| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Hit és nevelés 3.

A szülő-gyermek kapcsolat nehézségei

Szeretettel köszöntök mindenkit a mai estén is!

Ahogy a címből is hallottuk, a mai este nehézségekről, bajokról lesz szó elsősorban. Természetesen megpróbáljuk kitapogatni az ezekből kivezető utat is.

A család – sokszor mondják, sokfelől halljuk manapság – válságban van. Legalábbis abban a régióban, amelyben mi élünk, így szokták ezt mondani, hogy a zsidó keresztyén kultúrkörben, ott, ahol a keresztyén vallás határozza meg az emberek gondolkodását. És azt látjuk, hogy nincs olyan változás a világunkban, ami a családokat ne érintené, és nincs olyan változás a családok életében, a családszerkezetben, a családok életmódjában, élet és világszemléletében, aminek ne lennének hosszú távú következményei a társadalom életére nézve is. Egy egész nép jövője, sőt egy egész kultúra jövője függhet attól, hogy milyen állapotban vannak benne a családok. Ezért húzzák sokan a vészharangot, és ezért látjuk aggályosnak a mi kultúránknak a jövőjét – itt persze nem a keresztyénség jövőjével kapcsolatos aggályokról van szó –, mert azt valljuk mindannyian, ahogyan a Heidelbergi Kátéból megtanultuk annak idején, hogy lesz egyház a világ kezdetétől a világ végezetéig, efelől nincsen kétségünk. De az, hogy pár száz év múlva – hogyha Krisztus addig vissza nem jön –, a debreceni Nagyerdei Gyülekezet helyén lesz-e gyülekezet, az már nem annyira biztos. És hogy Magyarországon lesz-e keresztyénség vagy Európában lesz-e keresztyénség pár száz év múlva – megint mondom, amennyiben Krisztus visszajövetelére még addig várni kell –, egyáltalán nem mondható ki bizonyosan. Nagyon nagy változásokon ment ugyanis át a család az elmúlt közel száz esztendőben itt a mi kultúránkban. A XIX. század iparosodásával kezdődött el, kezdődtek el ezek a változások, amelyek odavezettek, hogy a család gyökeresen átalakult. A házasságkötések időpontja kitolódott. Ha aránylag friss adatokkal akarok szolgálni, akkor az ezredforduló adatát tudom idehozni – magam is meglepődtem, amikor olvastam – Magyarországon a nők 27.1 éves korukban mennek férjhez, a férfiak pedig 30.2 éves korukban házasodnak, ez persze a nagy átlag. De így is nagyon meglepő a számunkra, mert azt gondolnánk, hogy a huszonéves kor közepe táján párt keresnek az emberek maguknak, s a statisztikák azt mutatják, hogy igen vannak olyanok is, de hogyha átlagot számolunk, akkor kiderül, hogy a huszonéves kor végén, illetve a harmincas évek életének elején kötnek az emberek házasságot. Aztán a születő gyermekek száma is a XX. század elején feltűnően csökkent, közben persze csökkent a gyermekhalandóság is, így a gyermekek száma valójában nem csökkent olyan radikálisan, de a megszületett gyermekek száma nagyon lecsökkent. Aztán egy olyan jelenség is felütötte a fejét, hogy a munkahely és a családi élet összefüggése megszűnt vagy meggyengült, függetlenedett a két élettér egymástól. A család a magánélet színtere lett. Jellemzőjévé vált a belsőségesség, az érzelmi kötődés, ugyanakkor viszont kikerült a társadalmi ellenőrzés alól. A társadalom közössége nem szól bele a család életébe, nem ad előre kész mintákat a család élete számára, mint ahogy az korábban történt. Aztán bizonyos folyamatok felerősödtek a XX. században.  Két-három évtized alatt az átlagos gyerekszám a családokban a felére csökkent, egyre több nő választott hivatást és kezdett el dolgozni. A század közepére már minden második nő kereső foglalkozásúvá vált, és azóta folytatódott ez a tendencia, ma már szinte minden nő keresőképes és kereső foglalkozásban tölti el az élete jó részét. Közben ilyen adatok is megdöbbentenek bennünket, hogy a válások száma megszaporodott, már a gyerekek ¼-e él csak mind a két  vérszerinti szülőjével, a gyermekeknek ¼-e. Új jelenséggé vált a házasság nélkül született gyermekek számának emelkedése. A volt NDK területén például ijesztően magas ez a szám, 41.8 %-a a gyerekeknek házasságon kívül születik. Lehet, hogy mind a két vérszerinti szülő (apa és anya) együtt él, de nem kötöttek házasságot és úgy vállalnak gyereket. A gyermekek körülbelül ¼-e testvér nélkül nő fel, közel felének csak egy testvére van, és háromnál több gyereket nevelő család egészen kis számban van már jelen a társadalomban, a gyerekek 10 %-ának van egynél több testvére. Szigorúan a XX. század fejleménye az, hogy a családok két generációssá váltak, gyermekek és szülők élnek együtt, a nagyszülők általában külön élnek a családtól. Ezért létrejött a mini család vagy úgyis nevezik ezt szaknyelven, hogy a „nukleáris család”, azaz a család a két szülőből és egy vagy két gyermekből áll. Ezek az adatok nagyon elgondolkoztatnak bennünket, még olyan kérdéseket ébresztenek a tudatunkban, hogy vajon családi életnek nevezhető-e egy olyan közösségnek az élete, amelyben két szülő és egy vagy két gyerek él együtt. Egy nap reggel találkoznak egy szűk órára egymással, de az az időszak is inkább rohanással telik, mintsem egymásra figyeléssel, aztán utána újra délután 5 óra tájban találkoznak, akkor már csak 2-3 órát vannak együtt, annak is egy része tv-nézés, ahogy azt tudjuk a gyakorlatból is, de statisztikai adatok is mutatják. Sokszor ez az idő is lerövidül, mert leckeírásra is figyelmet kell szánni, és egyéb tennivalók is az egymásra figyelésről elvonják a család tagjait. Ezen kívül aztán vannak még a hétvégék, amikor együtt lehetne a család, de sajnos éppen a fiatal családokkal történik az, hogy túlórázással, építkezéssel vagy éppen a szülők tanulásával újra és újra megrövidítik a hétvégi együttléteket. Ebből áll elő az a helyzet, hogy ekkor a gyermekek, akik családban nőnek fel, sokkal kevesebb időt töltenek el már 1-2 éves kortól kezdődően, mint amennyit más felnőttekkel. Aztán a szülőkkel töltött időnek nem csak a mennyisége van szűkre szabva, hanem a minősége is általában nagyon gyenge. Kapkodó, szorongásokkal, lelkiismeret-furdalásokkal terhes a családi együttlét. Sokszor a családi problémák megoldásával kapcsolatos tehetetlenség okoz feszültséget a családban, nemcsak a szülők és gyermekek között, hanem a szülők egymás közötti kapcsolatában is. Mert elkövetnek nevelési hibákat mindjárt a gyerek születése után, rögtön a kezdetkor, és ezeknek a kiküszöbölése szinte lehetetlenné válik, és ez egyre növeli a feszültséget a szülők között is, de általában a család belső hangulatában.

Aztán tudjuk azt is, hogy a GYES rendszere valójában nem oldotta meg a családok életét, sem anyagilag, sem más tekintetben. Főképpen az a probléma jelentkezik, hogy otthon az anya a gyermekével elkezd vitatkozni, bezártságnak éli át azt az időt, amikor otthon van a gyermekével. Pedig ez egy nagyon fontos időszak a gyermek életében. Hiszen tudjuk azt a fejlődéslélektan vizsgálataiból, hogy az első 3 esztendőben valójában a gyermeknek senki másra nincs igazából szüksége csak az édesanyjára, és ebbe még az édesapák is beletartoznak. Igaz, ez még egy kicsit sérti az önérzetünket, mintha nem lenne 3 évig a gyermekünknek szüksége ránk, de lélektanilag ez akkor is igaz; ez nem jelenti persze azt, hogy ne vegyen részt az apa is a gyermek nevelésében az első 3 évben, sőt nagyon aktív legyen, én ezen a véleményen vagyok, de nem jelenti azt, hogy őreá a kisgyermeknek szüksége lenne. De tudnia kell, hogy ki az ő édesapja, és mi mindent kaphat tőle, hogy később, amikor szüksége lesz az ő személyére is, akkor már nagyon jó kapcsolatba legyenek egymással. Nyilván, hogyha több gyerek lenne a családban, nem egy vagy kettő, akkor nem unatkozna otthon az anyuka, akkor lenne reggeltől estig tennivalója. Akkor viszont azzal a nehézséggel kell szembesülnie, hogy kiesik a hivatásából, egészen peremre szorul abban a körben, ahol egyébként a hivatását gyakorolta, és már fennáll az a veszély, hogy utána nem talál vissza a hivatásába, mert kimarad továbbképzésekből, egyáltalán a munkahely közösségből és már nem tudja újra felvenni a fonalat. Illetve az lesz a továbbiakra nézve a sorsa, hogy főállásban lesz anya, még akkor is, ha egyébként nem a főállású anyaságot választja, mint intézmény, és csak mellékesen gyakorolja a hivatását, mert nyilván a figyelmének nagy részét a gyermekeire kell fordítania. Sajnos olyan társadalomban élünk, amelyben az anyaság nem számít önmegvalósítási lehetőségnek. Többek között ezért is látom elég borúsan a családok helyzetét, és így az egész kultúránknak a jövőjét, mert valahogy kialakult az a szemlélet, hogy ha más gyerekét nevelem, akkor még ki is tüntetnek érte, ha a munkámat rendesen, magas színvonalon látom el. De ha a magam gyerekét nevelem, vagy neveli egy édesanya, akkor azt kell majd bediktálnia a gyerekének a naplóba, amikor jegyzik be az adatokat, hogy az én anyukám nem dolgozik. Hogy nem 8 vagy 12 órát, hanem esetleg 24 órát dolgozik esetenként, és ő mégsem dolgozó ember, mégsem számít a társadalom szemében olyan személynek, aki értéket termel. Pedig a legnagyobb értéket ő hozza létre a társadalomban, és nem az, aki mondjuk a foglalkozásánál fogva foglalkozik gyermekekkel, de aztán amikor letelt a 8 órás munkaideje, akkor hazamegy, és utána nem hordozza tovább azoknak a gyermekeknek a gondját, akik rá voltak korábban bízva. Míg az anyuka egész nap, a nap mind a 24 órájában hordozza a család gondját. Sajnos a társadalom semmilyen tekintetben, sem anyagilag, sem egyéb módon nem becsüli meg az anyukákat ezért az áldozatos munkájukért. Vigasztalásul csak azt lehet itt mondani, hogy Isten azonban megbecsüli, mégpedig nagyon magasra becsüli Isten azt a szolgálatot, amit az anyák végeznek el, amikor a gyermeküket nevelik. És ezért mi keresztyének, éppen, mert Isten szerint akarunk gondolkodni a világról és az emberi életről, mi kötelesek vagyunk megbecsülni az anyukákat, az egyébként pénzben vagy egyéb más módon kifejezhetetlen értékteremtő munkájukért.

Nézzük hát, hogy a nevelésben, milyen problémák állhatnak elő. Most inkább a külső adottságszerű problémákat soroltam fel, látjuk azokat a nehézségeket, feszültségeket, amelyek a nevelés nyomán állhatnak elő. Pszichológusok háromféle hibát, viszonyulási módot figyeltek meg a szülők részéről a gyermekek felé, amelyek persze nem pusztán a szülői viselkedést írják le, hanem a nevelés egészét, és a család belső hangulatát, légkörét is jellemzik. Bármennyire is gondot okozó, akár még betegítő jellegű is lehet egy-egy viszonyulási út a szülő részéről, mégis azt kell mondanunk, hogy ez a három alapjába véve problematikus viszonyulási mód majd csak nem minden családban fellelhető vagy ebből a háromból valamelyiknek az eléggé határozott jelenléte megfigyelhető. Emberek vagyunk ugyanis, és ezért mindent, amit teszünk, az emberi gyarlóság jegyeit hordozza magán. Ha valamit jól akarok csinálni, még azt is el tudjuk rontani azzal, hogy a jó szándékunkat túlfűtött formában fejezzük ki és éljük meg. Szerencsére, ezek az egyébként betegítő vagy hibás nevelési módok – nevelési attitűdök, ahogy ezt szaknyelven ki szokták fejezni –, a maguk szélsőséges formáiban aránylag ritkán fordulnak elő. Most, amikor én jellemzem ezeket, akkor inkább én a szélsőséges jellemvonásokat fogom felsorolni, azért hogy tisztán lássuk, hogy egy-egy hiba milyen jellemzőket hordoz. Az életben ezek egy sokkal finomabb, sokkal árnyaltabb módon jelennek meg, és nem beszélve arról, hogy keverten is, tehát többféle jellemző is megjelenik egy-egy család életében.

Az egyik ilyen határozottan hibás szülői megnyilvánulási mód a gyermek iránt az eltaszítás. Így, ahogy kimondom a szót nagyon ijesztőnek hangzik, de ennek is megvannak az egészen finom burkolt formái is. Általában nem feltűnő módon történik. Néhány szakember ezt a szülői viszonyulási módot más kifejezésekkel jellemzi, pl. a hideg engedékeny szülői viszonyulási módként írják le. Ennek a hátterében általában az áll, hogy a szülők tehernek élik át a gyermeket. Sajnos a magyar nyelvben az áldott állapot kifejezésére is egy olyan szót használunk, amellyel pontosan ezt a jellemzőt jelenítjük meg, mert azt mondjuk, hogy egy asszony terhes. Terhet hordoz, teher számára az a kis élet, amit a szíve alatt hordoz, holott azt kellene mondanunk, hogy áldott állapotban van, hiszen ajándékot kapott, és ezt az ajándékot várja, hogy láthatóvá legyen mindenki számára. És valóban így van, hogy sok szülő tehernek éli át a gyermeket, mert akadályozza a szülőket az életük bizonyos programjainak, céljainak a megvalósításában. Esetleg kényszerpályát jelöl ki a gyermek születése a számukra. Össze kell házasodniuk, holott ezt még nem tervezték, le kell mondaniuk a szakmai előrehaladásról, itt elsősorban az anyát érinti ez a szempont. De nagyon hétköznapi kényelmetlenségekkel is számolniuk kell. Most már nem úgy osztják be az idejüket, ahogyan korábban tették, kedvük szerint, meggondolva azt, hogy mire vágynak, és mire fordítsanak több időt, hanem most már úgymond a gyermek fogja beosztani az idejüket, legalább is a szabadidejük egy jó részét. Aztán előfordul az, hogy hónapokig, esetleg évekig nem tudják kialudni magukat. Egészen egyszerűen fizikálisan is fáradtak, teher számukra a gyermek, mert éjszakai sírások vannak, nyugtatgatások, aztán újra felébredések, és nincs lehetőség arra, hogy kipihenjék magukat. És az szokott történni, hogy adogatják egymásnak ezeket a kényelmetlenségeket, mikor ki a felelős érte, és ez aztán feszültségeket támaszt a szülők kapcsolatában is. Lehet ennek a problémának egy másféle oka is, nevezetesen az, hogy az anyává váló nők nem tanulták be igazán az anyaszerepet. Akinek például nincs kistestvére, az sohasem látja azt, hogy egy anya hogyan veszi kézbe a csecsemőjét, hogyan gondozza, milyen tennivalókat lát el körülötte. Ha ehhez még az járul, hogy Barbie babát kap ajándékba a kislány, azzal játszik, ami divatszerepre készíti fel inkább, mintsem anya szerepre – akkor nem tudja megtanulni azt, akkor, amikor annak ideje van, hogy milyen lenne anyának lenni. És ilyen és sok más összetevő alapján végül is alkalmatlanná válik az anyaszerepre. Nagy fogyatékossága a közoktatásnak is az, hogy soha nem foglalkoznak az iskolák ezekkel a témákkal. Pedig hát az emberi életre készítené fel a gyerekeket az iskolai oktatásban és nevelésben, és ez az emberi életnek egy nagyon fontos része, nagyon fontos tartománya, és ezzel kapcsolatosan semmiféle felkészítést nem kapnak a gyerekek az oktatásuk során. És nem beszélve azokról a modernebb jelenségekről, hogy most már a lányoknak is lego-t vesznek játéknak, meg mindenféle számítógépes játékokkal játszanak, és így azok a szerepgyakorlások, amik egyébként benne voltak a régi gyerekeknek az életében, szinte spontán módon, ezek nem történnek meg. Aztán van még egy további általános érvényű ok is arra, hogy miért nem alkalmasak sokan, nem válnak igazán alkalmassá a szülőszerepre akkorra, amikor ennek eljön az ideje. Megfigyelték szociológusok, hogy a mai társadalmunkat az önimádat jellemzi a leginkább, nárcisztikus társadalomnak nevezik ezt. Azért erről a mitológiai személyről nevezték el ezt a jelenséget – mert Narcisszusz az a mitológiai alak, aki egy víztükörben egyszer megpillantja a saját arcát, és szerelmes lesz önmagába, és ezután azért jár ki a folyóhoz vagy a tóhoz – már nem is emlékszem pontosan a történetre – mert látni akarja önmagát. Önmagában gyönyörködik. A mai ember ilyen, hogy önmagában gyönyörködik, önmaga körül forog az élete, a saját ügye a legfontosabb a számára, és nem tud túltekinteni önmagán, vagy nagyon nehezen tud. Itt nyílván megint meg kell említeni azt, hogy mi keresztyén emberek kivételezettek kell, hogy legyünk, hiszen minket Jézus mindig arra tanít, hogy lépj túl önmagadon. Aki meg akarja tartani az ő életét – mondja Jézus – elveszti azt, aki pedig elveszíti az ő életét énérettem, megtalálja azt. Minket Jézus folyamatosan arra tanít, hogy ne magunk körül forogjon az életünk, hanem másokra figyelve éljünk – természetesen erre csak akkor vagyunk képesek, ha Jézusra nézve alakítjuk az életünket – de a társadalom általában nem ilyen, hanem olyan emberekből áll, akik az önimádat mámorában élnek. Ezért egy nárcisztikus beállítottságú ember képtelen arra, hogy igazi, valódi érzelmeket érezzen más emberek iránt. Még kevésbé képes nyilván arra, hogy haszon nélkül áldozatokat hozzon másokért. Áldozatot csak úgy tud hozni egy önimádó ember, önző ember, hogyha ennek legalább távlati hasznát látja, hogy ez meg fog neki valamikor térülni. Ezért az ilyen beállítottságú emberek még a gyermekeiket is számon szokták kérni, hogy miért nem vagy hálás nekem, holott annyi áldozatot hoztam érted. Azért hoztam az áldozatot, hogy majd hálás legyen a gyermekem, és valahogy viszonozza azt, amit én befektettem? Nyilvánvalóan nemmel válaszolunk erre, hogyha egy kicsit végiggondoljuk.

Hogy hogyan alakul ki a nárcisztikus személyiség, már ennek is sajnos története van, és hagyománya van, ami úgy alakul ki, hogy az anya-gyermek kapcsolat a kezdet kezdetekor már sérülést szenved. Megfigyelték pszichológusok azt, hogyha a csecsemőt az anya a szülés után nem kapja meg azonnal, azaz egy órán belül, akkor a gyermek kimarad valami nagyon nagy dologból, tudniillik abból, hogy ráismerjen az anyukájára. És ebben az érzékeny időszakban a gyermek nagyon figyelmes, tágra nyílt szemekkel figyeli a környezetét, és ha egy tárgyat elvisznek a szeme elől, azt követi is, és utána, amikor is, ha lejár ez a rövidke periódus, utána elveszti egy időre ezt a képességét. Tehát ha akkor nem találkozik az anyukájával, akkor más lesz a kapcsolata vele. Nem beszélve arról, hogy az anyukának is ővele, mert az anyának is szüksége van arra, ahhoz a közvetlen kapcsolatra, hogy anyává válhasson. Erre nézve is vizsgálatokat végeztek. Például olyan anyukákat, akik nem kaphatták meg azonnal a csecsemőjüket a szülés után – inkubátorba kellett tenni vagy valamilyen más okból szeparálva volt a csecsemő az anyukától –, meghívták egy rendelőbe, ahol tanácsadás címén kellett megjelenni, és ott az anyukáknak mondták, hogy bontsa ki mindenki a gyerekét a pólyázón. Itt egész kis csecsemőről van szó nyilván, amely gyermek még nem mozog annyira, hogy leessen a pólyázóról – és azt figyelték, úgy alakították a kísérletet, a vizsgálatot, hogy kijött valaki a rendelőből, és szólt az anyukáknak névre szólóan, hogy legyen szíves idelépni egy pillanatra, mert adatokat kell felvenni. És megfigyelték azt, hogy azok az anyukák, akik megkapták a kisgyermeküket a szülés után mindjárt, ők nem merték otthagyni a csecsemőjüket, arra az egy pillanatra sem, míg egy adatot bediktál, vagy egy papírt odaad a nővérkének. Míg azok, akik nem kapták meg, ők nyugodtan ott merték hagyni a gyermeket. Nyílván racionálisan ez teljesen indokolt volt, mert a gyermek nem esett volna le semmiképpen a pólyázóról, de az anya-gyermek kapcsolatnak a jellegéről nagyon fontos adatot nyertek ezeknek a vizsgálatoknak a végzői, hogy azok, akik anyává tudtak válni mindjárt a szülés után, azok másképp viszonyulnak a gyermekükhöz, mint azok, akik akár csak objektív okok miatt erre nem kaptak lehetőséget.

Nos, ilyen okai is lehettek annak, hogy valaki, aki később felnőtté váljék, kevésbé képes arra, hogy másról gondoskodjon, hogy áldozatot hozzon, hogy az érzelmeit közölje, illetve érzelmeket fogadjon el. Önző és önszerető, áldozathozatalra csekély módon képes ember lesz belőle. Így valójában a szülői feladatokra alkalmatlan is lesz. És ami ebben a legijesztőbb, az az, hogy – és ezt idézőjelben mondom – „ez a probléma öröklődik”. Mert hogyha én úgy nőttem fel, hogy az én anyámtól nem kaptam megfelelő mennyiségű szeretetet, érzelmet, akkor én sem tudok adni a gyermekemnek, és akkor a gyermekem is ilyen érzelmi fogyatékos módon nő fel, és aztán ő sem tud már a gyermekének adni, és nem is tudom ez a folyamat mikor, és milyen módon szakadhat meg.

Hogyha az anya tehát nem tudja igazán elfogadni a gyermekét, akkor előáll ez a kitaszító nevelői viselkedés vagy szülői viszonyulás a gyermekhez, és ebből, hogy úgy mondjam az a családmodell áll elő, amit a szakirodalom „hotel családnak” nevez. Azt jelenti ez, hogy mindenki a családban a saját útját járja, igazán nincsenek mélyebb kapcsolatban egymással a család tagjai, úgy élnek, mint az emberek egy hotelben. A recepciónál néha összefutnak, vagy újságot olvasva néha szót is váltanak egymással, ha valami baj van, akkor segítségére vannak egymásnak, de igazából mély emberi kapcsolat nem köti őket össze, mert mért is kötné, mindenki a maga kis szobájában lakik. A hotel család egy nagyon elterjedt családmodell a mai világunkban, a nyugati világban még inkább, ahol tényleg megtehetik még anyagi lehetőségeik okán is a családok, hogy mindenkinek külön szobája legyen, és mindenki a külön szobájában éli a kis életét, és néha találkoznak a konyhában vagy a nappaliban egymással a család tagjai. Egymás iránt igazából nem éreznek érzelmi elköteleződést, mindenki magáért felel csak, és nem sokat törődnek egymással a családtagok. Ha mégis érzelmi megnyilvánulások jelentkeznek, akkor azok többnyire viharosan, kitörések formájában mutatkoznak meg. Ugyanis a felhalmozódott indulatok, sérelmek, szemrehányások ilyenkor vulkánszerűen törnek a felszínre. Persze ez nem robbantja szét a családot, merthogy úgy mondjam, nem veszik fel olyan nagyon azokat az esetleg sértő, bántó megjegyzéseket, amiket egymásnak osztogatnak, mert mindenki éli a külön sajátos életét, és nem engedi, hogy a másik megzavarja ezt. Az atomizálódottság a családon belül ezt eredményezi. Ebből a szülői viszonyulási módból pozitívan értékelhető az a momentum vagy az a mozzanat, hogy a gyermeket önállóságra segíti, önállóságra neveli. Igaz, hogy nagyon sérülékeny, nagyon védtelen a gyermek akkor, amikor már önállósulnia kell. Még javában szülői gondoskodásra szorulna, még nagyon sok mindenben elvárná azt, hogy a szülő segítsen neki, de már a szülő a saját szárnyaira engedi emelkedni, bizonyos értelemben kényszeríti arra, hogy tanuljon meg repülni, ahogy a sasok szokták állítólag, hogy kidobják a fiókát a fészekből, és kezdjen el repülni, akár tud, akár nem. Az ilyen gyermek általában talpraesett felnőtté válik, mégis e mellett a talpraesettsége mellett belül szorongó lesz és elégedetlen. Nem ijed meg a feladatoktól, néha még vakmerő dolgokra is vállalkozik – ő egyébként a tipikus vállalkozó – ugyanakkor azonban ő is érzi, hogy igazából nincs felnőve a feladatokhoz, mert az egyik alaptapasztalata az életének, hogy mindig olyan dolgokat kellett csinálnia, amihez nem volt eléggé felnőtt még, és ez megmarad az életében. Nem érzi azt, hogy ő eléggé érett lenne a terhek hordozásához, amelyeket egyébként meg vállalnia kell. Tehát magabiztosnak látszik, belül azonban nagyon bizonytalan tud lenni. A szülőktől függetlenül él, ugyanakkor nem tud elszakadni a szülőktől, mert állandóan azt érzi, hogy tartoznak nekem, és ezt a tartozást valahogy le kell, hogy törlesszék, és ez az érzés nem engedi igazán a fiatalt, a felnövő személyt elszakadni a családtól. Márpedig a családtól való leválás folyamata, igénye, ez egy nagyon fontos igény az ember életében – s mivel ezt a családmodell támogatja, végül is van benne pozitívum is, de ha ez nem a maga idejében történik, akkor kiszolgáltatottá teszi a gyermeket, ahogy az előbb említettem. Mert maga a leválási folyamat, az egy egészséges folyamat. Azt tudatosan is elő kell mozdítani. Először ugyan az első dackorszak idején jelenik ez meg, 2-2.5 éves kor környékén, amikor a gyereke először követeli meg a szülőtől, hogy tegyél le, most már nem akarok ölben lenni, hanem magam akarom a különböző dolgokat megtenni. Persze olyan dolgokat is szeretne ilyenkor a gyermek, amire még egyébként nem képes, de hogyha ezt mégis meggátolják a számára, nem engedik, hogy próbálkozzon, akkor gyámoltalanná válhat. A másik nagy leválási hullám az a serdülőkorban következik be, mikor már nem azt mondja a gyermek nyilván, hogy tegyél le, hanem, hogy hagyj békén. Most már szeretnék magam döntéseket hozni, ahogy mondta ezt valaki egyszer: „add ki a vagyonból a rám eső részt” – bizonyára ismerjük a történetet. Az a szülő, aki ilyenkor felelős szeretettel el tudja engedni a gyermekét, mert eljött az ideje az elengedésnek, az átélheti azt, hogy visszatér a gyermek – itt megint hadd utaljak a „tékozló fiú” példázatára. Ha megfelelő mennyiségű szeretetet és odafigyelést kapott a maga idejében, akkor az elengedéskor nyugodtan elengedhetjük útjára a gyermekünket. Nem fog hátat fordítani nekünk, mert semmi oka nem lesz erre, nem kell küzdenie azért, hogy elszakadjon. Hogyha így tudjuk elengedni a gyermeket, akkor vissza tud jó szívvel és örömmel jönni, és amikor segítségre van szüksége a szülőnek akkor kész lesz segíteni is. Általában a felnövekvő generációnak a hátat fordító viselkedése azzal függ össze, hogy erőszakkal kell neki elmennie, valahogy ki kell tépnie magát a szülői ölelésből, és ezt csak úgy tudja megtenni, hogy közben bántásokkal, illetve a figyelem teljes megvonásával próbálkozik.

 A második tipikus szülői, elsősorban anyai viszonyulási mód a gyermekhez, ami hibás, ami akadályozza a fejlődést, az a „fogvatartás”. Ez pont az ellenkezője az előzőnek. Kétféle formája van, az egyik a túlszeretéses fogvatartás, ezt úgy jellemezhetjük más kifejezéssel, hogy a „meleg korlátozó” szülői viszonyulási mód. A másik pedig a túl „fegyelmező fogvatartás”, ez pedig a „hideg korlátozó” szülői viszonyulási mód.

Mert mind a túláradó szeretettel, mind pedig a szeretetlen, hideg vasfegyelemmel magához láncolja a szülő a gyermekét.

Kiket fenyeget a túlszeretés, mint szülői viszonyulási mód? Általában megfigyelték, hogy a depresszióra hajlamos személyek – főképpen anyák – válnak aggodalmaskodókká, túlszeretőkké. Ők a gyermeküket a széltől is óvják, a legkisebb köhintéssel is már az orvoshoz szaladnak, ott botrányt csapnak, mert nem veszik elég komolyan, vagy legalább is így érzik. Mert én vagyok az anya, csak jobban tudom, hogy baja van a gyermekemnek, és ha az orvos nem ugyanígy látja, akkor ezt sértésnek veszi az anyuka. Egy kis hőemelkedésre, hasfájásra kihívják az éjszakai ügyeletet. Ez az anya a csecsemőjét is állandóan ölben szereti tartani. Ölben tartja, jár, kel föl és alá, nem hagyja játszani, hanem ő foglalja le a gyermekét. Ha a gyermek megszokja azt, hogy mindig ölbe kerülhet, ha el kezd kiabálni, akkor nagyon nehéz lesz letenni az anyai ölből, és nem fog vágyódni arra, amit mondtam, hogy „tegyél le”, akkor sem, amikor már annak az ideje jön el. Aztán az anya lelkében is érdekes dolgok mennek ilyenkor végbe, mégpedig az, hogy valójában azt éri el gyermekével, hogy se éjjele, se nappala, mindig elfoglaltságot ad számára a gyermek, nem tud kimozdulni egy pillanatra sem otthonról, mert mindig a gyermek az ő jelenlétét követeli. Ezért miután dühös a gyermekre, amit nem mer általában magának bevallani, bűntudata támad, és a bűntudat azzal csillapítható, hogy még jobban szereti a gyermekét, és így kialakul egy ördögi kör, egy körfolyamat, amiből nagyon nehéz kilépni. Folytatódik persze ez aztán azzal tovább, hogy később együtt kell játszania a gyermekkel, mert egyedül nem tud játszani, úgyhogy a játékokkal is a hempergőben együtt játszanak, a szülő, vagyis az anyuka és a gyermek, aztán iskolás korában együtt írják a leckét, együtt tanulnak, ahogy sok anya mondja, hogy holnap dolgozatot írunk. Ki ír dolgozatot? – Igen, dolgozatot írunk, mert együtt kell készülni erre.

Aztán meg lehetne említeni az elektronikus köldökzsinórt, ami szerintem a jövőben nagyon nagy nevelési problémákat fog okozni, ez a mobiltelefon, amivel óránként kapcsolatot tart az anyuka és a gyermeke, és ezzel önállótlanná teszi a saját gyermekét, hogy mindig tudni akarja, mi van vele, mindig tanácsolgatja, és végül a gyermek képtelen lesz az élet küzdelmeire helytállással felelni az élet harcaiban. Egyik pszichológus, nagyon szigorúan, de ugyanakkor lényegre tapintó módon fogalmazta meg ennek az önmagához kötő anyai magatartásnak a veszélyeit. Azt írja, hogy aki kevesebb szeretetet ad a gyermekének, mint amennyire annak szüksége van, az lop, aki pedig többet ad a gyermekének szeretetből, mint amennyire annak szüksége van, az öl. A megfogalmazás ki van élesítve, azért, hogy megdöbbentsen bennünket. Rámutat arra, hogy nem adhatunk kevesebb szeretetet a gyermekünknek, mint amennyire neki szüksége van, mert akkor megloptuk őt, megszegényítettük az életét, és lehet, hogy egész életében emiatt szegény marad, ahogy mondtam, érzelmileg fogyatékos lesz. De aki több szeretetet ad a gyermekének, mint amennyire annak szüksége van, mondja a pszichológus, az megöli a gyermekét, azaz gyermekkorban tartja vissza, és nem engedi, hogy felnőtté váljon, nem engedi, hogy önálló, külön személyiséggé érjen, hanem lelki nyomorékká teszi a gyermeket. Mert a gyermeknek az ösztönös leválási törekvéseinek nem enged teret. S előbb vagy utóbb ez drámai eseményekhez szokott vezetni, mert egyszer, akkor még utoljára is, ösztönösen a gyermek kísérletet tesz arra, hogy kiszakadjon ebből az anya-gyermek szoros kapcsolatból. Két lehetőség van ilyenkor. Az egyik az, hogy nem tud a fiatal megfelelő határozottsággal az önállóságáért harcolni, ezért anyás felnőtté válik, aki mindig ránéz az anyukájára, és nem tud igazán, az anyai kötelesség nélkül nem tudja alakítani az életét. S ebből nagyon sokszor alkoholista élettörténet származik. Az alkoholbetegek egy jó része különösen is kötődik az édesanyjához, azaz nem tudott önállóvá válni, és akkor, amikor az alkohol mámorában van, akkor éli át néha azt, hogy ő mégis csak külön személyiség, de ilyen eszköz felhasználásával juthat csak ilyen élményekhez. És nagyon sok ilyen, hát, anyás személynek aztán elromlik a házassága is, mert visszaszereti az anyukája akár a férjétől, akár pedig a feleségétől. Addig ügyeskedik, amíg össze nem ugrasztja a fiatalokat, és aztán örül, mert visszaköltözött a kislány vagy a kisfia. Vagy a másik lehetőség az, hogy kitör ebből az anyai szorításból, és ez mindig azzal szokott járni, hogy sértve, bántva löki el magától az anyát, mert nem kér tovább a gondoskodásából, nem kér többet a szeretetéből. De ezt olyan határozottan teszi gyakran, hogy tényleg halálra szomorítja a saját édesanyját, és már volt is ilyenre példa, hogy emiatt egy édesanya öngyilkos lett. Ugyanakkor persze a szülői ölelésből kitörő személy sem tud igazán lábra állni, hanem támaszokra van szüksége. Ilyenkor is előfordul, hogy elhamarkodott házasságkötések történnek, mert pótanyát keres magának a férfi, mondjuk a feleségében, vagy azt az anyai gondoskodást várja el a férjétől egy feleség, amit már nem kap meg az anyukájától, vagy nem kér az anyukájától, és a házastárs ezt nem tudja betölteni számára. Vagy pl. nagy a veszélye annak, hogy aztán valaki szektában kössön ki, az ilyen túlszerető anyukáknak a gyereke gyakran szektába menekül. Bár az is egyfajta családi légkör, ott is átélheti azt az óvást, azt a vigyázást, amit a szülői házban átélt, de ez már még sem a szülői ház. Aztán rá kell jönni, hogy ott ugyanúgy megkötözik, mint ahogy otthon megkötözték, de akkor esetleg már késő, és nem tud kiszabadulni a szektából. A depresszív hajlam, mint ok mellett, még megjelenik egy olyan ok is a túlszeretésre az anya és a gyermek kapcsolatában, hogy tönkrement a házastársával való kapcsolata az édesanyának, és ezért minden szeretetét a gyermekére irányítja át. S ugyanakkor viszonzásul is elvárja a gyermekétől, hogy azt a kedvességet, az a babusgatást, simogatásokat, amiket általában a házastársától kellene megkapnia, azt is a gyermekétől kapja meg, és így alakul ki aztán az a szoros kapcsolat, amiknek a drámai következményeit már megpróbáltam ecsetelni. A túlszeretéssel fogvatartott családokat a szakirodalom „szanatóriumi családnak” nevezte el, ahova mindig vissza lehet menni. Gyógyulni lehet visszajárni, ahol biztos szeretetet kap az ember, de tulajdonképpen vissza is kell térnie az ilyen családból kiszakadt személynek, mert kívül olyan harcok várják, amelyekben nagyon sokszor szorongásokat kell átélnie, vereségek, ütések érik, és jó visszamenni abba a fészekbe, ahol azonban őt simogatásokkal, szeretettel látják el, mert tudja, hogy ott megbízható szeretetet kap. És itt kell kiemelnem azt, hogy ez valójában a pozitívuma ennek a család modellnek, hogy ez tényleg megbízható szeretetet nyújt a család tagjainak, és szüksége van minden embernek ilyen szeretetre. Persze, az igazán egészséges és bölcs szeretet nem köti önmagához azt, akit szeret, ezért beszéltem az elengedésről, itt is nagyon, nagyon fontos momentum ez. Ha bölcsen szeretjük a gyermekeinket, akkor van szanatóriumi jellege vagy fészek jellege a családi légkörnek, de ez a fészek úgy, ahogy a madaraknál arra szolgál, hogy amíg szárnyra nem tud kelni, addig biztos támaszt, elrejtettséget kapjon otthon a gyermek. De amikor kezdi a szárnyait bontogatni, és ezért mindent meg kell tennünk szülőként, hogy ennek eljöjjön az ideje, akkor viszont szárnyra kell bocsátani, és álljon meg a maga lábán, ne szoruljon szülői segítségre tovább.

Aztán a fogvatartásnak, már említettem, a másik formája a korlátozó, szigorúan fegyelmező nevelés. Ebből a családi légkörből is nagyon nehéz kinőni, kiszabadulni. Ezekben a családokban az apa vagy a katonás magatartású anya játssza a főszerepet, aki megköveteli a rendet, megkövetel bizonyos teljesítmények teljesítését, nem tűr ellentmondást. Hasonlít ez a család az erődítményhez, így is szokták jellemezni, hogy ez az „erődítmény” családmodell. Mint egy vár, úgy működik a család, bent a várfal mögött biztonságban érezheti mindenki magát, de kívül, a várfalakon kívül veszélyek leselkednek rá. És a veszélyeket általában el kell hárítani, tudniillik, hogy a falakon belül nem engedünk senkit átjönni, vagy pedig a lőrésen keresztül már jó előre megpróbáljuk az ellenséget ártalmatlanná tenni, még mielőtt szóba kellene állni vele, már eldöntik az ítéletet felé, ott mindenki rossz, mindenki ellenség, mindenki a bántásunkra tör kívül, mi azonban bent boldogan éljük az életünket. Az ilyen családban tehát nem szívesen látott vendégek a menyek és a vők, őket betolakodónak minősítik, és hát ezért az ilyen családok gyerekeinek a házassága nagy veszélynek van kitéve. Törvényeskedő, hívő, keresztyén emberek életében gyakran megjelenik ez a családmodell. A gyermekeknek nincs más lehetősége, csak az, hogy ugyanazokat a mintákat kövessék, amit a szülők eléjük éltek. Persze itt is megjelenik majd a serdülőkorban a próbálkozás arra, hogy kitörjön a fiatal ebből a családból. Ekkor szokott előfordulni, hogy egyébként hívő, hitüket nagyon komolyan vevő családokból kikerülő fiatalok hátat fordítanak az Istennek, mert hátat akartak fordítani a családnak. Egészen másféle utat választanak maguknak, éppen ezért, mert elegük volt gyerekkorukban ebből a keresztyénségből; és ez nagyon szomorú esemény minden ilyen család életében, mert a legfájdalmasabb a hívő szülőnek látni azt, hogy hitetlenül éli a gyermeke az életét. Sok keresztyén ember emiatt szomorodik meg. Ennek a családmodellnek is van egy bizonyos pozitívuma, még pedig az, hogy van elképzelése az élet rendjéről, hogy az életben rendnek kell lenni, mert a rendetlenség, a káosz, az sohasem az Isten Lelkének a munkája, hanem a szétdobálónak; a diabolosznak a jelenlétéről tanúskodik. Isten Lelke világossá teszi az ember számára, hogy mi a fontos az életben, és mi az, ami nem fontos, tud különbséget tenni az Isten Lelke által vezérelt ember az élet különböző kérdései között, és ha ezt egy család képviseli, az nagyon nagy érték. De ha egyoldalúan, bigott módon képviseli ezeket az értékeket egy család, akkor az “erődítménycsalád” módján működik, és esetleg a felnőtt generáció éppen az ellenkező utat fogja választani magának.

És végül a harmadik jellemző szülői viszonyulási mód, így nevezi a szakirodalom: „a delegálás”, a küldetés kiszabása a gyerek számára. A gyermek szülői célokat, álmokat, vágyakat valósít meg, küldetésben van. Szerepeket osztanak rá, mint ahogyan az a színházban szokott történni, ezért „színházcsaládnak” is nevezik ezt a családmodellt. Ezeket a szerepeket el kell játszania, nem maga választotta magának, rámérték, kinevezték erre a szerepre, és ezt neki be kell töltenie. Ezért nem lehet önmaga, nem lehet az sem, aminek Isten rendelte volna, amit persze csak az Istentől tudhat meg mindenki, hanem a szülő határozza meg a számára azt, hogy kivé kell válnia, azaz megbízatást teljesít az életében. Ha Istentől vesszük ezt a megbízatást, akkor minden a legnagyobb rendjén folyik az életben, de ha a szülők gondolják, hogy ők jelölhetik ki a megbízatás tartalmát, akkor abból problémák származnak. Sok szülő a gyermekével próbálja valóra váltani a saját vágyait, azokat a célokat, amiket ő maga nem tudott megvalósítani. Ilyen módon a célok megvalósítatlanságából származó rossz érzéseit vagy kudarc élményeit a saját maga számára próbálja gyógyítani, mert a gyermekében látja megvalósulni azt, amit ő nem tudott egyébként elérni. Tulajdonképpen az történik, hogy a gyermek a szülő ideális énjét képtelen megvalósítani, ezért nem azt a programot tölti be, amit Isten szánt az élete számára. És nagyon türelmetlenek tudnak lenni az ilyen szülők – akik delegálják a gyermeküket, küldetés ellátására rendelik –, akkor, hogyha a gyermek nem akar beleilleszkedni a szerepébe. Talán csak azért mert képtelen rá, nincsenek meg hozzá az adottságai. Nem azért, mert ő dacol, nem akarja azt tenni, amit a szülő vár tőle, hanem azért, mert hiányzik, mondjuk a tehetsége. És mégis ebbe az irányba kényszeríti a szülő, a gyermek életét nagyon meg tudja keseríteni, meg tudja mérgezni. Még az is előfordul, hogy a szülő a saját negatív tulajdonságait látja bele a gyermekbe és valósítatja meg a saját negatív énjét, erről nem akarok külön beszélni, mert ez még borzasztóbb jelenség, és hála Istennek aránylag ritkán fordul elő.

A tanulságként azt szeretném levonni mindabból, ami elhangzott eddig, hogy a szélsőséges, egyoldalú és hibás szülői magatartásokban található azonban valami érték. Ezeket az értékeket érdemes meglátni azért, hogy kiegyenlítsük az egyoldalúságunkat, és sokszínűvé tegyük a szülői vagy nevelői viselkedésünket. Az egyoldalúságukból ugyanis ki kell gyógyulnia minden szülőnek ahhoz, hogy egészséges módon nevelhesse a gyermeket. Először meg kell látnunk, mint mondtam, az egyoldalúság pozitívumát is, tehát most csak ismétlem, ami elhangzott. Nagyon pozitív dolog, hogyha önállóságra tudunk nevelni, ezt a „hotelcsaládban” láttuk egyoldalúan megvalósulni. Nagyon pozitív, ha feltétel nélküli, megbízható szeretetet tudunk tanúsítani a gyermekünk iránt. Ezt láttuk egyoldalúan megvalósulni a „szanatóriumcsaládban”. Nagyon pozitív, hogyha adunk a rendre, fegyelemre. Ezt láttuk megvalósulni egyoldalúan az „erődítménycsaládban”. És nagyon pozitív, hogyha van küldetéstudatunk, ha a küldetésességet fontosnak tartjuk a nevelésben a gyermekünk számára. Ezt látjuk megvalósulni egyoldali módon a „színházcsaládban”. Az tehát az első lépés, hogy fel kell, hogy tudjuk fedezni a pozitívumait, ezeknek az egyoldalúságoknak, a második az, hogy észre kell, hogy vegyük az egyoldalúság kártékony voltát, erről próbáltam részletesen beszélni. És be kell látnunk azt, hogy az egyoldalúság mindig túlhangsúlyos valamilyen szemponttól, már-már betegítően, már-már károsító módon hangsúlyoz túl egy olyan szempontot, amiben egyébként igazság lakozik.

Harmadszor, be kell ismernünk azt, hogy én melyik oldalon állok, milyen egyoldalúságra vagyok én személyesen hajlamos.

Nem egyszer meg kell látnunk azt, hogy a másik három beállítottság ugyanolyan fontos nevelési szempontokat, értékeket jelenít meg, mint az, amit én képviselek. Hajlandók vagyunk ugyanis arra, hogy a saját egyoldalúságunknak az értékét túlhangsúlyozzuk más egyoldalúságunk értékének a rovására. Ugyanolyan fontosak azok a szempontok is, amelyek az egyéb, úgy egyébként önmagában károsító hatások egyoldalúságában jelennek meg.

 És ötödször, el kell követnünk mindent azért, hogy a többi szempont is érvényre juthasson a mi nevelő munkánkban, nevelő tevékenységünkben, mégpedig a megfelelő hangsúllyal szerepeljen mind a három, illetve mind a négy szempont a mi személyes nevelő munkánkban.

Tehát azt szeretném mondani, hogy az egészséges az, hogy ha mindegyik szempont egyformán érvényesül, és egyik a másikat kiegyenlíti, kiegészíti, ellensúlyozza. Ez az ideális helyzet azonban egyetlenegy családról sem mondható el, mert mindannyian egyoldalúak vagyunk, csak tudatába kell jönni ezeknek az egyoldalúságainknak, és tudatosan kell törekednünk arra, hogy kiegyenlítsük azokat.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |