| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Jövel, Uram Jézus!”

Zsoltárok könyve 25. fejezet

„Dávidé. URam, hozzád emelkedem lélekben!

Benned bízom, Istenem, ne szégyenüljek meg, ne nevessenek ki ellenségeim!

Senki se szégyenüljön meg, aki benned reménykedik, azok szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled!

Utaidat, URam, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem!

Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.

Gondolj, URam, irgalmadra és kegyelmedre, melyek öröktől fogva vannak.

Ifjúkorom vétkeire és bűneimre ne emlékezz! Kegyelmesen gondolj rám, mert te jóságos vagy, URam!

Jó és igaz az ÚR, ezért megmutatja a vétkeseknek a jó utat.

Az alázatosakat igazságosan vezeti, és az ő útjára tanítja az alázatosakat.

Az ÚR minden ösvénye szeretet és hűség azoknak, akik megtartják szövetségét és intelmeit.

A te nevedért, ó URam, bocsásd meg bűneimet, mert sok van!

Azt az embert, aki féli az URat, oktatja ő, hogy melyik utat válassza.

Élete boldog marad, és utódai öröklik a földet.

Közösségben van az ÚR az őt félőkkel, szövetségére tanítja őket.

Szemem állandóan az ÚRra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából.

Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok.

Enyhítsd szívem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki!

Lásd meg nyomorúságomat és gyötrődésemet, és bocsásd meg minden vétkemet!

Nézd, mennyi ellenségem van! Gyűlölnek kegyetlen gyűlölettel.

Tartsd meg életemet, ments meg, ne szégyenüljek meg, mert hozzád menekültem!

Feddhetetlen becsület őrizzen engem, mert benned reménykedem.

Szabadítsd ki, ó Isten, Izráelt minden nyomorúságából!”

Pál levele Tituszhoz 2:11-15

„¹¹Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek,

¹²és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk a világban,

¹³mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését,

¹⁴aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetekre törekszik.

¹⁵Ezt hirdesd. Ints és feddj teljes határozottsággal: senki meg ne vessen téged.”

Szeretett Testvérek!

A bibliaolvasó vezérfonal szerint olvastuk tegnap ezt az igét. Egy nagyon pici szokatlan bevezetést teszek, és tulajdonképpen ez nem az igehirdetés része, mégis egy kis bepillantást jelenthet a lelkipásztor életébe. Tegnap ugyanerről az igéről az esperes beiktató közgyűlésen a püspök úr szolgált az Oratóriumban a Kollégiumban. Amikor fölolvasta az igét, akkor én már erről az igéről elkészültem, és végighasított bennem, hogy szabad-e nekem mégegyszer erről szólni? Tehát ugyanerről az igéről hallottam egy igehirdetést, és rájöttem arra, hogy Isten Szentlelke van, amikor ugyanazt helyezi a szívünkre, és van, amikor pedig egészen másképpen helyez egy-egy igét a szívünkre. Pillanatra megtorpantam, és azt mondtam, hogy akkor készülök valami másról, talán még délután. Ez most olyan, mint amikor a filmforgatásról szoktak filmforgatást készíteni, de ez a készülésem, amit délután próbáltam tenni, nem járt sikerrel. Valahogy, amit az Úr először helyezett a szívemre, azt kellett most idehozzam, még akkor is, ha talán lesznek dolgok, amik hasonlóak lesznek a püspök úr igehirdetésével. És ahogy ezt szokták mondani: hogyha mégis valamit felfedezne valaki, akkor ez a véletlen műve, én azt mondom: ha valaki mégis felfedezne valamit, ami ugyanaz, mert lehet, hogy ez írásban meg fog jelenni, amit ő szokott prédikálni, akkor én erre azt mondom, hogy ez a Szentlélek műve, hogyha mégis ugyanaz szólalhat meg. Nem tettem meg azt, amit az egyik híres magyar regényben tett meg a megválasztott lelkész, hogy ugyanazt a prédikációt mégegyszer elmondta, és azt gondolták, hogy milyen okos, hogy azonnal megtanulta azt. Hát nem ugyanaz a prédikáció lesz. Bocsánat, de ez is valahogy úgy bennem volt, hogy nem árt, ha a gyülekezet is tudja, mennyit vívódunk mi az igehirdetésre való készüléssel, amikor valamit idehozunk a gyülekezet elé.

És most újra olvasom a Tituszhoz írt levél második részéből a 11. verset: „Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek”.

Bod Péter szerint az adventi négy vasárnapot négy különféle dologra használhatjuk fel, négy különféle dolgot figyelhetünk meg egymás után. Az első vasárnapot, ő úgy mondta, úgy ünnepeljük, mint ahogyan a történelemben is, hogy bizonyos, hogy eljött az Úr. Bizonyos, hogy elküldte az ő egyszülött Fiát. A második vasárnapra nézve azt mondta, hogy bizonyosnak kell lennünk abban, hogy az Úr Jézus bennünk is lakozást akar venni, hogy eljön a mi szívünkbe. A harmadik vasárnapot, és ez ma van, arra használhatnánk föl, hogy eljön értünk az Úr Jézus a mi halálunk óráján, a mi életünk végén. És a negyedik vasárnapot pedig arra használhatnánk, hogy eljön hatalommal és dicsőséggel, és tulajdonképpen az addig terjedő időszakot most éljük, ezt a második adventet, amit a benne bízók hisznek és várnak. Ebben a négy vasárnapban próbáltam megérteni ezt az igét, hiszen benne van ebben az igeszakaszban az a feszültség, hogy megjelent az Isten üdvözítő kegyelme, és ugyanakkor pedig benne van az is, mivel várjuk a mi boldog reménységünket. Benne van az a bizonyosság, hogy már történt nagyon sok minden, a legfontosabb megtörtént, de még várunk is valamire. Talán az első két vasárnap az, ami már a megtörtént dolgokról beszél nekünk, az első két vasárnap, vagyis az, ami a történelemben valóban megjelent, ami a történelemben valóban megtörtént. Hogy Isten kibocsátotta az ő egyszülött Fiát, és olyan szépen van megfogalmazva ebben az énekben, amit énekeltünk, hogy irgalomnak éve következett be, és Isten elküldte az ő egyszülött Fiát erre a világra, aki asszonytól lett, aki törvénytelen lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa. Milyen jó nekünk tudni, hogy ez bizonyosan megtörtént! És ez, hogy megjelent az Isten üdvözítő kegyelme, ez félreérthetetlenül bizonyítja a mi számunkra, hogy ezen nincs mit kérdezősködni, ezen nincs mit megkérdőjelezni, ez bizonyosan így van. Szenzációs híreket hallunk, de annál szenzációsabb hír nem jött ebbe a világba, hogy Isten elkészítette az ember számára a világ üdvösségét, hogy elküldte az Úr Jézus Krisztust ebbe a világba, hogy üdvözítő született, az Úr Krisztus, a Dávid városában, hogy megjelent az Isten üdvözítő kegyelme. Tudunk-e ennek igazán örvendezni? Minden embernek megjelent ez a kegyelem. Minden embernek, ahogyan mondja János, hogy úgy szerette Isten a világot… az egész világot. Bár a világ nem akarta őt befogadni, Isten szerette azt a világot, ami kitaszította őt, ami nem akarta őt befogadni.

Tegnapi kátéórán beszélgettünk, és valaki föltette azt a kérdést, hogy Isten miért válogat az emberek között? Hát, ez egy furcsa kérdés, mert tulajdonképpen nem Isten válogat az emberek között, hanem ki-ki magát teszi oda az Isten kezébe, vagy nem engedi, hogy az Istennel kapcsolata legyen. Isten mindenkit szeret. Azt a példát hoztam a gyerekeknek, hogy engem meghívtak arra az ebédre, ott arra a fogadásra éppen akkor. Ha én elfogadom azt a meghívást, akkor részese vagyok annak az ebédnek, annak a vacsorának, vagy akárminek, ha nem fogadom el, magamat zárom ki belőle. Nagyon sokan Istenre akarják fogni, hogy ő válogat az emberek között. Nem. Én magam elfogadom-e az Isten hívását, az Isten üdvözítő kegyelmét, amely megjelent ebben a világban? Ha nem fogadom el, önmagamat fosztom meg attól az örömtől, amely az enyém lehetne. Megjelent ott Betlehemben fénnyel, meghatóan, megrázóan az emberek között, és évről évre ebben a hitben várhatjuk a karácsonyt. Hogy sokan nem ezt a hírt várják karácsonykor, hanem a bulvársajtó híreit, vagy éppen az ünnep körüli ceremóniáknak a híreit, amikor nem igazán érdekli őket az ünnep igazi lényege, akkor is ez a legnagyobb hír. Ha talán százból csak egyet hallunk televízióban vagy rádióban, akkor is ez a legnagyobb hír: az Isten örömhíre, hogy „megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek”. Ez nem változtat azon a tényen, amit Isten tett az emberért, hogy földre jött maga az Isten, és azt a világot is szereti, ami őt kitaszította.

Megint egy másik ember jut eszembe, aki hozta a gyermekét hittanórára, és mondtam, hogy jöhetnek a szülők is ilyen és ilyen alkalmakra, s akkor az a szülő azt mondta: „Hát én már így maradok”. Ismerjük ezt a mondást, megkereszteletlenül, aztán hitvallás nélkül, Isten-ismeret nélkül, bibliaismeret nélkül, hát én már így maradok, a gyerek hadd menjen. Miért kell így maradni? Miért kell sok embernek így maradni? Azért, mert a fejébe vette, hogy ő már nem fogja a Bibliát a kezébe venni? Hadd tanuljon a gyermek valami jót! És ő miért nem? Miért nem vesszük észre, veszik észre sokan, hogy lehetne változni, el lehetne fogadni ezt az örömhírt, hogy „megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek”. Olyan sokan küszködnek e nélkül az örömhír nélkül. Szabad nekünk ezt az örömhírt hinteni, mondani másoknak, azoknak, akiken látjuk, hogy pontosan ez a híja az ő életüknek, és ez adná meg az ő életük értelmét.

A második vasárnap éppen erről szólna; a második gyertyaláng, hogy eljön a mi szívünkbe, eljön, mert bizonyosak vagyunk benne, hogy minden miérettünk történt. Azt mondja Pál apostol, hogy arra tanít minket Isten megjelent kegyelme, „hogy megtagadva a hitetlenséget, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk a világban”. Megtagadva a hitetlenséget. Megtagadva ezt, hogy én már így maradok, hanem odahelyezve bűnbánattal az életünket az Isten kezébe, és kérjük, hogy ő változtassa meg a mi szívünket, gondolatainkat. A mi bizalmunkat így vethetjük Isten üdvözítő szeretetébe. Ezt az teheti meg, aki valóban kegyelemnek éli meg az Isten üdvözítő kegyelmét, nem érdemeire hivatkozik csupán, hanem kegyelemként látja, hogy Isten meglátta, megszánta az embervoltát, és elküldte az egyszülött Fiát. János evangélista azt mondja, hogy akik pedig befogadták, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Isten gyermekeivé legyenek. Eljön személyesen a mi életünkbe, hogy rendbe tegye a mi életünket. Eljön, hogy elvegye a mi bűneinket kegyelméből. „Jer, Krisztus népe, örvendezzünk ezen”. Örvendezzünk újra, meg újra, hogy megváltó szeretettel jött elénk. És így megkaptuk a lehetőséget, a döntést arra, hogy megszülessen a mi szívünkben az Úr Jézus Krisztus.

És hadd szóljak azért a hívő ember kísértéséről is. Hiszen oly sokszor, talán már megszokottá válik ez az ige, megszokottá válnak ezek a hírek, amikor már sokszor halljuk, ki tudja hanyadszor, hanyadik adventben, hanyadik karácsonykor. A hívő ember kísértése, hogy nagyon meg tudjuk szokni a szabadítás hírét, a bűnbocsánatnak a tényét. És nem igazán van meg újra és újra a vágy a szívünkben. A héten valaki fölhívta a figyelmemet egy csodálatos gondolatra. Pilinszky Jánosnak egy prózai gondolatsorában volt ez a mondat: „Tanuljunk meg vágyni az után, ami a mienk!” Tanuljunk meg vágyni az után, ami a mienk. Sok ember az után vágyakozik, ami az érdekes, ami a másé, ami talán eddig még nem izgatta a fantáziáját. Pilinszky azt mondja, tanuljunk meg vágyni arra ami a mienk. Igen, ilyen vágy nélkül megfakulhat, meghomályosodhat a mi hitéletünk is, megfásulhat a mi hívő életünk. Ugyanúgy, ahogy megfakulhat egy barátság, hogyha már nem vágyunk a találkozásra, ugyanúgy, ahogy megfakulhat, tönkremehet egy házasság, hogyha már nem vágyunk egymás társaságára, közelségére, ugyanúgy, ahogy megfakulhatnak olyan életkörülményeink, amikor megfakulhatnak olyan értelmei az életünknek, ami után már nem vágyunk igazán. Amikor megfakulnak ezek a dolgok, akkor nemsokára el is halnak, el is halhatnak, és ez a veszély meglehet a mi hitünkkel kapcsolatosan is, hogyha nem vágyunk igazán az élő Istennel való közösségre, akkor ez a hit halálát is jelentheti, vagy legalábbis a szunnyadását, legalábbis a nagyon-nagyon alvó állapotát jelentheti. Vajon bennünk van-e az a vágyakozás, amit így mond a 42. zsoltár: mint szarvas hűs forrásra, úgy szomjazik rád az én szívem? Igen, így szomjazhat a mi szívünk az élő Istenre, az Isten szabadító szeretetére, így vágyakozhatunk rá. Advent áldott lehetősége annak, hogy ezt a mi vágyunkat újra és újra megtisztítsuk és megéljük, és várjuk az Isten üdvözítő kegyelmét. Ne csak így decemberben, de bármikor várjuk az Isten üdvözítő kegyelmét. Ez azt is jelenti, hogyha személyesen az én szívembe, életembe költözött az Úr Jézus, akkor igaz az, amit így mond az apostol: józanul, kegyesen és igazságosan éljünk a világban, hogy látszódjon a mi életünkben, hogy minket megérintett Isten kegyelme, hogy minket átformál az Isten kegyelmes szeretete. Angelus Silesius ezt mondja: „Krisztus Betlehemben ezerszer megszülethet, elkárhozol, ha nem születik meg tebenned”. Igen, „szüless meg bennem Krisztus”, énekeljük és mondjuk is sokszor, és valóban erre a vágyra, erre az óhajtásra van szükségünk így adventben, hogy újra át tudjuk élni azt az örömet, amit Krisztus megjelenése, és Krisztus életünkben való megjelenése jelent.

A harmadik vasárnap, ami ma van, az, hogy értünk jön halálunk óráján, s amit így mond Pál apostol: „mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését”. Először személyesen azt a megjelenését, amit személyes életünk végén kell megélnünk. „Mi néked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?” – kérdezi a Heidelbergi Káté. Nem mondom el végig, de azt tudjuk, hogy „mind életemben, mind halálomban  testestől, lelkestől nem a magamé, hanem az én hűséges megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok.” Mind életemben, mind halálomban. Ez a mi boldog reménységünk, ez a mi boldog vigasztalásunk, és nem halálunk óráján kell, hogy eldőljön, hogy most mi lesz akkor az én reménységem, hanem eldőlhet már most, eldőlhet már nagyon korán itt a földön, és érezhetjük, ahogy az ének mondja: „Érzem, hogy az örök élet már a földön az enyém lett.”

Emlékszem most egy drága, Tisza menti falusi hívő asszonyra, aki első szolgálati helyünkön nagyon bölcsen szólt mindig hozzá az igéhez, és a szívembe véstem az egyik mondását. Az egyik bibliaórán némelyek aggódva tekintettek életük végére, hogy mi lesz velük, vajon hogy fog kegyelmezni rajtuk az Isten? És akkor ez a bölcs, hívő, Szentlélekkel telt asszony ezt tudta mondani: Én hiszem, hogy az én Uram elkészít engem az ő napjára. Hiszed-é ezt? Hogy az én Uram elkészít engem az ő napjára? Ez a boldog reménység és boldog bizonyosság. Nem kell aggódnom, hanem oda kell helyeznem az életemet az ő kezébe, és ő készít el arra a napra, amikor értem jön az Úr Jézus Krisztus.

Elmondtam már a következő történetet itt erről a szószékről, de nem állom meg, hogy újra el ne mondjam. Egy idős férfinak gondjai voltak az imádkozással, és akkor valaki azt tanácsolta neki, hogy úgy imádkozz, mintha beszélgetnél az Úr Jézus Krisztussal. És akkor ő azt tette, hogy odakészített egy üres széket, ahol ő imádkozott, és úgy gondolta, hogy Jézus most leül vele szemben, és ővele beszélget. És így egész jól előrehaladt az imádkozásban. Már szeretett imádkozni, és tudott imádkozni. És amikor ágyban fekvő beteg lett, akkor ennek az üres széknek ott kellett lennie az ágya mellett. Mert ő úgy volt nyugodt, ha úgy gondolta, hogy ott van mellette az Úr Jézus. Egyszer az őt ápoló lányának el kellett menni otthonról. És amikor hazajött, úgy találta az édesapját meghalva, de a feje ezen a széken nyugodott. Igen, odatette az ő fejét, az ő életét a megváltó Úr Jézus kezébe imádságban és valóságosan. Így jöhet értünk a mi megváltó Urunk, ez a mi boldog reménységünk személyes életünkre nézve.

És a negyedik vasárnap pedig egészen előre irányítja a mi tekintetünket. Az Úr dicsőséges visszajövetelére várhatunk, mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk Jézus Krisztus dicsőséges megjelenését. Igen ő eljött, elment és eljövendő. Ebben a boldog várakozásban élhetünk. A várakozást nem mindig szeretjük. Pedig lehet jól is várakozni. Lehet jól várakozni, akkor, amikor már előre el tudjuk gondolni, hogy mire is vágyakozunk, mire is várakozunk. A várakozás olykor magában foglalja a beteljesedést is. Aki például haza készül, már gondolatban otthon van. Aki útitervet készít, már az út szépségére gondol. Aki ajándékot készít, már előre örül annak, hogy örömet szerez, és öröme van az ő szeretteiben. A Kis hercegben a róka mondja a Kis hercegnek: Ha például délután négykor jössz, én már háromkor elkezdek örülni. Igen, így lehet benne a várakozásunkban már az öröm, az az öröm, hogy nekünk el van készítve a találkozásunk az Úr Jézus Krisztussal a dicsőséges visszajövetelekor. El van készítve a mi számunkra a boldog találkozás az ő országában, mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek itt e földön, hogy személyesen odabízhassam az életemet, személyesen szívembe fogadhassam őt, és várjuk a mi boldog reménységünket életünk végén, és várjuk a mi boldog reménységünket, Jézus Krisztusnak a dicsőséges megjelenését. Ő azt igéri, „bizony hamar eljövök”, és mondhatjuk rá mi magunk is: „Jövel Uram Jézus!” Ámen.

        Jöjj, királyom, Jézusom!

Szívem, íme megnyitom.

A gonosztól óvj te meg,

Meg ne rontson engemet.

Véreddel, mely el-kifolyt,

Most le rólam, ami folt;

Élet útját megmutasd,

Én meg nem találom azt.

Gyógyítsd meg sok nyavalyám,

Enyhíts szívem bánatán,

Kétség , gond ha gyötrenek,

Biztasd nádszál hitemet.

Van hatalmad rá, tudom,

Míveld, édes Jézusom:

Hit, remény és szeretet

Töltse be a szívemet.

A keresztet te adod,

Adj hozzá alázatot:

Hordjam olyan csendesen,

M int egykor te, Mesterem.

Majd ha véget ér a harc

S megpihentetni akarsz:

Megragadom jobbodat,

S mennyországod béfogad.

464. dicséret

Imádkozzunk!

Magasztalunk téged Istenünk, mert hatalmas vagy, és magasztalunk azért, mert irgalmas Atyánk vagy, hogy elhoztad az irgalomnak évét, elhoztad az irgalomnak idejét a mi életünkben is. Köszönjük, hogy ránk tekintettél, megszántál minket, és elküldted hozzánk egyszülött Fiadat. Áldjuk az Egyszülött Fiút, hogy vállalta értünk az emberlét korlátait, sőt a kereszt szenvedéseit. Áldunk Szentlélek Istenünk, hogy mindezt megérthettük veled és általad. Köszönjük az adventi várakozás idejét, köszönjük a bizonyosságot, hogy mindez értünk történt. Segíts minket jól várni. Segíts minket jól várni a még ezután bekövetkező dolgokat. Te nyújtsd a te szabadításodat, mikor arra van szükségünk. Te add a te bűnbocsátó szeretetedet, amikor terhelnek minket bűneink. És kérünk azokért, akik most valami mást várnak az ünneptől, és talán már előre reménytelenek, mert tudják, hogy nem teljesülhet be mindaz, amire vágynak. Adj szívükbe reménységet, és adj megoldást az élet problémáira. Kérünk betegeinkért, akik eddig talán csak szép és jó karácsonyokat értek meg, segíts elviselniük most az ágyhoz vagy lakáshoz kötözöttségüket is. Kérünk magányosokért, hogy a felülről való öröm beragyogja az életüket még magányosságukban is, és szeretetben társakat találjanak, és közösségre leljenek a veled és az egymással való közösségben. Kérünk téged egyházunkért, kérünk annak megújulásáért, megújításáért szüntelenül, kérünk az új és régi tisztségviselőkért, hogy valóban szeretettel szolgálják a te ügyedet ebben a világban. Urunk Istenünk, mi is szeretnénk neked szolgálni örömmel, tiszta szívvel, egész lényünkkel, fogadd el a mi hódolatunkat. Az Úr Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |