| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Istenetek, az Úr, előttetek jár

Lekció: Jelenések könyve 7, 9-17

„⁹Ezek után láttam: íme, nagy sokaság volt ott, amelyet megszámlálni senki sem tudott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből; a trónus előtt és a Bárány előtt álltak fehér ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak, ¹⁰és hatalmas hangon kiáltottak: »Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónuson ül, és a Bárányé!«

¹¹Az angyalok mind ott álltak a trónus, a vének és a négy élőlény körül, arcra borultak a trónus előtt, és imádták Istent ¹²eképpen: »Ámen! Az áldás, a dicsőség és a bölcsesség, a hálaadás és a tisztesség, a hatalom és az erő a mi Istenünké örökkön-örökké. Ámen.«

¹³Ekkor megszólalt egy a vének közül, és megkérdezte tőlem: »Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?«

¹⁴Ezt mondtam nekik: »Uram, te tudod«. Mire ő így válaszolt: »Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében.«”

Textus: 5Mózes  1,30-33

„³⁰Istenetek, az ÚR, aki előttetek jár, harcolni fog értetek éppúgy, ahogyan Egyiptomban tette veletek, szemetek láttára.

³¹A pusztában is láttad, hogy úgy vitt téged Istened, az ÚR, ahogyan fiát viszi az ember, az egész úton, amelyen jártatok, míg el nem érkeztetek erre a helyre.

³²Ennek ellenére sem hittetek Istenetekben, az ÚRban,

³³aki előttetek járt az úton, éjjel tűzben, nappal felhőben, és kiszemelte azt a helyet, ahol táboroznotok kellett, és megmutatta az utat, amelyen járnotok kellett.”

Szeretett Gyülekezet!

A mai napi ószövetségi igeszakaszból Mózes ötödik könyvének 1. fejezetéből olvastam fel az Igét. Ez a könyv egy hosszú visszatekintéssel kezdődik. A pusztai vándorlás utolsó jelentős táborhelyén Mózes összefoglalja a vándorlás tapasztalatait, Isten és a választott nép közös útjának nehézségeit és áldásait. De most valami újnak, ismeretlennek a küszöbén, az ígéret földjének határán áll a nép.

Az elmúlt időszak kiértékelésén talán mára már valamennyien túl vagyunk. Talán már összegeztük magunk számára az elmúlt év bukásait és sikereit, nehézségeit és örömeit, és hálaadással konstatáltuk, hogy egy új esztendőnek nézünk elébe. És most mi is küszöbön állunk. Valami újnak, valami ismeretlennek a küszöbén. Bizonyára sok olyan esemény fog bekövetkezni, amire számítani lehet: ünnepek, melyek minden évben vannak, a természet változásai, amit minden évben figyelemmel kísérhetünk. De sok váratlan esemény is áll előttünk. Egy ismeretlen út, amelyre rálépünk. Kiknek a temetésén kell majd részt vennem, hogyan alakulnak az életkörülményeim, milyen örömteli események várnak rám 2009-ben?

Az ismeretlenbe, a jövőbe, a küszöbön túlra tekintés talán nem egyszerű, talán izgalmas, talán félelemmel tölt el, de mindenképpen szükséges, hiszen ebbe az irányba haladunk. Mai Igénk Izráel népének egy olyan múltból hozott tapasztalatát tárja elénk, amely az új, és ismeretlen felé haladást, a küszöbön való átlépést segíti. Így bátoríthat minket is az új esztendő első napján, az Ige: „Istenetek az Úr, előttetek jár...”

Teszi ezt úgy, mint népe élén harcoló hadvezér, vagy király. Ezt olvastuk: „Istenetek, az ÚR, aki előttetek jár, harcolni fog értetek éppúgy, ahogyan Egyiptomban tette veletek, szemetek láttára.”

Izráel népének már volt ilyen tapasztalata. Már látták Istent a népért harcolni. Már látták milyen az, amikor hadvezérként vonul ki Isten. Már látták, hogy a kor legfejlettebb haditechnikái (Egyiptom harci szekerei) hogyan vallanak kudarcot Isten erejével szemben. Mégis nagy szükségük van erre a bíztatásra.

A Kánaánba küldött kémek történetéből jól tudjuk, hogy nagy és erős népek várják Izráelt az ígéret földjén. Kiderül az is, hogy a többség ezt a tényt félelemmel, rettegéssel és kétségbeeséssel fogadja. A kémek közül csupán Józsué és Káleb azok, akik másként teszik mérlegre a látottakat. A mérleg serpenyőiben nem a maroknyi Izráel, és az óriások által védelmezett, kőfalakkal körülvett kánaáni városok állnak. Hanem ott van „Istenetek az Úr, aki előttetek jár, és harcolni fog értetek...” A nép ott áll az ígéret földjének a küszöbén, hátuk mögött egy sor Isten-tapasztalattal, és most mégis hitetlenkednek és bizonytalankodnak.

Isten ígérete azonban valóra vált. Kőfalak omlottak le, királyok maradtak a csatatéren, mert Isten harcolt Izráelért. Az ígéret nem arról szólt, hogy harc nélkül, papírba csomagolva és szalaggal átkötve kapják meg az ígéret földjét. Az ígéret arról szól, hogy Isten harcol népéért. Nem helyettük, hanem velük. Előttük járva, élükre állva. Még az ígéret földje, a lehetőségek földje, a tejjel és mézzel folyó Kánaán sem szerezhető meg harcok nélkül. De Isten, mint jó hadvezér, mint jó király kivonul népe élén.

Úgy gondolom, hogy az új év küszöbén is hasonló bíztatásra van szükségünk. Az előttünk álló új, és érdekes dolgok, félelmet keltő óriások és leküzdhetetlennek tűnő akadályok harcokat és küzdelmeket tartogatnak. Isten nekünk sem ígéri harcoktól mentes új évet. Nem ígér küzdelmek, megpróbáltatások nélküli jövőt. Azt viszont felajánlja, hogy előttünk jár a harcban.

Tekintsünk vissza bátran az egész útra, amelyen vezetett minket Istenünk. Biztosan megtaláljuk az előttünk járó, és értünk harcoló Istent. Isten népe, a vándorló egyház is sok harcot és küzdelmet vívott már a múltban, és előre tekintve sem mondhatjuk, hogy itt van már a Kánaán. Mert addig is sokszor kell még csatasorba állni. De „Istenetek, az ÚR, aki előttetek jár, harcolni fog értetek...”

A Jelenések könyvéből felolvasott szakasz, már a győztesek seregét láttatja velünk, akik minden harcuk után hangosan imádják az értünk küzdő Istent, és az értünk meghalt Bárányt. És egyszer majd, az idők végén, a végső harc után mi is ott állhatunk az üdvözültek seregében, és dicsőíthetjük azt, aki a trónuson ül. De ehhez már most el kell fogadnunk Isten vezetését, el kell ismernünk királyunknak és hadvezérünknek.

Ahogyan az egyik ismert lelki ének mondja:

„Velem vándorol utamon Jézus,

Gond és félelem el nem ér.

Elvisz, elsegít engem a célhoz,

Ő, a győzelmes, hű vezér.”

Igénk másik bátorító mondata így hangzik:„A pusztában is láttad, hogy úgy vitt téged Istened, az ÚR, ahogyan fiát viszi az ember, az egész úton, amelyen jártatok, míg el nem érkeztetek erre a helyre.”

Előbb a hadvezér, a nép élén harcoló király képében mutatkozott meg Isten, itt pedig a gyermekét ölben vivő apaként látjuk. Egy egészen más kép Istenről, de így is szükségünk van Rá.

Szüksége volt Izráelnek is. Az Ószövetség és Újszövetség istenképében nagyon fontos szerephez jut az atya képe. Isten gondviselő szeretete, vezetése kap hangsúlyt, amikor Isten atyaként jelenik meg. A királyok, próféták, sőt Izráel mint nép is sokszor tekint úgy Istenre, mint apára.

De ami még ennél is csodálatosabb, hogy nem csak az ember látja atyaként az Istent, hanem Isten is fiának tekinti az embert, gyermekének tekinti Izráel népét is. Ténylegesen felvállalva ezzel az apa szerepét, aki gondoskodó szeretettel hordozza fiát, akire rábízhatjuk magunkat, aki biztonságot ad.

A népnek mégis voltak időnként bizalomproblémái. A zúgolódási történetek a pusztai vándorlás alatt mind-mind arról szólnak, hogy a nép nem meri teljesen rábízni magát atyjára. Sőt megvádolják az Istent, hogy nem is gondoskodik róluk, azt akarja, hogy elvesszenek. Pedig a nép soha nem volt apátlan, csak hitetlen, és bizalmatlan. És ha nincs meg a kellő bizalom, akkor következik az, amit a 32. versben olvasunk: „Ennek ellenére sem hittetek Istenetekben, az Úrban...”

Isten hiába bizonyul a legjobb apának, gondviselőnek, az ember Istennel való kapcsolatának az egyik legalapvetőbb problémája ez az „ennek ellenére”. Isten lépten-nyomon megmutatja gondoskodó szeretetét, ennek ellenére az ember hitetlen és bizalmatlan, dacos, és engedetlen.

Ahogy már szó volt róla a pusztai vándorlás sok küzdelemmel járt. De nem csak fizikai ellenféllel, vagy a természet erőivel, az éhséggel szemben folyt a küzdelem, hanem az Istenben való bizalom, és az engedelmesség terén is komoly harc folyt. Az Isten kész jó apaként vinni, hordozni fiát, de állandó kérdés, hogy a fiú elég erősnek tartja-e az Atya karját ahhoz, hogy rábízza saját magát.

Az új esztendő feltételezhetően sok gondot is tartogat. Hétköznapi gondokat, és nem mindennapi gondokat. Igénk azzal bátorít, hogy van, aki gondunkat viselje. Van, aki hordozzon, vigyen minket. Van, aki megadja nekünk újra a legszükségesebbet. Ahogyan Jézus tanítja a Hegyi Beszédben: „mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle.” Mert a szükség nagy úr, de a mennyei Atya még nagyobb. Bízzuk rá magunkat bátran arra, aki úgy visz minket, „ahogyan fiát viszi az ember.”

A jelenések könyve ezzel kapcsolatban is nagy ígéretet helyez kilátásba. „Nem éheznek és nem szomjaznak többé, sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi más hőség, mert a Bárány, aki középen a trónusnál van, legelteti őket…” Ez az ígéret nem 2009-re vonatkozik, de vonatkozik mindazokra, akik már most rábízzák magukat a gondviselő Istenre, akik már most engedik, hogy a Bárány vezesse őket. Ahogyan az ének szavai is mondják:

„Velem vándorol utamon Jézus,
Ez a vigaszom, baj ha jő.
Bármi súlyosak rajtam a terhek,
Segít hordani, ott van Ő”

Az Ige utolsó bátorítása pedig a következő: „előttetek járt az úton, éjjel tűzben, nappal felhőben, és kiszemelte azt a helyet, ahol táboroznotok kellett, és megmutatta az utat, amelyen járnotok kellett.”

Az ígéret földje csak ígéret marad, ha Isten nem mutatja meg az oda felé vezető utat. Kánaán földje csak elérhetetlen mítosz, távoli mesevilág maradt volna, ha Isten nincs ott végig az úton. De ott volt. Éjjel tűzben, nappal pedig felhőben. Mutatta, merre kell menni, hol kell megállni, mikor kell továbbmenni. Egy nem mindennapi jelenség minden nap. Isten látható, és érzékelhető jelenléte minden nap. Isten útmutatása, iránymutatása minden nap. Mert az önmagát kijelentő Isten abban a kegyelemben részesíti választottait, hogy mutatja az utat. És ez nem csak ott a pusztában volt igaz, hanem igaz ma is. Nem nekünk kell kitalálni, eltalálni, hogy melyik úton kell járnunk.

A pusztai vándorlás alatt Isten nem csak a Kánaánba vezető utat mutatta meg, hanem egy embertömeg Isten népévé formálódott. A vándorlás alatt Isten nevelte Izráelt.

Mózes ötödik könyvét latin néven Deuteronomiumnak is szoktuk nevezni, ami annyit tesz, hogy a törvény második példánya. Ebben a könyvben megismétlődik a Tízparancsolat, és Mózes újra elmondja Isten rendelkezésit kultuszra, életmódra, joggyakorlásra vonatkozóan. Mert nem nekünk kell kitalálni a helyes utat, hanem Isten megmutatja azt.

Szükségünk van jelekre, jelzőtáblákra, hogy eligazodjunk. Az alföldi ember toronyiránt tájékozódik, az autóvezető a KRESZ-táblákat figyeli, a nemrég felelevenített karácsonyi történetben a bölcsek számára egy fényes csillag volt a jel, a pusztában pedig felhő- és tűzoszlop mutatta a helyes utat. Így tudjuk ugyanis elérni a célt.

Az önmagát kijelentő Isten vállalkozik arra, hogy vándorló népe előtt járjon, és éjjel-nappal jelezze a helyes utat. Számunkra nem tűzoszlop, és felhőoszlop formájában, hanem Igéjében. „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.” – írja a 119. zsoltár. Isten, Igéje által jelöli ki a helyes irányt, azt az utat, amelyen járnod kell, amelyen járni érdemes. Jelzéseket, jelzőtáblákat ad, hogy ne tévesszünk irányt, hanem tényleg az ígéret földje felé haladjunk.

Bár az új esztendő eseményei jórészt ismeretlenek számunkra, mégsem egy kitáblázatlan, sötét út az, ami előttünk áll. Isten az ő Igéje által éjjel-nappal mutatja a helyes irányt, mécsesként világítja meg az utat lábunk előtt, hogy minden várható, és váratlan esemény után lássuk a következő lépést.

Az ígéret földjének küszöbén, ezt mondja az Úr Józsuénak: „őrizd meg, és tartsd meg azt a törvényt, amelyet Mózes, az én szolgám parancsolt neked. Ne térj el tőle se jobbra, se balra, hogy boldogulj mindenütt, amerre csak jársz. Ne hagyd abba ennek a törvénykönyvnek az olvasását, hanem tanulmányozd éjjel-nappal, őrizd meg, és tartsd meg mindazt, ami ebben meg van írva. Akkor sikerrel jársz utadon, és boldogulsz. Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az ÚR, mindenütt, amerre csak jársz.”

Isten mutatja az utat, és nem hagy bennünket eltévedni.

„Velem vándorol utamon Jézus,
Bár az út néha oly sötét.
Soha nincs okom félni a bajtól,
Amíg irgalmas karja véd”

Kedves Testvéreim!

Isten vándorló népe vagyunk, akik azok felé az ígéretek felé haladunk, amelyeket Isten az ő választottainak mondott. A 2009. esztendő pedig nem más, mint egy újabb lépés az ígéret földje felé. Még nincsen itt a Kánaán, de a Bárány már megöletett, és ahogyan a Jelenések könyvében olvastuk, kész elvezetni minket az élet vizének forrásaihoz. Kövessük Őt!

Hiszem, hogy egyházunk, vagy személyes keresztyén életünk során is Isten előttünk jár, és harcol értünk. Nekünk csak el kell fogadnunk a vezetését, mert Ő az élet forrását kínálja nekünk. Bízzuk rá magunkat úgy, ahogyan a gyermek rábízza magát édesapjára, mert ő kész hordozni minket. És az új évben is figyeljük az útmenti jelzéseket, hogy tudjuk, hol kell megállni, mikor kell továbbhaladni, és melyik az az út, amelyen járnunk kell.

Bízd Újra Életed Krisztusra, ahogyan keresztyén körökben a B.Ú.É.K. mozaikszót fordítani szokták. Bízd újra életed Krisztusra, és dicsőítsd mindenkor azt, aki a trónuson ül.

„Velem vándorol utamon Jézus,
Túl a sír sötét éjjelén.
Fenn a mennyei, angyali karban
Nevét végtelen áldom én.”

ÁMEN

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |