| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Hit és nevelés (1.)

A mi segítségünk az Úr nevében van, Aki teremtette az eget és a földet. Ámen.

Jakab levele 2. rész 14-26. vers

¹⁴Testevéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt egyedül a hit? ¹⁵Ha egy férfi vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, ¹⁶valaki pedig ezt mondja nekik közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az? ¹⁷Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában. ¹⁸Viszont mondhatja valaki azt is: Neked hited van, nekem meg cselekedeteim vannak. Mutasd meg nekem a hitedet cselekedetek nélkül, én is meg fogom neked mutatni cselekedeteim alapján a hitemet. ¹⁹Te hiszed, hogy egy az Isten. Jól teszed. Az ördögök is hiszik és rettegnek. ²⁰Akarod-e hát tudni, te ostoba ember, hogy a hit cselekedetek nélkül meddő? ²¹Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazult-e meg, amikor fiát, Izsákot felajánlotta az oltáron? ²²Látod tehát, hogy hite együttműködött cselekedeteivel, és cselekedeteiből lett teljessé a hite. ²³Így teljesedett be az Írás, amely azt mondja: „Ábrahám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt”, és „Isten barátjának neveztetett”. ²⁴Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán a hit által. ²⁵S ugyanígy a parázna Ráháb is, nem cselekedetekből igazult-e meg, amikor befogadta a követeket, és más úton bocsátotta el őket? ²⁶Mert ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.

Szent vagy Urunk, és szent ez a nap is, amelyen újra egybehívtad a Nagyerdei gyülekezetet.

Hálát adunk Neked azért, hogy beengedsz minket ma is ebbe a szentségbe, engeded, hogy közösen ünnepeljük a vasárnapot, a feltámadott Jézus Krisztus napját.

Urunk, kérünk Téged, hogy áldj meg minket ma azzal az ajándékoddal, hogy újra Igét adsz nekünk, hogy újra üzensz nekünk a te szolgáid által. Így kérünk Téged, hogy áldd meg az Ige hirdetőjét, áldd meg ezt az alkalmat, és a gyülekezeti napok minden alkalmát is. Add, hogy tanuljunk, hogy növekedjünk a hitben, hogy erősödjünk. Add, hogy élő hitünk legyen, ne olyan, amely cselekedetek nélküli, ne olyan, amely halott. Taníts minket Urunk, nevelj Igéd által, Ámen.

Felséges Isten, tenéked könyörgünk,

Hogy mutassad meg szent Fiadat nékünk,

Hogy őtet látván, benne remélhessünk.

Idvezülhessünk.

Adjad, hogy lássuk a világosságot,

Te szent igédet, az egy igazságot,

A Krisztus Jézust: örök vigasságot,

 És boldogságot.

És ne ismerjünk többet a Krisztusnál,

Ne szerethessünk egyebet Jézusnál;

Maradhassunk meg a te szent Fiaddal,

Krisztus Urunkkal.

(225. dicséret 4- 6. vers)

Pál második levele Timóteushoz 1. rész 5. vers

„Eszembe jutott a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott. De meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan.”

Kedves Testvéreim!

Pál Timóteushoz intézet biztató és kedves sorai két ponton is kapcsolódnak a reformáció eseményéhez és felismeréseihez.

Amikor Pál fiatal szolgatársáért könyörög, imádsága közben eszébe jut Timóteus hite; méghozzá hitének tisztasága, képmutatás nélkül való volta. És tudjuk azt, hogy a reformáció egyik oka éppen az volt, hogy Luther Mártonnak elege lett abból a képmutatással teli álságos, hátsógondolatokkal tűzdelt egyházi életből, amit akkor tapasztalt. Úgy a lelkészek, szerzetesek, papok részéről, mint a laikusok részéről. És úgy gondolta Luther, hogy tarthatatlan ez, és nagyon idegen a Biblia világától, mert annyira elterjedt az a szemlélet, hogy Istennel üzleti kapcsolatban vagyunk, hogy minden tettünk mögött hátsó gondolatként ott kell éreznünk, hogy ezért most már Istennél valamit elértünk, valamiért megfizettünk, és most már az Isten következik. Hogy ez megfertőzte az egész egyházi életet, Isten népe méltatlanná vált, éppen a képmutatással teli hite miatt, arra, hogy Isten népének neveztessék. A másik kapcsolódási pont pedig az, hogy Luther Márton azért fordította le, írta meg a Kiskátét, és azért szerkesztett egy gyermekbibliát, mert abból indult ki, hogy a családoknak, szülőknek nagyon nagy felelősségük van a gyermekük hitben való növekedése tekintetében. Nem lehetett egészen szerzetesekre és papokra bízni, hogy ők vezessék be az Isten titkaiba az ifjú nemzedéket, hanem a családoknak, szülőknek kell megtenni ezt. A szülőknek és nagyszülőknek kell példamutató hittel elől járni és egyengetni a gyermekeik, unokáik útját az Isten felé. Timóteus képmutatás nélküli hitéről eszébe jut Pálnak az, hogy már az ő anyjában és nagyanyjában is ugyanez a hit volt meg és ezt a hitet élték a gyermek Timóteus elé. Ez mindjárt maga után von egy nagyon fontos kérdést, azt nevezetesen, hogy vajon tovább adható-e a hit? Van-e olyan felelősségünk a gyermekeinkkel, vagy az unokáinkkal, vagy akár az idegen gyerekkel kapcsolatban is, hogy a hitünket átadjuk nekik?

Az nem kérdés, hogy a hitünk tartalmáról újra és újra vallást kell tennünk az emberek előtt, erre Jézus is felszólít, az apostoli levelekben is számos helyen találunk erre figyelmeztetést. A Péter 1. levelében pl. így hangzik az Ige: „hogy legyetek készek mindenkor, mindenkinek számot adni, aki számadást kér tőletek a bennetek levő reménységről”.  Igen, nekünk számot kell adnunk a hitünk tartalmáról azoknak, akik még nem ismerik ezeket a tartalmakat, az Istentől jövő üzeneteket – ez tehát nem kérdés a számunkra. De tovább adható-e valami a hitünk tartalmán túl az elkötelezettségünkből, az Isten iránti hűségünkből, abból, amint megéljük a hitünket. Az érzelmi kötődésünk az Istenhez, vajon tovább adható-e más emberek számára, akár a legközelebbiek, a gyermekeink és unokáink számára. Erre már azt szokták mondani és joggal, hogy az „Istennek csak gyermekei vannak”, unokái nincsenek. Azaz csak azért, mert vallásosan neveltek – mert a szüleink fontosnak tartották, hogy megismerjem már gyerekkoromban a bibliai történeteket, aztán később az Isten nagy igazságait, amelyek a hitünk alapigazságai is egyben. Aztán rászoktattak arra, hogy ne legyen vasárnap istentisztelet nélkül az életemben, vagy akár még a napi bibliaolvasásra is megtanítottak, rávezettek – ettől vajon én már Isten gyermeke lettem?

Azt gondolom, hogy nem; szükség van a belső igent mondásra, szükség van arra, hogy belülről is elköteleződjek, és ne csak a külső hatások nyomán éljem a keresztyén életemet így vagy úgy, de belső indíttatás és meggyőződés nélkül. Szükségem van szívbéli bizalomra Isten iránt, belülről jövő egész életemet, egész lényemet meghatározó meggyőződésre ahhoz, hogy hiteles keresztyén életem legyen itt a világban. Ehhez hozzájárulhat-e valamivel valakinek a bizonyságtétele? Ehhez az első meggyőződéshez hozzájárulhatunk-e mi, akik mások hitét szeretnénk erősíteni, támogatni? Valójában nem. Ez végső soron mindenkinek a személyes ügye az Istennel. Mi az, amit mégis tehetünk? Azt testvéreim, azt, hogy megkönnyíthetjük ennek az elköteleződésnek a folyamatát azzal, hogy a mi hitünk képmutatás nélkül való, azt, hogy ilyen hitet élünk a gyermekeink és unokáink vagy más ismerőseink elé.

Mitől képmutatás nélküli valakinek a hite? Nézzük meg még ezt is rövidebben. És mitől válhat ilyenné a mi hitünk is? Először is attól ilyen egy hit, hogy ha kívül és belül ugyanazt mutatja, nincs különbség a külső felszíne és a belső tartalma között. Abban a gyülekezetben, amelyikben sokáig szolgáltam, volt egy olyan úrasztali terítő, aminek nem lehetett megkülönböztetni a színét és fonákját. Az, aki a hímzést ráhímezte a terítőre, annyira gondosan járt el, hogy minden szálat eltüntetett, a terítő hátoldalán sem látszott meg, hogy ott vannak a szálak elvarrva. És mindig, amikor vége volt az úrvacsora kiosztásának és vissza kellett helyezni a terítőt, bajban voltam, hogy melyik vajon a színe és melyik a fonákja, míg aztán az asszonyok megtanítottak rá, hogy a szélét kell megnézni, és amerre a hajtás van, arról el lehet dönteni, hogy melyik a színe és melyik a fonákja. Nos, valami ilyesmi az, amit képmutatás nélküli hitnek lehet nevezni, hogy nincs különbség a színe és a fonákja között. Isten ezt várja tőlünk, hogy ilyen legyen a hitünk. Amit vall a szánk, azt mutassák a cselekedeteink is. Amit gondolunk, azt fejezzék ki a mondataink is. Amiről meg vagyunk győződve, az tükröződjön az életünk minden napjaiban, és azt képviseljük mások felé is. Isten egyszer nagyon kíméletlenül leleplezte Izráel népe életében azt a kettősséget, amely abban mutatkozik, hogy más van kívül és más belül. Ézsaiás prófétán keresztül üzente egyszer a népének, hogy ez a nép ajkával tisztel engem, szíve azonban távol van tőlem, mást mutat, és más van belül az életükben. Kit csapunk be ilyenkor? Istent ugyan nem, mert Ő pontosan látja, hogy kik vagyunk, Őt nem tudjuk megtéveszteni, magunkat sem tudjuk igazán becsapni, mert némely őszinte pillanatában az illető… csak érezzük azt, hogy nincs harmóniában a belső emberem, a belső meggyőződésem, és az, amit kívülről látnak az emberek az életemen. Kit csaphatunk hát be? Egyedül a kívülállókat, egyedül a környezetünket. Azonban ha egyszer lelepleződik az, hogy mi képmutatók vagyunk, akkor elveszti a hitelét az egész keresztyénségünk. A zsidókhoz írt levélben még keményebben szól az Ige, amikor azt mondja, hogy „Miattatok káromoltatik az Isten neve a pogányok között”. El kell gondolkoznunk tehát ezen, hogy milyen súlyos következménye lehet annak, hogy ha a hitünk felszíne és a belső oldala nincs egymással összhangban. Legyen őszinte tehát a hitünk, azt mutassuk kifelé, ami belül van, és ha valami nincs meg belül, amit egyébként református keresztyén emberként vallunk, amit az Igéből megismertünk, akkor kérjük Istent, hogy győzzön meg bennünket belül is, hogy így kerüljön aztán összhangba a felszín és a lelkünk mélye. Igen, vannak Igék, vannak hittételek, vannak olyan énekszövegek a gyülekezeti énekeink között, amelyekre nem tudunk egész szívvel igent mondani. Ne hazudjuk azt, hogy „de én hiszem, mégis egyetértek ezzel, én vallom azt, amit itt találok megírva”, hanem merjük vállalni, hogy nekünk itt még gondjaink vannak és keressük a világosságot. Van olyan ugyanis, hogy most még nem érted, de később megérted, ahogy Jézus mondja Péter apostolnak Nagypéntek után, s valóban tapasztaljuk azt, hogy olyan Igék, olyan isteni igazságok, amelyek talán évtizedekig homályba voltak előttünk, amelyekkel kapcsolatban még egy kis problémánk volt, mert nem tudtunk teljes szívvel igent mondani rájuk, egyszer csak kivilágosodott. Egyszer csak teljesen érthetővé válnak, sőt olyan jelentőséget kapnak, hogy az életünk meghatározóivá lesznek.  Igen Isten ad igazságot, világosságot annak, aki világosságban szeretne járni, és az Ő igazságát szeretné követni.

Másodszor: a képmutatás nélküli hit nem mutatja magát nagyobbnak, de kisebbnek sem, mint amekkora valójában. Nekem példaképem az az apa, aki, amikor Jézus a gyermekének a gyógyulásával kapcsolatban  a hitére kérdez rá, nagyon szerényen ezt feleli, hogy: „hiszek Uram, légy segítségemre hitetlenségemben”. Lehet, hogy szimpatikusabb lenne a számunkra az, hogy ha ott nagyon nagy bátorsággal, határozottsággal azt mondja: „igen én hiszek és tudom azt, hogy te mindent meg tudsz és meg is fogsz tenni.”. Nem mer ilyen erős lenni, nem mert mást mutatni a hitéből, mint ami valójában megvan benne. Ezért azt mondta, hogy légy segítségül közben az én hitetlenségemben. Isten nem várja tőlünk, hogy erős hitűek legyünk, hogy erős hitűeknek látszódjunk minden helyzetben, de azt várja, hogy nagyon őszinték legyünk minden helyzetben, s akkor tudja erősíteni a hitünket. Akkor eljut hozzánk az az üzenet, ami Pálhoz is eljutott, amikor gyengeségéről panaszkodott, és Isten segítségét kérte, hogy „elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által jut el a céljához”. És azt is tudjuk, hogy amikor Péter meg hősködik, és azt mondja, „ha mindnyájan megbotránkoznak is tebenned, én meg nem botránkozom”, akkor Jézus csendesen csak azt mondja neki: „mielőtt a kakas hajnalban megszólal, háromszor megtagadsz engem”.

Talán a hősködésnél még jobban kísért bennünket az ellenkező oldal, nevezetesen az, hogy kisebbnek, gyengébbnek érezzük és mutatjuk a hitünket, mint amekkora. Szabódunk, amikor valaki megkér bennünket, hogy tartsunk egy gyerekalkalmat, ifjúsági alkalmat vagy akár egy gyülekezeti bibliaórát, hogy vigyünk valakinek egy Igét, akinek nagyon nagy szüksége lenne betegségében, kórházi ágyon egy biztató szóra, akkor azt mondjuk, hogy ehhez nem értünk, nem vagyunk teológiailag képzettek, nem ismerjük annyira a Szentírást, még nem tartunk ott a hitben. A régiek között is voltak ilyenek, tudjuk nagyon jól: én nehéz beszédű vagyok, mondta Mózes, amikor Isten el akarta küldeni a fáraóhoz. Ézsaiás azzal védekezett: én tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép között lakom, hogy tudnék én igaz beszédet hirdetni, mikor megfertőződött az életem. Jeremiás meg a fiatalságára hivatkozik, amikor Isten küldeni akarja a szolgálatra. De azt is tudjuk Testvéreim, hogy végül mindannyian elmentek, mindannyian vállalták azt, amit Isten rájuk bízott.  Mert honnan tudhatnánk mi azt, hogy éppen nem a szolgálat által akarja-e erősíteni Isten a hitünket, és ha nem vállaljuk a szolgálatot, úgy az erőtelenségünk tudatában, ahogy vagyunk, akkor megfosztjuk Istent attól a lehetőségtől, hogy megerősíthessen bennünket. A szolgálat közben ugyanis mindig növekszik a hit. A szolgálat az a hit számára olyan, mint a növénynek a napsütés, meg a friss víz vagy éppen a tápsó, amit kap, hogy növekedhessen. Persze átéljük azt, hogy nagyon rászorulunk ilyenkor az Istenre; és baj az? Egyáltalán nem baj, sőt aki már átélte életében néhányszor, hogy milyen rászorulni nagyon az Istenre, az tudja, miként nyílnak meg csodálatosan Isten áldásának a kapui, ajtajai, ablakai és áradhat az életünkbe az az erősítő áldás, ami csak Istentől jön és nem magunktól való. Az értette meg a hit lényegét, aki ráébredt Jézus szavainak az igazára: „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”. A hit valójában az Istenre szorultságunk tudata, amely folyamatosan megvan bennünk, hogy Ő nélküle semmit sem cselekedhetünk, nem hogy nem szolgálhatok, de egyáltalán nem tehetek semmit, aminek valami értelme lenne, vagy amit teszek nélküle, az semmit sem ér, az valójában semmi. Amit viszont Vele teszek, amit Vele kezdek el, abban megtapasztalom azt, hogy nincsen lehetetlen, embereknél ugyan van, embereknél lehetetlen, de nem lehetetlen az Istennél, ahogy az Igéből is tanuljuk.

És végül szólnunk kell még arról, hogy a képmutatás nélküli hit, az őszinte hit fertőz, meggyőz másokat, meggyőződésre segít. Ez az egyetlen olyan hit Testvéreim, amelyről elmondhatjuk, hogy továbbadható, de nem szándékosan, nem tervezetten, meg nem is parancsszóra, hanem csak úgy magától adódik tovább ez a hit. Tehát igaz az, hogy mi nem tudunk hitet adni senkinek. Még a képmutatás nélkül való hit sem adható át szándékolt módon, de valahogy átjut a másik ember életébe, megfertőzi a másikat. Rossz a példa nyilván vagy a hasonlat, mert a fertőző betegség, az valami rosszat jelent, de valami hasonló módon történik az is, hogy a képmutatás nélküli őszinte hit, az valahogy észrevétlenül egyszer csak megjelenik a másik ember életén, vonzóvá válik a másik ember számára. Lehet, hogy Timóteus nem is volt tudatában annak, hogy az ő hitre jutásában milyen nagy szerepe volt az ő anyjától és nagyanyjától való képmutatás nélküli hitnek. De nem is csak úgy általában az ő hitük, hanem ez a fajta hitünk, a képmutatás nélkül megvallott és megélt hit. Az ilyen hit nem marad nyom nélkül a környezetünkben élők életében, családtagjainkban, ismerőseinkben. És minél közelebb áll valaki hozzánk, Testvéreim, annál nehezebb megjátszani magunkat előtte. A képmutató hit lelepleződik, legalábbis azoknak a szeme előtt, akik látják a hétköznapi életünket is, mindenképpen. Otthon előbb-utóbb kimutatjuk a fogunk fehérjét, ahogy szokták mondani, hogy kiderül, hogy miképp viselkedünk, ha idegesek vagyunk, ott meglátszik az, hogy hogyan beszélünk másokról a hátuk mögött, mennyire vannak meg természetesen bennünk azok a dolgok, amelyeket egyébként igyekszünk megmutatni, mint tulajdonságokat más embereknek. Mennyire tartjuk magunkat gyakorlatban azokhoz az igazságokhoz, amelyekről egyébként elméletben az értelmünkkel újra és újra vallást teszünk. És Testvéreim, sokszor be kell látnunk, és meg is kell vallanunk azt, hogy így vagy úgy tartanánk helyesnek, de mi magunk sem tudjuk teljesíteni. Ez a bűnbánatra való készség hozzátartozik a képmutatás nélküli hithez. Isten nem hibátlanságot kér ugyanis tőlünk, hanem őszinteséget kér tőlünk. És aki megvallotta esendőségét, az már megtette az első lépést a fogyatékosságának a kiküszöbölésére, aki meg letagadja a fogyatékosságait, csak azért, hogy tökéletesnek látszódjék, az konzerválja egyúttal ezeket a fogyatékosságokat. A legjobb tanítóink az őszinteségre, azok, akik közelről látnak bennünket, közelről látják az életünket. Ha elfogadjuk ebben őket tanítóknak, olyanoknak, akik tükröt tartanak elénk, és bűnbánatra, őszinte hitre segítenek bennünket, akkor fognak ők is majd tanulni tőlünk hitet, alázatot, bizalmat és engedelmességet Isten iránt. De ki ismer bennünket a legközelebbről? Ez maga Isten. Ő előtte aztán teljesen nyitva áll az életünk. Ő ismer bennünket leginkább, ezért ha Ő akar tanítani, azt fogadjuk el, fogadjuk el készséges szívvel, hogy aztán mi is tanítani tudjunk másokat. Ő pedig arra akar tanítani bennünket ma, ma is, hogy legyen a hitünk olyan, amilyen Lóiszé volt vagy Eunikéjé, vagy Timóteusé. Legyen képmutatás nélkül való a hitünk, Ámen.

Adj igaz hitet a te szent Fiadban,

És jó életet minden útainkban;

És Szentlelkeddel vígy be hajlékodba,

 A boldogságba.

Dicsőség néked mennyben, örök Isten,

Ki dícsértetel a te szent igédben,

Krisztus Jézusban, mi Idvezítőnkben,

És Szentlélekben.

(225. dicséret 7-8. vers)

Mindenható Istenünk! Önvizsgálatra indít a Te Igéd. Köszönjük, hogy belevilágítottál a lelkünkbe, és megmutattad, hogy van-e bennünk valami hamisság, hogy igazak-e egészen az utaink, hogy őszintén állunk-e a Te színed előtt és hamisság nélkül képviseljük-e a Te ügyedet itt ebben a világban. És látjuk Urunk, hogy vannak összeegyeztethetetlenségek az életünkben, mert valamit tudunk, és nem tudjuk élni, valaminek az igazságáról világos gondolataink vannak, mert Te tanítottál meg bennünket, és ugyanakkor nem tudjuk cselekedni azokat az igazságokat, amelyekről tudjuk, hogy Tőled valók.

Urunk, könyörülj a mi erőtlenségeinken, és mutasd meg azt, hogy Te bennünket is át tudsz formálni, és olyanná tudsz tenni, hogy miattunk ne káromoltassék a Te neved a pogányok között. Olyanná tudsz tenni, akiknek a hite, élete mások számára is példaadó, példaértékű. Magunk nem tudjuk önmagunkat ilyenné tenni, hogyha próbálkoznánk is ezzel, akkor csak nagyobb lenne a képmutatásunk. Könyörülj meg rajtunk, Urunk, és adj nekünk tiszta szívet, Te teremts bennünk egészen tiszta szívet, és az erős lelket újítsd meg bennünk. És kérünk, hogy látogasd meg Lelkeddel azokat, akiknek az életük valamely eseménye miatt ingadozott, gyengült meg a hitük, és nem látják világosan a Te kegyelmes kezedet a gyász összetöretettségében, a szomorúságban, a fájdalom között. Kérünk, hogy látogasd meg őket erősítő, bátorító Lelkeddel. Adj vigasztalást, adj világos látást, amely nemcsak a földiekre néz, hanem a mennyeiekre is. Nyisd meg a szemüket az odafel valókra, arra, ami Nálad van, és a Te bölcs döntéseidet értesd meg velük. És mindannyiunknak szükségünk van erre a vigasztalásra, hiszen mindnyájunk élete halállal beárnyékolt élet. Adj olyan látó szemeket, halló füleket és értő szívet, hogy pontosan lássuk, hogy mi a Te akaratod velünk itt, a földi életben, és mi a terved a létünkkel a földi élet utánra nézve. És hadd dicsőítsük a Te nevedet azért a végtelen szeretetért, amely soha el nem múlik. Ámen.

„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.

Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen.”

Mindezek után Istennek népe!

„Áldjon meg tégedet és őrizzen meg tégedet, világosítsa meg az Úr az Ő orcáját terajtad és könyörüljön terajtad. Fordítsa az Úr az Ő orcáját tereád, és adjon tenéked békességet.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |