| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Tudatos vallástétel

Zsoltárok 8. fejezet

¹A karmesternek: „A szőlőtaposók” kezdetű ének dallamára. Dávid zsoltára.

²Ó, Urunk, mi Urunk!

 Mily fenséges a te neved az egész földön,

Az égen is megmutattad fenségedet!

³Gyermekek és csecsemők szája által is

 építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben,

 hogy elnémítsd az ellenséget és bosszúállót.

⁴Ha látom az eget, kezed alkotását,

 a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél,

⁵micsoda a halandó – mondom –,

 hogy törődsz vele,

 és az emberfia, hogy gondod van rá?

⁶Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél,

 dicsőséggel és méltósággal

 koronáztad meg.

⁷Úrrá tetted kezed alkotásain,

 mindent a lába alá vetettél:

⁸a juhokat és marhákat mind,

 még a mezei vadakat is,

⁹az ég madarait, a tenger halait,

 amelyek a tenger ösvényein járnak.

¹⁰Ó, Urunk, mi Urunk!

 Mily felséges a te neved az egész földön!

Imádkozzunk!

Örökkévaló Istenünk, Mennyei Édesatyánk az Úr Jézus Krisztus által! Mi is együtt sóhajtunk, együtt mondjuk a zsoltárossal: „Mily felséges a te neved az egész földön!” És a te nevedet hívjuk segítségül most az év utolsó istentiszteletén.  Nekünk is csodálatosak a te műveid, Urunk Istenünk, nekünk is csodálatosak a te cselekedeteid velünk, emberekkel kapcsolatban is. Köszönjük azt a kiváltságot, hogy velünk, emberekkel szövetséget kötöttél az Úr Jézus Krisztusban legteljesebb módon, köszönjük, hogy személyes kapcsolatra hívsz veled, és köszönjük neked Urunk, hogy újra megszólítasz minket a te igéddel. Segíts most visszatekinteni őszintén az elmúlt esztendőre, segíts visszatekinteni bűnbánattal, hogyha arra van szükségünk, és segíts nekünk hálát adni mindazért, amivel megajándékoztál minket az elmúlt esztendőben.

Hálát adunk azért a sok-sok mindenért, ünnepnapokért és hétköznapokért, amikor velünk voltál, amikor tápláltál minket igéddel, amikor vezettél, amikor segítségünkre voltál, mindabban, amikor próbákat, nehézségeket kellett elszenvednünk.

Köszönjük neked Urunk, hogy így állhatunk most előtted őszintén, és köszönjük neked az Úr Jézus Krisztust, hogy általa még nagyobb reménységet adsz a mi életünkre nézve. Nem csak a földi napjainkat, nem csak a földi éveinket láthatjuk, hanem előre láthatjuk az örökkévalóságot. Add tehát nekünk, amit készítettél a benned hívők számára. Segíts bennünket, hogy így tudjunk most hálával, örömmel együtt ünnepelni. Szentlélek Isten, jöjj el közénk, hogy értsük a te igédet, hogy értsük az Úr akaratát életünkre nézve személyesen is. Áldj meg minket Urunk, és légy itt közöttünk. Ámen.

Az Úr Istent magasztalom,

Jóvoltáról emlékezem,

Mindig hozzá folyamodom,

Mert meghallgat, azt jól tudom.

Nagy erősen igaz hittel

Magam Isten beszédével,

Kegyelmes ígéretével,

Bátorítám Szentlelkével.

273. dicséret 1., 5. verse

Zsoltárok 145. fejezet 1-13. vers

¹Magasztallak téged,

 Istenem, királyom,

 Áldom nevedet mindörökké.

²Mindennap áldalak téged,

 dicsérem nevedet mindörökké.

³Nagy az Úr, méltó, hogy dicsérjék,

 nagysága felfoghatatlan.

⁴Nemzedékről nemzedékre

 dicsérik műveidet,

 hírdetik hatalmas tetteidet.

⁵Fenségeden, ragyogó dicsőségeden

 és csodálatos dolgaidon

 én is elmélkedem.

⁶Elmondják, milyen félelmes hatalmad,

 én is felsorolom nagy tetteidet.

⁷Áradoznak, emlékezve nagy jóságodra,

 és örvendeznek igazságodnak.

⁸Kegyelmes és irgalmas az Úr,

 türelme hosszú, szeretete nagy.

⁹Jó az Úr mindenkihez,

 irgalmas minden teremtményéhez.

¹⁰Magasztal, Uram, minden teremtményed,

 és híveid áldanak téged.

¹¹Elmondják, hogy országod milyen dicsőséges,

 és beszélnek hatalmadról,

¹²megismertetve az emberekkel

 az Úr hatalmas tetteit, országa ragyogó dicsőségét.

¹³Országod örökkévaló ország,

 uralkodásod nemzedékről nemzedékre tart.

Szeretett Testvérek!

Vajon ezekben a napokban, amikor kicsit önkéntelenül is visszagondolunk 2008-ra, mit látunk? Mit akarunk meglátni? Mit veszünk észre a lassan elmúló esztendővel kapcsolatosan?

Ha csak az emberit, amit mi emberek cselekszünk, akkor bizonyára elég sok bűnt, szeretetlenséget, az élet szinte minden területén válságjelenségeket láthatunk. És ki-ki sorolhatná személyes életével kapcsolatosan is a negatívumokat. De ha csak az emberi dolgokat nézzük, akkor kesereghetünk, akkor panaszkodhatunk, háboroghatunk. Azonban, hogyha kezünkbe vesszük a Zsoltárok könyvét, ha nem is olvassuk végig egyszerre a 150 zsoltárt, de úgy belelapozunk, akkor észrevehetjük, hogy a Zsoltárok könyve is beszél bűnökről, nyomorúságokról, bajokról, betegségről, halálról, ellenségről, válságjelenségekről, igazságtalanságokról. De beszél szép napokról is, örvendetes eseményekről is. Viszont, ha úgy egymásután figyeljük a fejezeteket, akkor valahogy észrevehetjük azt is a Zsoltárok könyvében, hogy fokozatosan telítődik meg – vagyis az utolsó néhány zsoltárra, ha gondolunk –, fokozatosan telítődik meg az Isten magasztalásának hangvételével. Közben is van néhány ilyen zsoltár vagy zsoltárrészlet, de a Zsoltárok könyve néhány utolsó fejezete különösképpen az Isten magasztalásáról szól. Így a 145. is az első felében, és az utána következők. Egy kicsit olyan a szerkezete, mint egy többtételes kórusmű, amiben különböző helyen fölbukkan egy-egy motívum, a vezérdallam, és különböző módon szólal meg, aztán valahol ez a többtételes kórusmű egy halleluját zengve záró akkordjaiban, sűrítve megjelenik szinte minden, ami korábban itt vagy ott fölbukkant a mű folyamán. Nos, a Zsoltárok könyve is az utolsó néhány fejezetében különösképpen, hangsúlyosan a magasztalásról beszél, és már óriási erővel, gazdagsággal szólal meg.

Így olvastam a 145. zsoltárból: „Magasztal, Uram, minden teremtményed”. Igen, először is itt érdemes megállnunk egy pillanatra: magasztal minden teremtményed. E teremtett világ a maga rendjével, a maga szépségével, összefüggéseivel, törvényszerűségeivel, szerkezetében és működésében is a Teremtőről beszél. Nem véletlen írja majd később Pál apostol, hogy a teremtett mindenség vizsgálata révén az Isten istensége és hatalma fölismerhető, mert beszél az Isten hatalmáról. A teremtett mindenségben a hegyek vagy a patakok, a növények vagy a kicsiny virágok, vagy az évszázados tölgyek, vagy éppen az állatvilág különböző egyedei is puszta létükkel a Teremtőt magasztalják, önkéntelenül is a Teremtőről beszélnek. Önkéntelenül. Persze fölmerülhet akkor a kérdés, hogy: és az ember? A zsoltár azt mondja: „Magasztal. Uram minden teremtményed.” Igen, én eddig csak azokról beszéltem, amelyek önkéntelen módon, a maguk teremtettségüktől fogva az Isten dicsőségét, hatalmát hirdetik, az Isten királyi uralmát, hatalmát hordozzák, és hirdetik. Vajon a tudatos lény, az ember, mi, hogyan kapcsolódunk bele ebbe a nagy kórusba. Ne lepődjünk meg, a mostani igehirdetés folyamán néhányszor egy-egy énekkel folytatjuk. Úgyhogy a 266. dicséret szavaival folytassuk most: „Egek nagy királya, magasztalunk téged…”.

266. dicséret

Egek nagy Királya, magasztalunk téged,

Térjen nevedre dicséret!

Mulandó és gyarló életünk átjárja

Végtelen kegyelmed árja.

Jöjj, segíts, jóra ints;

Rólad zengjen nyelvünk,

Vígan énekeljünk!

Dicsérjed, világom, Alkotód hatalmád,

Mindenek felett uralmát!

Hirdesse a csillag ránk sugárzó fénye,

Mily csodás az Isten lénye!

Nagy égbolt,  nap és hold,

Kik ott fennen jártok:

Ti is Őt áldjátok!

Zengjen minden szívben boldog hála ének

A világ Teremtőjének!

Nagy kegyelmessége gondot visel rólunk,

Számon tartja minden dolgunk.

Égben fenn, földön lenn

Áldassék jósága,

Nagy irgalmasága!

Halleluját zengve, magasztalva áldjad

Krisztus által jó Atyádat!

Ha az Istent élő, igaz hittel féled

És a szíved Jézusé lett:

Boldogság, üdv vár rád

Fenn az ég honában,

Hófehér ruhában.

A teremtett mindenség, úgymond, nem tudatos teremtményei önkéntelenül az Isten hatalmát, uralmát hirdetik. És az ember? Ahogy az előbb énekeltük a teremtett mindenség magasztalja az Urat, és egyszer reménység szerint ma már mindannyian eljutottunk odáig, hogy halleluját zengünk az Úrnak. Az olvasott 145. zsoltárunk verseiben az ember is megszólal. Sőt itt igazán az emberről van szó. Van szó arról, hogy elmondják, beszélnek, örvendeznek, áradoznak az Isten tetteiről. Többes szám, végig többes számban: elmondják, örvendeznek, beszélnek, áradoznak, ahogyan megemlékeznek az Isten jóságáról, hosszútűréséről, ahogyan fölismerik az emberek az Isten igazságosságát, ahogyan fölismerik Isten nagy szeretetét, ahogyan megtapasztalhatja az ember Isten irgalmát. Emlékezve, amikor átélt az ember sok mindent, és az emlékezésben fölismeri az Isten jóságát, türelmét, szeretetét, irgalmasságát, akkor elérkezik oda, amit a zsoltár így mond: „híveid áldanak téged.” Híveid áldanak téged. Megszólal tehát a tudatos vallástétel. Szemben a teremtett világ más lényeivel, melyek a létükkel, önkéntelenül a Teremtőre mutatnak. Mi viszont tudatosan vállalva mondjuk, hirdetjük, áldjuk őt. Vagyis ebben a teremtett mindenségben az Isten magasztalása vonatkozásában a vezérdallam, a cantus firmus, az az emberé lenne. És nagyon sokszor bizony be kell vallani: alig lehet hallani. Nem azért mert elnyomja a többi szólam, hanem azért mert halk. Nem azért mert a teremtett mindenségben a kicsiny virágok vagy éppen a kicsiny rovarok elnyomnák szépségükkel, életükkel; nem azért, mert a teremtett mindenségben benne lévő törvényszerűségek olyan zajosak és hangosak lennének. Nem. Hanem azért, mert az ember tudatos vallástétele, hitvallása halk. Mert „híveid áldanak téged”, mondja a zsoltáros, de nem szólal meg kellő erővel, meggyőző erővel. Hogyha valami ilyen helyzet adódik mondjuk egy zenekarban, egy kórusban, hát a lelkét kiteszi a karmester, hogy ahol a téma van, ahol a dallam van, szóljon már, most nektek kell, ti vezetitek, ti viszitek. A zsoltár erre teszi a hangsúlyt: „híveid áldanak téged”- úgymond itt van a vezérdallam. Hogy az istenfélő ember, a hívek közössége, az Isten népe beszéljen, hirdesse, mondja az Isten nagyságos dolgait. Vajon 2008-ban mindaz, amit ránk bízott az Isten, olyan erővel, olyan meggyőző erővel, olyan hitelesen szólalt meg, ahogy kellett volna? Akár csak a Nagyerdei gyülekezet, a mi ajkunkon, a mi életünkben, a mi közösségünkben? Híveid áldanak téged, mondja a zsoltáros. Hát vajon mennyire visszhangzott ez a város a keresztyének Istent magasztaló szavától és tetteitől? Vajon nem nyomta el sokszor a világ zaja? Vagy nem volt több olykor az öntudatlan teremtmények istenmagasztalása, mint a mienk? A zsoltáros eljut odáig, hogy az Isten országáról kezd beszélni. Az Isten országáról beszélnek – mondja, pedig a zsoltáros korában is voltak bajok, nyomorúságok, betegségek, halál, ellenség, másságok, sok minden volt. A zsoltár második felét elolvasva, azonnal rájövünk. Igen. Minden volt. Nem mondhatjuk, hogy szebb idők voltak, csak mindig másmilyenek az idők. Legfeljebb megszépül egy idő múlva az emlékezésben. Isten országáról kezdenek beszélni. Ez a közösségi része. A zsoltárban azonban van egy nagyon érdekes személyes hang is. És nem is egyszer szólal meg: „én is elmélkedem” tetteiden – mondja a zsoltáros, „én is felsorolom nagy tetteidet”, én is magasztallak. Nem úgy van, ahogy jó néhányszor hallottuk annak idején a Kántusban karnagyunktól: ne sumákolj! Csak a meleg levegőt fújod, nem jön a hang, nem szólal meg, aminek meg kellene szólalni. Úgy gondolod, hogy majd a másik, és ő is úgy gondolja, majd a harmadik. Vajon nem így vagyunk mi is sokszor, hogy hát persze, majd a hívek, majd a többiek? Én most éppen hiányzok, most épp vettem hat iga ökröt, most éppen ez volt, most éppen az volt, most ezért nem vagyok, most azért nem, most ezért nem mondom, most azért nem magasztalom az Urat. De hát majd a többiek úgyis!

A zsoltáros nem egyszerűen arról beszél, hogy van közösségi magasztalás, hogy híveid magasztalnak, áldanak téged, hanem újra és újra beleszúrja, hogy én is, én is, és én is. Ebben a közösségben én is ott vagyok, és én is mondom, és én is vallom, és én is cselekszem.

Amikor visszagondolunk a lassan elmúló esztendőre, vajon mit láthatunk meg akár közösségi vonatkozásban, akár egyénileg? Merjük, tehát vallani közösen is, és merjük személyesen is vallani az Úr jótéteményeit magasztalva őt. Úgyhogy énekeljük a 451. dicséretet: „Száma nincsen, Uram, jótéteményidnek”:

451. dicséret

Száma nincsen, Uram, jótéteményidnek,

Vége, hossza nincsen kegyelmességednek;

Azért magasztallak felette mindennek,

Mert hiszen én lelkem te ígéretednek.

Kiáltásom, Uram, tőled el nem vetéd,

Az én nyavalyámat csak te magad nézéd;

Atyai voltodat rajtam éreztetéd,

Irgalmasságodat mikor megjelentéd.

A pokol torkából te kiszabadítál,

És az én lelkemben engem megnyugtattál,

Te ígéreteddel mikoron biztattál,

Fiad által ismét fiaddá fogadtál.

Kész mindenha lelkem néked énekelni,

Mind e világ előtt rólad vallást tenni,

Sok jótételidért néked hálát adni,

Örökkön örökké tégedet dícsérni.

A fölolvasott bibliai szakaszunk utolsó néhány sora így hangzott:

¹¹Elmondják, hogy országod milyen dicsőséges,

 és beszélnek hatalmadról,

¹²megismertetve az emberekkel

 az Úr hatalmas tetteit, országa ragyogó dicsőségét.

¹³Országod örökkévaló ország,

 uralkodásod nemzedékről nemzedékre tart.

Nemzedékről nemzedékre – szólal meg egy újabb gondolat a zsoltárban. Az Úr országáról van szó, az Úr országa, mely örökkévaló. Hányszor akartuk életünket hozzákötni egy rendszerhez? Hányszor akartuk olykor még az egyház életét is hozzákötni egy társadalmi rendszerhez? Hányszor akartuk hozzákötni egy-egy kormányhoz? És odavannak már az Augustusok, a római császárok, odavannak már diktátorok és sok mindenki. A zsoltáros azt mondja, mert évezredekkel ezelőtt is már felismerték ezt az igazságot, hogy az Úr országa örökkévaló ország. Hogy tudunk mi, és hogy akarunk mi visszagondolni a lassan elmúló esztendőre? Csak az emberi tetteket látjuk benne, akár szép, nemes, dicséretes, művészi, akár gonosz, bűnös, engedetlen? Csak az emberi vonulatot vesszük észre? Na, de akkor miért vagyunk hívő emberek? Vagy pedig fölismerjük, hogy az Úr országa, ami végigvonul a történelmen. Mi mihez kötjük az eseményeket? Csupán az emberihez, vagy az Úr hatalmához? Hiszen éppen ez az, amiről itt a zsoltár beszél, és megszólal az a missziói hangsúly is, hogy nem egyszerűen csak elmondják, hanem nemzedékről nemzedékre továbbadják. Mindazt, amit átéltek, amit megtapasztaltak. Nem sumákolva, agyonhallgatva. Félelmetes, nem egyszer előfordult már, amikor egy-egy családdal kellett beszélgetni, és egy egész életutat átgondolni, és akkor az unoka rácsodálkozva kérdezte a mamát: Nagyapa presbiter volt? Hát az unoka sem tudta? Akkor milyen hitvallás volt itt, ha még ennyit sem tud egy felnőtt unoka már? A nemzedékről nemzedékre való bizonyságtétel – országod örökkévaló – itt viszont mi nemzedékekben élünk egymás után. És nemzedékről nemzedékre tart az Isten országa, és nemzedékről nemzedékre dicsérik neved – mondja a zsoltáros. A mi világunkban különösképpen föl kell, hogy erősödjön, a hívő emberek közösségében, a gyülekezetben, a mi életünkben ez, hogy nemzedékről nemzedékre. Hiszen a mi világunk túlságosan egoista, túlságosan individualista, itt már csak egyénekről van szó, mindenki csak magáról akar tudni, és mindenki csak a maga jogait akarja hangoztatni. És egoista, individualista világunk magányos világgá vált. Félelmetesen magányossá váltak az emberek. Nos, egy ilyen világban egész üdítően hangzik a zsoltáros bizonyságtétele, amikor azt mondja „megismertetve az emberekkel az Úr hatalmas tetteit”, az Isten országát, mely örökkévaló, miközben itt jönnek rendszerek, meg hatalmak, meg eszmék, meg ideológiák, ilyen válságok, olyan könnyebb helyzet, máskor nehezebb, ami olykor megvisel bennünket. De nagyon megvisel, ha elfelejtjük az éveket, az eseményeket, a történelmet úgy nézni, úgy látni, hogy kimarad belőle az Isten országa. Ha kimarad belőle, akkor nagyon egyedül maradtunk, és akkor nagyon kétségbeejtő, pesszimista következtetéseket vonhatunk le. A zsoltáros újra és újra arról szól, hogy beszélnek, megismertetve az emberekkel az Úr hatalmát és országát. Mégpedig már nemzedékről nemzedékre, vagyis itt kikerülhetetlen legelőször is a család. Másképp is lehet nemzedékről nemzedékre, hiszen az iskola is az, de először is a család, a generációk beszélnek, továbbadva azt, amit átéltek, fölismertek, megtapasztaltak. Mennyire szólalt meg így a magasztalás a mi életünkben, a mi ajkunkon, a mi cselekedeteinkben? A következő nemzedék, gyermekeink és unokáink mit fognak mondani, miről fognak tudni? Még arról se, hogy állítólag templomba járt a nagyszülő? Mert ez valahogy olyan titokban volt. A zsoltáros azt mondja megismételve, hogy ez nemzedékről nemzedékre megy, ez a magasztalás. Igen, merjük így is végiggondolni az évet. Kaptunk most már lassan 356 napot az esztendőben, és vajon mennyire szólalt meg az, amit az Isten ránk bízott, hogy az utánunk következő nemzedék is megkapja, mert ránk bízta, nem másokra. Ránk bízta, hogy az utánunk jövő nemzedék is tudjon az Isten nagyságos dolgairól, és ne ragadjon bele a világ nyomorúságába, bűnébe, kétségbeeséseibe, sodrásába és minden másba, hanem legyen számára egy biztos vezérfonal, amihez, és ami köré szervezheti az életét. A 105. zsoltár 1-3 versét énekeljük: „Adjatok hálát az Istennek…”

105. zsoltár 1-3. vers

            Adjatok hálát az Istennek,

Imádkozzatok szent nevének!

Hirdessétek dicséretét

És minden jótéteményét!

Beszéljétek a nép előtt

Nagy csudáit, melyeket tött!

Néki vígan énekeljetek,

Sok csuda dolgát dicsérjétek!

Magasztaljátok szent nevét,

Kik szívből félitek őtet!

Örvendjen azoknak szívek,

Kik az Úrról emlékeznek!

Keressétek e kegyes Urat,

És az ő színét és hatalmát!

Meggondoljátok dolgait,

Ne felejtsétek csudáit!

Ítéletit hirdessétek,

Melyek ő szájából jöttek!

Szeretett Testvérek! Mit látunk tehát 2008-ban? Csak az emberit, csak a politikát, csak a gazdasági életet? Vagy látjuk az Isten országát? Látjuk az Isten hatalmát, uralmát? Mi keresztyének a ’már igen és még nem’ feszültségében élünk. Már itt van, de még nem a maga teljességében az Isten országa vagy a mennyek országa, ahogy a másik evangélium ezt megfogalmazza. Isten országa eljövendő, érte imádkozni kell: Jöjjön el a te országod! Ugyanakkor az evangélium által, az Ige testté létele által jelen van ebben a világban, és reménység szerint bennünk és közöttünk különösképpen jelen van, hat ebben a világban. Már igen és még nem. Melyikre tekintünk? Csak arra, amit emberi szemekkel lehet látni? Ezt a világ fiai is meg tudják tenni. Vagy mindezekre úgy, hogy észrevesszük, nagyon tudatosan figyeljük az Úr országát, hatalmát, az Isten uralmát. Ne csak az emberit lássuk, ami gyakran gonosz, gyakran kétségbeejtő, kiábrándító, hanem ismerjük fel az Isten tetteit is a lassan elmúló évben. És Isten országa összefüggésében lássunk mindent! Ez a látás hálára indít, ez a látás örömre ad okot, ez a látás reménységet ad, gyakran reménytelenség között élve is, ez a látás, az Isten országának látása, ez magasztalásra indít. Tekintsünk így vissza, hogy ilyen eredménye legyen, fölismerve az Isten országának mai eseményeit, és induljunk tovább megerősödött hittel küldetésünk teljesítésére. Magasztal, Uram, minden teremtményed, én is áldalak téged. Ámen.

A következő néhány percben a zsoltár fényében emlékezzünk csendesen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |