| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Ki a legnagyobb?”

A mi segítségünk és istentiszteletünk megáldása jöjjön az Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök és igaz Istentől! Ámen!

Halljátok a karácsonyi örömüzenetet a Máté szerinti evangélium 2. részének, első 12 verséből:

Máté 2:1-12

„Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: »Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.«

Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet.

Összehívatta a nép valamennyi főpapját és írástudóját, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak.

Azok ezt mondták neki: „A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta:

Te pedig Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legjelentéktelenebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.«

Ekkor Heródes titokban hívatta a bölcseket, pontosan megkérdezte tőlük a csillag feltűnésének idejét, majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: »Menjetek el, szerezzetek pontos értesüléseket a gyermekről; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt!«

Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak feltűnésekor, előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt.

Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük.

Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincses ládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.

Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.”

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk!

Reménységgel és hittel a szívünkben keresünk Téged ennek a dicső napnak délelőttjén azért, hogy megköszönjük a Tőled kapott áldásokat, az ünnep minden pillanatát, az úrvacsorai közösséget és most ezt az alkalmat, amelyen táplálni kívánsz bennünket élő igédnek szava által.

            Gyakran jövünk eléd Urunk elbizakodottan, öntelten, gőgösen, azt gondolván, hogy nekünk kijár a Te kegyelmed, mi méltók vagyunk arra, hogy segíts rajtunk és szereteteddel vedd körül a mi és szeretteink életét.

            Adj őszinte alázatot mindnyájunk szívébe, hogy felismerhessük a Te Igéd igazságát, miszerint aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza önmagát Teelőtted, az felmagasztaltatik általad. Ne mireánk nézz Urunk, mert akkor csak elveszett életeket láthatsz magad mellett, inkább nézz régi irgalmadra, s egyetlen Fiadra, a mi megváltó Krisztusunkra, akinek nevében kérünk, fogadd el közeledésünket és légy velünk ennek az órának áhítatos csendjében. Ámen!

Istennek Igéje, melyet az ő Szentlelke segítségével hirdetni kívánok közöttetek, írva található a Márk evangéliumának 9. részének, 33.-tól 37-ig versig terjedő szakaszában ekképpen:

Márk 9:33-37

„Megérkeztek Kapernaumba, és amikor már otthon volt, megkérdezte tőlük: »Miről vitatkoztatok útközben?«

Ők azonban hallgattak, mert arról vitatkoztak az úton egymással, hogy ki a legnagyobb?

Jézus ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: »Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.»

És kézenfogva egy kisgyermeket közéjük állította, átölelte, majd ezt mondta nekik:

 »Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, az nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elküldött.«”

Kedves Testvéreim!

            Ki a nagyobb? Ki a legnagyobb? Ki a jobb? Ki a legjobb? Nagyobb vagyok a többi embernél? Többet érek másoknál? Jobb vagyok a többi embernél? Valljuk be, volt már rá alkalom, hogy feltettük magunknak ezeket a kérdéseket. Vagy lehet, hogy azon háborodtunk fel, hogy miért nem kaptunk meg valamit az életben, pedig úgy rászolgáltam. Vagy úgy megérdemelném.

            És lehet, hogy valóban így van. Emberi mércénk szerint. Mert mi csak emberi centivel tudunk mérni. De ezek az emberi mércék úgy viszonyulnak az isteni mércékhez, mint a gyermekek tudása egy öreg bölcséhez képest.

            Figyeljük csak meg a történetet! Jézus, miután hazaértek, megkérdezi a tanítványokat, hogy miről vitatkoztak útközben. És itt van az első dolog, amiből kitűnik Jézus Istensége a gyarló tanítványok emberi esendőségével szemben. Jézus az út közben tudta, hogy a tanítványok vitáznak, és nem ott kérdezte meg tőlük, hogy miről. Megvárta, míg hazaérnek. Képzeljük csak el a szituációt! Jézus elől megy, mögötte a tanítványok és locsognak, fecsegnek, egymást túllicitálják, hangoskodnak… Mint a gyerekek. Jézus pedig szelíd mosollyal az arcán megy, és megvárja, amíg hazaérnek. Szépen leülteti a tanítványokat, és szelíden megkérdezi, hogy miről is vitatkoztak az úton.

            Micsoda bölcsesség jelenik meg már itt is. Nem az út közben félvállról odavetve förmed rájuk, hogy már megint mi a baj. Nem ott teszi fel a kérdést, amikor a tanítványok a leghevesebben vitáznak és talán nem is figyelnének Jézusra. Nem ott beszél velük, ahol annyi minden elvonhatná figyelmüket. Hanem komolyan veszi problémájukat. Időt, és helyet szentel nekik. Megvárja, amíg a tanítványok kiadják magukból a felesleges energiát, és utána már tudja, hogy lenyugodva képesek lesznek figyelni. Aki foglalkozott már gyerekekkel, tudja, hogy először le kell kötni felesleges energiáikat, hogy képesek legyenek figyelni. Mert addig csak izegni-mozogni szeretnének. Jézus hagyta, hogy a tanítványok kiadják erejüket, hogy aztán tudjanak figyelni a válaszra.

            Még egy emberi dolgot vehetünk észre a tanítványok részéről. Hogy a tanítványoknak eszébe sem jut megkérdezni Jézust. Egymással foglalkoznak. Sőt, amikor Jézus rákérdez, hogy mivel foglalkoztak végig az úton, hallgatnak. Elszégyellik magukat, mert tudják, hogy már maga a kérdés sem volt helyes, amit feltettek. Itt ismét csak a gyermekek és az Atya képe juthat eszünkbe: Elszégyellik magukat, mint a kisgyermek, amikor rosszban sántikál, és csak hallgat.

            Talán velünk is volt már ilyen. Hogy valami emberi probléma aggasztott minket. És meg is próbáltunk választ találni. De lehet, hogy rossz helyen és rossz időben. Lehet, hogy mi is épp munkába sietve, bevásárlás közben rohanva. De így nem lehet. Jézus tudta, hogy így nem lehet megvitatni valamit, hogy: „Szerintem én vagyok a legnagyobb – jaj nézd csak azt a szép gyümölcsfát – Nem, mert szerintem én vagyok a nagyobb, mert én szebben beszélek – hopp, jaj vigyázz, itt egy árok – bocsánat mit mondtál, nem hallottam ettől a kocsizörgéstől.” Nyugtalanságban nem lehet beszélgetni, vitázni, problémát megoldani. Nagyon fontos ezért, hogy legyen lelki otthonunk, csendességünk minden nap, amikor meg tudjuk beszélni problémáinkat magunkkal, másokkal, Istennel. Mert amíg nincs meg a napi csendességünk, addig zaklatott életmenetünkben a problémák csak súlyosbodni, halmozódni fognak.

            Pedig mindig találunk kifogást, hogy épp most, mivel fontosabb foglalkozni. Fontosabb a sütés, a mosás, a bevásárlás, vagy azért kell egy kis kikapcsolódás is, tv-zés, kutyasétáltatás. És nem vesszük észre, hogy ha egy kis időt szánnánk arra, ami fontos, ami foglalkoztat, ami problémát okoz a lelkünkben, akkor minden más is könnyebben, gyorsabban menne.

            És az is lehet, hogy odakerülünk, hogy megbeszéljük problémánkat magunkkal, másokkal, vagy Istennel. S halljuk is a kérdést: Miről vitatkoztál útközben? Lehet, hogy mi is lehajtjuk a fejünket és csak hallgatunk. És a hallgatásra se magunk se mások nem fognak válaszolni.

            De egyvalaki mégis igen. Mert még ha hallgatunk is szégyenünkben, bűnös vágyainkat eltitkolva, az Isten akkor is látja őket. Tudja, hogy mi a baj. És hiába érdemelnénk meg, hogy otthagyjon minket a nehézségeinkkel, lelkiismeret-furdalásunkkal, ő válaszol.

            Jézus istensége ismét világlik. Nem tudjuk a történetből, hogy Jézus hallotta-e, miről beszéltek a tanítványok. De akár hallotta, akár nem, mindenképp csodálatos, ahogyan Jézus cselekszik. Mindkét eshetőség lehetséges, hiszen Máté úgy írja le a történetet, hogy a tanítványok mentek oda Jézushoz a kérdéssel, Lukács szerint pedig Jézus nem hallotta, hanem ismerte „szívük gondolatát”. De maradjunk most a Márk leírásánál. Ha Jézus hallotta, miről beszéltek, akkor azért kérdezhetett rá, mert már azzal is segíteni szeretett volna, hogy a tanítványok maguktól mondják ki, ami a szívüket nyomta. Ha nem hallotta őket, akkor pedig az a csoda, hogy mégis tudta mi foglalkoztatja őket.

            A tanítványok tehát hallgattak. Mi is sokszor csak hallgatunk, és nem szólunk, nem kérdezünk. Pedig nekünk olyan Istenünk van, aki várja a kérdéseket. Várja, mert választ szeretne adni. Jézus megtehette volna, hogy úgy tesz, mintha nem tudna semmiről. De ő segíteni szeretne. Az Isten mindig segíteni szeretne. De ha még magunkban sem teszünk fel kérdést, nem tud mire válaszolni.

            Figyelnünk kell Isten válaszaira. Egy történettel hadd szemléltessem ezt. Két anya a közeli boltból hazatartva látja, hogy gyermekeik az erkélyen, a ház pedig lángokban. A tűzoltók küzdenek, és kordonnal elzárják az emberek elől a házat. Az első anya kiabál, tanácsokat ad gyermekének, hogy menjen be a szobába, nyissa ki a szekrényt, ott talál egy kötelet, és azzal ereszkedjen le. De a gyermek a hatalmas zajban, tűzropogásban nem hall semmit. Így nincs reménye. Zajos, a világ. Ezért figyelnünk kell Isten szavára, és akkor meghallhatjuk. (A másik anya történetét később mondom el.)

            A tanítványok kérdése így hangzott Lukács szerint: Ki a nagyobb közülük? És Jézus egyszerre választ és tanácsot is ad. S ez a válasz nekünk is szól. Azt mondja, hogy aki a legjobban megalázza magát, az lesz a legnagyobb. És egy kisgyermeket karol át, és azt mondja, hogy aki egyet is befogad az ilyen kisgyermekek közül az ő nevéért, az őt fogadja be, és aki őt fogadja be, az azt fogadja be, aki őt küldte.

            És ha valaki eddig azon gondolkozott, hogy hol marad a karácsonyi üzenet, az itt kapja meg a választ. Ugyanis itt két karácsonyi kép is megjelenik. Az egyik a kisgyermek képe, a másik pedig ott juthat eszünkbe, amikor azt olvassuk: „aki engem befogad, az nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elküldött”. S ekkor azonnal eszünkbe juthat a tegnap olvasott igeszakasz. „Kezdetben volt az Ige és az ige Istennél volt … Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” És itt ismét a gyermek képe jelenik meg.

            Karácsonykor sokszor beszélünk a gyermekről, a kisdedről, a kis Jézuskáról. Ez a szó, hogy gyermek, sokszor elhangzik. A gyermekek keresztelése különösen nagy öröm. De milyenek a gyerekek? A kisgyerekek, akikről Jézus beszél.

            Először is: Őszinték. A legkisebb gyerekek még nem tudnak hazudni. Egyáltalán nem is tudják mi az a hazugság, s ha valakit azon érnek, nem értik, hogy mi történik.

            Másodszor: Tiszták, szeretetteljesek. Kifejezik szeretetüket, és igényüket, hogy szükségük van a szülőkre.

            Azután: Igazak, mert akkor sírnak, amikor valami baj van. Örülnek, ha valami sikerül. És keresik a dolgok miértjét, valóságát, igazságát.

            És nem utolsó sorban vidámak. Nevetnek, és minket is egy aprósággal mosolyra fakasztanak, nevetésre bírnak. Ahogy itt, ezek a kisgyerekek is megmosolyogtatnak minket. A gyerekek egy mozdulattal nagyobb ajándékot tudnak adni, mint mi egymásnak sok tízezer forintért.

            Őszinteség, tisztaság, szeretetteljesség, Igazság, vidámság.

            Ilyen gyermek volt Jézus is, amikor megszületett az első karácsonykor. De őbenne mindig megmaradtak azok a tulajdonságok, amikkel a gyermek örömet szerez szüleinek. Ő megmaradt őszintének, tisztának, szeretetteljesnek, igaznak, és amit sokszor kifelejtünk Jézusképünkből: vidámnak. Mert nehéz elképzelni egy embert, aki úgy ölel meg egy kisgyermeket, hogy közben nem mosolyog. Jézus is mosolygott. És ő is örömet szerzett Atyjának.

            Ilyen gyermekeknek kell lennünk nekünk is! Nekünk is örömet kell szereznünk szolgálatunkkal. A szolgálattal, mellyel megalázzuk magunkat. Csak így lehetünk aztán elsők.

            Meg kell aláznunk magunkat, ahogy Jézus is megalázta magát. S ezzel a legszebb példát adta elénk. Hiszen valóságos kisgyermekképben jött a világra, tehetetlen testben, kiszolgáltatottan. És mégis, már ott a jászolban is ő volt a leghatalmasabb. Ebben a megalázottságban is. A leghatalmasabb kisded, akiknek bölcsek hódolnak. Aki miatt Heródes összehívatja a nép összes főpapját és írástudóját, hogy kiderítse hol születik meg, hogy megölethesse. Egy kisgyermek miatt. Mert tudták, hogy ez a kisgyermek megmarad őszintének, tisztának, szeretetteljesnek, Igaznak és vidámnak. Az Isten Fiának.

            És aki befogad egy kisgyermeket, az befogadja ezt a leghatalmasabb kisgyermeket is, Jézust is, és akkor általa ő is Isten gyermekévé lesz. Ha pedig gyermekek vagyunk, nekünk is ilyenekké kell válnunk.

            Nem útközben kapkodva vitatkozni, hanem nyugodt körülmények között feltenni kérdésünket. Nem elszégyellve hallgatni és magunkba zárkózni, ha bűnös gondolatunk, kérdésünk van, hanem magunk, mások és Isten elé tárni. Megalázni magunkat a szolgálatban, és a karácsonyi gyermeket befogadva magunk is gyermekké válva őszintének, tisztának, szeretetteljesnek, Igaznak és vidámnak lennünk.

            És akkor örömet szerzünk mennyei Atyánknak, aki úgy fog ránk tekinteni, mint szeretett gyermekeire, akik a betlehemi jászolt nem felülről, lenézően nézik, hanem mint akik kisgyermekként ott fekszenek Jézus mellett.

És akkor olyanokká leszünk, mint a megkezdett történetben szereplő másik anya gyermeke. Annak anyja ugyanis átverekszi magát a tűzoltókon, a lángokon, a füstön, és kimenekíti gyermekét. De a füst és az égési sérülések miatt belehal ebbe a tettébe.

Gyermekek vagyunk, akit megmentett Teremtő Atyánk Fia halálával. De ez a Fiú feltámadt, és így minket is feltámaszt az örök életre. És ezzel a karácsonyi csoda teljessé válik. Csak fogadjuk be ezt a jászolban fekvő kisgyermeket, hogy mi magunk válhassunk őszinte, tiszta, szeretetteljes, igaz, vidám, és így Atyánknak örömet szerző gyermekekké.                                                    Ámen!

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk!

            Olyan jó Téged így megszólítani. Atyánk! Köszönjük, hogy elküldted Fiadat, aki gyenge, megalázott emberi testben földre jött és megmutatta nekünk az igaz, egyedül üdvözítő utat! Köszönjük, hogy általa mi is gyermekeid lehetünk!

            Kérünk, hogy lehessünk méltók erre a címre. És a gyermekek jó tulajdonságait mind tartsuk meg, és szerezhessünk neked sok örömet!

            Kérünk, tegyél minket utolsóvá a gőgben, de elsővé a szolgálatban. Ne higgyük, hogy magunk elegek vagyunk, hanem lássuk meg, hogy szükségünk van a Te szabadításodra.

            Köszönjük az ünnepet! Köszönjük a lelki testi pihenést, felüdülést. Kérünk, hogy amikor újra a hétköznapok közé lépünk ki, ne hallgasson el szánkról a karácsonyi örömének. Hogy ne csak egy évben egyszer ünnepeljünk Téged, hanem életünk minden percében. Hogy hirdessük másoknak is az örömhírt. Hogy van Istenünk, aki megmentett bennünket, gyermekeit! Ámen!

„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved,

jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is;

mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,

és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;

és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól;

mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.

Ámen.”

Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját! Ámen!

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |