| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Az élet ideje

Zsoltárok 90

¹Mózesnek, Isten emberének imádsága. Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre.

²Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó Isten!

³A halandót visszatéríted a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza, emberek!

⁴Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel.

⁵Elragadod őket, olyanok lesznek, mint reggelre az álom, mint a növekvő fű: ⁶reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad és elszárad.

⁷Bizony, elmúlunk haragod miatt, indulatod miatt megsemmisülünk, ⁸ha magad elé állítod bűneinket, titkolt vétkeinket orcád világossága elé.

⁹Elmúlik minden napunk haragod miatt, úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás.

¹⁰Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.

¹¹Ki tudja, milyen erős haragod, és milyen félelmetes felháborodásod?

¹²Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!

¹³Fordulj hozzánk, URam! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon!

¹⁴Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vígadjunk és örüljünk egész életünkben!

¹⁵Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt!

¹⁶Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon!

¹⁷Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!

Zsoltárok 90,12-17.

¹²Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!

¹³Fordulj hozzánk, URam! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon!

¹⁴Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vígadjunk és örüljünk egész életünkben!

¹⁵Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt!

¹⁶Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon!

¹⁷Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!

„Örömmel és szenvedéssel áldott az idő méhe. Vajúdó anya az idő. Szül, minden pillanatban szül. A szülőorvos te vagy. (…) Az idő ajándék. Évente 365 nap. Ám az idő, amely átfolyik az emberen, az idő, amelyben él és változik az ember, nem mérhető. Valóság, mely változtat, melyben változni kell.” – írja Mácz István. Igen, az idő sokszínű, tovatűnő fantom. Bizony, amikor ezt halljuk, bólogatnunk kell, mert a napok rohannak, rohannak, szinte észre sem vesszük, és máris itt az újabb advent. Mivel töltjük meg életünket? Értékkel, vagy olyasmivel, amire másnap már alig emlékezünk, de egy év múlva bizonyosan nem? Vannak emlékeink? Vannak olyan történeteink az életünkből, amelyeket tovább tudunk adni tanulságul a gyerekeknek? Mit tartalmaz és hordoz az a kis vonalka, amely egy napon születési dátumunk és halálunk éve között húzódik majd? Hiszen igazából az a kis vonalka hordozza azt a tartalmat, amelyre szeretteink, ismerőseink emlékezni fognak. Mi életünk üzenete? 

            Egykoron a zsoltárost is foglalkoztatta ez a kérdés. Amikor először imádkozta ezt a zsoltárt, talán épp kezeit az ég felé tárva, izraelita módjára, rádöbbent az Isten örökkévalóságára, és megrendülten átéli saját semmiségét és múlandóságát. Látja önmagát, apró porszemként Isten mindenhatóságával szembeállítva. Gyönyörködik az Úrban, nézi kezei munkáját, a hatalmas, sok millió éves hegyeket, a lábai alatti földet, amelyet őelőtte sok-sok nemzedék és nép lábai tapostak. Micsoda ehhez képest az ember? Micsoda ezekhez az idői távlatokhoz képest egy emberöltő? Valóban semmi. Valóban annyi, mint a napjártával változó, majd eltűnő árnyék, vagy a fű, amely kinő, aztán elég egy forró nyáron, pár nap eső nélkül, és máris kiég. Istenhez képest ennyik vagyunk emberként. Egy porszem, egy fűszál. Semmiség.

            Valóban rá kell döbbenjünk az igazságra: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” Peregnek a percek, az órák, a reggelek és esték, amelyekből hetek lesznek, azokból hónapok és évek, majd végül egy egész élet. Ritmusa van az életnek, amelynek kereteit adja a születés és halál, ütemeit az évszakok változása, az élet nagy eseményei, az ünnepek.

            Isten pedig… az ember jön az időbe, amikor szól, és cselekszik a történelemben, a népek, családok, sőt az egyén életében. A hatalmas, örökkévaló Úr, aki kezében tartja az időt és annak rendjét, újra és újra szól és cselekszik. Hiszen gondoljuk csak végig, a múlt, a jelen és a jövő mindig összefügg, kihatással vannak egymásra. A ma hirdetett Ige a jelenlegi nemzedéket egybekapcsolja a jövendő nemzedékkel, amelynek szintén ugyanez az Ige szól, mint egykor a régieknek. Ezáltal a ma hirdetett Ige és a múlt történelmének átgondolása dönt a jövő felől.

            Ez ennél a zsoltárnál különösen így van! A 90. zsoltár református népünk öröksége. Még azok is rezonálnak a dallamára és szövegére, akik egyébként nem járnak templomba. Erdélyben ezt énekelték a magyar himnusz helyett sok helyen, amikor azt tilos volt. Hitvallási ereje van a szavaknak: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” Ereje van, amikor elhangzik, összekapcsolja az idegeneket, a generációkat, a múltat, a jelent és reméljük a jövőt is.

            Ez a zsoltár a reménység imádsága! Ez az imádkozó ember világosan látja emberi helyzetét, porszem, árnyék, fű voltát Isten nagyságához, örökkévalóságához képest, és így kiált fel: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Bölcs szívet kér az élethez, ehhez a múlandóhoz! Merthogy nem áll ott meg, hogy úgyis meghalunk, elmúlunk, megsemmisülünk, hanem arra vágyik, hogy felismerhesse, megélhesse, hogy mit lehet kihozni abból a két évszámot összekötő, előbb említett vonalkából, abból a „semmiből”, ami adatik években és évtizedekben mérve.

Mit jelent ez a bölcs szív? Azt, hogy az ilyen ember felismeri, hogy melyik az életre vezető út, hogy ne járjon a halálra vezető úton. Vagyis úgy éljünk, hogy nehogy elmenjünk az igazán fontos dolgok mellett, akár egymás, akár Isten mellett, miközben életünk idejét töltjük, és még csak észre sem vesszük! Különösen fontos ez, ha tudjuk, hogy az akkor élt izraelita ember gondolkodásában nem volt konkrét idő-fogalom, hanem a tartalmáról szólt mindenki élete, vagy arról, amit és ahogyan megélt az illető.

            Ezért van itt ez a hitvallás a zsoltár végén, mert ez az ember valamit már ért. Látja, hogy Isten az, aki örömöt tud adni az embernek, aki kegyelmet ad, aki kezeink munkáját maradandóvá teheti, és akinek tetteit felismerhetjük a saját életünkben, a családunk életében és a történelemben egyaránt.

            Észrevesszük-e mi ugyanezt? Miről árulkodik az életünk, a gondolataink? Látjuk, hogy olyan Istenünk van, aki időről időre odahajol hozzánk, emberekhez. Nézzük csak meg, hogy minden szorosan megszabott terv szerint folyik az ember élete során, és a maga idejében történik. Az életnek mindenféle eseményei vannak, jók, rosszak egyaránt, amelyek időről-időre érnek bennünket. Mögöttük, és a rendelt idő mögött is azonban Isten áll. Minden a maga idejében és helyén történik.

            Erre tanít és emlékeztet bennünket az egyházi év is, annak körforgásával, ünnepeivel, amelyek üdveseményei között ott feszülnek a mi hétköznapjaink. Már csupán két hét, és adventben vagyunk újra. Átélhetjük újra a várakozás csodáját az Úrra, a készülődését, és miközben a múltra tekintünk, Urunk újbóli eljövetelére gondolhatunk. Emlékezni is fogunk, hiszen egyszer az Isten Fia már eljött az időbe, megszületett erre a világra kisgyermekként, egy földi édesanyának, Máriának, akit angyal szólított meg egykoron, hogy valamennyiünknek bizonyossága lehessen arról, hogy valóban velünk az Isten, és a földön valóban lehet békesség, és az emberek felé igenis van jóakarat.

            Isten Fiát pedig fel lehetett ismerni egykoron, hiszen az Úr cselekedett minden egyes gyógyításnál és csodánál, belépve a világ törvényszerűségébe, és cselekedve. Fel lehetett Őt ismerni szavairól és tetteiről, hiszen láthatóvá váltak az Isten tettei az embereken. Nem véletlenül dicsőítették őt kisgyermekek, és nevezték Dávid fiának, amikor miután kiűzte a kufárokat a templomból, azt eredeti funkciójába helyezte vissza, azáltal, hogy beléphettek oda a betegek, akiket meggyógyított. Igen, Jézus az Istennel, az Atyával való közösséget hozta el az embernek. Nekünk, a bűnös embernek, akik nem állhatnánk Isten orcájának világosságába – a zsoltár szavaival élve.

            Ezért jött el Jézus ebbe az Istenről tudni nem akaró világba, vállalta a meg nem értettséget, a szenvedést, a gyötrődést, a gúnyt, az Atyától való elszakíttatást, egészen addig, hogy a kereszten nem véletlenül imádkozza: „Éli, éli, lamá sabaktáni!”, azaz: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”. Erre emlékezünk időről-időre, hiszen sokunk élete változott meg a felismeréstől, hogy helyettünk és értünk történt mindez. Az Isten az élet útját, sőt mi több az örök élet útját tárta fel elénk azáltal, hogy Ő vállalta a halál útját értünk és helyettünk.

            Isten ezen tetteiről egykor a zsoltáros még nem tudhatott, de az imádsága nagyon valós volt, mert vágyott megtapasztalni Isten közelségét, aki népének hajléka volt nemzedékről, nemzedékre, akinek tetteit megtapasztalhatták évszázadokon át Isten népeként. Ehhez az Úrhoz szólt a kiáltás és hitvallás egykoron, amely a mi kérésünk és hitvallásunk is lehet így több száz emberöltővel később: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Fordulj hozzánk, URam! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon! Jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vigadjunk minden mi időnkben. Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, az esztendőkhöz képest, a melyekben gonoszt láttunk. Láttassék meg a te műved a te szolgáidon, és a te dicsőséged azoknak fiain. És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |