| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Küldd el világosságodat!”

Lekció: Zsoltárok 43.

Szolgáltass nekem igazságot, Istenem, és pereld peremet a hűtlen néppel szemben! Az alattomos és álnok emberektől ments meg engem!

Hiszen te vagy oltalmazó Istenem, miért taszítottál el engem? Miért kell gyászban járnom, miért gyötör az ellenség?

Küldd el világosságodat és igazságodat: azok vezessenek engem! Vigyenek el szent hegyedre és hajlékaidba, hogy eljussak Isten oltárához, Istenhez, akinek ujjongva örülök. Hadd magasztaljalak hárfával, Isten, én Istenem!

Miért csüggedsz el, lelkem, és miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!

Textus: Róma 13,11-12

 „…mert tudjátok az időt, hogy itt van már az óra, amikor fel kell ébrednetek az álomból. Hiszen most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk: az éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van. Tegyük le tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit.”

Sötétség.

Sokszor sötétség van körülöttünk. Talán hosszan sorolhatjuk álmatlan éjszakák rossz élményeit. Hosszú utakat, amikor az autó fényszórója által megvilágított néhány métert láttuk csak tisztán. Áramszünet, amikor ijedten, és lázasan keresünk valamilyen fényforrást, hogy folytathassuk dolgunkat.

Sokszor sötétség van nem csak körülöttünk, de bennünk is. „Elménket, értelmünket, lelki sötétség fogta bé” – mondják az ének sorai. Szellemi és lelki értelemben is átéltük már a fénytelenség állapotát. Rossz érzés ez, amelytől félünk. Nem szeretünk sötétben tapogatózni. Nem szeretünk sötéten bámulni, amikor világosan kellene látnunk a helyzetet. Nem jó, ha sötét gondolataink támadnak olyannal szemben, akit szeretünk.

És sötétség uralja sokszor a világ folyamatait is. A sötétség erői tombolnak a történelemben, félnünk kell a terrorizmustól, híradóban olykor háborúkról hallunk. Fenyeget a természet pusztulásának égető problémája, és a tudomány és technika sokszor sötét hatalmak szolgálatában állnak, népbetegségek, melyek a sötét középkort idézik meg.

Sötétség körülöttünk, sötétség bennünk, és sötétség általunk. Szomorú tapasztalat ez, amely néha a felszín alatt meglapulva alig-alig látszik csupán, de néha ordít a sötétség, és félelmet, reménytelenséget kelt. Nem marad más, mint együtt kiáltani a zsoltárossal: „Küldd el világosságodat!”

A felolvasott ige megnyugtató választ ad: „az éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van.” Ez az Advent örömüzenete. Az hogy a világban tapasztalható sötétség nem egyre nagyobb uralomra tesz szert, teljesen ellehetetlenítve az emberek életét, hanem múlik. Múlik az éjszaka, múlik a sötétség, és lassan átadja helyét a közelgő világosságnak.

Ez a folyamat a keresztyén ember adventi reménysége. Ez a tudat a keresztyén ember támasza ebben a sokszor sötétnek tűnő világban. Mert mi tudhatjuk, hogy nem egyre sötétebb lesz, hanem egyre világosabb.

Sokakat izgat a kérdés: Mit hoz a jövő?

Feltesszük a kérdést, pedig tudjuk, hogy szinte automatikusan a „nem tudjuk” felelet érkezik rá. Néha kegyességi igényeinket is kielégítve az „Isten tudja” feleletben nyugszunk meg látszólagosan, de valójában ez is csak a „nem tudjuk” szinonimája.

Mit hoz a jövő? Mondják sokan, és kutatják a horoszkópokat, vizsgálják a jelen folyamatait. Meg akarják ismerni az ismeretlent, tisztán akarják látni a homályosat, birtokolni akarják, ami nem az övék, megnyugtató válasz azonban nem érkezik, sőt az ismeretlen titka inkább félelmet kelt. És megint csak oda jutunk: Nem tudjuk!

Úgy gondolom, a keresztyén ember számára nem az ismeretlenbe mutat ez a kérdés. Sőt egy adventi kérdés ez, amelyre konkrét választ ad a Szentírás. Hiszen a felolvasott ige a jövőről szól, mégis így kezdődik: „…mert tudjátok az időt…” Mert keresztyén emberként azt mondhatjuk, a jövő nem ismeretlen. Hiszen a jövő útja Isten ígéreteivel van kikövezve. A jövő számunkra nem ismeretlen, nem névtelen, nem alaktalan, hanem egy konkrét személy: Jézus Krisztus. Ő a kezdet és a vég, aki van, aki volt, és aki eljövendő. Őrá várunk. A világosságra, amely a sötétségben fénylik. És bár a sötétség nem akarja befogadni, ahogy telik az idő, úgy múlik a sötétség is. A nappal, már egészen közel van…

Jézus már járt egyszer itt a földön. Ennek megünneplésére, az erről való megemlékezésre készülünk a most kezdődő adventtel.  Jézus megszületése mégsem egy mindent elborító világosság volt, amely helyrehozott mindent, hanem csak egy fényes betlehemi csillag a sötét éjszakában. Ez a világosság nem megszüntette a sötétséget, hanem annak ellenére, hogy a sötétség nem fogadta be, fénylett. „A nép amely sötétségben jár, nagy világosságot lát” – írja Ézsaiás próféta. Van, aki tényleg meglátta, és megváltozott az élete, van, aki észre sem vette, és sötétségben maradt. De ami a legfontosabb, hogy ekkor indult el egy folyamat, ami mindmáig tart. Krisztussal indult el a sötétség elmúlásának, és a világosság uralomátvételének időszaka: „éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van”.

Még nincsen itt egészen, de már közel van. Az advent addig tart, amíg egészen világos nem lesz. Az advent ugyanis nem a karácsonyra tekint, hanem az Eljövendőre, akinek a neve: Jézus Krisztus. János írja evangéliumának elején: „Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosított minden embert, ő jött el a világba.” Vagy az ének szavait ismételve: Új világosság jelenék, ó tévelygés csendesedék… Őreá várunk újra, arra, aki megvilágosít minden embert. Mert sok helyen tapasztaljuk még a sötétséget, de hisszük és tudjuk, hogy a végső szó a világosságé. Hisszük, hogy az éjszaka elmúlóban van, és örök világosság követi.

Azok részesülnek ebből a fényből, akik tudják, hogy kire várnak. Akiknek nem kérdés, hogy mit hoz a jövő. Akiknek az eljövendő nem ismeretlen, hanem konkrét személy: Jézus Krisztus. Akik számára az idő múlása csupán azt jelenti, hogy egyre közelebb jön hozzánk az üdvösség.

Adventkor gyertyát gyújtunk. Először csak egyet, majd kettőt, hármat, végül pedig mind a négyet. Vagyis múlik a sötétség. Egyre világosabb lesz. Egyre inkább átveszi az uralmat a fény. A városi díszkivilágítás, ha nem is tudatosan, de ugyanezt szimbolizálja. A világosság a sötétségben fénylik. Mindenki azon van, hogy Karácsonykor semmi ne maradjon sötétben.

Tudjuk jól, hogy vannak, akik Szenteste is éheznek, vannak, akiknek az ünnepek alatt is gyászolniuk kell, vagy éppen kórházi ágyon, fájdalmak között töltik a szeretet ünnepét, vannak, akik egész életükben sötétségben tapogatóznak. Sokan vannak elkeseredve, elcsüggedve, adventkor is, mint ahogyan a 43. zsoltár írója, aki látva a sötétséget, (álnokságot, ellenséget, igazságtalanságot, gyászt) kétségbeesetten kiált fel: „Küldd el világosságodat és igazságodat: azok vezessenek engem...”

Legyünk mi hívő keresztyének azok, akik az ilyen sötét zugokba is fényt visznek. Legyünk mi világ világossága adventkor, öltsük fel a világosság fegyvereit, és ne csak karácsonyig, hanem életünk minden napján hirdessük életünkkel: „az éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van.”

Egy kedvelt ifjúsági énekünk így fogalmaz:

A sötétség szűnni kezd már                     

Az a csillag eljő hozzánk                                  

Véget ér a gyász, a sóhajtás.                                 

Mikor az a csillag kigyúl,                                      

A többi mind elhalványul,                    

Őelőtte minden térdre hull.

Ahol annak fénye árad

A halálból élet támad

A gonosznak híre sem marad.

Ébredj föl hát, aki alszol

Támadjál föl a halálból

S fölragyog majd néked a Krisztus

ÁMEN

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |