| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Mária várakozása

Lekció: Lukács 1,46-55

⁴⁶Mária pedig ezt mondta: „Magasztalja lelkem az Urat, ⁴⁷és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt, ⁴⁸mert rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék, ⁴⁹mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve, ⁵⁰irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön.

⁵¹Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat.

⁵²Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel.

⁵³Éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel.

⁵⁴Felkarolta szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék irgalmáról, ⁵⁵amint kijelentette atyáinknak, Ábrahámnak és az ő utódjának mindörökké.”

Textus: Lukács 1, 38

Ekkor így szólt Mária: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!” S ekkor eltávozott tőle az angyal.

A december a várakozás hónapja. Nagyon sok minden történik ezekben a hetekben. Vannak, akik az ünnepek érkezésére várnak, de vannak olyanok is, akik az elmúlására. Sokak számára ez a hónap a találkozás ideje, hiszen az ország különböző szegletiből hazajön a család, a gyermekek és unokák. Másoknak a megpihenés napjai a munkás hétköznapok között, amikor meg lehet állni, gyertyát gyújtani, és lelket is pihentetni. A gyermekek egyrészt várják, hogy ügyesen, sikeresen túl legyenek a karácsonyi szereplések stresszén, közben izgatottan várták a Mikulást, aki reménység szerint tegnap reggelre mindenüvé eljutott, most pedig várják a karácsonyfa fényeit, az ajándékokat.

Azonban egészen bizonyos vagyok abban, hogy vannak közöttünk olyanok is, akiknek minden évben nehezek ezek a hetek. Akik csak szeretnének túl lenni rajta már, mert már semmi sem a régi. Már nincs kinek hazajöttére várni, és talán olyan sincs, aki rájuk várna a szentesti istentisztelet után. A gyertya pedig nem a várt békességet hozza, hanem éppen hogy a fájdalmat, az emlékezést.

Az előbbi színdarabban is a várakozás, vívódással teljes. Várni az ünnepet, hiszen ott vannak a gyermekek, de hogyan is lehet ezt, amikor nincs ott az apa, akinek a jöttére még éveket kell várni. Akiről a kisebb gyermekeknek szinte emléke sincs már, akiről azt sem lehet tudni, hogy egyáltalán életben van-e? Várni, ki tudja meddig, ha egyáltalán van értelme. Ha pedig mindez nem lenne elég, ülni egy idegen házban az elveszített, elvett otthon után, hóval borítva, világtól elzárva, várni ki tudja kire, ki tudja mire – a szabadításra. Nem mindig könnyű várni.

Különösen azért nem, mert csak sejtjük sok esetben, hogy mire várunk, de nem tudjuk pontosan. Tele vagyunk reménységgel, vágyakkal, álmokkal, de hogy pontosan mi lesz és hogyan, azt nem tudhatjuk. Keresztyénként áthatja az életünket a várakozás, így advent tájékán pedig különösen. Az advent misztérium, hiszen arról szól, amit Bonhoeffer így fogalmaz meg: „A Láthatatlan arcot öltött magára, az Örökkévaló az időbe jött, a Halhatatlan velünk és értünk meghalt.” Erről az arcot öltésről, és időbe jövetelről szól az előbb felolvasott Ige, amelynek a történetét jól ismerjük az angyali üdvözletről Máriának.

Mária várakozása

            Bennünk, reformátusokban kicsit mindig ott az idegenkedés vele kapcsolatban. Míg a katolikus egyházban egy kiemelkedő, szinte Jézus elé helyezett, jószerivel megistenülő női alak, addig én azt gondolom, hogy Máriának épp a nagyon is emberi volta az, amely sok tanulságot rejt a számunkra. Egy teljesen átlagos házasság előtt álló fiatal lány ő, aki szereti Istent, akit egy nap váratlanul meglátogat az Úr angyala lakóhelyén, Názáretben. És elhiszi mindazt, amit hall, sőt mi több, engedelmeskedik.

            Hiszen egészen bizonyosan nem várt dolog volt ez, mivel az Úr már évszázadok óta nem küldözgetett angyalokat, pláne nem egy olyan helységbe, mint Názáret! Ugyanis egy jelentéktelen kis falu volt csupán az alsó-galileai hegyvidéken. Elszigetelt fekvése miatt nem jutott szerephez sem a politikai, sem a vallási életben. Ráadásul Galileát keverék nép lakta, fél-pogány lakossága miatt, erősen lenézett volt, mondjuk a tiszta lakosságú júdeai településekkel szemben. Mária pedig egy átlagos házasság előtt álló lány volt. Egy fiatal nő! Abban az időben a nők a társadalmi ranglétra legalsó fokainak egyikén helyezkedtek el. Egy eljegyzett mennyasszony volt mindössze, aki előtt egy átlagos élet állt: család, háztartásvezetés, gyermeknevelés egy ács, József oldalán. Semmi különleges, rendkívüli, vagy legalábbis „más” nincs sem a családjában, sem a lakóhelyében, életkörülményeiben. A hétköznapiság hatja át az összes területet az életében.

            Az egyik napon, amely szintén nem volt sem jobb, sem rosszabb a többinél, egy angyal, Gábriel jelenik meg neki, és arról beszél, hogy gyermeke fog születi. Neki, a szűznek, aki házasság előtt áll. Ő lesz az édesanyja az Isten Fiának, a sok-sok évszázada várt Szabadítónak, a Messiásnak. Döbbenetes dolog ez! Hihetetlen! Emberileg nézve nem is lehetséges! Hiszen azóta is hány és hány magyarázat született arra, hogy ki lehetett Jézus igazi édesapja, ha már nem József volt az. Már az első évszázadokban születtek művek, amelyek arról beszélnek, hogy volt egy katona, mint 3. képben, és hogy csak Mária kitalált egy mesét, amelyet aztán az egyház szentté és misztikussá tett. Hittan órán még a kisgyerekek sem értik, mert azt mondják, hogy ilyen nincs, és még sok keresztyén ember is, ha őszinte, kétkedve fogadja ezt a történetet, és inkább nagyvonalúan átsiklik fölötte, mint szép legendán, amely a karácsonyi történések része, miközben a felnőtt Jézusra fókuszál. Nem véletlen később József reakciója sem, amikor el akarja bocsátani várandós jegyesét, hiszen nem épp a leghihetőbb magyarázat Gábriel angyal látogatása egy olyan világban, amely nagyban hasonlított a mi világunkhoz.

            Az a világ ugyanis semmivel sem volt jobb, vagy különlegesebb, mint a miénk. Az emberek pont olyanok voltak akkor is, mint napjainkban. Akkor is a hogyan érdekelte az embereket ebben az esetben is. De látszik ez később Jézus életében is. Hiszen amikor felnőttként visszatér gyermekkora színhelyére, meg akarják kövezni. A családja nem érti. Amikor gyógyít, és segít, a 10 leprásból 9 nem megy vissza. A vallásosok folyamatosan provokálják, majd a keresztre küldik. Semmi különbség sincs az embert tekintve a mostani világ és a két ezer évvel ezelőttihez képest. És Isten Fia ebbe a világba jött, ebben a világban öltött testet. Az édesanyja pedig hittel, engedelmesen várta a fia érkezését, hogy Isten ígérete beteljesedjék, bárki bármit is mond, legyenek azok családtagok, szomszédok, vagy bárki.

A hétköznapok várakozása

            Bármekkora öröm is lehetett ez, nem lehetett könnyű. Amikor pénteken itt próbáltunk, az egyik ifis fel is kiáltott, hogy „belegondoltatok már egyáltalán, hogy milyen lehetett neki?” Isten ígéreteinek beteljesedésére várni ilyen. Nem könnyű. Különösen akkor nem, amikor az ember nem érti, hogy mi miért történik, vagy épp miért nem történik. Amikor ugyanúgy telik az életünk, mint bárki másnak, noha nekünk olyan nagy ígéreteink vannak békességről, örömről, erőről, jövőről, vigasztalásról, szolgálatról, áldásról, vezetettségről és még sorolhatnám. Aztán mennek a hétköznapok a maguk terheivel, gondjaival és örömeivel, és amikor nem történik semmi, az nagyon nehéz. Sőt akkor különösen, amikor nem úgy történik, mint ahogy mi elvárnánk, sőt mi több egyre nagyobbak a nehézségek. Közben pedig talán még a környezetünk is bolondnak néz bennünket, és hangot ad annak, hogy nagyon másképp kellene csinálni ezt, vagy azt, mert jobban járnánk.

            Ígéret részesének lenni nem könnyű, ígéret beteljesedésére várni pedig nagyon nehéz, mondhatni hitpróba. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a várakozás egy passzív folyamat. Várok, várok, aztán majd bekövetkezik, eljön akinek, vagy aminek jönnie kell. A hétköznapokban ez sokszor valóban így van. Nem sokat tehetünk, pl. most azért, hogy a karácsony hamarabb eljöjjön, vagy a gyerekek hamarabb hazajöjjenek látogatni. Készülni persze lehet, de pontosan tudjuk, hogy melyik napon lesz az ünnep, melyik napon, sőt órában érkezik a család. Tudjuk, hogy mire várunk.

            Isten dolgainál ez mennyire másképp van! Nem tudjuk sem az időt, sem a hogyan-t. Ez az, amely a legnehezebb. Mária sem tudhatta, amikor Gábriel meglátogatta, hogy mit jelent majd neki Isten Fia édesanyjának lenni. Nem tudja, hogy hogyan fogant meg a Magasságostól, vagy hogy milyen lesz a gyermeke. Nem tudja azt sem, hogy mit érez majd, amikor 12 éves fiát nem találja sehol, és azt sem tudja hol keresse a fővárosban, amely nyüzsög az ünnepi tömegtől. Nem tudja előre, hogy mit jelent majd neki, amikor Jézus olyan dolgokat beszél Istenről, amelyek megdöbbentően újak, egyszerűek, és mégis a legnehezebbek. Amelyek miatt tömegek követik majd ugyan, de veszélyesek a számára. Ekkor még nem tudja, hogy néha ő sem érti majd, és megy utána, hogy elvigye onnan. Nem tudja, hogy mit érez majd, amikor ott áll a kereszt alatt, és nem tehet semmit, mert fia épp érte és helyette is szenved, amikor utoljára szól hozzá, és végül meghal ártatlanul, hogy még neki, az édesanyának is üdvössége lehessen.

Mária nem tud hogyan-okat, nem tud miért-eket, különösen nem ott és akkor, amikor az angyal megjelenik, de kimondja a legnehezebb szavakat: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!” Ezt jelenti Isten ígéreteire várni! Nem tudom, hogy mi lesz. Nem tudom, hogy mi hogyan fog történni az életemben, de azt tudom, hogy Istenhez tartozom, hogy elhiszem, hogy Ő cselekszik, és az ígéretei valósak, még akkor is, ha nem értem az útjait, hogy mit miért enged meg, vagy épp miért nem. A szolgálója, vagy szolgája leszek, vagyis teszem, amit mond, gondolkozás nélkül.

A szolga nem vitázik, nem kételkedik ura szavában, nem felesel, hanem csinálja, amit mondanak neki. Engedelmesen. Egy élő eszközként. No ez, amit Máriától megtanulhatunk! Ebben lehet példa előttünk ez a lány, aki olyan, mint bármelyikünk. Abban, hogy bár Isten az egész életét felforgatja, olyan helyzetbe viszi bele, amely neki akár nagyon fájdalmas is lehet, hiszen ekkor még nem tudhatta, hogy József végül majd hisz-e neki, vagy sem. Elképzelni sem tudja, hogy mivel is jár a messiás anyjának lenni, egyáltalán édesanyának lenni, de „igen-t” mond rá. Nem kérdezősködik hogyan-okon, nem tépelődik miért-eken, hanem azt mondja: itt vagyok, „történjen”.

Erről szólt az előbb Visky Júlia története is a színdarabban. Várni hittel a férjet haza éveken át, ott lenni a kemény télben hidegben, élelem nélkül, kitelepítve elzárva a hótól, édesanyának lenni, aki nem gyengül el a gyermekei között, hanem Istenre nézni még ilyenkor is, és Rá várni, arra, hogy cselekedjen. Komolyan venni a kilátástalanságban is, hogy tud a családról, és nem hagyja őket magukra. De lehetett volna ez sokak története akár közülünk azokból az időkből, amikor voltak nehéz évtizedek. Amikor az ember nem tudta, hogy mi is lesz az Isten népével, amikor kockázatos volt felvállalni hitet. Amikor következménye lehetett annak, ha valaki templomba vitte a gyermekét. Amikor nem tölthette be az ember azt pozíciót, amelyet tudása megengedett, és nem volt mindegy, hogy mit hallott otthon az ember gyermeke, akkor azt mondani, hogy: itt vagyok, szolgád, vagy szolgálód vagyok, „történjen velem a  te beszéded szerint.”

Nem kell azonban a múltba menni ehhez, hiszen számtalan ilyen eset van napjainkban is az életünkben, amikor az, hogy Istenre várok, az azt jelenti, hogy odateszem magam a kezébe. Ezért is nagyon aktív dolog a várakozás. Ez nem a beletörődés legyen, ahogy lesz, hozzáállása, hanem ez döntés. Újra és újra. Napról-napra, hogy kitartok, hogy hiszek. Mindennek ellenére.

Jézus visszajöttére tekintő várakozás

            Nem könnyű ez, de megéri! Máriának sem volt könnyű, de megláthatta, sőt részese lehetett annak, hogy összeért az ég a földdel. Felnevelhette földi édesanyaként Isten fiát, és tanúja lehetett Isten tetteinek itt a földön, a csodáknak, szavaknak és mindennek, amiket Fia tett értünk. Bár ott állt a kereszt alatt, át kellett élje fia halálát, de átélhette a feltámasztatás jelentőségét is! El tudjuk képzelni azt az örömöt, amelyet ő érzett, amikor megtudta, hogy Fia feltámadott, és megértette, hogy ez az ő éltére nézve is bizonyosságot jelent? Illetve ott lesz majd pünkösdkor is a felső szobában, és veszi a Szentlelket, az Erőt, a Vigasztaló, a Pártfogót, a Békességet adót.

            Isten szolgájának, szolgálóleányának lenni nem azt jelenti, hogy mindig minden könnyű, hanem azt, hogy odateszem magam Isten kezébe engedelmesen. Újra és újra rá kell majd döbbenjek az Ő tetteire, amelyek nyilvánvalóvá lesznek az életemben. Azt jelenti, hogy lehet reménységem, sőt bizonyosságom. Azt jelenti, hogy miután folyamatosan kibomlik a terve az életemben, nem csupán ezekre az évtizedre tekintek, hanem jóval tovább, a mennyei hon felé, ahol örökségünk van bizonyosan, hiszen nem csupán Mária várakozott egykoron gyermeke születésére, mi sem csupán arra várakozunk a hétköznapokban, hogy beteljesedjenek életünk ígéretei, hanem tovább is tekintünk, és várunk a visszatérő Úrra, aki jön ítélni élőket és holtakat. Nem tudjuk hogyan lesz, és nem tudjuk mikor, de azt hittel mondhatjuk, az Ő kezébe odatéve magunkat, hogy várjuk Őt, ahogy ezt egy imádkozó ember így fogalmazta meg:

„Várok-

Utaid, drága Uram,

Túlnőnek értelmemen,

Szerelmed túl magas.

Takarj el, ó,

Árnyékod csendjében

Elég nekem,

Ha rám ragyogtatod

Szent, fénylő arcodat.

Várok –

Mert ezt szabtad elém.

Az értelem

Csak ámul egyre, és

A szív kutat: „miért?”

De szól a csendes hang:

„A dolgod annyi csak, hogy

Istenedre várj.”

Így habár a fény

Csak egy lépést mutat,

Terád, én hű Uram,

Várok.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |