| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Hit és nevelés 4.

A gyermek hitének alakulása a gyermekkortól az ifjú korig

Szeretettel köszöntöm a kedves Testvéreket, akik ma este is időt szakítottak arra, hogy itt együtt gondolkozzunk a hit és nevelés alapvető kérdéseiről.

A mai estén „A gyermek hitének alakulása a gyermekkortól az ifjú korig” cím alatt szeretnék olyan dolgokat elmondani, amelyeket a fejlődéslélektan tudománya egyfelől, másfelől pedig a valláspedagógia tudománya hozott a felszínre, és ezek egészen friss eredmények, kutatási eredmények, mégpedig az elmúlt 2-3 évtizedben folytatott kutatások eredményeiről számolnék be.

Ha szóba kerül közöttünk az, hogy micsoda a hit, akkor egy átlag felnőtt keresztyén embert képzelünk magunk elé, az ő hitére szoktunk gondolni, aki megismerte, hogy kicsoda Isten, és mi a terve az emberrel. Ezeket az ismereteket igaznak és magára nézve érvényesnek fogadta el, és rábízta egész életét ennek az Istennek a gondjaira. Arra kevésbé szoktunk gondolni, hogy az egyes emberek mást és mást éreznek hangsúlyosnak az Istentől szóló üzenetből, és ennek megfelelően eltérően is élik meg a hitüket a hétköznapjaikban, és eltérően viszonyulnak az Istenhez. Arról vannak tapasztalataink, hogy a különböző életkorban lévő gyermekek egészen a felnőtt korig mást tudnak felfogni az Isten titkairól, attól függően, hogy éppen milyen életkorban vannak. Ezért másképp is hisznek a különböző életkorokban. De ezt a két dolgot, hogy különböző egyénileg a hitünk, a hitmegélésünk módja, és az élettörténet során különböző stádiumokon megy keresztül a hitbeli fejlődésünk, nem szoktuk egymással összekapcsolni, holott a kettő egymással nagyon szorosan összefügg. Azért mert a felnőtt emberek hitének a különbözőségei azokon a tapasztalatokon alapulnak, amelyeket a hitünk fejlődése, alakulása során átéltünk a különböző fejlődési szakaszokban, és ezek a fejlődési szakaszok, ezeknek egyike vagy másika határozza meg, vagy befolyásolja erősen a felnőtt kori hitünket is.

A 80-as évek elejétől Amerikában, és érdekes módon ugyanebben az időben Európában, közelebbről is Svájcban nagyon élénk kutatómunka folyt annak a kiderítésére, hogy milyen fejlődési szakaszok különböztethetőek meg a hit élésének a folyamatában, és azokra mik a jellemzők, és ezek a jellegzetességek miként élnek aztán tovább a felnőtt, vagy nagykorú hitű ember életében.

Majd még arról is szeretnék szólni, illetve a beszélgetésben szót kell ejteni arról, hogy mi van azokkal, akik felnőtt korukban ismerik meg egyáltalán az Istent, az ő életükben a hitfejlődés milyen módon alakul – nyilván nem húzódhat el olyan hosszú időre, mint ahogyan azoknak az életében történik, akik egész kisgyerekkoruktól fogva hitvalló környezetben növekednek.  De érdekes az, már most is meg kell, hogy említsem, hogy ugyanúgy végig mennek a hitfejlődés fokozatain azok is, akik felnőtt korban jutnak hitre, csak az ő esetükben ez sokkal gyorsabban halad előre. Tehát amíg egy másik ember 18 év alatt tesz meg utat, azt megtesz valaki felnőtt korában a hitre jutás, a megtérése után mondjuk 2 év alatt vagy másfél év alatt. De azt figyelték meg a kutatók, hogy azok is, akik felnőtten jutnak hitre, és azelőtt semmi közük nem volt Istenhez, azok is végig kell, hogy járják ezt a fejlődési folyamatot, amit egyébként emberek, akik hitvalló környezetben nőnek fel, kisgyermekkoruktól fogva érnek rá.

Nézzük hát ezeket a fejlődési fokokat. A kutatások hat fejlődési stádiumot, fejlődési szakaszt különböztetnek meg.

Az első az mindjárt az életünk kezdetének az ideje, és ez is már nagyon fontos időszak a hit szempontjából is, az első 3 év, durván számítva ez az első időszak. Ekkor alakul ki minden ember életében az élete első 3 évében az, hogy mennyire fog tudni bizalommal fordulni a környezetéhez, akár a személyes, akár pedig a tágabb környezetére gondolunk; vagy pedig valamiféle bizonytalanság, bizalmatlanság jellemzi a külvilággal való kapcsolatát egész életén át. Ez az alapvető beállítottság végigkíséri igenis az egész életünket, és kulcsszerepet játszik az Istennel való kapcsolatunkban. Azt tudjuk, hogy a bizalom önmagában is nagyon fontos eleme a hitnek. Ha visszaemlékszünk a Heidelbergi Káté megfelelő kérdésére – vagy ennek egy egyszerűsített változatát a konfirmációban egészen biztosan mindenki tanulta –, hogy mi az igaz hit, amelyre ilyesmi választ ad a Heidelbergi Káté, hogy „nem csak az a bizonyos megismerés, melynél fogva igaznak tartjuk mindazt, amit Isten az ő Igéjében kijelentett, hanem egyszersmind szívbéli bizalom is”. Azaz nem csak ismeretet tanít, nem csak arról van szó, hogy én akár mások közvetítésével, akár saját magam kutató munkája folyamán, a biblia tanulmányozása nyomán eljutottam oda, hogy most már tudom, hogy mit mondott magáról az Isten, és erre esetleg igent is mondok belsőleg, hanem hozzátarozik a szívbéli bizalom is. Bizalom nélkül nincsen hit. Esetleg valamiféle tudás, vagy elképzelés lehet az Istenről, de hívő életet élni, Isten iránti odaadó feltétel nélküli bizalom nélkül teljesen lehetetlen, teljesen elképzelhetetlen. És a bizalomra való képességünk már az életünk legkorábbi időszakában – az első három évben – kialakul bennünk, hogy alapvetően bizalommal vagyunk-e a minket körülvevő világ iránt és a benne élő személyek iránt, vagy pedig bizalmatlanság jellemzi a külvilággal való kapcsolatunkat. Aki megbízhatatlannak vagy ingerekkel elárasztónak tapasztalta a világot maga körül csecsemő és kisgyermek korában, az életének ebben az első szakaszában, az védekező, bizalmatlan, aggódó alapmagatartást vesz fel, aki pedig elegendő melegséget, figyelmet, szeretetet élvezhetett ebben az időszakban – de nem túlgondoskodásban, ahogy erről tegnap hallhattunk –, az alapvetően reménykedő, bizalomteljes emberként fogja élni az életét.

Ennek a korai élménynek, a miatt lesz a hit számára nagyon nagy jelentősége, mert az alapbizalom ekkor, az életünknek ebben az első szakaszában, a Mindenhatónak szól. Erről is tettem már említést még az első előadásban, hogy a gyermek ilyenkor az anyának a személyét nem egy emberi lény személyeként éli át, hanem valami olyan személyként, aki az én életem számára minden, aki mindenható, mindentudó, az élet forrása a számomra. Tehát egy olyan élményt szerzünk már csecsemőkorunkban, amely tulajdonképpen egy személlyel kapcsolatban születik meg, mint alapélmény, de mégsem erre a személyre vonatkozik, hanem túlmutat az ő személyén. Hiszen olyan dolgokat feltételez az ember akkor a saját édesanyjáról, mint amit csak Istenről lehet feltételezni. Az az alapélmény, hogy én feltétel nélkül ráhagyatkozhatok valakire, ez az alapélmény nyílván nem egy emberi személyre vonatkozik, mert emberekre nem hagyatkozhatunk rá feltétel nélkül. Hanem valójában ez az Isten iránti bizalom, már akkor is, tudattalanul, nem tudva, hogy ez a bizalom tulajdonképpen Istennek jár ki egyedül, senki másnak. Némelyek mondják is a pszichológusok közül, hogy tulajdonképpen ennek megfelelően, ennek a gondolatmenetnek a konzekvenciája képen a felnőtt emberek hite, Isten iránti bizalma, az Istennel való kapcsolata az a kora gyermekkori tapasztalatunknak, bizalmunknak egy második kiadása. Azaz csak ugyanazt éljük át most már az Istennel kapcsolatban, amit átéltünk az édesanyánkkal kapcsolatosan. Most erre én azt mondom, hogy ez nem így van, hanem az Istennel való kapcsolatban igazán átéljük azt, hogy valaki irányít, feltétel nélküli bizalommal lehetünk. Csecsemőkorunkban csak azt hittük, hogy feltételnélküli lehet a bizalmunk, az Istennel való kapcsolatban pedig megalapozott ez a bizalom. Azaz az Isten iránti bizalom valódi megélési lehetőségének egy előrehozott változata valójában az anyával való kapcsolatban átélt bizalom, ami már mondtam, akkor is a Mindenhatónak szól, az Istennek. Nos, ez az az alapélmény, ami aztán végig az egész életünkön át alapvető fontosságú az Istennel való kapcsolatunkban is, és a hitünknek részét képezi. Mindenki, aki Istennel eleven kapcsolatban van, átéli azt, hogy milyen együtt lenni a Mindenhatóval, azzal, Aki minden hatalom mennyen és földön; milyen az, hogy „az Isten közelsége, oly igen jó nékem”. Erről borzasztó nehéz beszélni, mert ez alapvetően egy élmény, az az élmény, amit egyszer már átéltünk gyerekkorunkban, az életünk kezdetén, és az Isten lehetőséget ad számunkra, hogy ezt átéljük úgy, hogy valóban megalapozott legyen, mert egyedül az Istent, az Ő személyét illeti meg az a bizalom, amelyről el lehet mondani azt, hogy feltételnélküli.

Aztán a következő fejlődési szakasz a 3-8 éves korig terjedő időszak. Szokták mondani, hogy a 3-6 éves időszak lenne ez, de hitoktatói munkámból tapasztaltam, hogy még az 1. és 2. osztályos gyerekek úgy viszonyulnak az Istenhez, olyan módon élik meg a hitüket, mint ahogy azt megéli egy 4 éves gyerek, tehát a változás, a következő fejlődési szakaszra történő átlépés nem következik be mindjárt az iskolás kor kezdetén, hanem 1-2 évvel később. Ekkor, ebben az időszakban a gyerek életét spontaneitás, impulzivitás jellemzi – most idegen szavakat használtam, de mindenki érti ezeket a szavakat – érzések, benyomások szerint tájékozódik a világban. Ezért, így ilyenkor különösen is fogékony a gyermek mindenre, ami csodás, ami fantasztikus, minden olyan történésre, minden olyan elbeszélésre – ezért szeretik ilyenkor a gyerekek a meséket –, mert abban mindig van valami csodálatos, van valami fantasztikus, nem hétköznapi, olyan, amit egyébként az életben ritkán él át az ember. A gyermek fantáziája nem különül el ebben az időben még a valóságtól. Nem éles a határ a képzelet világa, a képzelgések világa és a valóság között. Ekkor még nagyon egoista a gyermek, de ez az egoizmus nem az erkölcsi értelemben vett önzés, hanem ez az egoizmus pusztán azt jelenti, hogy nem képes még a gyermek önmagától elvonatkoztatni, nem tudja más szemével látni a világot. Ha egy gyermeket ebben az életidőben, életszakaszában idehívnék, és megmutatnám neki körbe ezt a virágcsokrot, ami itt áll az Úr asztalán, és megkérdezném tőle, ha ő a másik oldalon áll, hogy én mit látok itt, milyen színű virágokat, akkor ő ezt nem fogja tudni megmondani, akkor sem, ha előtte látta, hogy itt fehér virágok vannak. Mert nem tud belehelyezkedni a másik helyzetébe. Ezért nincs lehetősége arra, hogy önmagától elvonatkoztatva ítéljen meg dolgokat a világban, az életében, eseményekben, amikben részt vesz, hanem mindent egoista módon, a saját szemszögéből nézve lát csak. Ennek megfelelően a félelmei is úgy válnak élménnyé, vagy úgy tapasztalódnak meg a szorongásai és a vágyai is, hogy külső, rajta kívülálló okokat keres a félelmeire. Nem tudja ugyanis megkülönböztetni, hogy ezek az érzések bennem vannak, vagy rajtam kívül levő okokra vezethetők vissza. Ezért képzel valamit, mondjuk hallott egy kis zörejt, miután már leoltottuk a villanyt este, és akkor ő elképzeli, hogy jön a betörő, és ezt ő valóságosan így is képzeli, hogy ez meg is történik, és ezért őneki minden oka meg van arra, hogy féljen, holott nem betörő jön, hanem ő fél. Tehát a félelem van előbb, és ezt a félelmet vetíti ki és éli át úgy, mint külső valóságot. Ekkor még képtelen a gyermek a logikus gondolkodásra is, és ezért nincs, ami gátat szabjon az ő féktelen képzelgéseinek. Így a csodák természetes velejárói a gyermeki életnek ilyenkor. Az Istennel való kapcsolatát is ezek a vonások jellemzik, amiket én elmondtam. Vannak képzelgései az Istenről, amit hall a felnőttektől, vagy akár maga talál ki Istennel kapcsolatosan, azt ő egészen konkrét valóságként éli át, akkor is, ha ezek valójában nagyon hamis képek, képzetek, semmi közük nincs igazából az Istenhez. Ebben az életkorban, életszakaszban – mondják a kutatók – minden gyermek vallásos, mert ha nem az Istennek nevezi azt az elképzelt személyt, aki a dolgok hátterében van, és okozója a dolgoknak az életben, akkor másféle elképzelt lényekkel létesíti be azt a világot, ami az ő világának mondható. Nyilván keresztyén környezetben angyalok, ördög, aztán a mesékből vett más alakok, boszorkányok, tündérek és hasonló lények népesítik be az ő világát, és ezeknek a cselekedeteire fogja, vagy ezeknek a ténykedésére fogja azokat a dolgokat, amiket megtapasztalt.

Ennek az életidőszaknak tehát a realitásérzék fogyatékossága, kialakulatlan volta az egyik jellemzője, ezért az Isten megjelenését, munkáját úgy képzeli el a gyermek, hogy úgy hirtelen megjelenik az Isten, és rendbe hozza a dolgokat. Beavatkozik, csodálatosan közbelép, és Ő változtatja meg a dolgok folyását. Ezért ebben az életidőszakban nagyon fontos a gyermek számára az imádság. A keresztyénnevelésnek ezt komolyan kell vennie, hogy ilyenkor meg kell tanítanunk a gyermeket imádkozni. És nagyon áldott az a szolgálat, amit a nagyanyák, vagy nagypapák és szülők végeznek az unokáik, gyermekeik körül akkor, amikor megtanítják őket imádkozni; mert ilyenkor a gyermek nagyon őszintén imádkozik. Még nincs igazán reális elképzelése az Istenről, de nagyon nagy szüksége van ugyanakkor arra, hogy Isten óvó és szerető gondoskodásában, rejtekében ő tudja az életét. Aztán nagyon fontosak a gyermek számára ilyenkor, fontos, hogy megismerje azokat a bibliai történeteket, amelyek segítenek számára feldolgozni a félelmeit, ilyenkor ugyanis az egészséges gyermeknek nagyon sok félelme van a miatt, mert nem ismeri eléggé a világot. Nem talál magyarázatot a jelenségekre, és ezért olyan dolgoktól is fél, és olyan dolgokkal kapcsolatban is szorongásai vannak, amik később egészen evidens magyarázatokat nyernek majd. A bibliában vannak olyan történetek, amelyeket ha megismer a gyermek, akkor csillapodnak a félelmei. Pl. csak egyet mondok példának, mikor Jézus lecsendesíti a tengert. Félnek, rettegnek a tanítványok, akik nem is gyermekek, hanem felnőtt emberek, és aztán ébresztgetik Jézust, s Jézusnak egy szavába kerül, és lecsendesedik a tenger, és nincs ok tovább a félelemre.

Aztán szükségük van a gyerekeknek olyan történetekre a Bibliából, amelyekben átélhetik azt, hogy a kicsit, az erőtlent hogy használja fel az Isten nagy dolgokra. Gondolhatunk itt József történetére, Dávid történetére, és még sok más történetre a Bibliából, amelyben átélheti a gyermek azt, hogy én is úgy vagyok, mint Dávid a legkisebb a testvérek közül, és nagy ellenséggel állok szemben, a Góliáttal, és ha Isten velem van, akkor nem kell félnem, és nem kell rettegnem. Aztán nagyon nagy szüksége van a gyermeknek ilyenkor arra, hogy olyan bibliai történetekkel ismerkedjen meg, ami az Isten nagyságáról, jóságáról tesznek tanúbizonyságot. Mert biztonságban szeretné érezni magát a Mindenható Isten közelében. Nagyon sokat segítenek a gyógyítási történetek, olyan csodákról szóló történetek, amelyben nyilvánvalóvá válik az, hogy Isten gondoskodik rólunk, pl. a kenyérszaporítás története. Ilyenkor a nevelőnek figyelni kell arra is, hogy a gyermeknek a képzeletvilágát közelebb segítsük a valósághoz, az Istennel kapcsolatban is, de más egyéb vonatkozásban is. Mert ez a fejlődés útja, tehát ne adjunk táptalajt a gyerek számára az irreális képzelgések további szövögetésére. Még akkor is meg kell tennünk a realitáshoz való közelítést, ha ez egy kis kiábrándultságot okoz a gyermekeknek.

Eszembe jutott az a történet, amikor még kezdő lelkipásztor voltam egy kicsi faluban, és vártam a hittanosokat; és érkezik Misike, és nem is tudom hirtelen a kislánynak a nevét, testvérek voltak – Icuka, így hívták a kislányt –, és mesélik nekem nagy lelkesedéssel, hogy „Tiszteletes bácsi, láttuk Jézust most útközben” – ahogy jöttek a hittanórára. És hát én megkérdeztem kíváncsian, hogy mi történt, hogy hogyan látták Jézust, s akkor elmondták, hogy néztük a felhőket, és ott lehetett látni Jézust. És tele voltak lelkesedéssel, hogy ők tényleg, valóságban látták Jézust. El kellett nekik mondanom, anélkül, hogy az ő lelkesedésüket nagyon le akartam volna törni, hogy nyílván a felhő formája volt olyan, mintha Jézust látták volna. De nem Jézus volt az, mert Őt nem láthatjuk, de itt van velünk, úgy is, hogy nem látjuk Őt. Mert hogyha én esetleg akkor azt teszem, hogy az ők képzeletüket, vagy képzeletük szüleményét egyszerűen visszaigazolom, és nem teszek hozzá olyan megjegyzést, amivel a realitáshoz közelíti őket, akkor egy idő múlva majd rá fognak jönni, hogy az csak képzelgés volt, és akkor érné őket nagy csalódás, és esetleg az ébredező kis hitük is csorbát szenved e miatt.

Érdemes itt egy egészen rövid kitérőt tennünk arra nézve is, hogy a gyermekkornak ez a hitmegélési módja, amelyben a realitás és képzelet, a fantázia nem különül el egész világosan egymástól, a felnőtt években is megjelenhet. Baj is lenne, ha nem lennének olyan hitélményeink, amikről azt mondjuk, hogy csodát éltünk át. Nem értjük, nem tudjuk megmagyarázni az összefüggéseket, és tulajdonképpen nem is akarjuk megmagyarázni, hogy Isten megjelent az életünkben csodálatosan. Biztos vagyok benne, hogy mindnyájunknak vannak ilyen élményei, és kell is, hogy legyen ilyen élménye a felnőtt hitű embernek is. Azok a gyermekkori hittapasztalatok beépülnek a felnőttkori hitéletünkben is, és ott is megvan a maguk helye és szerepe. Vannak persze olyan keresztyén közösségek, amelyek vajúdásra hajlamosak, és nagyon szeretnek csodálatos történeteket átélni, meg egymásnak mesélni. Azok túlhajtják ezt a bizonyos élményt, élménymódot, ami a 3 éves kortól a 7-8 éves korig volt jellemző az ember életében.

A katolikus testvéreinknél a kegyhelyekre zarándokló, hívő emberekben van meg sokszor az a várakozás, hogy valamilyen csodát átéljenek, mert mesélik, hogy ott azelőtt a Mária szobor előtt ilyen és olyan csodálatos események történtek már emberekkel. S akkor ezzel a várakozással mennek, zarándokolnak el a hívek egy-egy ilyen zarándokhelyre. De a protestáns egyházakban is megjelenik túlzóformában ez a fajta hitmód, illetve a karizmatikus közösségekben, ahol természetes az, hogy mindenki beszámol, hogy ővele tegnap vagy az elmúlt héten milyen csodálatos dolog történt, Isten az Ő Lelke által milyen lélegzetelállító eseményeket vitt végbe az életében. És látomást látnak, és nyelveken szólnak, amelyek mind nagyon jól illeszkednek, mint jelenségek ehhez a hitmódhoz. De mint mondtam, minden hívő ember életében jelen van az Isten, mint csodákat végbevivő Úr, és ezzel a hitmóddal vagy ezzel a viszonyulási móddal az Istenhez, ami a hitfejlődésnek ezen a fokán volt jellemző. Értjük és beépítjük a hitünkbe ezeket az élményeket.

A következő fejlődési szakasz az iskoláskor, vagy így is szokták mondani, hogy a kisiskolás kor idejére esik, azaz 7-8 éves kortól egészen 12-13 éves korig, a serdülőkor kezdetéig tart. Erre az időszakra a „törvényeskedő” hit a jellemző. A gyerekek ilyenkor a fejlődő időszakkal ellentétben már nem fantáziálnak, hanem éppen az ellenkezőjét akarják átélni, azt, hogy leellenőrizzék, hogy mi a valóság. Nagyon konkrétan gondolkodnak a valóság dolgairól, így mondják a pszichológusok, hogy konkrét műveletekben gondolkodnak, azaz következtetnek, ok-okozati viszonyokat próbálnak felfedezni a világban. És ez nekik, ebben az időszakban nagyon nagy kaland is egyben, mikor rájönnek, hogy a dolgok, hogy működnek, miből mi következik, hogy valamilyen következmény, milyen okra vezethető vissza. Az Istennel való kapcsolatban is hasonló módon gondolkodnak ilyenkor a gyermekek. Nagyon realisták, ezért az Istent nem tudják másképp elképzelni, csak olyannak, mint amilyen egy ember is, csak másféle tulajdonságokkal nyílván, de hogyha azt mondjuk, hogy Isten meghallgatja az imádságainkat, akkor egy ennyi idős gyerek azon gondolkodik, hogy mekkora füle lehet az Istennek, hogy mindenkinek az imádságát egyszerre meghallja. De a mai gyerekek technikai magasabb intelligenciája magasabb annál, hogy elhiggyék, hogy egy ekkora fület képzeljenek el, hanem valami olyat képzelnek, ami fogja minden embernek az imádságos szólamait egyidejűleg. Elvonatkoztatni még nem tud a gyermek, nem érzékeli, ha azt mondom, hogy hall az Isten, az nem jelenti azt, hogy az Istennek füle is van, úgy, mint az embereknek. Vagy, hogyha még azt mondanám – a Zsoltárok könyvében az ószövetségi írások még használják azt a képet –, hogy az Isten füle, de senki sem képzel felnőtt emberként egy fület ilyenkor, hanem érzékeli, hogy ez egy szimbolikus képes kifejezési mód. Ebben az életidőszakban a gyereknek még nincs meg ez a képessége, hogy dolgokat szimbolikusan értelmezzen, hanem konkrét valóságos módon képzeli el. Éppen ezért a gyerekeknek ebben az életidőszakban az istenképzete nagyon távol áll attól, amilyen az Isten valójában. Igazából nem tudják elképzelni az Istent. Ezért a kutatók beszélnek is, ez egy kifejezéssé vált már, hogy „11 éves ateizmus”, azaz, hogy a 11 éves gyerek valójában ateista, mert nem tudja az Istent elképzelni úgy, mint mindenekfölött valót, hanem csak úgy tudja elképzelni, hogy valamiképpen benne van a dolgokban, Ő mozgatja a dolgokat. Így el tudja képzelni az Istent, hogy Ő alakítja az eseményeket, mint aki benne van az eseményekben, benne foglaltatik a dolgokban, mert csak konkrétan tud Istenről képet alkotni.

Az, ami viszont ilyenkor fontos érzéki terület a gyerekek hitében, ez a bibliai történeteknek a valóságos történetekként való kezelése. Ezért ilyenkor nagyon sok történetet kell mesélni a gyermekeknek, mert élvezik a bibliai történeteket, s minél részletesebben tudunk elmondani egy történetet, annál nagyobb élményt nyújt ez, ebben az életkorban a gyermekek számára. Mert az eseménysorok érdeklik ilyenkor a gyerekeket, és nem is az, hogy a végén, mit mondunk, hogy ebből, milyen tanulság vonható le, mert ha ő átélte a történetet, akkor, amikor hallotta, úgy mintha ő is jelen lenne a történetben, akkor ő tulajdonképpen az üzenetet is megértette ezáltal. Nem kell külön elmondani, hogy ebből aztán ilyen vagy olyan tanulság vonható le a mi életünk számára, mert ő már levonta a tanulságot, hiszen benne volt a történetben; ő volt József, vagy ő volt Sámuel, akit megszólított az Isten. Nem kell mondani még külön, hogy hát Isten ugyanígy szólít meg bennünket is, mert ő már megszólítottá vált, amikor beleélte magát a történet részleteibe, mikor hallotta a történetet. Éppen azért nem jelent többletet az, hogyha én értelmezem a történetet a gyerekek számára ilyenkor felnőttként, mert nem tud elszakadni a történettől, és nem tudja kívülről, objektíven megítélni a történéseket. Hanem a történéseket úgy éli át, mintha vele történtek volna meg. Hanem a történet értelme maga a történet a gyerek számára. Aztán még megfigyelhető az – ki is mutatták a kutatások –, hogy ilyenkor a gyermekek, ahogy nem tudják felfedezni, mondjuk egy történetnek az általunk mélyebb értelmét, ugyanúgy süketek, érzéketlenek a belső lelki folyamatok iránt is. Számukra az emberi lélek, az egy ládika, nem lehet belelátni. Nem gondolkodnak azon, valakit mi indít bizonyos cselekedetekre, még a saját indítékaival sincs sohasem ilyenkor tisztában a gyermek, ami a viselkedése hátterében van. Minthogyha a lelkük hozzáférhetetlen, megközelíthetetlen lenne, azaz, csak a felszínt értékeli ilyenkor a gyermek, az, hogy mit csinál valaki. Az, hogy miért csinálta, nem is érdekli, nem is nagyon érti meg ezeket a dolgokat. Jellemző ebben az életidő szakaszban az, hogy az eseményeket, történéseket a gyerekek erkölcsi oldalról közelítik meg; hogy ki volt benne jó és ki volt rossz, ki cselekedett helyesen és ki cselekedett helytelenül. Megint utalok vissza, nem azt kérdezi, hogy miért cselekedett valaki helyesen, vagy miért helytelenül, hanem pusztán a cselekedet minősítése érdekli, és ebben a tekintetben a gyerekek ilyenkor patikamérlegen kitárázott, kiegyensúlyozott igazságérzettel bírnak. És nagyon sokat adnak arra, hogy a dolgok igazságosan történjenek, s ennek szerepe van az Istennel való kapcsolatban is, mert az Isten is igazságos.  Mint ahogy elvárják a felnőttektől is az igazságosságot, a nevelőktől is, hogy a testvérem és énközöttem, ne történjen igazságtalanság, amikor a szülők megpróbálnak rendet teremteni a mi vitás dolgainkban. Vagy az iskolában ne történjen igazságtalanság. Nagyon rosszul viselik, hogyha igazságtalanságot tapasztalnak, és Isten sem lehet igazságtalan. Ebből persze az következik, hogy akik rosszak, azok büntetést érdemelnek, akik meg jók, azok meg jutalmat kapnak. Innen van az, hogy ezt a hitmódot „törvényeskedő” jellegűnek kell mondanunk, mert ilyen „törvényeskedően” viszonyul az Istenhez a gyermek. És nyilván kedvébe kell járni az Istennek ahhoz, hogy Ő kedves legyen hozzám, és hogy megajándékozzon engem, vagy a javamat akarja. Ha pedig nem tudtam jó lenni, akkor méltán várhatom azt, hogy az Isten valamiképpen megbüntet engem; és a gyerekek ilyenkor – mint, ahogy mondtam – a folyamatokban benne próbálják felfedezni az Istent, ha valami nem sikerül, akkor ezt egyenesen úgy tudják magyarázni, értelmezni, hogy tehát akkor megbüntetett az Isten. Ebből aztán az származik, egyrészt, hogy a gyerek nagyon sokszor lelkiismeret furdalást él át, bűntudat gyötri az Istennel kapcsolatban, mert azt tudja, hogy ő sokszor olyat tesz, amit Isten nem néz jó szemmel, de nem tudja megtenni, hogy ne vigye végbe ezeket a cselekedeteit, és ezért bűntudat gyötri. Ugyanakkor pedig egy tökéletességre való törekvés jellemzi a magatartását. Szeretne jó lenni, szeretne tetszeni az Istennek, és sokszor ez a tökéletességre törekvés szélsőségekbe is torkollik. Persze a legtöbb gyereknél a tökéletlenségnek, a rosszaságnak a negatív érzései átélésével jár együtt, mert nem tudott tökéletessé válni.

Ennek a fejlődési szintnek is megvannak a megélési módjai a felnőttek keresztyén hitében is. Ismerős mindannyiónk előtt az a fajta kegyesség, hitmegélési mód, amikor az ember a Szentírásnak a szavait veszi komolyan, és nem a lelkit, az üzeneteit. Pedig a betű megöl – mondja Pál apostol, – a Lélek pedig megelevenít. Hogyha a szószerintiségében akarom komolyan venni a Szentírást, akkor előbb-utóbb beszűkül az életem, és nagyon kicsi lesz a mozgásterem, és egészen bizonyosan nem leszek felszabadult és örömteli keresztyén ember. Ugyanakkor meg, pozitívumként kell értékelnünk ebből az időszakból, hogy nagyon komolyan kell venni a dolgokat. Pl. az Isten igazságát is nagyon komolyan kell venni, és komolyan kell venni a Szentírást, úgy ahogyan meg van írva. Ha valaki nem veszítette el egészen ennek az életkornak jellemző hitbeli megközelítési módot, és az Istennel való kapcsolatot, akkor komolyan fogja venni az Isten Igéit az életében, és keresi persze az üzeneteket benne, és ugyanakkor komolyan számol azzal, hogy az Isten igazságos is, akkor is, hogyha egyébként tudjuk, hogy az igazságánál még nagyobb a kegyelme.

Azt ezt követő fejlődési szakasz, az már a serdülőkorra esik, 11-13 éves kor körül indul, és egészen 16-17 éves korig tart. Erre az jellemző, hogy a fiatalok a személyes kapcsolatot keresik az Istennel. Ekkor már képesek arra, hogy elvonatkoztassanak, és keresik is a dolgok hátterében meghúzódó indíttatásokat, motívumokat. Szeretnék teljes összetettségében érteni a világot, s főleg az emberi kapcsolatok érdeklik őket. Ebben az életidőszakban nagyon nagy jelentősége van az ifjúsági közösségeknek, amelyben a fiatalok átélhetik azt, hogy mit jelent szeretetközösségben lenni más emberekkel, elfogadottnak lenni mások részéről, és hogy lehet gyakorolni ugyanezt az elfogadást mások felé. Mert Istent is ilyennek éli át ilyenkor a fiatal, mint aki elfogad bennünket, közel érzi magát Jézus Krisztushoz, aki emberré lett azért, hogy megkeresse az elveszett embert, hogy egészen közel jöjjön hozzá, hogy emberi szavakkal megszólítson bennünket, hogy magához öleljen minket, hogy a tanítványai közé soroljon be bennünket. És ekkor Jézust barátnak, olyan valakinek élik át a fiatalok, Akivel közvetlen beszélgető kapcsolatba lehetünk, és így tanácsol bennünket. Ekkor még szerepet játszanak a fiatalok életében a példaképek, a felnőtt példaképek is, bár ahogy mondtam a szeretetélményeiket már a kortárs csoporttal való kapcsolatban élik át elsősorban. De mi felnőtt keresztyének ilyenkor nagyon nagy jelentőséghez jutunk a fiatalok életében.

Elsősorban persze nem a szülők személye, mert a szülői háttértől ilyenkor kezd eltávolodni a fiatal, a szülőket sokszor kritikával, akár még bántja is, de ugyanakkor keres olyan személyeket, akik a szülőkhöz hasonló, de mégis mások, és példaképnek kívánják tekinteni őket. Ezért a felnőtt keresztyének a gyülekezetben, vagy éppen a gyülekezet szolgáló tagjai ilyenkor nagyon nagy hatással tudnak lenni a fiatalokra. Mert ahogy az egyik kutató fogalmazta, ilyenkor alternatív családot keresnek a gyerekek vagy fiatalok. Elszakadnak az eredeti családjuktól, de nem tudnak még család nélkül élni, ezért egy olyan családi légkört keresnek, ahol vannak testvéreim, akik viszont ugyanolyanok, mint én vagyok és elfogadnak engem – már én választottam őket, nem csak beleszülettem ebbe a családba – és vannak szülőfigurák is ebben a családban, akik mintegy a szülők szerepét játsszák el, de ők is mások, mint a valóságos szüleik. Ilyenkor nagyon erős a készség a fiatalokban arra, hogy alkalmazkodjanak, alkalmazkodjanak ahhoz a közösséghez, amelyben elfogadva érzik magukat, ahol otthonra leltek, annak a közösségnek a normáihoz, elvárásaihoz is készek egészen átalakulni annak érdekében, hogy ebbe a közösségbe betagolódhassanak. Nagyon fontos az, hogy a gyülekezetekben eleven és tényleg szeretetközösségként működő ifjúsági közösségek legyenek. Hallottam, hogy ebben a gyülekezetben jó néhány ilyen csoport működik.

Isten a fiatal számára, minthogy a közösség igénye is ilyen, főképpen az Ő szeretetében ragadható meg.

A legfontosabb Igék azok így hangzanak ilyenkor fiataloknak, hogy „az Isten szeretet” – az Ő szeretetére számíthatok mindig, Ő ismer engem, én még nem ismerhetem igazán önmagamat, keresem, hogy ki vagyok, de azt tudom, hogy Isten egészen pontosan ismer engem, és nem akarom a kapcsolatom vele semmiképpen sem elrontani. Ezért ebben az életidőszakban, a fiatalokban nagy a készség arra, hogy rendezzék a kapcsolatukat az Istennel. Bűnbánatot tartsanak, hogyha vétkeztek. Az imádságukban gyakran előfordul ez a fordulat, hogy – „Uram te tudod, hogy…”, és megvallja a hitét az Isten iránt, megvallja, hogy mi az, amivel megbántotta az Istent, mert szeretné, hogyha a kapcsolata Istennel bensőséges, kiegyensúlyozott maradjon.

A felnőtt gyülekezeti tagok között nagyon sokan vannak olyanok, akik ilyen módon élik meg a hitüket, hiszen a hívők közössége, az kommuna, ami azt jelenti, hogy közösség. Közös az életünk, közünk van egymáshoz, nincs nekem olyan külön életem, amihez nincs köze senki másnak, hanem olyan közösséget alkotunk mi, akiket Krisztus kiválasztott önmagának, akik megosztjuk egymással az életünket. Ezért valóban jelentősége van minden közösségi hit megélési alkalomnak, vagy hitépítési alkalomnak, a gyülekezet életén belül. Ezért csak javasolni tudom, tanácsolni tudom, hogy mindenki vegyen részt valamilyen kisközösség életében a gyülekezeten belül. Mert a vasárnapi istentiszteleten is közösséget alkotunk, de az inkább tömeg, mintsem olyan embereknek a közössége, akik megosztották egymással az életüket, gondjaikat, örömeiket, és együtt örülnek és együtt sírnak. Szükségünk van ilyen közösségre, és Krisztus ilyen közösségeket teremt az Ő követőiből az egyház nagy közösségén belül.

És végül az utolsó fejlődési szakasz, amiről beszélni szeretnék, már 17-18 éves koridőszakban kezdődik, és elhúzódik egészen az ifjúkorba, huszonegynéhány éves korig.

Erre az időszakra két dolog jellemző: az egyik az egyénieskedés – lám a közösségi hitmegélési módból megint az egyéni hitmegélési mód felé lép tovább a fejlődés.

A másik jellemző az, hogy kritikus ilyenkor a fiatal.

Azt szoktuk érezni egy kicsit megijedve lelkészek, gyülekezetben szolgálók, de szülők is, hogy – „na most érkezett el a gyerekem oda, hogy megszakítja a kapcsolatát az Istennel”. És ezt nagyon szomorúan szoktuk konstatálni, holott lehet, hogy csak arról van szó, hogy szeretne igazi meggyőződésre jutni. Most már nem azért fogad el a fiatal valamit, mert azt hiteles emberek mondták, hanem megkérdezi, hogy ez tényleg igaz, tényleg elfogadható? Erre ráépíthetem az egész életemet? Nem azért fogad el, mert 400 év óta ezt a református kereszténység hirdeti és igaznak találta, hanem csak úgy fogad el dolgokat, ha saját maga is meggyőződhet ezeknek az igazáról. Azaz kétkedő kérdéseket tesz fel, ami megijeszt bennünket, de nem azért kételkedik, mert ő meg akarná szakítani a kapcsolatát az Istennel, hanem azért kételkedik, mert igazi bizonyosságra akar jutni. Ha ilyen jóhiszeműen nézünk a fiatalok kételkedésére, akkor belemegyünk a kétkedő kérdéseikbe, és készek vagyunk beszélgetni velük ezekről a kérdésekről, és nem pedig azt mondjuk rögtön, hogy ilyet egy hívő ember nem kérdez. Nem, a hívő ember minden kérdést feltehet, a leghajmeresztőbb kérdést is megfogalmazhatja, ha ezt azért teszi, mert bizonyosságra akar jutni. És biztatnunk is kell, hogy addig ne hagyja abba a kérdezést, amíg Isten bizonyosságot nem ad a lelkébe, szívébe. Persze túl kell jutni ezen a kétkedő időszakon, de az érett hit, a nagykorú hit a kétkedés időszakán túl van, nem pedig innen. Tehát nem jó az, hogyha visszatessékeljük a fiatalt egy korábbi hitmegélési módba, mondván azt, hogy veszélyes vizekre evezel – persze ezek veszélyes vizek, ezt hozzá kell tenni –, mert a kétkedésből aztán lehet, válhat ateizmussá az ő viszonyulása Istenhez, istentagadássá, vagy egész életen át tartó küszködés az Istennel vagy harc Isten ellen. De, és éppen ezért krízist jelent az ember életében ez az időszak, de mégis jobb, hogyha a kétkedésen át jut el a bizonyosságra, mint az, hogyha nem is engedjük meg, hogy feltegye a legfontosabb kérdéseket.

A kritika utáni kételyeket is kiállt, gyötrődéseket is megharcolt hit lesz igazán megacélosodott, kipróbált hitté. És a korábbi fejlődési szintek tapasztalatai, mint építő kövek szépen beleépülnek ebbe az érett, nagykorú hitbe, és ezek értékes építőkövekként jelennek majd meg.

Visszatekintve, az érett hitből a korábbi fejlődési szakaszok hitmegélési módjaira, azt kell mondanunk, hogy a korábbiak sem kisebb értékűek, mint a nagykorú hit, ahogyan egy gyermek élete sem kisebb értékű, mint egy felnőtté. Pusztán az különbözteti meg a felnőtt életét a gyermekétől, hogy a gyermek életében fejlődés van, a gyermek élete bizonyos érettség felé tart. Ugyanígy van a hit vonalán is. Növekedésnek lennie kell, ez nem jelenti azt, hogy értéktelen az, amiben most vagyunk. Pál apostol többször is felhívja a figyelmünket, hogy becsüljük meg azt a hitet, amiben éppen most valaki van, és tekintsük nagyon értékesnek, és biztassuk a növekedésre, mert a növekedés nagyon fontos a hitéletünkben. Ha az elmarad, az aggodalomra okot adó tény. Ezért mondja Péter, hogy – „növekedjetek a kegyelemben, és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunk ismeretében”.

Köszönöm a figyelmet.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |