| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Az Úrral teljes az öröm

Máté evangéliuma 14. fejezet 22-33. vers

²²Jézus ezután nyomban kényszerítette tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előtte a túlsó partra, amíg ő elbocsátja a sokaságot.

²³De miután elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre magánosan imádkozni. Amikor beesteledett, egyedül volt ott.

²⁴A hajó pedig már messze eltávolodott a parttól, és a hullámok között hányódott, mert ellenszél volt.

²⁵A negyedik éjszakai őrváltáskor odament hozzájuk Jézus a tengeren járva.

²⁶Amikor a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrettentek, azt mondták, hogy kísértet, és ijedtükben felkiáltottak.

²⁷De Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!”

²⁸Péter ekkor így szólt hozzá: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vizen.”

²⁹Mire ő így szólt: „Jöjj!” Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vizen, és Jézus felé ment.

³⁰Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: „URam, ments meg!”

³¹Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?”

³²És amint beszálltak a hajóba, elült a szél.

³³A hajóban levők pedig leborultak előtte, és ezt mondták: „Valóban Isten Fia vagy!”

Zsoltárok 16. könyve

¹Dávid bizonyságtétele. Tarts meg engem, Istenem, mert hozzád menekültem!

²Ezt mondom az ÚRnak: Te vagy az én Uram, rajtad kívül nincs, ami jó nekem.

³A szentekben, akik a földön élnek, és a dicsőségesekben telik minden kedvem.

⁴Sok fájdalmuk lesz azoknak, akik máshoz csatlakoznak. Nem mutatok be nekik vérrel kevert italáldozatot, még nevüket sem veszem ajkamra.

⁵URam, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedben sorsomat.

⁶Osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszik nekem.

⁷Áldom az URat, mert tanácsot ad nekem, még éjszaka is figyelmeztet bensőm.

8Az ÚRra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van.

⁹Ezért örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van.

¹⁰Mert nem hagysz engem a holtak hazájában, nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba.

¹¹Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.

„Öröm van nálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon” – hangzott a Zsoltár utolsó néhány szava. Ugyanakkor, ha körülnézünk – és nem kell nagyon kutatnunk –, akkor észrevesszük, fölmérések jelzik, hogy mintha nemzetünk pesszimista nép kezdene lenni. Bizonyos fölmérések arról beszélnek, hogy olyan a magyarság kedélyállapota, mint valahol egy közép-afrikai ország állapota. Mármint amilyen gazdasági és egyéb nehézség, helyzet ott van, ahol hasonló, mint nekünk a lelki állapotunk. Nyilvánvalóan itt most ma nem fogjuk megfejteni az okait, legfőképpen mindet nem, de a zsoltáros bizonyságtétele mindenféleképpen segíthet és taníthat bennünket. Bátoríthat bennünket, hogy ez lehet másképp. Mert kétségtelenül itt Európa közepén, a nemzetek országútján vagyunk. Mások azt mondanák, hogy ez a Kárpát-medence nagyon huzatos hely. Ha valaki nyugaton, Nyugat-Európában európai hatalomra tört, akkor mi útba voltunk. Ha keleten tört valaki európai hatalomra, akkor mi megint útba estünk. Ha valahol dél, délkeletről akart jönni valaki, mondjuk 4-5oo évvel ezelőtt Európát hódítani, akkor megint útba estünk, hiszen itt vagyunk Európa közepén. Igen, kicsit huzatos talán ez a terület Európában. Talán túl sok küzdelem, túl sok gond, baj, vihar ért bennünket.

Aztán lehetne talán mondani azt is, hogy levert szabadságharcok… elfojtott forradalmak… az azokat követő megtorlások, megfélemlítések. Pesszimista nemzet lennénk? Vagy hajlunk arra, hogy így gondolkozzunk, így lássuk a világot? Hogyha egy kicsit visszagondolunk a közelmúltra, azt is tudjuk, hogy mesterségesen felkorbácsolt életszínvonal igények vannak bennünk. Már évtizedekkel ezelőtt is sokkal magasabbat próbáltak mutatni, adni a hatalmon lévők, mint amennyit teljesíteni tudott az ország. Többet osztottak el, hogy népszerűsködjenek, mint amennyit megtermelt egy ország. Nyilvánvaló, hogy ez nem megy sokáig. De a fölkorbácsolt igények, hogy nekünk ez jár, és az jár… ez is kell, és az is kell… csak akkor leszek boldog… – ez megmaradt, miközben nem tudunk annyit teljesíteni. És nyilvánvaló, hogy ebből csalódás lesz.

Pesszimista? Talán túl sok bálvány volt az elmúlt egy évszázadban, ahogy feltűnt, némelyek bizakodni kezdtek egyikben-másikban, és csalódni kellett. Törvényszerűen csalódni kellett a bálványokban.

Aztán lehet, hogy sokan személyesen is reménytelennek látják az életüket. Pedig igazán nem az. Csak annak látják. Mert valahogy mindig nem jó irányba hasonlítgatjuk magunkat. Egyoldalúan csak olyan irányba hasonlítgatjuk, hogy neki, vagy nekik, vagy melyik népnek van több. És a végén bemagyarázzuk magunknak, hogy mi egy szegény, tönkretett nemzet vagyunk, ellenünk mindenki összeesküdött.

És lehet, hogy ez személyesen is így van. Személyesen is hasonlóképpen gondolkodunk. Nem csupán a történelmi méreteket nézve, hanem az egyéni sorsunkat. És lehet, hogy kicsit borúlátó egyik vagy másik honfitársunknak a látásmódja.

Emlékezzünk csak, mit hallottunk az előbb a Máté evangéliumának 14. fejezetéből – amikor fölismerik, hogy az ÚR az?

– URam parancsold, hogy hozzád menjek a habokon. Hú, szárnyalni fogok!

Jézus azt mondja: gyere! És elindul… és érdekes, de bizony gyakran tipikus, hogy leveszi a tekintetét az ÚR-ról, a szelekre kezd nézni, és megtette. Mert a szelekkel, a természet erőivel szemben nagyon picinek látja magát Péter. És valóban pici. A lehetetlen az ÚR által volt lehetséges számára. De saját erőből, saját képességéből lehetetlen, reménytelen lett volna ez a néhány lépés. És jön a kétségbeesett jajgatás, hogy elsüllyed! Jön a kétségbeesés. Vajon mi keresztyének, mi mit csinálunk? Vajon a statisztikákat? A nagy vizsgálatok, és a nagy számok törvényszerűsége sajnos kimutatja, hogy népünk úgy összességében túlságosan pesszimistaként látja önmagát, helyzetét, családját, gyermekei, unokái jövőjét, a nemzet jövőjét. De ez a nagy számok, egy nagy vizsgálat összesített eredménye – figyelmeztető és elgondolkoztató.

De most szűkítsük le a kört, hogy mi keresztyének, mi hogy látjuk az életet? Mi hogy látjuk a személyes sorsunkat, a családunk sorsát, hogy látjuk a gyülekezet jövőjét, hogy látjuk nemzetünk jövőjét? Ugyanolyan pesszimista módon, mint amiből a nagy vizsgálatok eredménye kijött?

A hét zsoltára a 16. zsoltár – amit az előbb olvastunk –, a zsoltáros szerint – ő így mondja –, az ÚR-nak mondja: „Rajtad kívül, nincs ami jó nekem”. Mi is így látjuk az életet? – „Rajtad kívül Uram, nincs ami jó nekem.” Mondhatnám másképp is: URam, Te vagy a legfőbb jó számomra. Hívő emberként, keresztyén emberként, így látjuk mi is, és így valljuk mi is? Vagy: – URam, hát hiszünk Benned persze, persze, hiszünk Benned, meg segítségül hívunk Téged, de hát tudod, itt huzatos ez a Kárpát-medence… de hát tudod a történelmünk olyan amilyen… de hát így sok véráldozat árán is kevésszer tudtunk szabadok lenni az utóbbi fél évezredben… de hát URam, tudod a személyes sorsomat, tudod a betegségemet, az erőtlenségemet, tudod a kevés munkahelyeket, tudod az anyagiakat, de hát URam… URam, kevés jó adatott nekem.

A zsoltáros azt mondja: „…rajtad kívül nincs, ami jó nekem.” Azaz a zsoltáros számára maga az ÚR a legfőbb jó. És nem az a legkívánatosabb, amit ad önmagán kívül az Isten. És hívő emberként el kell gondolkoznunk, hogy nekünk milyen Isten-képünk van. Milyen ÚR-ban bízunk? Abban az ÚR-ban, akiben azért bízunk, mert szükségünk van rá? – Mert URam add meg az egészségemet, mert URam legyen tisztességes anyagi jövedelmem, mert URam a családom, mert URam a nemzetem… Adjál, adjál, adjál… URam én bízok benned, és könyörgök és kérek… adjál, adjál és adjál… Te csak arra való vagy, hogy adjál.

A zsoltáros azt mondja: nekem nem az a legfőbb jó, amit ad az Isten, hanem Ő maga a legfőbb jó számomra. És ez egy óriási különbség. Egy minőségi előrelépés a hitben. Az ÚR maga a legfőbb jó a zsoltáros számára. Bár ez az ÚR megadja a szükségest: „Ne aggodalmaskodjatok az életetek felől, mit egyetek, mit igyatok, mibe öltözködjetek, vagy ruházkodjatok…” Bizony be kell vallani, hogy sokszor a mi hitünk, a mi keresztyénségünk ezen a szinten megragad. Az ÚR legyen egy gondviselőnk, és csak ennyi. De mi van, ha nem mindent ad meg? Mi van, ha nem úgy ad mindent, ahogyan mi megálmodtuk, meg ahogy mi kérnénk? Akkor csalódtunk, és beállunk a pesszimisták közé? Vagy pedig azon a szinten vagyunk, ahogy Dávid mondja, hogy rajtad kívül Istenem nincs, ami jó nekem. Ha nagyon őszinték vagyunk, mi tudnánk sorolni. Mi tudnánk sorolni: ez meg ez, meg ez, meg ezt add meg URam, mert ez nekem nagyon jó; és nem ezt mondanánk, hogy legelőször is Te vagy a legnagyobb jó számomra… Az csak ráadás, amit aztán adsz a hétköznapokban… Mert nélküled, mire megyek azzal, amit a hétköznapokban egyébként adnál? Nem tudok vele jól gazdálkodni, jól élni, helyesen forgatni mindazokat.

A zsoltáros számára az Úrral való közösség a legfontosabb jó. És meg is fogalmazza ellentétes módon is: „nem áldozok bálványoknak, még a nevüket sem veszem ajkamra”.

Mi keresztyének, a mai magyarságon belül, milyen hangot szólaltatunk meg? Amikor jó dolgokról van szó, akkor vajon nem tárgyakról beszélünk mi is elsősorban, és kevésbé magáról az ÚR-ról? Ez a hitvallás, hogy a zsoltáros számára maga az ÚR a legnagyobb jó, a Vele való közösség a jó, vagy a legnagyobb jó – ez a hitvallás össze is kapcsol. Nemcsak az ÚR-ral, hanem összekapcsol népével is: az odaszentelt életűekkel – ahogy a zsoltáros beszél erről. „A szentekben, akik a földön élnek, és a dicsőségesekben telik minden kedvem.” Miután megvallja, hogy az ÚR a jó számára, utána az ÚR népéről kezd beszélni. Hogy mennyire fontos neki az ÚR népével való közösség. Az odaszentelt életűekkel összekapcsol, és erre a közösségre szintén nagy szükségünk van. Szükségünk van arra, hogy egymást erősíthessük, hogy erősítsen bennünket az Isten Igéje, hogy közösségben legyünk, hogy össze, és összegyülekezzünk, mert különben a hétköznapok terhe, baja, nyomorúsága, meg a gyakran valóban pesszimisztikus összhangulat, ami itt-ott eluralkodik nemzetünkön, a végén ránk is úgy ránk telepszik, hogy mi is már-már így kezdünk beszélni.

De ha az odaszentelt életűekkel keressük a közösséget, akkor egymás hite által is erősíteni akar bennünket az ÚR. Ugyanakkor, miközben ez az Úrhoz való kapcsolatunk összekapcsol az ÚR követésére magukat odaszenteltekkel, másik oldalról el is választ. Ez egy választóvonal. Egy választóvonal, hiszen az idegen kultuszok képviselőitől pedig elválaszt. Mert egyszerre két ÚR-nak nem szolgálhatunk. Az ÚR-nak is szolgálunk, de közben mindenkinek a bálványát is kiszolgáljuk – ez nem megy! Vagy az egyik, vagy a másik. Ezért fogalmaztam így, hogy miközben megvalljuk, és megéljük, hogy az ÚR a legnagyobb jó számunkra, és így az Ő népe – a szentek közössége – nem a tökéletesek!, hanem az életüket odaszentelők közössége – nagyon fontos nekem, ez azt is jelenti, hogy bizonyos körökben, gondolkodásmódban, ideológiákban, bálványozásokban nem veszek részt. Persze legyünk pontosak, és az egész Szentírás alapján tegyük mellé gyorsan: ez a különbözőség nem jelent közömbösséget, vagy nem jelenthet közömbösséget. Az, hogy nem veszek részt a pesszimisták kórusában, vagy nem veszek részt az éppen aktuális bálványok előtti hódolatban, ez nem azt jelenti, hogy közömbös lennék azok felé, akik még részt vesznek ebben. Itt a missziói felelősségünkről van szó.

A harmadik mozzanat, amit a zsoltárostól nagyon komolyan érdemes szívünkbe fogadni, amikor a zsoltáros így vall: „Osztályrészem kies helyre esett – osztályrészem! –, örökségem nagyon tetszik nekem”. Egész pontosan így van: „Te vagy osztályrészem…”. És itt eszünkbe kell, hogy jusson, mert akkor jobban értjük, hogy a pusztai vándorlás után, úgymond a honfoglalás idején, fölosztják a területet a törzsek között, és van egy törzs, egy csoport, a Lévi fiai, akik nem kaptak földbirtokot, területet, mert ők az ÚR sátrához, az ÚR templomához rendeltettek szolgálatra, és ők abból a szolgálatból kellett, hogy éljenek. Szó szerint az ÚR-ból. Itt valahol ez van a háttérben. Azt mondja Dávid: „Te vagy osztályrészem és poharam… Osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszik nekem.”

Ki tudjuk mi mondani, hogy az ÚR a mi osztályrészünk, az ÚR a mi örökségünk, hogy nagyon tetszik nekünk? Mert, hogy mi nem tetszik, azt tudjuk sorolni! Sajnos van elég sok minden, amit ide sorolhatnánk, hogy ez sem tetszik, és az sem tetszik. De kimondani, hogy mi tetszik nekem: hogy hívő emberként, az én osztályrészem, az én örökségem maga az ÚR. Ő a jó. Ahogy Jézus mondja: „Miért nevezel engem jó mesternek? Egyetlen jó van, az Isten”. Igen, számunkra egyetlen jó: maga az ÚR az! És ezért a zsoltáros azt mondja, hogy „Ő az én örökségem… Ő az én osztályrészem…”. És az örökség, az megint egy folyamatba helyez bele bennünket. Az örökség az egy folyamatot is jelent.

Igen, osztályrészem maga az ÚR. Az ÚR kezében van a sorsom. És akkor mondja, hogy még éjjel is vezérelnek, tanácsolnak, figyelmeztetnek veséim. Igen, részben itt az ókori gondolkodásmód ez, ahogy az egész testet egyben látja. Másik oldalról pedig, gyakran éppen a testi nyomorúság is figyelmeztet, elgondolkoztat, amikor nem hagy aludni, mert itt fáj, vagy ott fáj. És akkor: „ébren tartasz” – mondja egy másik zsoltár. És az éjszakai ébren maradás kényszerűségében eljutok odáig, hogy az ÚR az én osztályrészem. És nem csak odáig, hogy “bezzeg a szomszéd még egészséges!” – vagy legalábbis annak látszik. Éjjel is veséim figyelmeztetnek, tanácsolnak. És az ÚR az én osztályrészem, és egészen odáig elmegy a zsoltáros, hogy közösségemet az ÚR-ral a halál sem zavarhatja meg. És eszünkbe juthat, a két hete olvasott Ézsaiási bibliai szakasz… egészen más a prófétai szakasz, itt pedig, a tanítói könyvek közül egy zsoltár bizonyságtétele, mégis szinte ugyanaz: „a halál sem zavarhatja meg…”; „Ezért örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van. Mert nem hagysz engem a holtak hazájában, nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba. Megismerteted velem az élet útját…” Az Ószövetség nyelvén megfogalmazott hatalmas hitvallás ez! Az ÚR-ral való közösség erősebb és nagyobb, mint az, hogy test szerint a sírba hanyatlunk. Az ÚR-ral való közösség, vagy az ÚR a jó számomra, az több, mint hogy test szerint meg fogok halni! Annál nagyobb, és erősebb. Ezért jut el oda a zsoltár az utolsó soraival: „Teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.” Ennek a mondatnak a bevezetője így hangzik: „Megismerteted velem az élet útját.” Nem egyes dolgokat, ami a gondviselés körébe tartozik egyébként. Nem egyszerűen csak az ennivalót, az öltözetet, hanem az ÉLET UTJÁT megismerteted velem. Noha a körülmények gyakran félelmetesek. A Kárpát-medence akkor is itt van Európában, ahol van. Akkor is huzatos marad Európában. Sok minden nem változott meg életünkben körülöttünk, de bennünk igen. De bennünk igen! Mert nem egyszerűen csak az ÚR az, aki jó dolgokat ad nekem, és bízok Benne, hanem az ÚR maga a jó számomra, és ezen kívül ad erre az ideiglenes világra jó dolgokat – átmeneti időre ránk bízva. A zsoltáros ezért tudja kimondani: „Teljes öröm van nálad.” Ez a jelen. Teljes öröm van Nálad.

Ha visszaemlékezünk, a zsoltár „menekülés” szóval kezdődött, és a „teljes öröm” szavával zárul. A zsoltár azzal kezdődött: „Tarts meg engem, Istenem, mert hozzád menekültem!” Meneküléssel kezdődik. Nem azzal kezdődik a zsoltár, hogy hálát adok URam, Istenem, hogy az én életemben semmi probléma nincsen, hogy úgy gondot viseltél rólam, hogy mindig egészséges vagyok, a legjobb állásom van, a legjobb fizetésem van, hogy családomban is minden rendben van, hálát adok Neked és örülök.

Ha így van, az egy jó dolog, de nem ezzel kezdődik. Hanem azzal kezdődik, hogy hozzád menekülök, URam. Vagyis küzdelmes az élet. És azzal zárul, hogy teljes öröm van Nálad, URam. Vagyis megvannak a hétköznapi valóságok, azok nyomorúságai is, de a zsoltáros számára az ÚR ezeknél nagyobb. Ő a jó, nem az, hogy a hétköznapi nyomorúságok között akad néhány jó ajándéka az Úrnak. Hanem maga az ÚR. Így mondja tehát a zsoltáros: teljes öröm van Nálad – nem majd lesz talán, hanem most, már most van. És ugyanakkor beszél a jövőről is: „örökké tart a gyönyörűség jobbodon”. Jobbodon. És itt jusson eszünkbe – ez köszön, vissza a Hiszekegy-ben is, hogy: „ül az Atya Isten jobbján” – az az ókori középkori uralkodói gyakorlat, hogy az uralkodó jobbjára odakerül valaki. Így került oda például József annakidején a fáraó mellé, ő lett a második ember. Ott volt közvetlen közelében a legfőbb hatalomnak.

Nos örökké tart a gyönyörűség jobbodon – ez a jövő. A zsoltárosnak ilyen jövőképe van. Pedig azzal kezdődött a dolog, hogy menekülök URam Hozzád. Hogy igen, van sok baj, nyomorúság, meg kínálgatják a bálványokat, ebbe kapaszkodjál, abba higgyél, de én Hozzád menekülök ezekből. És a végén egy hatalmas örvendező hitvallást mond: „Örökké tart a gyönyörűség jobbodon”. A mai Magyarországon ezt kell vallanunk. Így kell élnünk, hogy teljes öröm van Nálad URam, hogy Veled teljes öröm van, és hogy ez örökké tart. A zsoltáros nem veszítette el a realitásérzékét, nem szűntek meg a hétköznapi bajok körülötte. Ő emelkedett olyan szintre, hogy immáron onnan felülről tudja látni ezeket, az ÚR-ral tudja látni ezeket, és nem nélküle jajgat, hogy URam, valami kis segítséget adjál. Legyen nekünk is ez a hitvallásunk: örül szívem, ujjong a lelkem az ÚR-ban, és ezt sugározzuk a valóban eléggé pesszimista nemzetünkben. Mert nekünk ez a küldetésünk, ez a kiváltságunk, hogy a mi szívünk örül az ÚR-ban, ujjong a lelkünk. És ezzel az örömmel, ezzel a bizonyossággal tudjuk magunkat belevetni a hétköznapi feladatokba. Azokat fölvállalni, azokat megoldani családban, munkahelyen, vagy egész nemzetünkben. Legyen és erősödjön meg bennünk: „teljes öröm van Tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon”. Ámen

Istenünk! Hálát adunk most is ajándékaidért. Egészségért, erőért, gyógyulásért, munkáink eredményeiért, az öltözetért, a táplálékért, otthonunkért, családunk tagjaiért, barátainkért, hitben testvérekért, és minden jó és tökéletes ajándékodért.

Bocsásd meg, hogy gyakran csak adományaidért könyörgünk, azokat kívánjuk, és csak azoknak örülünk. Bocsásd meg, hogy inkább a mulandó jókat tartjuk fontosnak, fontosabbnak, mint Téged magadat. Bocsásd meg, hogy ezért a mulandók elvesztése, részleges hiánya miatt fölöttébb tudunk szomorkodni. Segíts, hogy a zsoltárossal együtt mi is Téged tartsunk a legfőbb jónak. Segíts, hogy tudjunk Benned gyönyörködni, hogy Rád tekintsünk szüntelen, teljes örömünk legyen Tebenned, hogy Veled járjunk az élet igazi útján. Segíts, hogy örvendező keresztyénként gyülekezetként tudjunk reményt sugározni, hittel cselekedni a jót ott a hétköznapokban, ahová állítottál. Segíts, hogy örvendező, reményteljes keresztyénekként tudjunk fáradozni nemzetünk lelki megújulásán is. Hogy így tudjunk sírni sírókkal, vigasztalni gyászolókat, hogy így tudjunk értékvesztett, célt tévesztett felebarátaink világában Reád mutatni. Te vagy osztályrészem, és teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon. URunk segíts, hogy szívvel, örömmel tudjuk hétköznap és vasárnapon egyénileg és közösségileg mindezeket vallani, hogy így örvendező életünk másokat is Hozzád segíthessen. Ámen.

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel. Hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek által.” Ámen

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |