermekek: akkor, amikor a halálról, a veszélyről, a rosszról, jóról, amikor a kezdetről, a végről, a véletlenekről, az igazságosságról, reménységről és ehhez hasonlókról kérdezik a szülőket. Ha a szülők komolyan veszik a gyermekek kérdéseit, akkor hitvallást kell tennie, szint kell vallania. Ha ezelől kitér, akkor a viselkedésével tesz vallomást; a gyermek filozófiai kérdései ugyanis nagyon konkrét élethelyzetekhez kapcsolódnak mindig, amelyben a szülők reakciói a gyermek számára nagyon veszélyesek, még akkor is, hogyha külön nem teszik témává a gyermekek kérdéseit; akkor is a gyermek, a szülők viselkedéséből, leszűri magának azt, hogy erről a helyzetről, mit gondolnak a szülei. És többnyire egész életre szóló üzeneteket olvas ki a szülők viselkedéséből vagy hall ki a szavaiból. Egy aggodalomra okot adó betegség, vagy egy haláleset a családban, egy sorscsapás, vagy valamilyen sorsforduló olyan értelmileg telített légkört teremt a család életében, ami a gyermeket a lelke legmélyéig megérinti, és egész életre szóló érintést ad neki. A szülők ilyenkor titkolóznak, s nem felelnek a gyermek kérdéseire, mondván, hogy elég bajuk van, hagyjanak békén a kérdéseikkel. Akkor a gyermek a fantáziájával egészíti ki a valóságot, illetve azt, amit meg tudott figyelni maga, és egy saját kis vallást alakít ki magának; esetleg valódi vallási elemekből összebarkácsolva, amit majd később, mint gyerekes ostobaságot el kell vetnie, mert nem segítettek neki abban, hogy a saját kis gyerekes fantáziája a valósághoz közelítsen. És ami gyakran előfordul, hogy még azok a vallási csirák, amelyek ilyenkor a gyerek képzeletében fontos szerepet játszottak, azok is elvesznek, mert az egész elméletet, amit a gyerek önmagának konstruált, megalkotott, el kell hogy vesse később, mert az ismeretei bővülnek.

Ennél csak az rosszabb persze, hogyha a szülőtől kap bugyuta válaszokat, amelyeket maga a szülő sem gondol igazán komolyan, de úgy véli, a gyermek úgysem értené a lényeget, ezért mesés magyarázatokkal ki lehet elégíteni a kíváncsiságát. Így válnak misztikus eseményekké a “mikulásnapok”, meg a “karácsonyok”; amikor Jézuska így jön, úgy jön, amúgy jön, és ezt hozza, amazt hozza – és nem mondjuk meg a gyermeknek őszintén, hogy mi egy születésnapot ünnepelünk, úgy ahogy a te születésnapodat, Jézus születésnapját. És ahogy az egymás születésnapját úgy ünnepeljük, hogy ajándékot adunk egymásnak, úgy Jézus születésnapját is így ünnepeljük. És mi vettük az ajándékot, mint ahogy a te születésnapodon is mi vesszük az ajándékot. És akkor nem fordul elő az, hogy valami olyan jut a gyermek meggyőződésébe, tudatába, amit később korrigálni kell, ki kell igazítani. De akkor már nem fog rákérdezni, hogy „tényleg úgy volt, ahogy nekem valamikor mondtátok?”. Nem, hanem maga kitalálja, hogy nem úgy volt. És az a veszélye annak, hogy a lényeget is elveti azokkal a gyerekes nézetekkel, képzetekkel együtt, amikre akkor gyerekkorában tett szert, és szertefoszlik nyilván az Istenbe vetett bizalma is. Így számolnak le hívő családokban felnövő gyermekek sokszor a serdülőkorban, az égben a felhő mögött levő Istennel, vagy azzal az Istennel, aki minden cselekedetüket figyeli, és büntetést szab ki a rosszalkodásaikra; vagy azzal az Istennel, aki nem gyógyította meg a nagymamát, pedig mi imádkoztuk érte; meg aki nem adott jó időt, mikor mi kirándulni akartunk menni, vagy nem segített a dolgozatírásnál.

A gyülekezetnek is segítenie kellene a szülőket abban, hogy mit feleljenek, ha a gyermekük megkérdezi őket, ahogy olvassuk újra és újra az ószövetségben.

A családi vallásos nevelés másik szempontja a családi életrendjével függ össze. Képesek-e a szülők kialakítani olyan szokásokat a család életében, amelyeket a gyermekek nem éreznek nyűgnek. Ezért majd később a saját életükben is készek lesznek ezt megvalósítani. Gondolok a vasárnapi istentiszteletekre, az étkezéseknél mondott imádságokra, fohászokra, esti elcsendesedésekre a család körében. A szokások azért fontosak, mert felmentenek az alól, hogy alkalomról alkalomra kellene eldöntenünk, hogy miként cselekedjünk. Másrészt olyan formát jelentenek, amit Isten mindig megtölthet tartalommal. Lehet, hogy hosszú időn keresztül nem él át a gyermek semmi különöset a liturgikus szokás gyakorlása közben: minden vasárnap ott van az istentiszteleten, és mégsem szól hozzá az Isten Igéje. De ki tudná megmondani, hogy melyik vasárnap lesz az, amikor egyszer mégis csak megszólal; s egy kicsit túlozva azt merem mondani, hogy ötvenegyszer el kell menni vasárnap az istentiszteletre ahhoz, hogy ötvenkettedszer megszólaljon az Isten. Ha az ötvenkettedik alkalommal éppen nem vagyok ott, nem tud hozzám szólni, hiába szeretne. Vagy 364-szer el kell olvasni a napi igét, hogy egyszer megszólaljon. Úgy szoktam fogalmazni, hogy hallótávolságon belül kell maradni az Istenhez. Erre valók egyébként a családi életben kialakított jó szokások, hogy az ember hallótávolságon belül legyen. És egészen biztos vagyok benne, hogy aki ezt nagyon komolyan veszi, nem marad el annak az életében a megszólíttatás, mert aki hallótávolságon belül van, az előbb vagy utóbb – lehet, hogy éveket is kell rá várni – de nem marad el az életéből az, hogy megszólítottá váljon; egyszer csak megszólal számára az Isten.

Végül itt említést kell tenni még arról, hogy a családok gyakran nem élik, hanem használják a vallásosságot. Például fegyelmező eszközként használják, amikor a szülők Istennel ijesztgetik a gyereket, vagy Istennel fenyegetőznek, mintegy büntetésként használják az Isten figyelmeztetéseit, vagy az Isten büntetését a gyermek életében fegyelmező eszközként használják. Vagy a másik véglet sem jobb ennél, amikor a túlszeretésnek, a túlpátyolgatásnak adnak olyan magyarázatot a szülők, hogy hát Krisztusi szeretettel kell körülvennünk a gyermekeinket; s közben nem vesszük észre, hogy a Krisztusi szeretet, az fegyelmező szeretet is. Fegyelmező szeretet is, nemcsak simogató. Vagy sok szülő úgy él vissza az Istenre hivatkozással, hogy egész életre szólóan befolyásolni akarja a gyermeke döntését, akár a pályaválasztásban, akár a párválasztásban. Ezekben az esetekben két dolog történhet, vagy betörik a gyermek és enged a kényszerítő szülői erőszaknak, vagy pedig fellázad, és akkor szakít a családdal és szakít esetleg az Istennel is.

Miben szorul leginkább hitbeli támaszra a gyermek a nevelés során? A lélektan tudósai világosan kimutatták azt, hogy az ember életében három olyan alapvető szükséglet van, amelyekre folyamatosan keressük a kielégülést, de végső és teljesen megnyugtató megoldást nem találunk rá.  A keresztyénnevelés azonban tud ezeken a területeken olyan segítséget kínálni, amelynek a nyomán az ember lelke békességet talál.

Melyek ezek a szükségletek?

Az első ilyen szükséglet: az elrejtettségi, a végső biztonság iránti emberi vágy.

Kisgyermekkorban, az anya ölében, teljes biztonságot él át a gyermek. Az anya táplál, véd, elhárít minden kellemetlenséget, valójában paradicsomi körülményeket biztosít gyermeke számára. A gyermek azt éli át, mintha a Mindenható oltalmában lenne elrejtve. Ez persze érzékcsalódás, mert az anya nem mindenható, és később ki is derül, hogy az anya lehetőségei nagyon is korlátozottak, és nem is akarja a gyermeke minden kívánságát kielégíteni, és nem tud minden pillanatban teljes biztonságot nyújtani a gyermek számára. Ennek a következménye aztán az lesz, hogy a gyermek életében megjelenik a szorongás érzése. Már nem csak akkor vannak félelmei, amikor erre közvetlen oka lenne: ha megugatja egy kutya, vagy leoltják este a villanyt, vagy idegenek szólítják meg, vagy veszik ölbe, hanem akkor is, amikor csak a gondolatában, fantáziájában képzeli el, hogy nincs ott a biztonságot adó anya a közelében. Ehhez járul aztán még, hogy a nevelésben alkalmazott fegyelmezési módszereket is gyakran úgy éli át a gyermek, mintha a szeretetet vonnák meg tőle; a szülői szeretetet. Ugyanez az élménye támadhat, ha mondjuk kistestvére születik, akivel természetszerűleg sokkal többet foglalkoznak, mint ővele. Nagyon sok kisgyermek az óvodába járást is szorongások keretében éli át, azt hiszi, hogy ott felejtik, nem jönnek érte. Ha voltak olyan élményei korábban, amikor becsapták, mert mondjuk az anya hirtelen eltűnt, elment a boltba vagy más ügyet intézni – s a gyerek mire észreveszi ezt, akkor már látja, hogy csak az apukájával van vagy éppen a nagyszülőjével maradt otthon. Bizonyára nem történik semmi katasztrofális, pusztán csak annyi, hogy elveszíti a bizalmát a gyermek a szülővel szemben, meginog a bizalma, és ok nélkül szorongások fogják majd el, nem érzi biztonságban magát.

Nem sokkal később aztán megjelennek a félelmek attól, hogy valamelyik szülő meghal, vagy a saját halálával kapcsolatban is vannak fantáziái. A megfigyelések azt mutatják, hogy bármennyire is igyekeznek a szülők óvni a gyereket az ilyen élményektől, elkerülhetetlen hogy a gyermeknek félelmei legyenek azzal kapcsolatosan, hogy a szeretetből, a biztonságot adó szeretetből kieshet, vagy ezt a szeretetet elveszítheti, és ez megmarad az egész életünk során. Feltétel nélküli és soha el nem múló szeretetre van az embernek szüksége ahhoz, hogy biztonságban érezze magát itt, ebben a világban, és ahogy a Heidelbergi Káté fogalmaz: boldogan haljon meg; boldogan éljünk és boldogan haljunk meg. Ehhez tehát, ismétlem, feltétel nélküli és soha el nem fogyó szeretetre van szükségünk. Ilyen szeretetet azonban nekünk senki emberfia nem tud kínálni. Kisgyermekkorunkban azt hittük, hogy egy emberi személytől megkapható ez a szeretet, de ezzel valójában, akaratlanul is, csak hitettük magunkat. Aztán, mióta ez kiderült, azóta hordozzuk magunkban a bizonytalanság, a szorongás tüskéjét, és keressük rá a gyógyulást. Bár az óvodás vagy iskoláskorú gyerekeknek és később a serdülő fiataloknak hatalmas megnyugvást jelent, ha megtudják és elhiszik, hogy Isten vigyáz rájuk. Hogy van valaki, akitől olyan szeretetet kaphatnak, amilyet a szülőtől sem kaphat meg az ember. Az Ő szeretetéből, az Ő védelméből nem lehet kiesni az egész életünk során. Ezért a gyermeknek nagyon fontos, hogy olyan történeteket halljon Istenről – nyilván itt bibliai történetekről van szó –, amelyből egyértelmű: a végső elrejtettséget kínáló isteni jelenlét és szeretet. Aztán később, a fiatal serdülőkorban már meg is fogja érteni, hogy mit jelent az, amit Isten mond az ő népének, hogy „örökké való szeretettel szerettelek téged”.

Ahhoz persze, hogy hiteles legyen a beszédünk a szerető Istenről, akár a családi körben, akár pedig a hittanoktatásban, a gyermekeknek feltétlen-szeretetet, elfogadást kell tapasztalniuk a mi részünkről is. Mert ha ránk számíthatnak, akik az Istenről beszélünk, és Istent képviseljük a számukra, akkor el fogják hinni azt is, hogy Istenre is lehet mindig számítani.

Aztán a második alapszükséglete az emberi életnek, hogy képesek legyünk becsülni önmagunkat. Egyáltalán, hogy tudjuk azt, hogy kik vagyunk, tisztában legyünk az erényeinkkel és a gyengeségeinkkel. Aki magát ugyanis nem tudja becsülni, az másokat sem fog. A gyermekeket sokáig nem foglalkoztatja, hogy ő ki valójában, arra viszont már kicsi koruktól fogva érzékenyek, hogy milyennek tartják őket a számukra meghatározó személyek. Azok a minősítések, amelyeket gyakran hangoztatnak a szülők vagy más felnőttek a gyermek személyére vonatkozóan, igéző üzenetekként hatnak, és nagyon mély nyomot hagynak a gyermek lelkében. A gyermek hisz ugyanis ezeknek a kívülről jövő igézeteknek. Azért használom szándékosan ezt a szót – egy pszichológustól merítettem –, mert én is azt látom, hogy ezek a személyt minősítő szülői megjegyzések valóban úgy hatnak, mint az igézetek a gyermek életében. Ezért jobbára be is teljesednek, olyanná válik a gyermek, amilyennek tartották. A saját tapasztalataival egészen a serdülőkorig nem tudja ellensúlyozni vagy korrigálni a róla kialakított képet. Vizsgálatok bizonyítják, hogy az általános iskolás gyerekek kb. 12 éves korukig negatívabb képet festenek magukról, mint ami igaz, valós lenne, illetve amilyeneknek a felnőttek tartják őket. Már ekkor nagy jelentősége lehet annak, hogy Isten milyennek tart bennünket; Ő hogyan viszonyul hozzánk. Bár meg kell itt jegyeznünk, hogy az Istenről is csak azt tudják elképzelni ilyenkor még a gyerekek, főképpen az alsó tagozatosokra gondolok, illetve a felső tagozatosok első felére, hogy a jókat és engedelmeseket kedveli, a rosszakat pedig megveti. Ebből a szemléletmódból, amelyik ilyen kiegyensúlyozottan a jót megjutalmazó és a rosszat  megbüntető isteni magatartást feltételez, nagyon nehéz kimozdítani a gyerekeket. Legfeljebb csak annyira tudunk eljutni velük, hogy elfogadják, hogy az Isten szeretetében már benne van az, hogy Ő el tudja képzelni rólunk, hogy megváltozunk. Mert Ő meglátja bennünk azokat a jó tulajdonságokat is, amelyek rejtve vannak, amelyekről esetleg magunk sem tudunk igazán. Az igazságosság ilyen gondolatától nagyon nehezen tudnak megszabadulni a gyerekek, ezért nem értik például a szőlőmunkásokról szóló példázatot. Itt arról van szó, hogy különböző időpontokban mennek ki dolgozni a szőlőbe a szőlőmunkások, a végén pedig mikor a fizetést kapják, mindenki ugyanannyit kap.

Egy nagyon széleskörű felmérés kimutatta azt, hogy 15-16 éves korig a gyerekek képtelenek megérteni ezt a példázatot. Mert azonnal föl vannak háborodva, hogy hogyan lehet egy munkaadó ilyen igazságtalan; és nem veszik észre, hogy ez egy másféle “igazságtalanság”, mint amit mi általában igazságtalanságként élünk át itt a világban; mert azok, akik egész nap dolgoztak, megkapják azt, ami őket illeti – csakhogy akik kevesebbet dolgoztak, azok ugyanannyit kapnak.

  A mi szívünk azért gonosz, mert én jó vagyok? – mondja Jézus a példázatban szereplő gazda ajkára adva a szót.

A serdülőkorban már meghatódottan éli át a fiatal, hogy Isten minden feltétel nélkül gyermekének fogad el bennünket, hogy Jézus barátainak nevezi a tanítványokat, és hogy az Ő követésére hív el bennünket, és ez nem valami kötelezettség a számukra, és nem kell a mi számunkra sem annak lenni, hanem kiváltság.

Ekkor ugyanis 15-16-17 éves kor körül újra fogalmazza mindenki önmagát, most már igyekszik függetlenül a szülőktől vagy a jelentős személyektől származó igézetektől úgy látni önmagát, amilyen ő valóban. Ezektől a meghatározó személyminősítő üzenetektől próbálja magát távol tartani. Nos ha ezek helyett az igézetek helyett valóban az Ige jelenik meg az életében, akkor hatalmas nagy fordulatot élhet át. Azaz hogy, ha az Ige igézetébe kerül az élete; és kész lesz jobban hinni annak a Mindenható Istennek, aki az Ő Igéjével szólítgatja, mint azoknak, akik olyan sokszor minősítették az életét így vagy úgy a korábbi időszakban. Ha hisz az Istennek, mégpedig mindennél jobban hisz annak, aki mindenkinél jobban ismer bennünket, akkor gyökeresen megváltozhat a fiatal önbecsülése. Segítenünk kell abban, hogy megtörténjen ez a “jobban hívés” – jobban hinni azoknál, akik értékelték eddig az életét – Istennek, aki egyetlen olyan személy, aki igazán látja az értékeinket. És ha megérti a fiatal az evangéliumnak a középponti üzenetét, hogy Isten olyan drágának tartja a mi életünket, hogy a legnagyobb árat fizette érte, Urunk Jézus Krisztus életét adta árul, hogy minket megvásároljon önmagának, akkor ez valóban életfordulatot hozó élmény lehet a számára.

És végül a harmadik alapszükségletünk, az, hogy értelmesnek érezzük a világ eseményeit és a saját életünk történéseit. Az ember értelmező lény. Csak akkor vagyunk ugyanis nyugodtak, ha látjuk a dolgok értelmét. Ha azonban nem világos előttünk ez, akkor adunk értelmet az értelmetlennek látszó eseményeknek. Az értelmezés mindig értelemadás, vagy értelemtalálás. Az értelemtalálás az azt jelenti, hogy valamilyen magyarázatot találok a tapasztalatomra – rálelünk valamilyen jól meghatározható okra, vagy felfedezzük a célját annak, ami történik. Ennek a kérdéskörnek az egyik kutatója, Fritz Heider, egy nagyon szemléletes példát mond, jellemezve az ember ilyen viselkedését, amikor azt mondja: mikor bemegyek az irodámba reggel, és a tisztán, rendben otthagyott íróasztalomon egy kis vakolatmorzsalékot találok, akkor nem fogom azt félre fújni, és elkezdeni a munkát; hanem meg akarom tudni, hogy hogyan került oda az a vakolatmorzsalék. Felnézek a plafonra, hogy megrepedt-e ott a vakolat, vagy éppen egy egér fúrta át; körülnézek, hogy nem e valamilyen renoválási munka folyt-e a távollétemben, és a kőműves a kőműveskanalat odarakta az asztalomra. Tudnom kell, hogy hogy került oda a vakolatmorzsalék; addig nem tudok nyugodtan dolgozni. Az ember ilyen értelmező lény, tudni akarja azt, hogy a dolgok honnan erednek, és milyen cél felé tartanak; s amíg nem találunk ilyen magyarázatokat, addig nem nyugszik meg a lelkünk. Egyébként már Augustinus megfogalmazta azt: hogy „nyugtalan az ember szíve, amíg benned meg nem nyugszik Uram” – mondta imádságos szavakkal.

Már egész korán hirdetik a gyermekek, hogy honnan vannak a dolgok… mi lesz például az élőlényekkel, miután elpusztultak; és amire nem kapnak magyarázatot, arra maguk találnak ki valamit, mint ahogy ezt már korábban ecseteltem.

A végső értelemre vonatkozó kérdést azonban csak serdülőkorban teszik fel a fiatalok. Ők már nem elégszenek meg rövidtávú magyarázatokkal; s ott is értelmet keresnek, ahol az emberi gondolkodás elér a határához. Például mi az értelme a szenvedésnek, a halálnak, nem utolsó sorban, mi az értelme az emberi életnek? Miért születtünk, ha úgyis meg kell halnunk? Miért éppen abba a családba születtem, olyan körülmények közé, ahova megszülettem? Ezekre a kérdésekre már nem adható egyszerű, emberi oki vagy célmagyarázat, hanem ezekre a kérdésekre csak attól várhatunk választ, Aki megalkotta az életünket, Aki az egész világot teremtette.

Egyszer valaki úgy magyarázta az értelmetlennek tűnő dolgok értelmét az életünkben, hogy egy darab törött téglának is helye van egy épületben, ahogy az elején elhangzott meditációban is, erre vonatkozó gondolatokat hallhattunk, nem csak egész téglákból áll egy épület, hanem törött darab téglákból is. Egész téglából csak ajtó és ablak nélküli falakat lehet rakni. Ha azt akarjuk, hogy abban a helyiségben, ahol jól akarjuk érezni magunkat, és tartózkodni szeretnénk, világos is legyen, akkor el kell törni téglákat. Ha nem volt a szállítás közben olyan baleset, hogy maguktól eltörtek volna, akkor a kőművesnek kell eltörni a téglákat félbe vagy háromnegyedbe, vagy még kisebb darabokba.

Van értelme egy törött téglának? Igen, van értelme. A fal egészében, abba beépítve, van értelme.

Van tehát értelme az életünk töréseinek, sebeinek, lelkünk, szívünk összetörettetéseinek, úgy, ahogyan a törött téglának is van értelme a falban.

Felhozhatunk persze ennél egy súlyosabb érvet is, nevezetesen azt, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus szenvedésének, a világ legértelmetlenebbnek látszó szenvedésének a legcsodálatosabb értelme lehetett: mindnyájunk szabadulása, megváltatása. És ha ez így van, már pedig így van, akkor nem mondhatjuk, hogy van olyan esemény az emberi életben, lehet olyan esemény, aminek ne lenne értelme. Ami a számunkra a legértelmetlenebbnek tűnik, az is értelmet nyer, nyilván az Istenre tekintve.

És legvégül még egy-két mondat csak arról, hogy az értelemkeresésnek van egy etikai vonatkozása is. Az ember etikai dilemmája az értelemkérdés szempontjából az, amit József Attila nagyon szépen fogalmazott meg egy rövidke versében:

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.”

Az ember nem tud etikusan cselekedni akkor, hogyha nem tekint az Istenre – mert így kell gondolkoznia. József Attila soraiban az fejeződik ki, hogy nem lehet eldönteni ezt a kérdést.

Tisztességes legyek? Hát úgyis meghalok!

Ne legyek tisztességes? Miért ne legyek tisztességes? Úgyis meghalok.

A gyermekek egyébként még készek erkölcsi szabályok betartására, egyszerűen azért, mert félnek a büntetéstől, nem merik áthágni az erkölcsi szabályokat; kb. 3 éves korig szinte ez a helyzet kizárólag; majd később azért tartanak meg erkölcsi szabályokat, mert észreveszik, hogy ebből hasznuk származhat, mégpedig úgy, hogy megdicsérik őket, vagy valami más jutalmat kapnak akkor, hogyha jók – most nagyon sok minden beletartozik persze ebbe a fogalomba. Még később belátják azt, hogy káosz lenne az emberi közösségekre, hogyha nem valamiféle szabályok határoznák meg a viselkedésünket, ha csak a közlekedésre gondolunk, akkor mindenki dudálna csak egy kereszteződésnél, ha nem tudnánk azt, hogy kinek van elsőbbsége, és kinek nincs. Tehát szükségünk van szabályokra, ezt belátja már a tizenéves fiatal. De igazán etikus viselkedésre, olyan viselkedésre, amelyben áldozathozatal is van, nem lehet egyszerűen belátásos úton jutni. Áldozatot hozni nem képes az ember csak úgy, hogyha nagyon gazdagon megajándékozottnak érzi magát, ha van miből áldoznia.

Ezért kell azt képviselnünk, hogy Isten nélkül valójában nincs etikus cselekvés. Szabálykövetésnek, bizonyos értelemben a közmegegyezés által kialakított szabályoknak a betartása, az elképzelhető. De olyan cselekvés, amelyben én esetleg hátrányt kell, hogy szenvedjek azért, hogy a másik előnyhöz jusson, énnekem szenvednem kell azért, hogy a másiknak jó legyen, nekem áldozatot kell hoznom azért, hogy egy ügyet előbbre vigyek és mások boldogabbá válhassanak ennek nyomán – erre nem képes csak az az ember, aki az Istenre tekint, és tudja, hogy nagyon gazdagon megajándékozott ember vagyok. És ebből a gazdagságból telik; telik valóban etikus viselkedésre is, azaz értelmessé válik az áldozathozatal, értelmessé válik a lemondás, értelmessé válik esetlegesen a szenvedés is, mert hálával tartozom az Istennek, és ez a hála indít engem arra, hogy másoknak is tartozzam. Semmivel ne tartozzatok – mondja Pál apostol –, hanem csak a szeretettel, azzal a szeretettel, amit mi is ajándékba kapunk.

Köszönöm szépen a figyelmet.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |