| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Mindenkor örülni és hálát adni

Lekció: Zsoltárok 118.

Adjatok hálát az ÚRnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!

Mondja hát Izráel, hogy örökké tart szeretete!

Mondja hát Áron háza, hogy örökké tart szeretete!

Mondják hát, akik félik az URat, hogy örökké tart szeretete!

Nyomorúságomban az URat hívtam segítségül. Az ÚR meghallgatott, tágas térre vitt engem.

Velem van az ÚR, nem félek, ember mit árthat nekem?

Velem van az ÚR, segít engem, és én megvetéssel nézek gyűlölőimre.

Jobb az ÚRnál keresni oltalmat, mint emberben bízni.

Jobb az ÚRnál keresni oltalmat, mint előkelő emberekben bízni.

Sok nép vett körül engem, de az ÚR nevében szembeszállok velük!

Körülvettek, be is kerítettek, de az ÚR nevében szembeszállok velük!

Körülvettek, mint a méhek, de kialszanak, mint az égő bozót. Az ÚR nevében szembeszállok velük!

Durván eltaszítottak, hogy elessem, de az ÚR megsegített engem.

Erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem.

Ujjongás és győzelem hangja zeng az igazak sátraiban: az ÚR jobbja hatalmasan munkálkodik!

Fölemelte jobbját az ÚR, az ÚR jobbja hatalmasan munkálkodik!

Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az ÚR tetteit!

Keményen megfeddett engem az ÚR, de nem adott át a halálnak.

Nyissátok ki előttem az igazság kapuit! Bemegyek, és hálát adok az ÚRnak!

Ez az ÚR kapuja: igazak mehetnek be rajta.

Hálát adok neked, hogy meghallgattál, és megszabadítottál.

Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő.

Az ÚRtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben.

Ez az a nap, amelyet az ÚR elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen!

Ó URam, segíts meg! Ó URam, adj szerencsét!

Áldott, aki az ÚR nevében jön! Megáldunk titeket az ÚR házából.

Az ÚR az Isten, ő adott nekünk világosságot. Kötelekkel kössétek az ünnepi áldozatot az oltár szarvaihoz!

Istenem vagy, hálát adok neked, Istenem, magasztallak téged!

Adjatok hálát az ÚRnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!

Textus: Filippi 4,4-9

⁴Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek.

⁵A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt. Az Úr közel!

⁶Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt;

⁷és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.

⁸Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!

⁹Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és veletek lesz a békesség Istene!

Egy évvel ezelőtt ugyanígy, az év utolsó vasárnapján álltam a szószéken. Akkor arról beszéltem, hogy Istennek terve van velünk. Hogyha visszatekintünk, akkor látni fogjuk, hogy hogyan hordozott bennünket, így előre tekintve is bátran a kezébe tehetjük az életünket, nem tudva, hogy mit fog hozni a 2008-as év.

Most pedig itt vagyunk, és ennek az évnek a végén tekintgethetünk vissza. Valóban így volt-e? Valóban átéltük, hogy hordozott bennünket? Nagyon sok dolog történt velünk, a gyülekezettel, az országgal, a világgal ebben a 12 hónapban is. Nagyon sok politikai döntés, amely az életünket befolyásolta, amely meghatározza a pénztárcánkat, és kihat a hétköznapjainkra. A gyülekezetünk épületei, és így az egész élete gyökeresen átalakult az elmúlt hónapokban az építkezés által. Sokan nem is hitték, hogy ez a jelen gazdasági körülmények között kivitelezhető, de Istennek hála, kiderült, hogy az „Ő gondolatai bizony nem a mi gondolataink”, hogyha neki tervei vannak, akkor azokat megvalósítja. Most pedig közösen hálát adhatunk, mert végre van közösségi terünk, az átrium, gyönyörű bútorokkal, és végre van hely találkozni, gyülekezni, leülni beszélgetni, vagy gyerekekkel valóban részesévé válni az Istentiszteletnek. Végre van egy olyan konyhánk, ahol van hely egyszerre teát főzni, és bögrét mosogatni, sőt még enni is le lehet ülni benne egyszerre több embernek.

De ha visszatekintünk, nem csak a fizikai dolgokban történt változás. Hiszen vannak olyanok, akik egy évvel ezelőtt ilyenkor még nem voltak velünk, és azóta a gyülekezet aktív tagjaivá váltak, és sajnos vannak olyanok, akik már nincsenek közöttünk. Vannak olyanok, akiknél azóta kisgyermekkel bővült a család, és van, ahol sajnos már kevesebben ülnek az asztalhoz. Van, ahol az év gyógyulást hozott, és van ahol súlyos betegséggel küzdenek azóta. Van, akit a munkájában előléptettek, és van, akit elbocsátottak, és azóta is a megélhetéséért küzd. Lehet közöttünk olyan, aki egy éve nagyon szomorúan ült közöttünk, és most nagyon boldogan, de előfordulhat épp a fordítottja is. A 2008-as év is nagyon-nagyon sok változást hozott, jót és rosszat egyaránt, az azonban bizonyos, hogy Isten jelenlétét érezhettük az életünkben. Újra és újra átélhetjük az Ő vezetését, megerősítését, szeretetét, még a legnehezebb körülmények között is, vagyis azt, hogy valóban terve van velünk, és épp ezért hálát adhatunk neki oly sok mindenért.

Örülni mindenkor

Az előbb felolvasott igében is megszólal a hálaadás hangja, illetve az örömé, a békességé. Azért valljuk be, így áttekintve gyorsléptekben az évet, vagy akár az egész életet, nem olyan könnyű dolog ez! „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek.” – írja Pál. Hogy a csudában lehetne örülni MINDENKOR? Hiszen, ahogy végignéztük az évet, örömre volt benne ok, no, de mindenkor? Mindenkor, amikor a világban gazdasági válság van, és helyet kap az életben a pénztelenség, a bizonytalanság, a betegség, a fájdalom és a gyász is? Illúzió, hogy ilyenkor örüljön az ember!  Mit gondol Pál!

Az apostol nagyon jól tudja, hogy miről ír! Nehogy azt gondoljuk, hogy akkoriban bármi is könnyebb lett volna! Valószínűleg ebben az időben már a levegőben volt, hogy új rendeletek lépnek életbe nemsokára, és elindul a keresztyénüldözés. Nem az emberek megélhetése volt a téma, hanem a puszta léte, élete. A filippi gyülekezetben is nagyon sokat mártírhalált haltak, és komoly szenvedés várt az ottaniakra. Az apostolnál pedig hitelesebben valószínűleg senki szájából sem szólhatna ez a felszólítás. Ő maga is börtönben van, egy olyan élet után, amely minden volt, csak nem könnyű. Hiszen ki akarna olyan életet, amely tele van úton való léttel. Folyamatosan más környezettel, emberekkel, otthonokkal. Újabb és újabb körülmények között kell vezetővé lenni, sőt olyan valakivé, akinek a szava mérce, és egész közösségeket határoz meg. Emberpróbáló felelősség. Még család sincs mögötte, hogy szeretetükkel támogassák, csak a munkatársak, akik hasonlókat vállalnak vele együtt. Ez az élet tele van börtönnel, megveretéssel, kövezéssel, váratlan helyzetekkel, veszélyekkel. Pál pedig ekkor már nem fiatal. Tudjuk róla, hogy beteg, és pontosan tudja a börtönben, hogy előbb-utóbb a halál vár rá. Nem igaz, hogy abban az időben könnyebb volt kimondani ezeket a szavakat, mint manapság.

Pont ezért hívja fel az övéi figyelmét rá nyomatékosan. Kétszer is a levélben, ismételve, hogy örüljenek az Úrban mindenkor! Ez itt a kulcs! Nem csupán arról van szó, hogy mindig csak örüljön az ember. Az valóban illúzió lenne, mert az nem fog menni. Örülni még Pál szavára sem fog menni, ha épp bajok vesznek körül bennünket. De az Úrban lehet örülni valóban mindenkor!

Az öröm ugyanis Isten lényéhez tartozik, hiszen nála teljes öröm van. A teremtés alapvető vonása, hogy Isten az embert szeretetből és örömre teremtette. Ez tükröződik az ember környezete, élettere megteremtésében is: az ember bármerre megy, bárhová néz, mindenütt új szépséget, új örömöt fedezhet fel. Amikor pedig Isten látta, hogy nem jó az embernek egyedül, nem tud igazán örülni, akkor megalkotta az asszonyt. Isten és a teremtett világ között akkor vannak rendben a dolgok, akkor van harmónia, békesség, amikor Isten örülhet alkotásainak, mert azok figyelnek rá, akaratát cselekszik, engedelmeskednek neki; illetve, ha az ember örül Istennek.  Mivel pedig az öröm forrása Isten, ezért az embernek csak akkor lehet igaz és tartós öröme, ha kapcsolatban, közösségben van vele. Isten arcát látni, felismerni tetteiben, gyönyörködni törvényében, igazságában, szentségében mindennél nagyobb öröm.

Ez az út ahhoz, hogy élni tudjon az ember. Ez volt az út majd 2000 évvel ezelőtt, és ez az út ma is. Láttuk, hogy nagyon sok minden veszi el az örömünket, nagyon sokat szorongunk, félünk, aggódunk, idegeskedünk. Nem véletlenül. Ilyen a mai élet. Tele van bizonytalansággal, nehézséggel. Vagyis tele van stressz-forrással. Mit jelent ez a szó eredetileg? Nyomás, feszültség, szorult helyzet, túlzott fizikai és lelki igénybevétel. Ez az, ami elveszi a fizikai és lelki egyensúlyunkat sok esetben, illetve meg is betegíthet, hiszen nagyon sok szívbetegség, emésztési zavar mögött ez áll. Kapkodjuk a pirulákat, de maradunk idegesek, feszültek, nyomás alatt élők. A mai körülményeinken nem tudunk változtatni még keresztyénként sem, de a megélés módján igen! Erről beszél Pál, amikor arra hívja fel a figyelmünket, hogy örüljünk az Úrban.

Miről szól ez? Arról, amiről már a nagy stressz-kutató, Selye János is beszél. Vagyis arról, hogy nem tudjuk elfelejteni gondjainkat, és ha valaki aggódik, nem fogja tudni parancsszóra abbahagyni azt, ahogy a félelmet sem, de azt meg tudja tenni, hogy az őt terhelő, nyomasztó gondok helyébe más illeszt. Ezt írja: „Azt hiszem, végső elemzésben, a hála és a bosszú az a két fontos tényező, amely cselekedeteink rugója a mindennapi életben. Nagyrészt tőlünk függ lelki nyugalmunk, elégedettségünk és elégedetlenségünk, egyszóval mindaz, ami a boldogságunkat meghatározza.” [1] Keresztyénként elmondhatjuk, hogy úgy érthetjük ezt, hogy elengedjük, vagyis Isten kezébe tesszük le mindazt, ami az életünkben nyomasztó, és elhisszük, hogy neki gondja van ránk. Hogy tudatosan figyelünk a nehéz időkben is Istenre, és nem csupán azokra tekintünk, ami probléma, hanem arra is, ami még azon túl az életünkben van, vagyis amiért még hálát is lehetne adni, aminek örülni lehet. Így is mondhatnánk: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt;”. Valahogy így kellene tudjunk szembenézni a nyomasztó dolgokkal az életben: térdre hullva Isten előtt, Bele és egymásba kapaszkodva, imádkozva, és hálált adva mindazért, amit eddig kaptunk.

Hálát adni mindenben

Rengeteg okunk van ugyanis a hálára nap-nap után. Észre sem vesszük, mert a legtöbb dolog olyan természetes, hogy elfelejtkezünk róla. Egy év vége erre is nagyszerű alkalom, hogy megálljunk, és tudatosan hálát adjuk. Ezt tette a zsoltáros is olvastuk az előbb felolvasott igeszakaszban. Hátrafelé tekint és emlékezik. Emlékezik mindarra, ami az életében volt. Mi valószínűleg nem azért adnánk hálát, mert ellenségeink és gyűlölőink kezéből kimentett az Úr, de miközben emlékezünk az elmúlt évre, évekre, oly sok mindenből valóban kihozott az Úr, és oly sok imádságunkat nekünk is meghallgatta. Látjuk mi az ilyen csodákat az életünkben? Olyan természetesnek veszünk sok mindent, olyan gyakran arra figyelünk csak, hogy mink nincs, hogy vesztesnek érezzük magunkat, elégedetlenek vagyunk, zúgolódunk.

Olvastam egy kis történetet egy asszonyról. Ő is mormogott, elégedetlenkedett. Erre nagyon könnyű okot találni, hiszen mindig van olyan valaki körülöttünk, akinek több van, mint nekünk. Férje hallgatta egy darabig, majd mosolyogva kinyitotta a szekrényt: tele volt ruhával. Majd megkérdezte: Fázol? Majd csendesen kinyitotta a hűtőszekrényt, amelyben ott volt az ebéd maradéka, és még sok egyéb: éhezel? – kérdezte ismét kedvesen. Aztán fejével a nyitott gyerekszoba felé intett, ahol két kisgyermekük édesdeden aludt: valóban semmid sincs? Az asszony akkor átölelte a férjét, és úgy maradtak ketten együtt sokáig, és közben mindkettő szívében nagy-nagy hála volt Isten iránt.  

Néha nekünk is jó lenne egy-egy ilyen gyakorlat, mert eszünkbe juttatná azt a sok-sok mindent, és mindenkit, amik, és akik ott vannak az életünkben, és már annyira természetesnek vesszük, hogy észre sem vesszük őket. Hiszen nem természetes az, hogy vagyunk. Banális dolog ez, de gondoljunk csak bele, hány és hány veszély leselkedik ránk nap mint nap, amikor közlekedünk, emberek között vagyunk, attól amit eszünk és belélegzünk. És még élünk. Lehet, hogy nehezen, sőt fájdalmasan, de még el tudtunk ma jönni ide, vagy legalábbis valaki elviszi felvételen, vagy letölti az Internetről mindazt, ami itt zajlik, és ezért is lehet hálát adni. Lehet, hogy az évek múlásával kopik az emlékezet, a látás és hallás, de akkor is értjük a szavakat, a gondolatokat, amelyek itt elhangoznak. Hála azért, hogy vannak, akik szeretnek bennünket, van közösségünk, ha pedig nem lenne, akkor hála azért, hogy mi válhatunk más közösségévé, és mi mehetünk el valaki olyanhoz, akinek szintén nincs. Hála azért, hogy újra és újra vannak olyanok, akik szolgálnak felénk, talán láthatatlan módon olyasmivel, amiket természetesnek veszünk. Azzal, hogy itt tiszta a padló, a korlát, a mellékhelység, azzal, hogy vannak, akik felveszik a telefont, és megkérdezik, hogy kivel mi van, sőt estéken át, munkaidő után róják a várost, hogy látogassanak. Hála azért, hogy vannak, akik tanítják a gyerekeket, fiatalokat, és bennünket felnőtteket, hála azért, hogy van, aki imádkozik értünk. Hála, hála, hála. Olyan sok mindenért lehet hálát adni.

Karl Barth volt az, aki a keresztyén erkölcstant egyetlen szóban így foglalta össze: hála. Hála isten kegyelméért. Mert mi a hála? Válasz. Gondolattal, szóval, tettel, érzéssel adott válasz valaki tettére, aki kedves, jóságos, segítőkész és szeretetteljes volt felénk. Hálát adni tehát azt jelenti: megköszönöm, amit kaptam, és megvallom, kinek ismertem meg Őt. Nem csak azt sorolom, mit kaptam, hanem azt is, kicsoda az Úr. Itt az Ő személye lesz fontos. Fontosak az ajándékai is, de az ajándékozó maga sokkal több. Isten népének pedig megadatott az a kiváltság, hogy az ajándékozót ismerje. Vele legyen közösségben, hitbeli kapcsolatban. Amikor hálaadással dicsőítjük Őt, akkor megköszönjük azt, amit nekünk adott, illetve azt mondjuk el, hogy kinek is ismertük meg. Erre nem Istennek van szüksége, Ő tudja, hogy kicsoda. Erre nekünk van szükségünk mindig, mert mi vagyunk azok, akik gyakran elfelejtkezünk arról, hogy milyen hatalmas Istenünk is van, és gyakran nem vesszük komolyan, hogy mi mindent tett már értünk, illetve tehet, egy-egy nehéz pillanat idején. Kisebbnek gondoljuk Őt, mint aki valójában. Valljuk csak be, hogy gyakran elfelejtkezünk a csodatetteiről az életünkben, és magunknak tulajdonítjuk sokszor azt, amire Ő segített el.

De ahogy az örömöt, ezt sem lehet kipréselni az emberből. Vagy van, vagy nincs. De ha keresztyénként visszatekintünk az elmúlt 365 napra, nem létezik, hogy ne gyúljon ki bennünk a hála érzése. Így is szoktuk mondani, hogy „tele van a szívünk hálával:” Csordultig van, sőt jó lenne, ha ki is csordulna!

Békesség Istenben, szelídség emberek előtt

Hiszen akinek a szíve tele van hálával, annak öröme is van, hiszen a hálaadás örömre indít. Ráadásul az aggódás legjobb ellenszere, hiszen ahogy egymás után soroljuk, hogy mi mindenért vagyunk hálásak, eljutunk odáig, hogy az emlékezés közben rádöbbenünk, hogy gondoskodó Istenünk van, bennünket a tenyerén hordozó Istenünk van, akihez nem hiába imádkozunk, akitől nem hiába kérünk. Olyan Atya Ő, aki valóban vezet, megerősít, vígasztal, ad, hív és vár bennünket, és mindenek előtt nagyon szeret minket. Olyan Isten, aki mindenről tud, pont úgy, ahogyan Jézus mondtam, még a fejünkön lévő legkisebb hajszálról is. Mi ez, ha nem maga a biztonság és bizonyosság? Ez maga a kegyelem.

Hiszen akkor „Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Olyan sokszor mondjuk ezt a mondatot innen a szószékről áldásként! Ismerjük minden szavát, már fel sem kapjuk a fejünket, ha halljuk, pedig mennyi tartalom van benne! Isten békessége – nem valami cifra jelző az, amit Pál mond! Mondhatott volna csak annyit, hogy: Isten veletek lesz. Nem erről van szó, hanem arról, hogy úgy lesz Isten veletek ezután, mint a békesség. Úgy fogjátok az Isten jelenlétét átélni, mint valami kifejezhetetlen emberen túli békességet. Egy helyen ezt mondta Jézus: „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja.” (Jn. 14:27) Ez egy másfajta békesség. Lehet, hogy nyugalmunk nem lesz, de békességünk és örömünk igen, Őbenne, aki életét adta értünk keresztyen, hogy mindez valósággá válhasson a számunkra.

Ez pedig kisugárzik a környezetünkre is. Mivel akinek hála van a szívében,  és ezért öröme és békessége van, az másképp éli meg a hétköznapokat. Az ilyen ember szelíd tud lenni. Ez a fogalmat eredetileg olyan emberre értették, aki félúton elébe tud menni a másiknak egy konfliktus esetén. A görög klasszikusok akkor használták, amikor valaki nem a törvény betűjét alkalmazta, hanem a szellemiségét alkalmazta, mégpedig nagyvonalúan. Tudták már akkor, hogy a törvény betűje úgy is használható, hogy ölni lehessen vele, de úgy is, hogy megelevenítsen. Erre bíztatja Pál a filippibelieket, amikor azt mondja, hogy a „A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt.” Vagyis legyenek könyörületesek, igazságosak, és nagyvonalúak.

Pontosan úgy, ahogyan Jézus is az volt. Az volt a törvény, hogy a házasságtörő nőt meg kell kövezni. Ő könyörületesen és nagyvonalúan azt mondja a kövezőknek, hogy az kezdje el, aki maga nem bűnös. A nőnek pedig ezt mondja: „Senki sem ítélt el téged? Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (Jn. 8,10-11) Ez a könyörületes hozzáállás az Isten tulajdonsága, ahogy az is, ahogy az elveszett fiak apja annak, aki mindent eltékozolt, elébe fut, annak meg, aki elégedetlenkedik, és morog, annak utánamegy. Ilyen Istenünk van. Ez az a hozzáállás, amit tanulgathatunk egy életen át Istentől.

Attól az Atyától, aki nagyon sok mindennel elhalmoz bennünket, amelyekért hálát adhatunk, miközben újra és újra kérünk, akinek miközben átéljük a vezetését, gondoskodó szeretetét, újra és újra örülhetünk, aki békességet ad nekünk egy békétlen világban, és nagyvonalú szelídségre tanít bennünket a következő, 2009-es évben is, hogy igaz lehessen ránk Hézser Gábor kívánsága:

„Ne legyen a napnak olyan órája, mikor azt kell mondanod: nincs, ki megfogná kezem.

Ne legyen a napnak olyan órája, mikor azt kell mondanod: nincs, ki félelmemben bátorít.

Ne legyen a napnak olyan órája, mikor azt kell mondanod: nincs, aki megvigasztal.

Ne legyen a napnak olyan órája, mikor azt kell mondanod: nincs, ki velem nevessen.

Nincs a napnak olyan órája, mikor karjába ne zárna az Úr.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |