| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Hitvallás

Lekció: Márk 16:14-20

¹⁴Végül pedig megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket, keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt.

¹⁵Ezután így szólt hozzájuk: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.

¹⁶Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.

¹⁷Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak,

¹⁸kígyókat vesznek kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.”

¹⁹Az Úr Jézus pedig miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült.

²⁰Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.)

Textus: 1Tim 6:12-16

¹²Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál, amelyről vallást tettél szép hitvallással sok tanú előtt.

¹³Meghagyom neked az Isten színe előtt, aki életet ad mindennek, és Krisztus Jézus színe előtt, aki Poncius Pilátus előtt bizonyságot tett azzal a szép hitvallással,

¹⁴hogy tartsd meg a parancsolatot szeplőtelenül, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenéséig.

¹⁵Ezt a maga idején megmutatja majd a boldog és egyetlen Hatalmasság, a királyok Királya és uraknak Ura.

¹⁶Övé egyedül a halhatatlanság, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat: övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom. Ámen.

Kedves Testvéreim!

Mai Igénk központi fogalma a hitvallás. Az Ige szerint ezt tette Jézus Poncius Pilátus előtt, megtette ezt a levél címzettje, Timóteus is sok tanú előtt, és levonhatjuk a következtetést magunkra nézve, mely szerint nekünk a nagyerdei gyülekezet tagjainak is mindenkori kötelességünk vallást tenni keresztyén hitünkről. Meg is szoktuk ezt tenni, amikor istentiszteleti liturgia keretében, sákramentumok kiszolgáltatásakor elmondjuk közösen az egyetemes keresztyén egyház hitvallását, az Apostoli Hitvallást, ahogyan tenni fogjuk a mai Úrvacsora keretében is, de ez történik a konfirmáció alkalmával is, mikor a konfirmandusok a Heidelbergi Káté kérdés-feleletei segítségével megfogalmazzák, hogy mit hiszünk református keresztyénként, mi keresztyén hitünk tartalma és lényege, vagy ha nyitott sírnál kell megállnunk, akkor sem maradhat el hitünk megvallása.

Feltevődik azonban a kérdés, hogy ezeken túl hol és mikor van szükség arra, hogy megvalljuk hitünket mások előtt. Felvetődik a kérdés, hogy a hitvalló őseink által pontosan megfogalmazott, teológiailag alaposan végiggondolt hitvallásokon túl meg tudjuk-e egyáltalán fogalmazni hitünket saját magunk számára, vagy éppen mások előtt. 

Három kérdést vizsgáljunk meg ezzel kapcsolatban mai Igénk tükrében.

Miért, mi okból hiszünk?

Talán ez az első és legalapvetőbb kérdés, amit fel kell tennünk magunknak ahhoz, hogy hitelesen meg tudjuk fogalmazni és meg tudjuk vallani hitünket. Mi az oka, eredete annak, hogy most hivő keresztyénnek tartjuk magunkat? A válasz egyszerű: azért hiszünk, mert valamikor, valahogyan hitre jutottunk. Valamikor Isten megszólított, elhívott bennünket, és megtértünk Ez a megtérés pedig olyan változást okozott életünkben, olyan felismerést, bizonyosságot, reménységet adott nekünk, mely által most elmondhatjuk magunkról: hiszünk. Ennek persze sokféle útja, módja lehet, és talán ahányan vagyunk, annyiféle hitre jutásról tudnánk beszámolni. Van, aki konkrét élményhez, Igéhez, esetleg időponthoz tudja kötni megtérését, akár csak a levél szerzője Pál apostol. Vannak azonban olyanok is bizonyára, akiknek hite hosszabb érési folyamat eredménye, mely valamikor elkezdődött. Talán sokan „beleszülettek” az egészbe, és most éppen a hitben járás valamely stádiumában vannak. Ennek a modellnek felel meg talán Timóteus is, akinek anyja és nagyanyja is keresztyén volt, de azért neki magának, egyénileg is szükséges megharcolni a hit nemes harcát ahhoz, hogy aztán hitvallását kimondhassa.

Miért hihetünk, miért mondhatjuk hívő embereknek magunkat? Azért mert megajándékozottak vagyunk. A hitre jutás ajándék, egy jó adomány, amely a fentről, a világosság Atyjától érkezett hozzánk. Ajándék, mely gyökeres változást hozott az életünkben. Nagyon fontos, hogy tisztán lássuk életünknek ezt az eseményét. Hitvallásunk meghatározó eleme az, hogy tudom, ismerem azt a történetet, eseményt, ahogyan Isten beleavatkozott az életembe.

Ha hitvallásunkat megelőzi az, hogy tudatosítjuk magunkban a megtérésünk élményét, vagy a folyamatát, akkor megvalósulhat az, hogy nem üres szavak sora, vagy bemagolt szövegek felmondása lesz a hitvallásunk, hanem valóban személyes bizonyosság, meggyőződés. A hitvallás ugyanis csak akkor tölti be funkcióját, ha az tényleg a sajátunk, ha valóban érintettek vagyunk. Igaz ez azokra a hitvallásokra is, melyeket magunk fogalmazunk meg, és azokra is, melyeket eleink fogalmaztak meg, és adnak ma a szájunkba. A megtérés csodás élménye, vagy a hitre jutás küzdelmekkel teli folyamata, ahogy Igénk mondja a „hit nemes harca” alapozza meg hitvallásunk hitelességét. A személyes érintettség segít velünk kimondatni mások előtt bátor hitvallásunkat.

MI okból hiszünk? Mert hitünket megelőzte egy hívás, ha úgy tetszik az elhívás. „Ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál” -mondja az apostol Timóteusnak. Az életünkbe belépő Isten hívása ez, amely személyesen nekem szól, amely az én kérdéseimre ad feleletet, az én bűneimre ad bocsánatot, az én reménytelenségemben ad reményt, nekem kínál kegyelmet.  Ezt csak hittel lehet megragadni, és csak hitvallásban lehet szavakba önteni. Timóteus is hitvallásban fogalmazza meg, hogy az Isten őt elhívta, megváltotta, és örök életet ígért neki. A hitvallás a hitben való járásunknak, a hitünk útjának mérföldköve, és a hit nemes harcában megerősítő, és védelmező fegyverünk.

Második alapvető kérdésünk az lehetne: Mit hiszünk? Ez a kérdés talán a legkönnyebb és a legnehezebb egyszerre. Ha körkérdés lenne, és mindenkinek röviden meg kellene válaszolnia, akkor azt hiszem sokféle válasz születne. „Hiszek Istenben”, „hiszek Jézus Krisztusban”, „hiszem a holtak feltámadását”, „hiszem az örök életet”… és még sorolhatnánk. És ez mutatja egyrészről, hogy könnyű a választ megadni, hiszen nagyon hamar, és nagy magabiztossággal meg tudjuk nevezni hitünk tárgyát. Mutatja azonban azt is, hogy nem könnyű megfogalmazni, mert a rengeteg válasz közül talán mindegyik helyes ugyan, de egyikkel sem tudok kifejezni mindent, amit a hitem tartalmaz. Nem véletlen, hogy egyes teológusok több kilónyi dogmatikai fejtegetést hagytak maguk mögött, nem véletlen, hogy annyi felekezet van, akik mind keresztyénnek, Krisztushoz tartozónak vallják magukat, nem véletlen, hogy csak a református egyháznak sem egy darab hitvallása van, hanem több hitvallási irat együttesen próbálja megfogalmazni, hogy mit hiszünk. Nem tudunk úgy fogalmazni, hogy ne hagyjunk ki semmit. Pál apostol is több mindent megemlít felolvasott Igénkben: beszél örök életről, életet ajándékozó Istenről, láthatatlan Istenről, eljövendő Krisztusról. Ezek is mind-mind hitünk részei, hitünk tartalma, de közel sem minden. Még Pál összes leveléből sem állíthatnánk össze egy hiánytalan hitvallási iratot.

Mit hiszünk tehát? Noha egzakt és minden igényt kielégítő válaszunk nem lesz, ami mindent lefed. Sőt talán vannak hitismereti hiányosságaink, bibliaismereti deficitünk, amit nyilván orvosolnunk kell, de azt hiszem a legfontosabb, hogy mindig legyen biztos válaszunk, ahogyan volt Pálnak, és Timóteusnak is. Soha ne kelljen gondolkodni a válaszon, hanem miután megtérve megtapasztaltam, felismertem valamit, (ill. megismertem valakit) tudjam hitelesen képviselni, hogy mit hiszek, tudjam megfogalmazni hitem tartalmát.

Vagyis valljuk meg betegségünk idején, hogy Isten a gyógyítás Istene és az élet-halál Ura, valljuk meg a gyász idején, hogy Isten a vigasztalás Istene, és Krisztus feltámadott Úr, valljuk meg örömeink idején, hogy jó az Úr, és örökké tart szeretete. Harcoljuk meg a hit nemes harcát azért, hogy minden élethelyzetben tudjuk, hogy mit is hiszünk. Sokszor úgy kerülünk hitvallási helyzetbe, hogy nem is számítunk rá, nem készülhetünk fel előre, nem lapozhatjuk fel a II. Helvét Hitvallás odaillő fejezetét, hanem biztos tudatában kell lennünk annak, hogy mit hiszünk. Nem véletlenül használja Pál apostol a harc kifejezést, a hadakozás képét, hiszen készenlétben kell lennünk. Timóteusnak is komolyan fel kellett vérteznie magát, ahogyan olvashatunk is mai textusunk előtt tévtanítókról, pénzimádókról, a szóharc betegségében szenvedőkről. Ahogy az egyik bibliamagyarázó megfogalmazta: A hit nem nyugágy, nem hintaszék, hanem hadüzenet a hitetlenségnek, a Sátánnak, a világnak, a bűnnek és önmagunknak. A hit tehát harc, de nemes, és szép harc. A hitvalló embereknek pedig nem kisebb ígéretet adott a mi Urunk, mint amelyet a Máté evangéliumában olvasunk: „Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt...”

A harmadik alapkérdés pedig átvezet minket a gyakorlat világába. Ez a kérdés így szól: Hogyan hiszünk? Ebben is sokfélék vagyunk, sokféle kegyességet képviselünk. Egy azonban biztos, hogy életünkkel, szavainkkal, tetteinkkel képviseljük a hitünket, pontosabban azt, akiben hiszünk. „Meghagyom neked az Isten színe előtt, … hogy tartsd meg a parancsolatot szeplőtelenül, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenéséig.” Mert amíg itt e földön járunk, minden tettünk a hitvallás felelősségével kell, hogy végbemenjen. Isten parancsát megtartva tudjuk legjobban azt képviselni, aki küldött minket. Isten Igéjét szem előtt tartva nem csak szóban tehetünk hitvallást, hanem életünk egészével. Keresztyénként, azaz „Krisztushoz tartozva” élni annyit tesz, mint mindent rá nézve, mindenben rá mutatva, őt képviselve és róla hitvallást téve élni az éltet. Talán nem kell ismételni azt sem, amely a gyülekezeti napok előadásaiból is kiderült, hogy a hitre való nevelésben mekkora szerepe van annak, hogy a hitünk látszik.

A lekcióként felolvasott evangéliumi részlet is arról a tanúskodik, hogy a hit látható. „Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik (olvassuk Márknál): az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.” Ez a felsorolás nem más, mint az első gyülekezetek tapasztalata, hitvalló emberekkel kapcsolatban. Az első keresztyének tapasztalata arról, hogy a hitnek jelei vannak, amelyek a feltámadott Krisztus hatalmáról tanúskodnak, róla tesznek vallást. A hétvégén a gyülekezet fiataljaival egyházmegyei ifinapon vettünk részt, ahol arról hallottunk, hogy még egy kamasz életén is visszatükröződhet az Isten dicsősége, bárkit felhasználhat az Isten arra, hogy rajta keresztül mutatkozzon be a világnak.

Milyen megtapasztalása van környezetünknek, családunknak, munkatársainknak, szomszédainknak a hitünkről? Vannak-e látható jelei hitünknek, megnyilvánul-e Krisztus hatalma cselekedeteinkben? Vegyünk példát Pálról, Timóteusról, az apostolokról, hitvalló őseinkről, hogy rajtunk is visszatükröződjön az Isten dicsősége.

Mert végezetül még valamire felhívja a figyelmünket Pál Timóteushoz intézett buzdítása. Nevezetesen arra, hogy a hitvallás egyben mindig Isten dicsőítése, doxológia is kell, hogy legyen. Ha hitvallásomban felismertem, hogy Isten mindenek Teremtője, hogy Jézus Krisztus minden ember Megváltója, a Szentlélek pedig jelenlétével Megszentelője életünknek, akkor nem maradhat el az sem, hogy dicsőítem a Szentháromság Istent, ahogyan Pál is teszi, amikor levelében írja: „övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom”.

Csak arról érdemes ugyanis vallást tenni, aki egyben dicséretre is méltó. Sokféle hitet kínál a világ, de egyikről sem mondható el az, hogy övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom.

Legyen tehát életünk a Szentháromság Isten dicsőségét hirdető hitvalló élet. Most az úrvacsorai közösség különösen is jó alkalmat kínál arra, hogy végiggondoljuk, miért hiszünk, mi az, amit hiszünk, és hogyan hiszünk! Azaz emlékezzünk vissza megtérésünk élményére, hitre jutásunk útjára, elevenítsük fel azokat a hittartalmakat, amelyek választ adnak életük nagy kérdéseire, és törekedjünk arra, hogy életünk hitvallása által láthatóvá váljék Istenbe vetett hitünk. Ezeket végiggondolva pedig keressük annak lehetőségeit szóban és tettben egyaránt, hogy Timóteushoz hasonlóan sok tanú előtt „szép hitvallást” tehessünk életünkben és életünkkel. Isten adja, hogy így legyen, akié a „tisztelet és az örökkévaló hatalom.” ÁMEN

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |