| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Generációról generációra

Lekció: 5.Móz. 6,1-12

¹Ezek azok a parancsolatok, rendelkezések és döntések, amelyekről azt parancsolta Istenetek, az ÚR, hogy tanítsam meg nektek; ezeket teljesítsétek azon a földön, ahová átkeltek, hogy birtokba vegyétek.

²Féld Istenedet, az URat, és tartsd meg minden rendelkezését és parancsolatát, amelyeket én parancsolok neked, te magad, a fiad és unokád, életed minden napján, hogy hosszú ideig élhess.

³Hallgasd meg, Izráel, tartsd meg és teljesítsd ezeket, hogy jó dolgod legyen, és igen megsokasodj a tejjel és mézzel folyó földön, ahogyan megígérte neked atyáid Istene, az ÚR.

⁴Halld meg, Izráel: Az ÚR a mi Istenünk, egyedül az ÚR!

⁵Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!

⁶Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked.

⁷Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!

⁸Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon.

⁹Írd azokat házad ajtófélfáira és kapuidra!

¹⁰Amikor bevisz téged Istened, az ÚR arra a földre, amelyet esküvel ígért atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, és ad neked nagy és szép városokat, amelyeket nem te építettél, ¹¹minden jóval telt házakat, amelyeket nem te töltöttél meg, és megásott kutakat, amelyeket nem te ástál, szőlőket és olajfákat, amelyeket nem te ültettél, mégis ehetsz róluk jóllakásig, ¹²akkor vigyázz: ne feledkezz meg az ÚRról, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából!

Textus: 1Jn. 2,12-14

¹²Írok nektek, gyermekek, mert megbocsáttattak bűneitek az ő nevéért.

¹³Írok nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van. Írok nektek, ifjak, mert legyőztétek a gonoszt.

¹⁴Írtam nektek, gyermekek, mert ismeritek az Atyát. Írtam nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van. Írtam nektek, ifjak, mert erősek vagytok, és Isten igéje lakik bennetek, azért legyőztétek a gonoszt.

Örökség. Valami, amit szüleink, nagyszüleink hagynak ránk. Általában a fizikai dolgok jutnak eszünkbe, ingatlan, és ingóság, a kellemetlen hagyatéki tárgyalásról nem is beszélve. Aki már kicsit előrébb jár a korban, vagy beteg, gyakran végrendeletet készít, hogy így adja tudtul végső akaratát, rendezze élete végén a dolgait. Talán épp azért, hogy tiszták legyenek a körülmények, segítse a hátramaradók dolgát. Az örökség azonban minden esetben jóval több, jóval gazdagabb. Senki sem csupán fizikai dolgokat hagy maga után, hanem nagyon sok olyasmit, amire talán nem is gondolunk, de mégis a miénk. Ilyenek a családon belüli szokások, hagyományok, az, ahogy egymással viselkedünk és beszélünk. Egy életre meghatározhatja gyermekink életét, hogy otthon milyen példát láttak, róluk hogyan vélekedtek, milyen helyük volt az életünkben. Elgondolkodtató ez, mert ahogy van, aki anyagiakban sokat, más kevesebbet tud hátra hagyni, ugyanígy van ezen a területen is. Van, aki gazdag örökséget ad tovább, olyat, amely a szeretetről, hűségről, önzetlenségről, összetartásról szól, de előfordulhat, hogy épp ellenkezőleg, valaki a félelmet, a büntetéstől való félelmet, a korlátokkal való folyamatos harcot, az érzelmek kimutatásának veszélyességét kapja örökül. Jó időről-időre megállni, és megvizsgálni, hogy mik is azok az életünkben, amelyeket kaptunk, amelyek észrevétlen örökségként identitásunkká váltak, és mik azok, amelyeket mi adunk tovább gyermekeinknek, mert ezen a téren nagyon nagy a felelősségünk.

Különösen, hogy nem csupán anyagi, hagyománybeli, viselkedésbeli sémákat hagyunk örökül, hanem lelkieket is. Erről szólt az előbb felolvasott vers is Arany János tollából. A költőnek egykor fontos volt, hogy mit ad át gyermekének. Egyrészt a név becsületét, a tisztességgel végzett munka örömét, de legfőképp a hitet, amely áthatja a legnehezebb időket is, amely segítséget és reménységet jelent a legnehezebb időkben is. Mi mindent adunk át a következő generációnak? Mi a mi örökségünk egyrészt egyénként, szülőként, nagyszülőként, tanárként, de gyülekezetként is? Ahogy bennünket meghatároz eleink viselkedése, élete, ugyanígy, a mi életünk, szavaink és tetteink hatással lesznek azokra, akik most fiatalok közöttünk, vagy épp kisgyermekként szaladgálnak a lábunknál. Hatással van, amit látnak, de az is, amit nem.

Éppen ezért szólítja meg az idős János apostol is a gyülekezet egészét, mint „gyermekeket”, és azon belül is az idősebbeket és az ifjabbakat is. Az, hogy hogyan élem meg a hitem a hétköznapokban, nagyban függ attól, amit láttam, hallottam, és amit átéltem. Nincs olyan, hogy hit csak úgy magától. Ahogy azt a gyülekezeti napok előadásain is hallottuk, a hit folyamatosan alakul, változik, ahogy én is fejlődöm, változom, és át-, meg átszövik tanult elemek, illetve alakítják a megtapasztalások.

Elég csak az elmúlt évtizedekre gondolni, és a hatására. Nézzük meg, hogy a mai középgenerációnak, és az azóta felnövőknek már mennyire nem egyértelmű az, hogy kicsoda Isten, mit jelent rá nézve élni, dönteni! Nem tanulták már meg, sokan már nem is látták, sőt azt hirdették nekik, hogy az egész butaság, a gyengékre jellemző, akiknek kapaszkodó kell. Az már egy másik kérdés, hogy hány és hány összetört élettel találkozunk pont ezért, mert az élet nagy próbáinál oly könnyen kiderül, hogy önmagunk kevesek vagyunk, és ha minden inog, akkor már a mi lábunk sem áll olyan biztosan.

Nem véletlen, hogy az Ószövetségben folyamatos a felszólítás arra, hogy az ifjabb generációknak beszélni kell Isten dolgairól, tanítani kell őket, és emlékezni. A legkorábbi időkben ez még természetes módon folyt, és ennek kifejeződése az Isten áldása volt, amelyet apák adtak át a fiaknak a Kánaán pusztáiban való vándorlás során. Ábrahám, Izsák és Jákób fiai átélték, hogy mit jelent áldás részesévé válni, vezetve lenni Isten Lelke által, rá támaszkodni a nehéz időkben.

Később, az Egyiptomból való szabadulás után Isten parancsa volt, hogy az idősebbeknek tanítani kell az ifjabb generációkat arra, hogy szabadító Istenük van. Emlékezni kell újra és újra, hogy mindent Tőle kaptak, hogy Rá lehet támaszkodni, hogy Ő hűséges és féltőn szerető. A gyerekek belenevelődtek az ünnepi rítusok által az Istennel való közösségbe, hiszen aktív részesei voltak annak. A legkisebb gyermek feladata a kérdezés mind a mai napig, amire a családfő válaszol, és elmondja a szabadítás történetét. A családi ünnepeknek liturgiája van, tele szimbólummal, amely jóval túlmutat jelentésében a szavakon. A gyerekek maguk jutottak el felnőtt korra odáig, hogy nekik olyan Istenük van, akivel jó együtt lenni, akit valóban imádtak és tiszteltek, akinek a házába örömmel mentek, és élvezték, ha hittestvéreikkel közösségben lehetnek. Apák ezt a szellemi-lelki örökséget adták tovább a gyermekeiknek. Nézzük meg, hogy a hívő zsidó családokban ez mind a mai napig milyen erőt jelent, milyen erős identitást ad, közösséget, amely örömben együtt vigad, bajban megtart és támogat, és mindezt Istenre nézve teszi.

A mi életünket is a szabadító Istenbe vetett hit határozza meg. Ahogy a múlt héten hallottuk, fontos annak megharcolása, megvallása, megélése, hiszen amit hiszek, az ki fog hatni a hétköznapjaimra. Ezért is ír az öreg apostol a hit alapelemiről a gyülekezet tagjainak: a bűnbocsánatról, az Istenismeretről, a bűnnel való küzdésről.

A bűnbocsánat jóval több, mint Isten kegyelmének, szeretetének megnyilvánulása. A bűnbocsánat arról szól, hogy Isten odalépett az emberhez Jézusban. Jobban mondva, odalép énhozzám. A bűnbocsánat mind a mai napig történés, amely az Igehirdetés által lesz személyes a hallgatók életünkben, amelynek hatása van múltunk értékelésében, illetve a jelenünkre és a jövőnkre nézve. Miért? Azért, mert Jézus megismerni nem elegendő megismerni értelmi síkon. Ő vele a személyes kapcsolat nagyon döntő. Vele igazi közösségben élhet a mindenkori ember. Ezzel ugyan együtt járhat előzőleg, vagy épp utólag az ismeret, de azt, hogy én személyesen azt mondom, hogy ettől kezdve Istennel akarok járni, azt nem lehet helyettesíteni semmivel.

Emlékszem, hogy jó hittanosként és ifisként éveken át azt gondoltam, hogy hívő keresztyén vagyok, amíg egyszer Isten megszólított, és rá kellett döbbenjek, hogy én addig nem ismertem Őt. Tudtam akkor, hogy valóságosan nekem szól a szava, hogy a halála értem és miattam történt, hogy én voltam az, akinek utána ment, akinek át akarja formálni az életét, akit megszabadított félelmekből, gátlásokból, szorongásból, bűnből, és tudtam, döntenem kell. Vagy vele akarok ezentúl továbbmenni, vagy nélküle, de kicsit ide, kicsit oda, nem lehet többé. Ez az a döntés, amelyet senki nem kerülhet el, mert ez van a későbbiek során hatással az életére. Ugyanakkor az az ismeret, amelyet Istenről szereztem, azóta is folyamatosan bővül. Elsősorban nem csupán azért mert a teológián sok-sok könyvet végigolvastam és levizsgáztam, hiszen arra szinte bárki képes, hanem azért, mert az Istennel való járásban újabb és újabb mélységeit ismerhettem meg az Istennel való kapcsolatnak.

Hasonlóan van ez az életben is. Hiába van valakiről rengeteg információm, tudjuk kitéve-betéve az életrajzát, nem mondhatjuk, hogy ismerjük, amíg nem találkoztunk, beszélgettünk, töltöttünk el együtt időt. Isten igazi megismeréséhez is idő kell. Ez az, amiben az idősebbek koruknál fogva talán előrébb tarthatnak a fiatalok generációinál. Nekik már általában nagyobb a hittapasztalatuk, hiszen végigharcolták az életüket, sok-sok nehézséget, döntést, tudatosan felvállalva Krisztust.

Erről beszél az apostol is az ifjaknak. Győztesek vagyunk Jézus áldozata és feltámasztatása által, hiszen megbocsáttattak bűneink általa, de hamis illúzió azt gondolni, hogy azzal minden véget ért. Minden kor hívő népe küzdött. A levél keletkezése idején a tévtanítókkal, később azokkal, akik üldözték a keresztyéneket, de évszázadokon át folyt a harc az elintézményesedéssel, hogy megszokottá, természetessé, és egyben lapossá vált a hitélet. De lehet beszélni a reformáció idejéről, vagy épp a hitbeli megmerevedés időszakairól. Hívőnek lenni minden időben harcot jelent, közösségileg, egyházként és gyülekezetként, de egyénként is egyaránt. Hiszen újra és újra önmagam feladását jelenti, azt, hogy odateszem magam Isten kezébe, és engedem, hogy vezessen.

Pár héttel ezelőtt az egyik fiatalabb presbiterünk felesége tartotta az egyik ifi alkalmát. Arról beszélt, hogy ő hogy élte meg azt, hogy Isten megszólítja, hogyan is volt az a folyamat, hogy valóban a kezébe helyezte az életét, gyülekezetet, közösséget talált. Aztán kicsit játszottunk. Körbeálltunk egy gyertya fényénél, és amikor valaki úgy érezte, lefeküdt egy takaróra, a többiek pedig felemelték. Fantasztikus élmény volt, ahogy a „Tied a dicsőség” című ének hangjaira kezek sokasága egyre magasabbra és magasabbra emelte az embert, és kitartotta. Egy-egy pillanatra ott volt a kísértés, hogy jobb lenne megmozdulni, mi van, ha leejtenek, de belül érezte az ember, hogy itt most bízni kell, nem izegni-mozogni. És valóban, a kezek biztosan, erősen fogtak mindenkit. Olyan ez, mint a kegyelem. Bele merem tenni az életem Isten markába? El merem hinni, hogy Ő valóban tart, akkor is, amikor ingatagnak érzek mindent? Ha ismerem Őt, ha tudom, ki az, aki tart, akkor nem fogok felpattanni, nem akarok mindent „majd én”, hanem engedem, hogy magasba emeljen, az Ő dicsőségébe.

Ezért fontos megismerni az Urat. Valóban annak, aki Ő. Mindenek előtt Atyának, aki gondoskodik, akihez nagyon-nagyon szoros kötelék fűz, akihez oda lehet menni. Illetve a kezdetektől fogva valónak, megváltozhatatlannak, annak, aki „tegnap, ma, és mindörökké ugyanaz”, aki „aki van, és aki volt, és aki eljövendő,” vagyis a megváltónknak, szabadítónknak, Jézusnak, aki olyan emberek között járt és élt, mint mi. Akik között volt öreg, és fiatal, beteg és egészséges, szomorú és nagyon boldog, erős hitű, és kereső, tanult, és tanulatlan, férfi és nő. Mindenféle ember.

Pontosan úgy, ahogyan az egyházban azóta is mindenféle ember van. A mi gyülekezetünk is nagyon sokszínű. János se véletlenül szól az atyáknak, és a fiaknak. Minden generációnak megvan a helye Isten népe között. Több nemzedék él a gyülekezetekben: a fiatalok, a felnőttek és az idősebbek. A nagyszülők, szülők és gyerekek. A legtöbb családban is így van, ha nem is élnek együtt a különböző generációk már.

Az öregek szerepe az örökség őrzése. Az ő kezükben még gyakrabban kinyílnak régi imádságos könyvek, hallgatják kazettán az igehirdetéseket. A gyülekezetekben ők vannak a legtöbben. Nálunk is közülük vannak legtöbben a padsorokban, akkor is, ha minden generáció jelen van. Tanulságos az idősebbek hűsége Egyházhoz, Istenhez. Közülük van a legtöbb úrvacsorázó, s elgondolkodtató, hogy jövedelmükhöz képest legtöbbet ők áldoznak az egyházért.  Egyházunk múltját képviselik ők, amely több évszázados.

            A középkorúak szerepe a mával való kapcsolat. Ők azok a gyülekezeti tagjaink, akik nem engedik, hogy élettől idegen hely legyen a templomunk. Mindazt a tapasztalatot, azt a világot, ami körülveszi őket családban, munkahelyen, társadalomban magukkal hozzák az istentiszteletre. S így, mai lélekkel hallgatják az igehirdetést. Mai látással szólnak hozzá a gyülekezet életének alakításához, felelős tisztségeket töltenek be presbiterként és mindenféle munkatársként közöttünk. Látom, hogy amikor pedig kilépnek a templomból, magukkal viszik hétköznapjaikba, otthonukba és munkájukba mindazt a tanácsot, erőt, szeretetet, reménységet, amit kaptak az istentiszteleten.

            A fiatalok szerepe a kérdezés. Közöttük szolgálva látom, hogy ők semmit sem vesznek  megszokottnak az egyházban. A gyermek világra táruló, ámuló kíváncsiságával, az ifjúkor kritikus érzékével fogadják szavunkat. Nem elégednek meg tekintélyi feleletekkel. Csak meggyőző, a tudományos világképpel megegyező és életünkkel bizonyított válaszokat adhatunk kérdéseikre. Megérzik szeretetünket is, vagy annak hiányát. Azt, hogy az életre felkészülésükben, szárnypróbálgatásukban, útkeresésükben megértéssel állunk-e melléjük, vagy felülről mondott, kioktató beszéddel, vagy magatartással? Mindenre való rákérdezésük éppen abban segíti az egyházat, hogy életközeli módon újra végiggondoljuk tanításainkat, kegyesség gyakorlásunkat.

            A gyülekezetünkben mindenki otthonra lelhet, és mindenkinek van helye, és szerepe. Jó látni, hogy ilyen az Isten országa nyitva mindenki számára. Hogy olyan Istent ismerhetünk meg, Aki Atyánk, szabadító Urunk, aki személyesen ismer bennünket. Aki velünk van a hétköznapok harcaiban, és győzelmed ad számunkra, akár mennyi idősek vagyunk is, ha Vele járunk. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |