| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Isten nem alszik

Lekció: 44. zsoltár

A karmesternek: Kórah fiainak tanítókölteménye.

Isten, saját fülünkkel hallottuk, elbeszélték nekünk apáink, mit vittél véghez napjaikban, a régi időkben.

Kezeddel népeket űztél el, őket pedig a helyükre plántáltad. Nemzeteket zúztál össze, őket pedig a helyükre küldted.

Mert nem a maguk fegyverével vették birtokba az országot, és nem a saját karjuk segítette meg őket, hanem a te jobbod és a te karod, a te orcád világossága, mert kedvelted őket.

Te vagy királyom, ó Isten! Parancsodra megszabadul Jákób.

Általad verjük le ellenségeinket, neved segítségével tiporjuk el támadóinkat.

Mert én nem az íjamban bízom, nem a fegyverem segít meg engem.

Te segítesz meg ellenségeinkkel szemben, gyűlölőinket te szégyeníted meg.

Istent dicsérjük mindennap, neved magasztaljuk örökké. (Szela.)

Mégis elvetettél, megszégyenítettél minket, nem vonultál ki seregeinkkel.

Megfutamítottál az ellenség előtt, gyűlölőink kifosztottak bennünket.

Odadobtál minket, mint vágójuhokat, és szétszórtál a népek közé.

Potom áron adtad el népedet, nem szabtál magas vételárat érte.

Gyalázatossá tettél szomszédaink előtt, gúnyol és csúfol környezetünk.

Szóbeszéd tárgyává tettél a népek között, fejüket csóválják miattunk a nemzetek.

Minden nap szidalmaznak engem, szégyen borítja arcomat a gyalázók és a káromlók szava miatt, az ellenség és a bosszúálló miatt.

Bár mindez ránk szakadt, nem feledtünk el téged, nem szegtük meg szövetségedet.

Szívünk nem szakadt el tőled, lépteink sem tértek le ösvényedről.

Pedig a sakálok tanyájára űztél minket, és a halál árnyékát borítottad ránk.

Ha elfeledtük volna Istenünk nevét, és idegen istenhez emeltük volna fel kezünket, nem vette volna-e észre Isten? Hiszen ő ismeri a szívnek titkait.

Miattad gyilkolnak minket naponta, vágójuhoknak tekintenek.

Serkenj fel! Miért alszol, Uram? Ébredj föl, ne taszíts el végképp!

Miért rejted el orcádat, miért felejted el nyomorúságunkat és ínségünket?

Lelkünk a porba hanyatlott, testünk a földhöz tapadt.

Siess segítségünkre! Válts meg minket irgalmadból!

Textus: Zsoltárok 44, 24-27

Serkenj fel! Miért alszol, Uram? Ébredj föl, ne taszíts el végképp!

Miért rejted el orcádat, miért felejted el nyomorúságunkat és ínségünket?

Lelkünk a porba hanyatlott, testünk a földhöz tapadt.

Siess segítségünkre! Válts meg minket irgalmadból!

Kedves Testvéreim!

A Biblia egyik központi bizonyságtétele az, hogy az Isten cselekszik. A Szentírás fejezetről fejezetre arról számol be, hogy az Isten munkálkodik a világban, és erről nem lehet nem tudomást venni. Erről szól a teremtés története, majd Isten és a választott nép közös útja, majd pedig a közöttünk élő és munkálkodó Krisztusról szóló bibliai bizonyságtétel. Mind-mind az értünk, és közöttünk cselekvő Istenről tanúskodnak.

Az ókori világnak volt olyan istenképe, ahol az istenség csak ült a babérjain, elvárta, hogy szolgálják, etessék, kényeztessék, és legfeljebb csak elégedetlensége nyilvánult meg egy-két természeti csapásban. Ezzel szemben Izráel Istene a népéért, választottaiért munkálkodó Isten. Isten, aki cselekszik, közbeavatkozik, hat a világra, és az emberre, irányítja a világmindenség folyamatait.

A felolvasott 44. zsoltár is visszatekint ezekre a tapasztalatokra. „saját fülünkkel hallottuk, elbeszélték nekünk apáink, mit vittél véghez napjaikban, a régi időkben…” Hallottuk, hiszen erről szól az egész Ószövetség. Isten sokszor látványosan közbeavatkozott, ha kellett csodák formájában juttatta érvényre akaratát. Szólt az emberhez szinte leírhatatlan álmok formájában, lerajzolhatatlan látomásokban, megjelent tűzben és fényességben, mennydörgésben és dicsőségben. Mert az Isten cselekszik, működik, munkálkodik.

A zsoltáríró most mégis el van keseredve. Most mást tapasztal. Nem látja, nem érzékeli a tevékeny, a népéért munkálkodó aktív Istent. Az Isten számára most alszik: „Miért alszol, Uram? Ébredj föl, ne taszíts el végképp! Miért rejted el orcádat, miért felejted el nyomorúságunkat és ínségünket?”

Ezt kérdezi, mert úgy látja, hogy minden gazdátlan körülötte, a világban működő erők zabolátlanul tombolnak, nincs fékező és irányító hatalom, az Isten népe Isten nélkül érzi magát, kiszolgáltatottan, és egyedül.

Azt hiszem nem ismeretlen számunkra sem ez az érzés. Hol volt az Isten ekkor és ekkor? Miért nem avatkozott közbe… miért nem cselekedett? Talán csak nem alszik?

Bizony mi is éreztük már, hogy Isten elrejti előlünk arcát, hogy lélekben az Isten háta mögötti helyen járunk, hogy magunkra hagyott minket, megfeledkezett rólunk,  …az Isten alszik.

Mert látunk-e életünkben olyan isteni tetteket, amelyeknek szemtanúja lehetett Ábrahám, Mózes, Illés, vagy Ézsaiás? Tapasztalunk-e olyan csodákat, amelyeket tapasztaltak a tanítványok, vagy Pál apostol a cselekvő Istenről? Vannak-e ma Bibliába illő látványos isteni közbeavatkozások? Vagy talán tényleg alszik az Isten?

Eljöttünk már a betlehemi jászoltól is, s talán egyre többször kerít hatalmába az az érzés, amit a zsoltáros is megfogalmaz: „Miért alszol, Uram? Ébredj föl, ne taszíts el végképp”.

Kedves Testvéreim!

A 44. zsoltár kétségbeesett könyörgésére Isten már régen megadta a választ.

„Siess segítségünkre! Válts meg minket irgalmadból!” - mondja a zsoltáros, és mi, akik Karácsony után vagyunk, tisztán és világosan láthatjuk, hogy az Isten nem alszik. Sőt Isten szétszakította az eget, és leszállt.

Lehet, hogy Isten sokszor tétlennek, tűnik, lehet, hogy úgy érezzük, hogy alszik, vagy hátat fordít nekünk, de lássuk be, hogy egy olyan Isten, aki képes a mennyei dicsőséget maga mögött hagyni, és testet öltve emberként élni, az soha nem tétlen. Az az Isten, aki szolgai formát vett fel, mert „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” az az Isten bizonyára nem tétlen. Hiszen hogyan lehet mozdulatlan az, aki a világot mozgatja, hogyan szenderülne álomba az, aki ébren őrzi az álmunkat? Ezt még az imádkozó kisgyermek is tudja, amikor lefekvés előtt elmondja: „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a Tiéd nyitva Atyám, amíg alszom vigyáz reám…”

Kísértések kereszttüzében talán már mondtuk mi magunk is, hogy az ördög soha nem alszik. Pedig nekünk nem erről kell bizonyságot tennünk, hanem arról, amit a 121. Zsoltárban is olvashatunk: „Bizony nem szunnyad, nem alszik Izráel őrizője!”

Mert ő tényleg nem alszik. Még akkor sem, ha úgy érezzük, ha úgy tűnik. Gondoljunk csak a viharos, és tomboló tengeren a hajóban alvó Jézusra, és a rettegő tanítványokra. Azt hiszik, hogy ha Jézus alszik, akkor nincs is velük, akkor tétlen, akkor kicsúsznak a kezéből az események. Mint ahogyan az egészen kicsi gyerekek, akiknek ha azt mondják, hogy a kisautó alszik, akkor tudja, hogy azzal már aznap nem lehet többet játszani.

De mi derül ki végül a történetből? Hogy Jézus Ura a szeleknek és a tengernek. Jézus cselekszik, közbeavatkozik, és elveszi a tanítványok félelmét. Mert nem szunnyad, nem alszik Izráel őrizője. Mert mindig, minden körülmények között: Velünk az Isten. És éppen erre emlékeztet bennünket a karácsony is: „Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek” - ami azt jelenti: Velünk az Isten.”

Velünk az Isten! És mondhatjuk ezt akkor, amikor egy tehetetlen, jászolban fekvő kisgyermekre gondolunk. Mondhatjuk ezt akkor is, amikor egy megkötözött, vagy éppen keresztre feszített Jézust látunk magunk előtt. Mert Isten így cselekszik. Nem mindig látványosan. Augusztinusz nagyon szépen fogalmazza meg, hogy a tétlennek, gyöngének látszó Isten mégis cselekvő, erős és ható. Ezt írja:

„A jászolban fekszik,
de a világot tartja fenn;
emlőkből táplálkozik,
de az angyalokat táplálja;
pólyába takarják,
de halhatatlansággal
ruház fel bennünket;
tejjel tartják,
de imádás hódol neki;
nem talál helyet a szálláson,
de templomot épít magának
a hívők szívében;

hogy ugyanis erős legyen a gyöngeség,
gyönge lett az erősség.”

Az Isten nem alszik, hanem velünk van. Akkor is, amikor nem gondolnánk, akkor is, amikor elmúlik a karácsony. Velünk van minden napon a világ végezetéig. „Bizony nem szunnyad, nem alszik Izráel őrizője!”

ÁMEN

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |